2. fejezet - The show must go on

Sziasztok,

nagyon szépen köszönöm a komikat, és hogy lelkesen kampányoltatok a folytatásért. Pixiem! Alice! :)

Mivel elkészültem előbb, úgy gondoltam, hogy akkor fel is teszem a folytatást (remélem értékelitek). Szép hosszú fejezetekről van szó, mint azt látni fogjátok. Egy kicsit megismerkedhettek a másik főszereplővel. :D Bízom benne, hogy továbbra is ilyen lelkesek maradtok és írtok nekem.

A folytatás érkezéséről még egyenlőre nincs ötletem, mikor jön, ha kész lesz... De szívesen fogadom, ha érdeklődtök utána :) Tudjátok több lehetőség is van: chat, komi v. e-mail (zoesneverland@gmail.com)....

Pixiem! örülök, ha sok kérdésed van. A történet csak most kezdődik ;) De még sok minden lesz...

Kitty! a szemszögekre sosincs tervem, bevallom. de általában egyensúlypárti vagyok. majd meglátom, mit tehetek... mert minden ötletet/kritikát szívesen fogadok, hiszen az nekem segít. :)

Alice! köszi! a kövi rész néhány dolgot elárul, de még csak az töri elején tartunk :)

Dona! semmi sem véletlen, akár Rob kezdeményezése, akár Flóra titokzatossága, de szépen lassan majd, mindenre fény derül...

Klau! örömmel hallom, ha már most elnyerte a tetszésed. ;) a kövi rész ad egy kis részletet Flórából :)

Judy! köszönöm, hogy most itt vagy! :)

Jó olvasást!

Puszi,

ZoÉ

„Az emberek úgy beszélnek a bánatról, mintha az valami puha, nedves, könnyes valami lenne. Pedig a mélységes, valóságos bánatban nincsen semmi puhaság, a valóságos bánat, az igazi gyász és fájdalom kemény, mint a kő, és éget, mint a tűz. Kiégeti a szívet, sziklák súlyával összezúzza a lelket. Mindent elpusztít, és hiába, hogy a szíved dobog tovább, hogy a tüdőd nem áll meg pumpálni, meghalsz. (...) Minden, ami addig biztos volt, amit valóságnak hittél, véget ér.”

(Laurell Kaye Hamilton)

„Végek. Vannak emberek, akiknek a szíve helyén csak egy istenverte kalapálás van, ha boldogok, ilyenkor képes volna elárasztani a világot. De iszonyatosan égetve szakad szét elemeire, porlad el, hűl el, szűnik meg, erősödik ki, ha fáj. Kimarva, kilúgozva. A fájó fájdalom lassú, csak csörgedezik, szivárogva higanyként kúszik mélyre benned. Az öröm ezzel szemben villanásszerűen hasít beléd. A fájdalom azonban elnyújtva adagolja dózisát, mígnem megkövesedik, megáll a jól becélzott helyén, ott aztán összecsomósodik, megkeményedik és beleég. A boldogság azonnal képes maximumon hatni, és azonnal meg is tud szűnni. A kín nem. Az hosszan-hosszan egyre lila foltosabb, szikrázón kínzó nyugtalanság, és elmúlása is igen lassú. Ha van ilyen egyáltalán. Én úgy vélem, nincs. Ami volt, sosem múlik el. Semmilyen formában. Ami volt, van. Mindig van. Magadban hordozod. Beléd épül, hat rád, tudva-tudattalanul, épít, leépít. Megváltoztat, érlel, szétszed, összerak. Minden törés megtörés. Majd gyász.”

