57. fejezet - The show must go on

Sziasztok,

olyan ügyesen komiztok mostanában és úgy érzékelem, hogy az aktivitási szint is jelentősen megemelkedett, ezért hajlok rá, hogy előbb érkezzen a folytatás. Végre megtudhatjátok, hogyan vélekedik Flóra és mi történt vele, miután beszélt Robbal. Természetesen ebből a fejezetből nem maradhat ki Cosmo sem!

- Ancsa! Köszönöm a dícséretet és nyugodj meg, elintéztem, hogy a következő részben találkozzon Flóra és Rob. Nem is akarhogy! a gyerekdologra jól emlékszel, viszont Rob csak ábrándozott, csak játszadozott a gondolattal. amúgy meg vannak még csodák ;)
- Elena! New York különleges számomra, s a szerelmeseinknek is az lesz! erről gondoskodom! 
- Jud! Nagyon hálás vagyok minden  komikért, még akkor is ha utólag érkezik! Mindig kíváncsian várom a véleményeket és kérdéseket, mert nagyon tanulságosak szoktak lenni. Ha bármilyen kérdésed van, akkor nyugodtan zaklass komiban vagy akár E-MAIL-ben is. Jah, és nem szoktam hálátlan lenni (főleg, ha tudom az elérhetőséged) ;)
- Bulika! Az ötleteid jegyeztem, tényleg tetszettek, de most már csak kisebb csavarok jönnek és persze a boldog kibékülés... Másrészt szívem szerint lenne heti több friss is, csak egyszerűen nincs időm (főleg mostanában, túl sűrű a munka).
- Alice! Köszi, és már jön is a folytatás! Oh, a távolság lehet, hogy nem is olyan nagy, mint azt Ők vagy Ti gondolnátok!
- Klau! Örülök, ha tetszett a feji! Bízom benne, hogy folytatást is ilyen örömmel fogod olvasni!

Köszi Mindenkinek, aki írt a 2 új törivel kapcsolatban! Örömmel fogadok, minden újabb komit hozzájuk, még egy darabig kint lesznek! NEM VAGY EGYEDÜL iránti érdeklődésnek megfelelően azt veszem előbbre!

A sok duma után JÓ OLVASÁST!
Kíváncsian várom a véleményeket!

Puszi,
ZoÉ

 „- Egyszer az életben mondd azt, amit érzel!

- Jó, rendben. Legyen. Megteszem. Úgy éreztem, hogy el kell jönnöm, mert lehet, hogy igazán fontos leszel nekem és ettől borzasztóan megijedtem, mert akkor meg tudsz bántani... vagy csak nem voltam kész rá, hogy ennyire szeressek valakit, mint

Téged.”

(Szerelmi leckék hitetleneknek c. film)

Flóra

New York, 2011.12.12.

Ráérősen kevergettem a kávém, míg a kissé homályos üvegen keresztül figyeltem a külvilágot. Emberek százai siettek valahova, úgy tűnt, mindenkinek valami nagy célja van. Az úton sárga taxik egész sora sorakozott fel, míg dudálva próbált meg előbbre araszolni. A városra jellemző zaj már egy cseppet sem zavart, mert a gondolataim ezer fele kalandoztak. Bár minden egyes eszmefuttatás végül egyetlen személyhez vezetett.

Két hónap állt mögöttem, de még mindig nem tudtam sem elfelejteni Robot, sem túllépni a hiányán. Reméltem, az utolsó pillanatig bíztam benne, hogy lehet közös jövőnk Robbal. Szerelmet vallottam. Beismertem önmagamnak és elmondtam neki is a vallomásom, de úgy látszik már ez is kevésnek bizonyult.

- „Úgy éreztem, hogy el kell jönnöm, mert lehet, hogy igazán fontos leszel nekem és ettől borzasztóan megijedtem, mert akkor meg tudsz bántani... vagy csak nem voltam kész rá, hogy ennyire szeressek valakit, mint Téged.”

