59. fejezet - The show must go on

„Belesajdult a szívem, és végre nem a rossz fájást éreztem, hanem a jót, a felszabadítót, a szerelem hirtelen kristályosodását, azt a szent pillanatot, ami néha, egy pillantásra, egy érintésre lecsap, hogy igen, szeretem ezt az embert, ezt tudtam, de hogy ennyire nagyon szeressem... maga a boldogság. A tiszta szerelem, ami elűzi a rettegést, a kételyt, a borzalmakat. Meleg, tavaszi szellőként cirógatta végig a testem, az élet szikráját csiholta fel bennem.”

(Laurell Kaye Hamilton)

Flróa

New York, 2011.12.23.

Éreztem magam mellett a melegséget árasztó testet, mégsem akartam elhinni, tényleg megtörtént minden a múlt éjszaka, és nem csak valami álom volt. Pedig minden porcikám, a fejem búbjától a lábujjaim hegyéig is ezt bizonygatta. A boldog elégedettség szállt meg, s semmi kedvem nem volt még megmozdulni sem, ugyanakkor erőm sem túl sok, hiszen teljesen kimerültem a hajnalig tartó féktelen szeretkezésben. Ahogy jobban belegondoltam, arra jutottam, az égiek igenis mellénk álltak.

Az estélyen még feszülten vártam, nem ok nélkül, Rob válaszát, amit miután megkaptam el is keseredtem. A szavai egyértelműen azt bizonygatták, hogy túl akar lépni, és akkor még ott volt az a fruska is Rob oldalán csüngött. Határozottan a féltékenység hatalmasodott el rajtam, ahogy a kettősükre gondoltam. Drew láttán azonban én is kapcsoltam, s próbáltam megmagyarázni a dolgot. Miszerint Drew egy kedves barát, és nem több annál. Csakhogy Rob nem kért többet belőlem, sem a magyarázatomból. Otthagyott, s elsétált, hogy azzal a lánykával élvezze tovább az estét. Titkon pillantottam feléjük, de a látványuk csak még inkább csalódottsággal töltött el.

- Flóra, szeretnél még maradni? – súgta felém Drew.

- Nem… elfáradtam, s amúgy sincs értelme tovább maradni. – válaszoltam fáradtan, majd a táskámért nyúltam. Drew a karját nyújtotta nekem, úgy kísért ki a ruhatárhoz, sőt a kabátomat is felsegítette. Nem beszélgettünk, csak csendben egymás mellett sétáltunk ki a fenséges épületből, le a lépcsőkön egészen a limuzinig.

- Ugye jól láttam, hogy a volt férjeddel beszélgettél? – kíváncsiskodott a mellettem ülő férfi.

- Igen. – válaszoltam kurtán, míg a fejemben újra lejátszódott a beszélgetésünk.

- Formás kis nővel jelent meg. – motyogta Drew, de igyekeztem nem felvenni a megjegyzését.

A lakásomig vezető utat csendben tettük meg. Nem volt kedvem tovább beszélgetni, legfőképpen nem Robról és a csajáról. Semmi kedvem nem volt a társasághoz, csak haza akartam érni, elmerül egy nagy kád vízben és elfelejteni mindent. Egyre kevesebb esélyt láttam arra, hogy Robbal valaha is egy párt alkossunk. Úgy éreztem, hogy elérkezett az ideje, hogy továbblépjek. Nem megoldás utána sóvárogni, ha Ő nem akar semmilyen kapcsolatot velem.

- Köszönöm az estét! – illedelmesen megköszöntem a meghívást.

- Én köszönöm, hogy veled jelenhettem meg! – Drew egy könnyed puszit nyomott az arcomra, mely után elengedett. – Majd beszélünk! – bólintottam és kiszálltam a limuzinból, s megvártam, míg elhajtsanak.