(Tisza Kata)

~~~ xxx ~~~

Flóra

Berlin, 2011.05.01.

Már sokadszorra futottam neki, de mégsem tudtam semmi értelmeset leírni. A puszta szavak képtelenek visszaadni az érzéseim. – Miért ilyen nehéz? – Bár magam sem tudom, mit érzek pontosan. Minden alkalommal csak addig jutottam, hogy a két idézetet vetettem papírra. Bár nem mintha szükség lett volna rá, mert fejből tudtam mindkettőt. Aztán feladtam, letettem a tollat és inkább hátradőltem a kényelmetlen széken. A papírlap ott pihent a könyv tetején, rajta a tollal az asztal tetején. Helyettük inkább a kávémért nyúltam, de már az sem okozott szinte semmiféle örömöt. Fintorogva tapasztaltam, hogy kihűlt. A hideg fekete kávét utáltam a világon a legjobban. Visszaállítottam a kávés poharat az asztalra. Már nem volt több okom itt maradni. Monoton mozdulatokkal összehajtottam a papírlapot, felmarkoltam a könyvet és a tollam, mindent a kézi táskámba dobtam. Utoljára az eldobható kávés poharat vettem a kezembe, amely végül a szemétben landolt.

A táskát a vállamra csaptam és a többi várakozó utast kerülgetve elindultam előre. Az óriási kijelzőig sétáltam, már úgysem bírtam volna tovább egyhelyben maradni. A világító felirattal elárasztott tábla előtt fékeztem le. Egy pár leplezetlen lelkesedéssel kereste a járatát. Felemeltem a fejem és üveges tekintettel jobban szemügyre vegyem a kiírt járatokat, keresnem sem kellett, mert egyből kiszúrtam a sajátom. A szemem mégis végigfutott a többi soron is. - Annyi gyönyörű hely, annyi lehetőség. Csak néhány lépés lenne – sóhajtottam fel. Egyértelműen szívesebben szálltam volna fel a egy másik járatra.

A lábaim azonban tudták, merre kell mennem. Megkezdhettük a beszállást. Fájó szívvel tettem meg minden újabb lépést a gép felé. Szerettem repülni, és szívesen utaztam, de most egyáltalán nem egy izgalmas kirándulás várt rám. Szomorú kötelességnek kellett eleget tennem, ez vezetett. Még szerencse, hogy így az utolsó pillanatban sikerült jegyet szereznem erre a járatra. S mivel nem is igazán tudatos utazás volt, ezért csomagom is alig volt. Az összes cuccom belefért a kézi poggyásznak megfelelő táskámba.

Helyet foglaltam és vártam, hogy végre felszálljunk. Addig is az ablak felé fordultam. Ujjaim önkénytelenül táncba kezdtek a térdemen. A dobolásom átvette a szívem ritmusát, s ezáltal kizártam a külvilágot. Csendben merengtem. Egy egészen más világba csöppentem. Annyi minden járt a fejemben. Bárhogy igyekeztem elterelni a figyelmem, minden alkalommal, mégis minden gondolat egyetlen személyhez futott.

Lehunyt szemeim előtt megjelent a vidám tekintete, az édes ajkai és a káprázatos fürtjei. Még most is kristály tisztán hallottam a nevetését, a morgolódását, mert az is hozzá tartozott. A hangja, mely szebbnél szebb dalokat énekelt nekem Aztán rögtön előtörtek a temperamentumos veszekedések emlékei és ahogy a nevem ejtette ki akár bocsánatkérésként, akár a beteljesülés pillanatában. Egyből az utolsó együtt töltött napunk és éjszakánk pergett le előttem.

Hirtelen pattantak ki a szemeim, mert szinte a bőrömön éreztem az érintését. Szinte felemésztettek bennünket a lángok, oly szenvedély lobogott közöttünk. A mutatóujjam végigfutott a számon, mert ajkaimon égtek a csókjai. – Ennyi volt? – Vad és féktelen élvezet. – Hát ennyi volt! – S most még könnyet sem tudok hullatni érte. Képtelen voltam akár csak egyetlen könnycseppet ejteni. Nem miatta, hanem magam miatt. Nekem csak ezek jutnak. Az emlékek maradtak és egy dátum, melyeket örökre megjegyeztem.