Óvatosan emeltem fel a csészém, majd ugyanígy kortyoltam bele a finom italba. Valahogy semmi sem volt ugyanolyan. Üresnek, kedvetlennek éreztem magam, pedig mindent megtettem annak érdekében, hogy továbblépjek. Azonban nem ment. Még mindig ugyanúgy fájt, mint aznap, mikor tudtomra adta a döntését.

- Flóra, sajnálom, de ez most nem fér bele az életembe. Nem arról van szó, hogy nem bocsátok meg, mert azt hiszem, már akkor megbocsátottam, mikor visszajöttél hozzám. Csak most a filmre és a munkára szeretnék koncentrálni. Csakis és kizárólag. Ráadásul néhány napon belül indulnom kell… Totál be vagyok táblázva és fogalmam sincs, mikor lesz egy szusszanásnyi időm.

Kár volt minden szócséplés, hiszen bárhogy szépítette volna a dolgokat, akkor is csak oda lyukadtunk volna ki, hogy nem kér többet belőlem. Akkor láttam utoljára, de még a találkozó előtt valahogy megéreztem a véget. Hiszen akkor döntöttem el, hogyha Rob nemet mond, akkor szedem a sátorfám, és elhagyom végleg Los Angeles-t. Úgysem szerettem igazán a várost, és több rossz emlékem fűzött oda, mint amennyi jóval gyarapodtam. Igazam lett, Rob kiadta az utam.

Nem akartam, de mégis zokogva hagytam el az éttermet. El akartam tűnni, magam mögött hagyni azt a szörnyű érzést, de csak nem sikerült. Céltalanul bóklásztam az utcákon, egyszerűen valami egyre csak hajtott előre. Nem voltak céljaim, de a lábaim csak nem álltak meg, míg egy nagyon is ismerős párba nem botlottam. Akkor viszont megtorpantam. Nem akartam hinni a szemeimnek, gyorsan meg is töröltem őket, hogy még tisztábban lássak. – Pont belé kellett botlanom? Mi a fenéért? Ő nem más, mint az életem megrontója! – húztam el a szám, mert nagyon nem úgy tűnt, hogy megbánta volna a szakításunk. Ráadásul nem úgy tűnt, mint a ki nagyon kesereg, sőt kifejezetten boldog képet vágott, míg én hiába kapálóztam, hiába próbálkoztam, és mégsem kaptam egy utolsó esélyt. Rob nem adott nekem, hiába mondja, hogy megbocsátott, mert nem hiszem el. Ha tényleg így lenne, akkor mi is éppen így csókolóznánk, vagy éppen szeretkeznénk valahol, esetleg egyszerűen együtt töltenénk az időt.


A látvány önmagáért beszélt, melytől szó szerint megkövültem. Első pillanattól kezdve végignézhettem a kettőjük között lejátszódó jelenetet, s ezáltal egy parányi kétségem sem támadhatott, hogy félreértek valamit. Nem vettek észre, hisz oly elmélyülten figyelték egymást, majd ugyanilyen mély és szenvedélyes csókban forrtak össze. Abban a pillanatban annyi minden értelmet nyert. A ki nem mondott kérdéseimre egyszeriben választ kaptam. Csakhogy a válaszok nekem egyáltalán nem tetszettek.
- Laura – felismertem őt, sőt már találkoztam vele. 

Már akkor feltűnt a viselkedése, hogy egyáltalán nem közömbös Franco iránt, illetve hittem a galád férfinak, aki úgy állította be az egészet, hogy csak kitalált dolog volt közte és Laura között. Akkor mindent csak azért rendezett úgy, hogy féltékennyé tegyen. De most megbizonyosodtam róla, hogy egyáltalán nem játékról van szó kettőjük között. Franco rám sosem nézett úgy, mint ahogy most nézett a vele szembe álló nőre. Volt még egy dolog, amiben tévedtem. Nagyot tévedtem. S a tévedésem bizonyítottan visszafordíthatatlan következményekkel járt. 