A lakásba csendje megnyugtatott. Kibújtam a cipőimből, ledobtam a kabátom és a táskám. Egyetlen mozdulattal kioldottam a ruhám, mely könnyedén csusszant le a földre. Kiléptem belőle, majd kibontottam a hajam is. Fehérneműben és semmivel sem törődve léptem a hűtőhöz. Egy palack bor volt félretéve, ha esetleg vendégeket fogadnék, de erről már letettem. Kibontottam és töltöttem magamnak egy pohárral. Míg kortyoltam a fenséges nedűt a város fényeiben gyönyörködtem.

- Egészségedre! – emeltem a poharam a tükörképemnek. – Itt az ideje, hogy újrakezd! Ez a hajó elúszott, ennyi volt… Itt az ideje, hogy felfogd!

A másnap kicsit nehezen indult, és valahogy még az előző nap hatása alatt voltam. Mégis igyekeztem tartani magam az elhatározásomhoz, ami nagyon nehéz volt. Főleg most, hogy tudtam, Rob itt van New Yorkban. Többször nyúltam a telefon után, de az utolsó pillanatban megálljt parancsoltam magamnak. Félre tettem a készüléket, és inkább a munkával foglalkoztam, de minden alkalommal, mikor megszólalt a telefonom, akkor reméltem, talán Rob hív. De nem úgy tűnt.

- Szia Cosmo! – emeltem a fülemhez a telefonom, miután tudatosodott bennem, hogy hiába várom Rob hívását.

- Virágszálam! Megkaptam a jelentéseket, profi munka volt. Végre, hogy újra önmagad vagy!

- Ne vegyél rá mérget. - húztam el a szám. – A munka egy dolog, amit tudod, hogy akkor is megcsinálom, ha pocsékul vagyok.

- Édesem, ne beszélj így! Nah, gyere csak haza és akkor felvidítalak! Jason úgy sem bír megülni a valagán és állandóan jár a szája… Ideje lenne újra helyre tenned a fejét… Mit szólsz?

- Igen, egy futam biztosan jót tenne. – rábólintottam, mert vissza akartam kapni a régi életem. Újra össze akartam rakni magam, legalább annyira, hogy olyan állapotba legyek, mint mielőtt Robbal találkoztam.

- Ez a beszéd! Mikor érkezel? – Cosmo már-már ujjongott a hír hallatán és az izgatott kíváncsiságot sugallt a hangja.

- Még néhány nap… és az ünnepeket Füreden töltöm… Ezt már korábban megígértem. – pörgettem végig a fejemben lévő naptárat.

- Persze megértem. És meddig maradsz a családnál? – a kedvenc barátom türelmetlenségéről adott tanúbizonyságot újra.

- Szerintem karácsony után egyből repülök hozzátok… - hiányzott a lökött srác, a harsogó barátnőim és a régi életem, mégis olyan üresnek éreztem magam Rob nélkül.

- Várni fogunk, és el ne feledkezz a szuper ajándékomról! Szia, Virágszál!

Jó is volt, hogy Cosmo hívott, mert még időben elintéztem a repülőjegyek lefoglalását. – Legalább egy gonddal kevesebb! – vontam meg a vállam, miután becsuktam a légitársaság honlapját.

A napok egyszeriben felgyorsultak, míg befejeztem a munkát, elkezdtem összerámolni a lakást. Nem sok cuccom volt, de mégis volt mit elpakolni a bőröndjeimbe. Egyre közeledett az indulás napja, mégis titkon azt reméltem, hogy valaki vagy valami meg fog állítani, nem fog elengedni. Egy gyerekes ábránd volt részemről, mely minden egyes elmúló nappal egyre jobban halványulni kezdett.