Berlin, 2011. 05.01.

Kora reggel lévén alig volt forgalom. Éppen csak ébredezett a város. Bár még magam is furcsának találtam a gondolatot, hiszen teljes mértékben mégsem szunnyadt el. Csak valamennyivel csillapodott a nyüzsgés. A reptérről egy taxi vitt a szállodába. Kifizettem a taxist, aki leplezetlenül bámult meg. Egyszerűen vállat vontam, mert semmit sem számított. Mit számít, hiszen nagy valószínűséggel soha életemben nem látom többet, és már jó ideje fel sem veszem az ilyen helyzeteket.

Tudatosan haladtam előre egészen a recepcióig. A pult mögött álló nő először tudomást sem akart venni rólam. Talán harmadik nekifutásra volt hajlandó felemelni a fejét. Elhiszem, hogy vagy túl korán reggel volt még neki, vagy egy éjszakás műszak után szívesebben ment volna haza. Mikor rám nézett, akkor egyértelműen láttam rajta a meglepődés jeleit. Ezek csak még látványosabbá váltak, mikor kifejtettem a jövetelem célját. Egy szobát szerettem volna kivenni.

A nő lekicsinylő tekintetét azonban nagyon nehezen toleráltam. A férfiakkal annyival egyszerűbb volt minden. Egyetlen mosoly, egy kecsesebb mozdulat, némi kacérkodás és már vagy az ujjam köré csavartam őket, vagy éppen olyan zavarba hoztam, hogy el is iszkolnak azon nyomban. A nők pedig szinte mindig vetélytársat látnak bennem, bármiféle ok nélkül. Most is valami hasonló történhetett. Fintorogva keresett üres szobát. Sejtettem, mi jár a fejében. Egyedül, kevés csomaggal megjelenik egy lány s szemrebbenés nélkül szobát kér egy kifejezetten drágának mondható hotelben. Itt jutottunk el egy másik olyan ponthoz, mely az élet megválaszolatlan kérdéseit feszegeti. Sosem értettem az embereket, miért a külső, miért a pénz miatt ítélik meg a másikat. Hiszen csalás az egész. A külső megtévesztő lehet, csak egy jól felépített álca.

Jelen pillanatban farmert, sima pólót és bőrdzsekit viseltem. Gondolom a hajam össze-vissza állhatott, mivel kibontva hagytam. Régen aludtam rendesen, így a fáradságot az arcom is tükrözhette. Lehet, hogy nem a legutolsó divat szerinti ruhákba bújtam és nem tipegtem tíz centis sarkakon. De az most csak felesleges külsőség lett volna. Ha olyan kedvem vagy programom volt akkor én is oda tudtam tenni magam, akár tíz centis sarkokon. A magas sarkú cipőkért nő lévén odáig voltam.

Végre megkaptam a szobaszámot és a hozzá tartozó kártyát. Mosolyt erőltettem az arcomra, s a liftek felé indultam. Lágy csilingelés jelezte a lift érkezését. Néhány pillanat múlva az előttem kinyíló ajtó feltárta a folyosót. Nem is kellett túl sokat mennem, hamar a szobám következett. Teljes mértékben átlagos volt, semmi különlegeset nem láttam benne. Aludtam már sokkal rosszabb, illetve sokkal jobb helyeken. Az asztalra ledobtam a kártyát és a telefonom, mely eddig a zsebembe pihent. Az ágyra dobtam a táskám. Az utam pedig az ablak felé folytattam elhúztam a függönyt, hogy a napsugarak átjárhassák az egész szobát. A kilátás pazar volt, néhány hosszú percet engedélyeztem magamnak. Majd zuhanyozni indultam, már nagyon szükségét éreztem.

A meleg víz végigfutott a testemen lemosva rólam mindent. Megtisztított és elálmosított. Alaposan megtörölköztem, és tiszta fehérneműt pólóval húztam magamra, de le kellett dőlnöm, aminek az lett az eredménye, hogy elaludtam. Csak egy keveset tudtam, mert felriadtam. Mégsem volt kedvem felkelni. Csak a hátamra fordultam, s a plafont bámultam. Nyugodtan feküdtem, jelen pillanatban annyira elegendő volt ez az állapot.