Minderre pedig csak most jöttem rá. Egészen eddig csak egy illúziót, egy álomképet kergettem. Egy illékony eszményt, mely ugyan a boldogsággal kecsegtetett, de ez csak néhány pillanatig, néhány percig létezett, míg hatott a varázslata. Egy bűbáj, mely összezavarta a fejem, a lelkem, hogy ez által se a szívem, se az eszem nem tudta megsúgni a helyes utat. Így aztán a választásom ismételten tévedés volt. Rosszul döntöttem.
- Hadd gratuláljak nektek! – könnyed hangomra szétrebbentek. – Legyetek boldogok, együtt! – Nem kellett több, így amilyen gyorsan csak tudtam a hátam mögött tudtam Los Angeles-t.

Megittam a maradék kávém, a csésze alá csúsztattam a bankót, aztán felkeltem a helyemről. Lassan felvettem a kabátom, a táskám a vállamra húztam és határozott léptekkel kiléptem a nagyváros forgatagába. Sorra száguldottak el mellettem a sárga taxik, a felső tízezer néhány limuzinja. Nem érdekelt, az utca tömegébe beolvadva sétáltam végig az üzletek kirakatai, a kávézók és a különböző nemzetiséget képviselő éttermek előtt. Szorosabbra húztam a kabátom, mert már jócskán érződött a decemberi hideg. Mégis jól esett a séta, így a Central Park felé vettem az irányt. Nemcsak tavasszal gyönyörű a park, hanem télen is. Szerencsére a kissé hideg időjáráson kívül más jele nem volt a tél beköszöntének. Nem volt hó vagy jég.

A következő lépésemnél azonban valaki nekem ütközött. Még csak bocsánatkérésre sem méltatott, csak rohant tovább. Egy pillanatra ismerős érzés kerített a hatalmába, mintha ismertem volna a figyelmetlen alakot, viszont még csak alkalmam sem volt rá, hogy közelebbről megnézzem magamnak. Olyan gyorsan jött és ment. Míg én is folytattam az utam mindaddig, míg ki nem értem a park mellett végigfutó utcára. Onnan már csak néhány épület választott el a lakásomtól. A zebra felé lépkedtem, mikor egy veszekedő pár mellett haladtam el. A hangos szóváltásuk egyből felkavart.

Észrevétlen szerettem volna lenni, eltűnni csendben. Csakhogy ez a LAX terminálján képtelen feladat volt. Körülvettek a hiénák, kiabálva, egymás szavába vágva követelték a kérdéseikre a választ. A hangzavar úgy telepedett rám, mintha mázsás súlyokat pakoltak volna a vállaimra. Ráadásul alig tudtam szabadulni tőlük, követtek, s egyre csak a „válásunk” okát firtatták. Természetesen nem egy kérdéssel mocskolták be a történteket. Már majdnem biztonságban érezhettem magam, mikor az egyik pökhendi fickó fennhangon vetette oda a véleményét.

- Mondhatnának valamit! Minek titkolóznak, mikor már mindenki tudja, hogy milyen mocskos életet élnek. A kislányok kedvence, a kis Robertje a kolléganőit dugja sorra, míg maga mindenféle macsóval… Hát mégsem jött be az angol hidegvér? Túl fagyos volt magácskának?

- Ne hallgasson rájuk! Csak provokálni akarják. – igaza volt a mellém lépő utaskísérőnek, aki egészen eddig mellettem volt. De a szavak mégis éles pengeként hasítottak bele a lelkembe. Így egyel több rossz emléket írhattam fel a listára, mely biztosított róla, hogy nem mostanában térek vissza LA-be.

Los Angeles-ből végül először Londonba repültem, ennek az útnak egyetlen célja volt, hogy pár dolgot magamhoz vegyek és ezt követően Magyarországig meg sem álljak. Azt reméltem, hogy a távolság majd mindent meggyógyít. Egyszer már sikerült, reméltem, hogy ezúttal sem mond csődöt az elképzelés.

- Végre, már azt hittem, elvesztél Virágszál! – ölelt magához Cosmo, mikor beléptem a házba. – Hát az urad hol hagytad? – nézett körbe csodálkozva.

- Cosmo, kérlek, ne emlegesd többet! Felejtsd el! – suttogtam elhaló hangon. Nem is bírtam kimondani a nevét.