Drew-val az elmúlt napokban csak néhány telefonbeszélgetésre futotta, mert neki is számos elintézni valója volt az ünnepek beköszönte előtt, Ő is haza készült a családjához. Végül még indulás előtt rávett, hogy bulizzunk együtt. Egy tipikus amerikai karácsonyi buliba hívott, amely tényleg a szórakozásról szólt, mint az ünnepek közeledtéről. Drew végül előbb lelépett a buliból, mert meglepetésként előkerült a barátnője és kicsit meghittebb helyen folytatták az örömük kifejezését egymás iránt.

Egyedül maradtam, s ha már így történt, akkor ki akartam élvezni az utolsó New Yorkban töltött éjszakám. Felmértem a terepet, de nem találtam egyetlen egy facér pasit sem, aki kedvemre való lett volna. Így inkább a zenét élveztem tovább, a tömegbe elvegyülve táncoltam és iszogattam, míg valaki el nem kapott. Nem hagyott időt még arra sem, hogy tiltakozzak vagy ellenkezzek. Megragadott és kiszabadított bennünket a tömegből. S akkor ért a felismerés, mikor az ínycsiklandozó ajkak találkoztak az ajkaimmal. – Rob. – ordította minden porcikám, s még többet követelt belőle.

Az események pedig villámtempóban követték egymást. Egyik pillanatban még a falnak préselődve vadul csókolózunk, míg a másikban ugyanezt már a taxi hátsó ülésen műveljük. Mire észbe kaptam, addigra pedig a lakás puha szőnyegén űzzük a forró élvezeteket. Imádtam Rob minden egyes mozdulatát, érintését, csókját. Új, hevesebb és követelőzőbb mivolta csak még jobban felizgatott. Rá sem ismertem, mintha egy teljesen más férfi karjaiba lettem volna.

Mosolyogva fordultam a másik oldalamra, s mivel még mindig nem voltam hajlandó kinyitni a szemeim, így csak a kezeimre hagyatkozhattam. A tenyerem könnyűszerrel csúszott végig a kihűlő lepedőn, s még véletlenül sem ütközött neki semminek. Egyből kipattantak a szemeim, mert rendesen megijedtem. Egyből felültem az ágyba, és enyhe rémülettel néztem körbe. Nem is tudom, mitől féltem jobban. Ha mindez álom lenne, bár a csupaszságom miatt ezt rögtön kizárhattam, vagy ha csak a képzeletem játszott velem, és mégsem Robbal töltöttem az éjszakát.

Magamra csavartam a takarót, mely műveletre kicsit felszisszentem. Kissé érzékeny volt a bőröm, de egy cseppet sem bántam. Elhessegettem az izgató képeket a fejemből és remegő lábakkal indultam Rob keresésére. De csak nem tudtam szabadulni a pikáns emlékektől, hiszen a múlt éjszaka tettünk róla, hogy minden az elmémbe égjen. Teljesen akkor tudtam megnyugodni, és kifújni a levegőt, mikor felfedeztem Robot a nappali közepén. Nem gondolkodtam tovább, megmarkoltam a takarót és rögtön az Ő karjaiba vettem magam. Szorosan bújtam hozzá, mélyet szippantottam az ismerős illatából.

- Nem voltál mellettem… - sóhajtottam a mellkasába, míg újra bizseregni kezdett minden porcikám. A vágy újult erővel éledt fel bennem.

- Kérlek, engedj el! – simított végig a kezemen, majd finoman elkezdte kibontani az ölelésem. – Mennem kell… - azzal kibújt az ölelésemből.

- Rob? – lehullottak a kezeim, s tanácstalanul néztem rá. – Menned kell? Hova? – remegő hangon kérdeztem, miközben megigazította a pólóját és a pulóveréért nyúlt.

- Kötelességeim vannak… - vonta meg a vállát. Hirtelen olyan távolinak tűnt, egyáltalán nem az a férfi volt, akivel nemrég még szeretkeztem. Aki forró mámorban szorosan szorított magához, hogy még véletlensül se szakadjunk el egymástól. Most ugyanez a férfi fagyosan és könnyű szerrel eltaszított magától.