Végül mégis csak erőt vettem magamon. Felvettem a farmerom és megigazítottam a pólóm. A hajam kifésültem. Rutinos mozdulatokkal egy kontyot csináltam. Szükségét éreztem egy kávénak. A táskámból előszedtem a könyvem és felmarkoltam az asztalról a telefonom a kártya kíséretével. Előbbit a hónom alá csaptam, míg a telefonon az étterem felé haladva küldtem üzenetet a barátaimnak az érkezésemről. Rögtön meg érkeztek a válaszok, sőt befutott a legfontosabb hívás, amit már vártam. Miután mindent tisztáztunk, a zsebembe csúsztattam a készüléket.

Az étterem tele volt, ami kellően meglepett. Megmozdulni is alig lehetett. Tanácstalanul indultam kifele. Nem igazán volt kedvem semmilyen társasághoz. A medencére gondoltam, hátha a napozóknál lesz még hely. Tévedtem. A terasz túloldalán, a legmesszebb találtam egy olyan asztalt, ahol csak ketten ültek. Dohányoztak és kávéztak. Bíztam benne, hogy akkor nemsokára távoznak. Azonban ahogy közelebb értem és jobban szemügyre vettem őket, egyre biztosabb lett, hogy nem mostanában szándékoznak távozni. Nem volt más választásom, mert a kávéra szükségem volt, azonban ki akartam szabadulni a négy fal közül.

Gondolkozás nélkül németül szólaltam meg. A székre, a helyre mutattam. Kicsit jobban sikerült szemügyre vennem a velem beszélgetésbe bonyolódó sármos férfit, akkor tűnt fel, kihez van szerencsém. Christoph Waltz. Zavarba hozott, pedig ez nem sok embernek sikerült még. Ő azon kevés személyek közé tartozott, akiknek mégis összejött. Ráadásul kedvesen felajánlotta, hogy csatlakozzak hozzájuk. Mosolyogva tett néhány megjegyzést, hogy a barátja nem beszél németül. Értettem a célzást, így megköszöntem, hogy szólt. Egyből átváltottam angolra. Rám mosolygott és egy alig észrevehető bólintással nyugtázta. Félelmetes hatása volt rám. Mi tagadás bejöttek nekem az idősebb pasik mindig is. A sármjával, a kisugárzásával, magabiztosságával és a térdet remegtető tekintetétől nincs nő, aki talpon maradna mellette.

A színész cigarettával kínált, amit most elutasítottam. Inkább a könyvemet kezdtem el olvasni. Mosolyt erőltettem az arcomra, bár nem tudom, mennyire sikerült hitelesre. Feszélyezett a társaság, főleg azért mert egy cseppet sem vágytam asztaltársaságra. Azonban a szükség törvényt bontott. Az olvasásra mégsem sikerült koncentrálnom. Ráadásul a sármos színész hívta fel a figyelmem, hogy nem árultam el a nevem. Meglepett az érdeklődése. Szerencsére a mellettünk eddig csendben ücsörgő férfin Christoph jóízűen nevetett. Ezzel elterelődött a figyelem rólam.

Bemutatkoztam, azonban a döbbenetem még nagyobb lett. Megismerhettem Robertet. – Jó asztalt választottam én is. Nem akartam társaságot, erre meg két színész mellett kötöttem ki. Ironikus. Más az egész életét, a lelkét eladná az ördögnek, hogy a helyembe kerülhessen. Én meg különösebben értékelni sem tudom a híres színészek társaságát. – Robert egyből a könyvemet fixírozta. S nem állta meg, kérdezett róla. Megleptem mindkettőt, hogy pont Ellroy könyvet olvasok, s a rögtönzött érvelésem elég találóra sikeredett.