- Mi a fenéről beszélsz? Megőrültél? – csodálkozott el, míg nekem máris kicsordult az első könnycseppem.

- Nem őrültem meg… de nincs miről beszélni… Vége… - kerültem ki Cosmo-t, s próbáltam valami másra koncentrálni.

- Vége? Mondom én, hogy bolond vagy! Mi történt? Hát nem beszéltetek? Nem békültetek ki? – egyből indult a faggatózás, amely újabb maró cseppeket cseppentett a sebeimre.

- Mint láthatod nem… - vágtam Cosmo-hoz keményen a szavakat. Nem akartam Őt bántani, de már egyáltalán nem tudtam kontrolálni magam.

- Miért? – Cosmo is erélyesebb hangon kérdezett.

- Mert hülye szélmalomharcot vívtam és feladtam, hogy minden próbálkozásom ellenére Rob elutasít…

- Te hülye tyúk, hallod miket beszélsz? Feladni? Miket beszélsz? Rád sem ismerek, mikor került be ez a szó a szókincsedbe? Feladni! Eszem megáll!

- Most mit vagy úgy oda… Feladtam… Különben is Rob megmondta, hogy nem férek bele az életébe!

- S te meg csak úgy hagytad? Virágszál, rád sem ismerek. Hol van az a céltudatos, magabiztos nő, aki semmitől sem hátrál meg? Hol hagytad? Mond meg és én megkeresem!

- Cosmo… - zokogva bújtam a karjaiba. – Nem kellettem neki, pedig bevallattam, hogy akarom Őt, és minden megbántam… Nem engem választott…

- Akkor nem te vagy a bolond, hanem Rob az idióta! – szorosan húzott magához Cosmo. – Tudod, mit Virágszál? Elmegyünk este bulizni… szervezek valami futamot… Jó lesz?

- A buli ellen nincs semmi kifogásom, de futamot nem akarok.

- Jaj, úgy látom itt nagyobb a baj, mint gondoltam! Ha nem akarsz versenyezni…

Arra még határozottan emlékeztem, hogy megérkeztünk a bárba. Mindenki örömmel fogadott, aztán egy-egy kört ittunk, s a lányokkal táncoltam. De aztán onnantól kezdve filmszakadás. A következő tiszta emlékem, hogy a saját ágyamban vagyok, lüktető fejjel és kavargó gyomorral, mely tartalma nem is sokára ki is kívánkozott.

Végre elértem a toronyház bejáratát. Az egyenruhás férfi barátságos mosollyal nyitotta ki előttem az ajtót. Egy biccentéssel köszöntem meg neki, majd nyíl egyenesen a liftek felé indultam. Csilingelve jelezte a lift az ajtók záródását, majd pillanatok alatt repített fel a sokadik emeletre. Kifejezetten imádtam városnak ezt a részét a hatalmas felhőkarcolókkal, melyek megadták azt az illúziót, hogy talán az eget is elérhetik. Ugyanakkor olyan mesés volt a kilátás a felsőbb szintekről. A lakásba érve rutinszerűen dobtam félre a kabátom, rúgtam le a cipőm, majd az ablakokhoz sétáltam. Most is ámulattan itták a szemeim a hatalmas üvegfelületek által biztosított kilátást.

- Már megint a vizet bámulod? – Balázs mögém settenkedett, majd kuncogva fordított maga felé. – Hugica, rossz rád nézni!

- Akkor ne nézz rám! – fintorogtam, mert amióta megérkeztem, mindenki értem aggódott.

- Tudod, hogy szeretünk, és amiatt aggódik érted mindenki. – lépett mellém Balázs. Persze, hogy aggódtak, hiszen egyre több és több mocsok jelent meg a magazinokban. Rob újabb és újabb feltételezett hódítását bizonygatták. Egyre cifrább történeteket kerítettek, miért lett vége a házasságunknak. Mióta elhagytam LA-t, azóta lényegesen kevesebb velem foglalkozó cikk jelent meg, viszont az a néhány túlságosan is jól informált volt. Majdnem lefordultam a székről, mikor az egyik magazin hasábjain a Franco-val töltött vakációnk képei virítottak. Teljes mértékben úgy tálalták az egészet, mintha még most is vele lennék, pedig egyedül voltam.