- De az éjszaka… ez az egész… és mi… - hitetlenkedve néztem végig Robon, mert egyáltalán nem ismertem rá. Meg akartam fejteni, mi a fene zajlik le a fejében. Mi a fenéért szeretkezett velem, miért ment bele?

- Jó volt… - mindössze ennyivel intézte el az eddigi legjobb éjszakánk és ráadásul még a vállát is megvonta, mintha valami miden napos dologról lenne szó.

- Talán megbántad? Vagy miért vagy ilyen hideg velem? – enyhén megremegett a hangom, melyet vészesen követett volna a testem is, de nem hagytam magam. Erősen koncentráltam és igyekeztem leplezni csalódottságom, a fájdalmam.

- Nem, még mindig passzolunk egymáshoz… - Rob rám nézett, találkozott a tekintetünk, s egy pillanat erejéig tényleg az a férfi volt, akibe észrevétlenül szerettem bele.

- Akkor meg mi történt? Vagy csak ennyi volt? – faggattam, mert úgy éreztem, hogy némi magyarázatot talán megérdemlek. De Rob nem így gondolta, mert összeszedte a maradék holmiját és majdhogy nem levegőnek nézett. Aztán a türelmem elfogyott és a dühöm is egy pillanat alatt fellobbant. – Akkor most mi van? – fakadtam ki. – Megdugtál, mert pont kéznél voltam és kész, most meg csak egyszerűen tovább állsz? Csak kihasználtál… - a mondanivalóm végére kissé a hangom is megemelkedett.

- Kár a dráma… Megtörtént, mindketten élveztük és egyáltalán nem ellenkeztél… Nincs több időm, mennem kell… várnak rám… - a kabátjáért nyúlt, majd egyetlen szó nélkül távozott.

Takaróba csavarva álltam a szőnyeg közepén, ahol nem egyszer lettünk egymáséi a múlt éjszaka, s most meg ugyanazon a helyen darabjaimra hullottam szét. – Csak kihasznált… - suttogtam fájdalmasan. A felismerés elemi erővel zuhant rám, megremegtek a lábaim, majd a szőnyegre zuhantam. Fájt, annyira fájt, hogy Rob így viselkedett velem, majdnem meghasadt a szívem, hogy tulajdonképp semmit sem számított, semmit sem változatott a múlt éjszaka. Kibuggyantak a könnyeim, már képtelen voltam uralkodni az érzelmi kilengéseken. Egyszerre voltam rettentően dühös és pokolian csalódott, mégis ott volt a lelkem mélyén a szerelem, melyet minden más ezúttal könnyű szerrel elnyomott. - Rob ismételten nem engem választott. – töröltem le az arcomon végigfutó könnycseppeket. - Megmondta, várnak rá. Biztos az a szőke kis fruska!

Miután alább hagyott a zokogásom, és kicsit megnyugodtam, elsőként a fürdőbe siettem. Meg akartam szabadulni az éjszaka minden bizonyítékától. Alaposan lecsutakoltam magam, bár a könnyeim újra nekieredtek, mikor a tusfürdővel mostam végig a testem, ahol Rob ajkai vagy a kezei jártak. Mikor kiszálltam a kabinból, és szembe kerültem a tükörrel, akkor fedeztem fel, hogy itt-ott Rob rajtam hagyta a foglenyomatát is vagy ahol éppen jobban megszívta a bőröm, ott bizony egy-egy elszíneződött folt maradt. Elhúztam a szám, ahogy törölközés közben végigsiklott rajta a kezem. Aztán tovább nem törődtem vele, már így is kellően fájtak az emlékek.