Az eszmefuttatásom a mobilom szakította meg. A családom hívott, hogy rendben megérkeztem. Tudtam, hogy szeretnek, s azért aggódnak értem. Pedig nem akartam, hogy aggódjanak, nem akartam, hogy miattam idegeskedjenek. Ők mégis így tettek. Imádom őket egytől egyig. Annyi mindent köszönhetek nekik. Megváltozhatott a hangom, talán még a vonásaim is, mert két roppant érdeklődő szempár figyelte a telefonbeszélgetésem. Cselesen szigorúan magyarul beszéltem, így biztosra mehettem, hogy egyik sem tudhatta meg, miről volt szó. A vonal túloldalán kórusban köszöntek el tőlem, de valaki még az utolsó pillanatban belekiabált a készülékbe, hogy valaki kijön elém a reptérre. Így végül egy „köszönöm” zárta a beszélgetésem. Ezalatt a néhány perc alatt teljesen rám ragadt a család szeretete. A vonal megszakításával viszont elillant ez az érzés.

Robert felkapta a fejét és ugrott a felkínálkozó témára. Istenemre mondom, sehogy sem tudom megmondani, honnan a fenéből találta ki a származásom. Megmondta, kiszúrta. Válaszoltam a nekem szegezett kérdésekre, s megittam a kávém. Azonban többre nem volt már időm. Elszaladta az idő, és kicsit így is késésben voltam. Sietnem kellett. Kedvesen elköszöntem, s búcsút intettem a két férfinak.

Futólépésben mentem a szobámba. Lehámoztam magamról az eddigi ruhákat, s helyette a fekete ruhát vettem fel. Ahogy a tükörbe néztem már most sírhatnékom támadt, de még egy kósza könnycsepp sem csordult ki. Kibontottam a hajam. Átfésültem a zuhatagot s a táskámat felkapva indultam el.

A hotel előtt Cosmo várt rám. Először fel sem ismertem. Meglepődtem, mert őt soha nem láttam még ennyire kiöltözve. Szélesre tárta a karjait előttem. Készségesen simultam hozzá. Szavak nélkül cselekedtünk. Percekig állhattunk ott. Puszit nyomott a homlokomra. Elengedett, majd kézen fogva kísért az autóig. Segített beszállni. Most először egy halvány, de roppant őszinte mosolyra húztam az ajkaim. A mosoly tárgya a BMW volt, mellyel jött. Ránézésre tudtam, hogy ez csupán egy alap modell, melyet az itt tartózkodása idejére bérelt, nem véletlenül pont ezt a típust választotta. A sajátját mindig is csodáltam, azt egy igazi remekműnek tartottam. Az egyedi átalakításoknak köszönhetően a motor tökéletes hangját muzsikaként éltem meg. Cosmo és Manuel hosszú éjszakákat töltött szereléssel, mire elkészültek. De rohadtul megérte az összes munka. Egész úton Manuel – becenevén Manu – járt a fejemben. Tisztán emlékeztem az utolsó találkozásunkra, akkor azt mondta, hogy legközelebb megmutatja a legújabb szerzeményét.

Manu-t az életem egyik olyan pontján ismertem, mikor egy új közösség tagja lettem. Nagyon sok mindent tanultam tőle, mindig szívesen fogadott és tanítgatott. Szeretett úgy, ahogy én sosem tudtam őt. Próbáltam úgy szeretni, ahogy megérdemli. Vele talán elhittem, talán sikerült volna, hogy boldog lehetek. Szeretnek és szeretek. Azonban mégsem ment. Nem tudtam szeretni, nem voltam szerelmes. Egyre nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy képtelen vagyok szerelemre. Ettől függetlenül a barátom volt, s osztoztunk egy szenvedélyen és az ágyon is. S most pedig elveszítettük.

Csak sodródtam a barátokkal. Míg a körülöttem zajló eseményeket alig fogtam fel, mert többnyire magam elé bámultam. A múlt, az emlékek nem hagytak nyugton. Mint éhes ragadozók újra és újra lecsaptak rám, éles karmaikat belém mélyeztették, s közben pedig még jobban marcangoltak. Szűnni nem akaró fájdalom behálózott. Életem során amúgy is sok veszteség ért, amelyért cserébe semmilyen kárpótlást nem kaptam. Ez a mai nap, ez a mai búcsú egy szeretett baráttól, betett nekem. Olyan érzéseket hozott a felszínre, melyeket mélyre eltemettem a szívemben. Most feltörtek, s csak még jobban fájdították az amúgy is sajgó szívem. Az életem során a fájdalom, a veszteség számos formáját megismertem. A kínok, a kínlódás sem került el. Mindezek mellett az élet a boldogságból olyan apró szeleteket adott, melyek csak éppen megmutatták magukat, de hamar eltűntek. A rossz mindig túlsúlyban volt.