- Szeretlek benneteket, de még mindig fáj… - hajtottam a fejem a bátyám vállára. – Képtelen vagyok elfelejteni Őt… - az elmúlt napokban már eljutottam addig, hogy sikerült beszélnem a történtekről, de az Ő nevét még mindig nem tudtam kiejteni.

- Az sokkal aggasztóbb lenne, ha nem fájna, ha nem szenvednél tőle… De kérünk szépen, hogy kérj segítséget! Ne egyedül emészd magad! Itt vagyunk neked, mindenki!

- Mikor lesz jobb? Túl tudok lépni rajta? – mondtam ki az önmagamnak szánt kérdéseket.

- Szerintem ezt csak te tudhatod… De az biztos, hogy idő kell! – Balázs puszit nyomott a hajamba. – Gyere, el kéne menni bevásárolni, kísérj el!

Minden erőmmel igyekeztem túllendülni a mélyponton, de nem ment. Kedvetlennek, erőtlennek éreztem magam. Nem érdekelt semmi, semmi nem tudod kimozdítani az állandósult mélypontból. Nem jártam sehova, nem érdekelt a munka, csendben ücsörögtem és csak merengtem, mit kellett volna még tennem. De még csak egy kósza lehetőséget sem találtam.

Két hét után mentem vissza Londonba, ahol ugyancsak nem találtam a helyem. Valamiért mindenről Ő jutott eszembe. Cosmo egyre kevésbé nézte jó szemmel a letargiába süllyedésem.

- Ezt neked kell megcsinálnod! – parancsolt rám. – Itt vannak az iratok, minden. Egyszerű és sima megbízás, nincs benne semmi extra.

- Cosmo, küldj valaki mást! Nem érdekel! – ellenkeztem vele, majd a fotelomba vackoltam magam.

- Nem, ezt nem hagyom tovább! Tennem kell valamit, beavatkozni, mert nem nézem végig, hogy egy seggfej miatt tönkre menj! Rob egy barom, ha elengedett…

- Cosmo, elég! Ne beszélj Róla így! – már az is fájdalmat okozott, hogy Cosmo így beszélt róla. Belülről kényszert éreztem, hogy megállítsam.

- Ne? Akkor mond ki a nevét! Gyerünk! – a barátomon egy halvány mosolyt fedeztem fel, mintha élvezte volna, hogy felbosszanthat.

- Nem megy… Nem tudom… - bizonyítani akartam Cosmonak, csakhogy mégsem tudtam teljesíteni a kérését.

- Tedd meg! Csak a nevét mond ki, talán csak ennyi kellene, hogy végre továbbléphess!

- Rob… - nyögtem ki nagy nehezen a nevét. – Rob… - s már csorogtak is a könnyeim. -–Most boldog vagy?

- Nem, egyáltalán nem. Majd akkor leszek, ha újra boldog leszel! Most pedig tedd, amit kell! Munka van!

- Rob… Hiányzol… - suttogtam az üvegnek, melyben egyrészt Manhattan gyönyörű látképét és a saját halovány tükörképem láthattam. – Még mindig hiányzol, de remélem, hogy boldog vagy… Boldog azzal a nővel, akit választottál…

Elszakítottam a tekintetem az üvegtől, majd a laptopom beüzemelése után dolgozni kezdtem. Míg a diagnosztikát teszteltem a rendszeren, addig beléptem a levelezőprogramba. Jó néhány levelem érkezett, de mindközül a legérdekesebb a jótékonysági estére szóló meghívás volt. Egyből a telefonom után nyúltam, és tárcsáztam.

- Szia, Drew! – nem tudtam tovább mondani, mert félbeszakított.

- Szia, kedves Flóra! Ha jól sejtem, akkor megkaptad a meghívót… - nevetett kedvesen a barátom.

- Igen, éppen most néztem. De attól tartok, ez nem jó ötlet. – visszakoztam egyből.