Minden igyekezetem ellenére, hogy beleolvadjak a tömegbe, észrevettek. Csak néhány fiatal lány és pár fotós fedezett fel, de előszeretettel köszörülték rajtam a nyelvüket. – Hát nem csodás! Ki gondolná, hogy másnap a szeretet ünnepe lesz? - fintorogtam, míg igyekeztem eljutni a megfelelő terminálhoz. Az első pillanattól kezdve megbámultak, de a füleimbe dübörgő zenével igyekeztem elvonni a figyelmem a bámészkodókról.

Egy hosszú és fáraszt repülőút után már nagyon vártam, hogy landoljunk. Képtelen voltam lehunyni a szemeim, mert a kezdeti édes pillanatok hamar keserű pirulákká váltak számomra, amitől meg a gyomrom kezdett el forogni, sőt a fejem is rettentően megfájdult. Már kezdtem volna feladni és teljesen elkeseredni, mikor végre leszállt a gépünk. – Végre megérkeztem! – sóhajtottam fel, és a csomagjaimért igyekeztem. Itt végre nem bámultak, nem súgtak össze a hátam mögött. Egy voltam a többi utazó között.

- Szia, húgi! – váratlanul érte az ismerős üdvözlés. Meglepődve néztem körbe, hogy a képzeletem játszik-e velem. Szerencsére nem, tényleg Peti hangja volt.

- Szia, Peti! – öleltem meg szorosan. Egy pillanattal később Alex is felbukkant, s megkaparintott és megszorongatott.

- Olyan jó itthon lenni. – örültem, és végre úgy éreztem, hogy megnyugodtam.

Nem olyan régen jártam itt, mégis sokkal nagyobb élvezetet jelentett hazaérni, mint azt először gondoltam volna.

Az ünnepi hangulat lassan kezdett átragadni rám. Olyan csodaszépek voltak az utcák és a házak. Szinte mindenhol karácsonyi fények, égők, díszek bűvöltek meg. Hó még nem volt, bár kellően hideg igen. Ahogy hazaértünk, mindenkinek boldog ünnepet kívántam, megölelgettük egymás. – Hazaértem! – bármennyire is örült a lelkem, mégis egy apró részem hiányolta mellőlem a szeretett férfit.

Az elhatalmasodó nyugalom egyszerre párosult mérhetetlen fáradtsággal. Csendben felvonultam a szobámba. Mindennél jobban vártam a kényelmes ágyra és egy hatalmas pihenésre vágytam. Alig helyezkedtem el az ágyon, már el is nehezültek a szemhéjaim és elmerültem a megnyugtató sötétségbe.

Szép lassan teltek a napok, igazi ünnepi hangulatban. Bár a hátam mögött tudott ünnepek alatt már megtanultam, hogy nem mindenki kapja meg a boldog befejezést egy-egy szerelmi történet során. Úgy látszott, hogy mégsem akartak az égiek pártfogásba venni. Hiába próbáltam boldog lenni, mégsem sikerült, mintha önmagam lettem volna az akadály.

- Jaj, Drágám, egyél! Még a végén el fogsz fogyni… - bíztatott Edit. A finom falatok ellenére sem volt semmi étvágyam.

- Nagyon finom minden, de nem vagyok éhes… - töröltem meg a szám, mert egyáltalán nem tudtam volna akárcsak még egy falatot letuszkolni a torkomon. Próbáltam pihenni, és pár nappal még az utazást is eltoltam, de valahogy nem egészen éreztem magam jól. Cosmo-nak is szóltam és a jegyem is elcseréltem.

- Flóra, enned kell valamit! Ez nem lesz így jó… - ült le Szilvi az ágyam szélére. A második napja voltam ágyban. Kedvetlen és erőtlen voltam. – Hoztam egy kis levest! Legalább ezt edd meg! – felültem és egy tálcát tett az ölembe. – Vigyázz magadra!

- Köszönöm, Szilvi! – próbáltam mosolyogni, de nem igazán sikerült.

- Tudom, Kincsem, hogy fáj… Hogyne fájna, hiszen a párod volt… De ne add fel, minden rendbe fog jönni! Most még fáj, de az idő múlása majd mindent megold.