Kiborított az egész veszteség. Rémes társaság voltam. Azonban a barátaim tisztában voltak vele, miért érint engem különösen rosszul ez a nap. Együtt éreztek velem. Cosmo egy pillanatra sem hagyott magamra, ragaszkodott, hogy visszavisz a szállodába. Nem kellett mondania semmit, láttam a tekintetében, hogy ettől ő maga is megnyugodott, mármint attól, hogy vele vagyok. Némán nyújtottunk vigaszt és támaszt a másiknak.

- Rendben leszel? Maradjak még? Van egy kis időm? – nézett rám aggódó tekintettel. Hátradőltem az ülésben, s egy pillanat erejéig lehunytam a szemem. Nagy levegőt vettem, majd kifújtam az imént beszívott levegőt. Kinyitottam a szemem, és felé fordultam.

- Cosmo, rendben leszek. Menj! Várnak rád, nem szeretném, hogy miattam lekésnéd a géped. – simítottam végig az arcán. – Nem sokáig maradok úgysem itt, és hamarosan újra veletek leszek… - bólintott, majd segített kiszállni.

- Te nő! – ölelt szorosan magához. – Csak legyél észnél! Ha bármi van, akkor meg hívj! Érted! – sulykolta belém. Egy utolsó puszi után bevágta magát a kocsiba és elhajtott.

A nap folyamán annyira elvesztetem az időérzékem, hogy meglepődve vettem észre, hogy már besötétedett. Lassú léptekkel tartottam a bejárat felé. Nem siettem sehova, nem várt rám senki. A kivilágított hallon át céloztam meg a bárt. A hotelben a nyüzsgés elmúlt. A bárban alig volt pár ember. A bárpult mellé lerogytam s egy pohár került elém. A pult mögött álló férfi meghívott egy italra. Biccentettem felé és megemelem a poharam. Elfogadtam, miért ne. Nem érdekelt különösebben a férfi, de az ital az kapóra jött. Gondolkodás nélkül hajtottam fel a pohár tartalmát. A hirtelen lezúduló alkohol az első cseppjei marták a torkom, de hamar elmúlt a kellemetlen érzés, helyette a jellegzetes ízt hagyta maga után. Rendeltem még egyet és megittam azt is, amint elém került. A alkohol csillapította valamelyest a lelkem fájdalmát. S gondolatban Manu lelki üdvéért emeltem a poharam.

Kicsit jobban körülnéztem a teremben, elsősorban a bár vendégeire lettem volna kíváncsi. A tekintetem mégis a terem végében állapodott meg. Egy zongora árválkodott ott. A pultostól kérdeztem, hogy ki bűvöli a csodás hangszert. Mint kiderült, a zongorista megbetegedett, így ma elmaradt az élő zene. Kérdezés nélkül vettem célba a gyönyörű hangszert. Egyetlen dal jutott eszembe. Nem zongorára írt dalról van szó, de hallottam már többször zongora kísérlettel, amit végül megtanultam.

Egy londoni kocsmában hallottam először magát, az eredeti számot. Manuval. Megint hozzá értem. Azonban nem engedtem és csakis a jóra gondoltam. – Igen, akkor milyen jó buli volt. – az emlékek csak úgy özönlöttek. Cosmo és Manu vett rá, hogy a versenyek után a ünnepeljük, természetesen a győzelmeim. Összeszedték a csapatot, és indult a buli. Mindenki aki, számított velünk volt, ahova engem is befogadtak. A barátaim lettek.

Manu szemében láttam valamit, ami iszonyatosan csábított. Már pattogtak a szikrák pusztán attól, ahogy egymásra néztünk. Aztán táncoltunk, amely odáig fajult, hogy már a kocsmában majdnem egymásnak estünk. Már akkor a tűz égetett, s a lángok csak egyre inkább körülölelték a testem, s nem engedtek. Kész csoda, hogy kibírtuk Manu lakásáig. Bár ott aztán tényleg pusztítottunk. Annyira elragadott bennünket a hév, hogy semmi sem számított. Csak az élvezet, csak a gyönyör hajszolása érdekelt bennünket.