- Szívem, mindenkinek megvan a maga múltja… Ne foglalkozz vele, hanem mutasd meg nekik!

- Drew, ha megjelennék ott, akkor nem biztos, hogy nem velem foglalkoznának… A rossz nyelveket egyből rajtad köszörülnék. Hidd el, neked nem szeretnék rosszat!

- Ez legyen az én dolgom! Te csak legyél kész, mire érted megyek! – győzködött kitartóan a barátom. – Leticia-val már mindent elrendeztem… Már nem mondhatsz nemet!

- Ez esetben örömmel elkísérlek! – bólintottam rá. Drew-nak is igaza volt, s talán itt az ideje, hogy emelt fővel továbblépjek.

Egy egyszerű fekete Gucci ruhát választottam. Tökéletesen simult a testemre, talán egy csöppet kihívónak tűnt, de vállat vontam. Meg akartam mutatni mindenkinek, hogy újra önmagam vagyok, így nagyon oda akartam tenni magam. A fekete ruhához illően fekete füstös szemeket varázsoltam magamnak. Egyszerű, de mutatós kontyba tűztem fel a hajam. Majd végül belebújtam a ruhámba és a magas sarkúmba. Felkaptam a kabátom és a táskám, majd már csukódott mögöttem az ajtó. Éppen leértem a földszintre, mikor Drew belépett az ajtón. Tökéletesen nézett ki a hagyományos szabású fekete öltönyében.

- Varázslatosan nézel ki! Tudtam, hogy nem fogok mellé… - Drew könnyed puszival köszöntött.

- Majd az este végén is ilyen jó kedved legyen! – motyogtam, míg szálltam be a limuzinba.

A kivilágított és fényárban úszó utcákon haladtunk végig, míg el nem értük a Metropolitan-t. Ennél jobb helyet keresve sem találhattak volna, hogy közszemlére tegyék a vendégeket. Vörös szőnyeget terítettek le, hogy még jobban megadják a módját az ünneplésnek. A kordonok mellett pedig több tucat fotós sorakozott fel. Egy jótékonysági est volt, mégis úgy tűnt inkább tűnik egy premiernek az egész felhajtás. Ismerős volt a helyzet, átéltem ezt már Rob mellett.

A limuzinok hosszú sora várakozott arra, hogy a vörös szőnyeg elé gurulhasson. Nekünk is várakoznunk kellett, de én most kifejezetten örültem ennek a néhány percnek. Már most nyüzsgés és hangzavar volt, s a villanó fények nem túl jó emlékeket idéztek fel bennem.

- Ideges van? – fordult felém Drew, majd a tekintetével a sofőrt figyelte, ahogy az ajtóhoz sétál.

- Nem, már nem. – elmosolyodtam, majd megfogtam a barátom kezét. – Érezzük jól magunkat! Úgyis rám fér! – Úriemberként segített kiszállni, s amint megpillantottak bennünket a fotósok vadul kiabálni kezdtek felénk.

Mosolyt erőltettem az arcomra. Drew átkarolt és úgy vezetett végig a lépcsősoron. Ismerős volt az egész felhajtás, ami amúgy egy cseppet sem érdekelt. A lépcső közepén Drew megállt, s magához húzott. Így pózoltunk a fotósoknak, akik nyálukat csorgatva élhették ki a szenvedélyüket. Egyik oldal, majd a másik oldal felé fordultunk, mikor is egy felkavaró érzés kerített hatalmába. Figyeltek, de nem úgy, mint eddig. Valaki más volt az, akit én ugyan nem láttam, de a zsigereimben éreztem, hogy Ő tökéletesen lát engem. Hiába kerestem, többször végigfutott a tekintetem az érkező vendégeken, de mégsem láttam őt. Drew indulni akart, így a ruhám megigazítva léptem volna, csak hogy most találkozott a tekintetünk.