- Remélem… - sóhajtottam, majd megpróbáltam elfogyasztani a levest. Olyan fenséges íze volt, hogy újra és újra kanalaztam. Míg végül elfogyott. – Szilvi, ez nagyon finom… Kaphatnék még? – felcsillantak a szemeim, és úgy éreztem, menten éhen halok.

- Hát persze, gyere, menjünk le a konyhába! – Szilvi őszinte mosollyal vette el a tálcát az ölemből. Bólintottam és magamra kaptam egy melegítőt és pulóvert. Talán igaza volt Szilvinek, majd az idő minden sebet begyógyít és rendbe fog hozni. Nem szabad feladnom, és elhagynom magam.

A családi körben eltöltött karácsonyt elég erőt adott, hogy mire Londonba értem, addigra jobban érezzem magam. Cosmo vigyorogva ölelt magához és miután átengedett a többieknek, alaposan méricskélt. Tudtam, hogy csak azért csinálja, mert a saját szemével akar meggyőződni arról, hogy minden rendben van velem. Heiko-t és Zero-t a lányok követték, hogy megölelgessenek. Gemma már lendületesen magyarázott nekem a szilveszteri programokat illetően, mikor egy pillanatra megszédültem. Egyetlen pillanat volt, de úgy gondoltam nincs neki nagyobb jelentősége, legfőképp az elmúlt napok után. Szerencsére senki nem vette észre és tényleg csak egy pillant volt az egész. Aztán Cosmo csapott le rám, s már vigyorogása előre sejtette velem, mi fog következni.

- Virágszálam! Az a helyzet, hogy mégsem lesz verseny… most nem… Jason lelépett az új nőjével romantikázni, és a taknyos időjárás sem tesz jót a kicsikéknek… - elgondolkodtam, hogy ez elvileg rossz hír lenne, de akkor miért vigyorog Cosmo.

- De akkor miért vigyorogsz? – bújtam hozzá. Imádtam Cosmo-t, tényleg olyan volt, mint az édes testvérem lenne. Ő minden rezdülésem ismerte, éppen úgy, ahogy a hülyeségeim.

- Mert itt vagy és irány bulizni! – puszit nyomott a hajamba.

Fergeteges este volt. Régen éreztem magam ennyire felszabadultnak és jókedvűnek. Nevettem és táncoltam, végre túl tudtam lépni a fájdalmamon, persze nem teljesen, de arra az estére mindent félretettem. Noah nem egy körre hívott meg bennünket, úgyhogy tényleg minden adott volt egy zseniális bulihoz. Társaság meg pia is. Egyetlen egy dolgot sajnáltam, mégpedig azt, hogy éjfélkor nem kaptam csókot, vagyis nem attól a férfitól kaptam, akitől szerettem volna.

Másnap valahogy semmi kedvem nem volt kikelni ismét az ágyból. Már délután volt, mikor Gemma vánszorgott be a szobámba. Ők sem keltek fel, bár náluk inkább a fáradság volt a legfőbb ok. Valamikor hajnalban indultunk haza fele, persze már a kora reggeli napsugarak felbukkanásakor értünk aztán tényleg haza. Míg én zuhanyozni és lefeküdni indultam, addig Cosmo és Gemma inkább a testi örömökben keresték a boldogságukat. Egy picikét irigyeltem őket, de reméltem, hogy az újévben minden megváltozik. – Újév, új lehetőségek… talán egy új kapcsolat! – sóhajtottam.

- Még te sem keltél fel? – Gemma bevetődött mellém az ágyba, amit egyáltalán nem bántam.

- Hiányoztál. - Egymás felé fordultunk, s úgy kezdtünk beszélgetni.

- Te is nekem. Elmondod, mi történt? – Gemma felkönyökölt és kíváncsian nézett rám.