Ez volt az a pillanat, mikor megtört a jég. A könnyek végigcsorogtak az arcomon, már nem érdekelt más. Pedig hányszor megfogadtam, hogy soha többé egyetlen könnycseppet sem ejtek. Büszkén és emelt fővel veszem majd az elém kerülő akadályokat, ami többé-kevésbé sikerült is. Csak játszottam és énekeltem. Már nem számított, ki lát így. Gyenge s törékennyé tettek az emlékek. Már nem titkoltam tovább a fájdalmam. Kiadtam magamból. Pedig azt hittem, hogy elfogytak a könnyeim az évek alatt. Úgy látszik tévedtem. Kizártam a külvilágot. Befejeztem a dalt, s váratlanul egy hang a nevemen szólított.

- Flóra. – suttogást először nem tudtam beazonosítani. Egyrészt, mert hallucinációnak gondoltam. Másrészt, mert rá nem számítottam, nem is akartam hinni a szememnek.

- Robert. – végül ahogy a homályos tekintetem tovább rajta tartottam felismertem. Tényleg Ő volt itt teljes életnagyságban. Öltönyben, az ing felső gombjait kioldotta, a nyakkendője is meglazítva és hanyagul lógott a nyakában.

- Mi történt? – aggodalmasan faggatni kezdett. Nem értettem Őt, nem értettem a viselkedését. Az asztalnál még megszólalni is alig mert, most meg a féltő hangon érdeklődik utánam.

- Semmi… – legyintettem. Nem szerettem volna erről beszélni. Ez az egy dolog sosem ment jól, sosem tudtam lelkizni. Nem tudtam beszélni a gondjaimról. Mindig könnyebb volt nem beszélni.

- Semmi? A semmi miatt sírtál? Várj, van egy ötletem. – kezemért nyúlt.

Most rajtam volt a sor, hogy csodálkozzak. Pár pillanat alatt összekulcsolta ujjainkat. Az összekulcsolt kezünkre néztem, s valahogy erőt adott. Mintha csak azt mondta volna, hogy rá számíthatok. Nem vagyok egyedül. S ott akkor, abban a pillanatban elhittem, hittem neki. Lehet, hogy az egészet beképzeltem, sőt egyértelműen csak az történhetett. Lelkileg leamortizálódtam és az össze kikért italom is eltűntettem. A képzeletem játszhatott velem, de egy cseppet sem érdekelt, mi igaz vagy nem. Hagytam magam, hogy sodródjak az árral. Jelen pillanatban Robert-tel.

Megnyugodtam, megbékélt a háborgó lelkem vagy legalábbis elterelte a figyelmem a nyomoromról. Értelmetlen módon egy vad idegen jelenlétét könnyebb volt elviselnem, mint a barátaimét. Gyaníthatóan összefüggésben lehetett azzal, hogy Robert semmit sem tud rólam, a múltamról. A tekintete sem sajnálattal vagy szánalommal volt átitatva. Pusztán kíváncsi, érdeklődő volt.

Türelmesen várt, majd egy apró bólintással jeleztem, hogy mehetünk. Egyik kezével az én kezem fogta, míg a másik kezében egy üveg bort tartott. Így sétáltunk fel a lakosztályáig. Csendben haladtunk, de mégsem volt az a kínos csend. Az a kellemes, megmagyarázhatatlan érzés körülölelt. S mintha a gyógyírt jelentene a sebeimre. A lakosztály ajtajában azonban megállásra kényszerítettem magam. Túlságosan csábított, túlságosan hívogató volt, túl jó volt. Eléggé kecsegtetett egy egyéjszakás kaland lehetősége. Nem mintha korábban nem lettek volna ilyen kalandjaim.

- Nincs semmi hátsó szándékom. – féloldalas mosoly játszott Robert arcán, míg a haját piszkálta. A hülye gondolataim és az Ő szöveg mosolyt csalt az arcomra.

- Még hogy nincs hátsó szándékod. – akaratlanul bukott ki belőlem. Abszurdnak tartottam a helyzetet, ahogy ezt az egész mai napot.

- Csak gondoltam, itt szívesebben beszélsz arról, hogy mi történt. Nem figyel senki, csak ketten vagyunk. – csak azért is győzködött. Nem akart az utamra engedni.