Az igéző szempár megbűvölt, de a tekintete hidegséget árasztott. Mikor felfedezte, hogy figyelem Őt, akkor elkapta a fejét. A mellette álló nő derekára csúsztatta a kezét, szorosan magához húzta és eltűntek a nagy kavarodásba. Rossz érzés volt látni, hogy tényleg valaki mással van, pedig tényleg azt kívántam neki. De mégis fájt a saját szememmel látni. Az egészben az volt a legfrusztrálóbb, hogy nem ismertem fel azt a nőt. – Talán jobb is így! – próbáltam magam meggyőzni, de nem ment.

- Minden rendben? – súgta oda Drew, mivel még minding nem mozdultam.

- Persze, mehetünk. – bólintottam.

A korábbi nyugalmam innentől kezdve már a múlté volt. Itt volt Ő is, ráadásul egy másik nővel. Összeszorult a torkom, a szívem és a gyomrom is összezsugorodott. Egy kis idő után azon kaptam magam, hogy lopva Robot keresem, de mégsem találtam meg. A vacsorából alig ment le pár falat a torkomon, viszont a pezsgőből már a harmadikat tartottam a kezemben.

Jó pár ismerős arcot fedeztem fel a tömegben, akiket még Los Angeles-ből ismertem. Kedvesen üdvözöltek és pár szót váltottunk is, de ők tiszteletben tartották a magánéletem, egyetlen kínos kérdést sem tettek fel. Drew-val a bárpult mellett ácsorogtunk, mikor a kísérőm elhívták mellőlem. A sors keze volt, mert abban a pillanatban láttam meg a pult túlsó oldalán Robot.

- Szia Rob! – léptem oda mellé. Lassan fordult felém, újra csak közönyt éreztem a tekintetében.

- Flóra! – biccentett felém. – Egy wishkey-t kérek! – szólította meg a pincért, aki a rám nézett. – A hölgynek pedig egy pezsgőt.

- Köszönöm. – elhaló hangon tudtam csak megszólalni. Kellemes bizsergető melegség öntötte el a lelkem, mintha végre megnyugvásra lelt volna. Mintha az elmúlt hónapok szenvedése halványult volna attól, hogy Rob a közelbe volt. Ő maga volt a gyógyír minden bajomra.

- Nincs mit… Te is ugyanolyan vendég vagy… - vonta meg a vállát. Meglepődve tapasztaltam, mennyire hideg és távolságtartó velem. Nem ismertem rá. Képtelen voltam elhinni, hogy az előttem álló férfivel töltöttem el megannyi szenvedélytől, kéjtől túlfűtött éjszakát. Tulajdonképp most olyan volt, mint egy igazi jégcsap.

- Hogy vagy? Hogy megy a munka? – próbáltam érdeklődő lenni, és beszélgetést kezdeményezni. Közben a pincér meghozta az italokat. Mindketten a poharunk után nyúltunk.

- Egészségedre! – koccintotta neki a poharát az enyémnek Rob, aztán belekortyolt az italába. – Minden sínen van! A forgatás ugyan eltolódott egy kicsit, de már gőz erővel zajlik a felkészülés… - Rob teljes mértékben úgy beszélt velem, mintha nem lennék több, mint egy kíváncsiskodó riporter. Szenvtelenül mondta el a mondókáját, teljes mértékben olyan érzésem volt, mintha egy betanult szöveget mondana.

- Rob, hát tényleg ennyi lenne?… – feszülten vártam a válaszát, s minden egyes másodperccel csak még idegesebb lettem. Féltem ettől a választól, mert ez mindent eldönthetett. S talán ennél jobb alkalom soha az életben nem adódott volna, hogy beszéljünk. Váratlan volt a viszontlátás, s egyikünk sem készülhetett fel. Így talán a hazugság esélye is kisebb lehetett. - Túlléptél rajtam és mindenen?

Rob rám nézett, majd pedig szóra nyitotta a száját…

„Ha fájnia kell, akkor most fájjon - mondtam. Mert előttem áll az egész élet, és a lehető legteljesebben ki akarom használni. Ha választania kell, hát válasszon hamar. Én várni fogom. Vagy elfelejtem. A várakozás fáj. A felejtés is fáj. De minden szenvedés közül a legrosszabb, ha nem tudjuk, hogy döntsünk.”

(Paulo Coelho)