- Találkoztam Robbal… New York-ban… - suttogtam a barátnőm felé.

- És ezt te képes voltál elhallgatni? Mi történt? – egyből felült, és úgy nézett rám, mintha valami óriási dolgot mondtam volna.

- Minden katasztrofális lett… Találkoztunk, teljesen véletlenül… Drew-t kísértem el egy estre, és Rob is más valakivel jelent meg… Beszéltünk, és azt mondta, hogy még nincs túl rajtam, de igyekszik továbblépni…

- Ez hülye! – csattant fel Gemma, csak úgy mellékesen.

- Ez még semmi… - nyögtem fel, mert tudtam, most mi fog következni. – Úgy voltam vele, hogy akkor beletörődök és akkor tovább nem nyomulok, mikor egy karácsonyi buliban megint összefutottunk… és a lakásomon kötöttünk…

- Hűha! Lefeküdtél vele, ugye? Kibékülős szex volt? Jah, az olyan jó szokott lenni.

- Igen, megtörtént, de inkább kihasználós szex volt… Reggel Rob fogta a holmiját és végül lelépett.

- Nem is mondott semmit?

- De! Megtörtént, mindketten élveztük és egyáltalán nem ellenkeztél… Nincs több idője, mennie kell! – ez volt az a pont, mikor a gyomrom egy nagyot bukfencezett, és kipattantam az ágyból.

- Flóra, minden oké? – Gemma aggódva követett.

- Nincs semmi baj, csak azt hiszem, túl sokat ittam tegnap… és keveset ettem mostanában…

- Látszik rajtad, még a végén el fogsz fogyni! Gyere, csináljunk valami kaját! - karolt belém bolondozva barátnőm. – Ha az ősember felébred, akkor éhes lesz úgy is. De addig nem kap kaját, míg a szőrcsomót el nem tűnteti a pofázmányáról… Tudod, hogy szúr, és mennyire hangulatgyilkos, ha éppen élvezni szeretném a csókjait…

- Gemma! Most fejezd be, mert megint ki fogom dobni a gyomrom megmaradt tartalmát! – szóltam rá a lökött csajra, még mielőtt részletezné a dolgot. Bár így is volt elképzelésem a dologról. – Amúgy meg tudom, miről beszélsz! – húztam el a szám. – Rob sem szeretett borotválkozni… Lehet, hogy jól áll neki, de borzalmasan szúr…

Az újév kezdetét kicsit lazításra használtuk fel. Mindegyikünkre rá fért, hogy pihenjen. Cosmo rengeteget dolgozott, főleg miattam, mivel az év vége felé kevésbé vettem ki a része a munkából. Tudom, és biztosítottak róla a többiek, hogy megértik a dolgot, nem is sürgettek. Időt hagytak, hogy rendezzem magamban és a külvilággal az életem. Elsősorban erre használtam fel az év kezdését. Úgy gondoltam, hogy az újévhez és az új élet reményéhez hozzá tartozik egy új énem is. Gemma és Teresa lelkesen kísértek el, támogattak az elképzelésiemben.

Elsőként fodrásznál jártam, aki kicsit rendbe szedte a hajam, teljesen más frizurát vágott nekem és kicsit feldobtuk a színét is. Második lépés a vásárlás volt. Jó néhány új felsőt, nadrágot, szoknyát, ruhát és fehérneműt vettem. Egy kicsit a stílusomon is változtattam, bár a régivel sem volt baj, csak a játék kedvéért tettem mindezt. Voltunk relaxációs kezelésen, manikűrösnél és kozmetikusnál is. A végén egy teljes generál szerviz lett belőle. Élveztem ezeket a napokat, bár egyik-másik nap végére hullafáradtnak éreztem magam. Jóval többet aludtam mostanában, míg az étvágyam viszont roppant hullámzó volt, a gyomrommal egyetemben. Nagyon reméltem, hogy még véletlenül sem fogom elkapni Cosmo vírusát. Igazság szerint egy makacsabb nátha volt, mert Cosmo belázasodott, ami viszont nem gyerekjáték.

Pár nap múlva azonban nagyon rosszul ébredtem. Mindenem fájt, legfőképp a fejem és kavargott a gyomrom. Pár pillanat múlva pedig már rohanhattam, mert nem bírta tovább a gyomrom. – Jaj, Cosmo, mégis sikerült megfertőznöd! – kuporodtam le a hideg csempére. Hosszú percekig ültem, és vártam, hogy elmúljon a szédülésem és a hányingerem. Nagy nehezen el is múlt, viszont utána egész nap semmit sem tudtam lenyelni. Mindössze vizet és barack levet tudtam magamba tuszkolni, de semmi szilárd nem ment le a torkomon. Mindez, ahogy jött, úgy távozott is.

Két nap múlva kutya bajon nem volt, sőt maximális fordulaton tudtam pörögni. Jason is előkerült, s szóba került az a bizonyos elhalasztott futam. Éppen paprikás hangulatban talált meg, mert Cosmo fejmosást tartott arról, hogy jobban kéne magamra vigyázni. Hirtelen olyan feszültség cikázott bennem, hogy muszáj volt valahogy levezetnem, így szinte gondolkozás nélkül belementem egy könnyű kis gyorsulásba. Télen amúgy sem volt lehetőségünk nagy versenyeket tartani, az éjszakai gyorsulásokkal kellett beérnünk. Volt egy bizonyos útszakasz, amely estére kiürült, és arra sötétedés után nem nagyon jártak.

Türelmetlenül doboltam a kormányon, arra vártam, hogy Jason mellém álljon, de ő még a csajával smárolt. Kétszer rátelepedtem a dudára, hogy végre kapjanak már észbe. Nagy nehezen elváltak egymástól és végre mellém gurult. Negyed mérföld volt a táv, és tulajdonképp csak egy egyenes szakasz volt az egész, egy enyhe kanyarral. Zero volt, aki számolt és indított bennünket. Padlógázzal indítottam, mégis szoros volt a küzdelem, nem tudtam az élre törni. Az első kereszteződésig fej a fej mellett haladtunk. Kicsit jobban ráléptem a gázra, s nagy nehézségek árán a második kereszteződésnél már az élen álltam. Éreztem a testem elöntő adrenalint, lüktetett a szívem vad ritmussal, miközben pezsgett a vérem. Eggyel feljebb kapcsoltam, s még jobban rátapostam a gázra, és a harmadik kereszteződés előtt elhaladva győztem. Boldog és elégedett voltam, és már lassítottam, hogy megforduljak. Mikor az öröm egy pillanat alatt tűnt el, roppant módon megszédültem ott a kocsiban ülve. Hiába fékeztem, mert a vizes vagy inkább jeges úton megcsúsztam. Megpördültem, arra még emlékeztem és vészesen közeledtem a közelben húzódó fal felé. Még utolsó erőmmel mindent beleadtam, csikorogva fékeztem, majd pedig elnyelt a sötétség…

„A véletlen olyan, mint a talányos kockajátékok (…). Bizonytalan és kikerülhetetlen játék ez, amit születésünk pillanatától mindannyian játszunk. Annyiszor vetünk kockát, ahányszor csak levegőt veszünk, s még csak nem is sejtjük, hogy sorsunk vajon kívánságaink, aggodalmaink, ábrándjaink vagy vágyálmaink szerint alakul-e majd. És ezt a félelmeinket elfeledtető, szélhámos és rendkívüli játékot játsszuk nap mint nap.

Újra és újra elgurítjuk a kockát, de hiába erőlködünk, hogy jó számokat dobjunk, ez csak annyit ér, mint a halálon keseregni: a sors csapdáit úgysem kerülhetjük el.”

(Rafael Abalos)