- És ha nem szeretnék róla beszélni? – sejtettem, hogy a kíváncsisága miatt csalt idáig. Nagyon kíváncsi…

- És másról? És kivel pusztítom el ezt a bort? – nem hagyta magát lerázni. Nem akart elengedni. Velem ellentétben ő nem akart egyedül maradni. Más, értelmes magyarázatot nem találtam a viselkedésére.

- Na jó, feláldozom magam… - megadtam magam. Nem mintha olyan nagy áldozat lenne, sőt akármi is lehet belőle alapon játszottam. A kanapét céloztam meg, majd mikor elértem helyet foglaltam. Jóval nagyobb volt a szobája, de rendetlenebb is. Figyelt, engem figyelt. Észre sem vette, hogy én pedig őt figyeltem. A szürkés kék szemeiben egy pillanatra láttam valamit, ami az én kíváncsiságomat piszkálta. Rossz tulajdonság, amiből van még egy pár a tarsolyomban.

Robert poharakkal a kezében telepedett le mellém, s átnyújtotta az egyiket. Koccintottunk. A számhoz emeltem a poharat, s ő is hasonlóan tett. Le sem tagadhatom, hogy a száját figyeltem. Vonzott, s azon kaptam magam, arra gondolok, hogyan csókolhat. Legszívesebben képen röhögtem volna magam. Ma temettem el a barátom, a szeretőm, s most meg itt ülök egy idegen pasi szobájában borral a kezemben. Kortyoltam egyet a boromból, hogy leplezzem magam.

- Nos, Mr. Pattinson, miről szeretne beszélgetni? –  bárhogy igyekeztem mégis mindig rajta állapodott meg a szemem. Összekapcsolódott a tekintetünk. Mégsem az a nyers erő vonzott, ami egy nőt és férfit vonz egymáshoz, mint ami engem Manu-hoz sodort. A szenvedély, a vágy közelében sem voltunk. Mindössze a kíváncsiság hatott ránk, mert nem értettük a másikat.

- Rólad… - finoman ejtette ki, úgy mintha simogatna. Ehhez hozzákapcsolódott a tekintete, s pár dolgot elárultam neki. De egy-egy jól irányzott kérdéssel sikerült rávennem, hogy inkább ő beszéljen. A beszélgetés irányításához szerencsére piszkosul értettem. Megtanultam az évek során. Beszélt, mesélt, mosolygott és nevetett. Jobb kedvre derített. Bár ez lehetett az alkohol hatása. A bárban elfogyasztott italok és a bor együttese. Elpusztítottuk magunkkal hozott bort, sőt még rendelt egy újabb üveggel. Az is elfogyott. S arra még kristály tisztán emlékeztem, hogy a kanapén ültünk, de egyre közelebb egymáshoz.

Csakhogy hajnalban felébredtem. Ágyban találtam magam. Hiába néztem körül az engem körülölelő sötétség miatt semmit sem láttam. Csak hallottam az egyenletes szuszogást mellettem. Gyerekes módon végig tapogattam magam, bíztam benne, van valami ruha rajtam, és nem az történt. Egy sóhajjal nyugtáztam, hogy egy óriás póló és fehérnemű volt rajtam. Lassan raktam össze a darabkákat a fejemben, és nagyon úgy tűnt a mellettem békésen szunyáló férfi, csak Robert lehet. Hirtelen futott rajtam végig a hideg és a meleg, miközben fáztam. A takarót tapogatva kerestem. Amit viszont Robert teljesen magára tekert. Először finoman próbáltam a takarót kiszabadítani, s mikor nem ment, elkezdtem rángatni.

- Hé! Mit csinálsz, asszony? – álmosan, de mosolyogva fordult felém a tolvaj, legalábbis a hangjából erre következtettem.

- Ember! Elloptad az egész takarót! – bosszankodtam. A szemem megszokta a szoba sötétjét, s hold halvány fényében valamicskét láttam az alakjából és kusza tincseiből.

- Miért nem bújsz inkább ide? – felemelte a takarót. Csak úgy adott volna a takaróból néhány centit, ha hozzá bújok. – Még mit nem! Ilyen könnyen nem adom magam… - még durcásabb lettem.

- Aha… és méghogy neked nincs semmi hátsó szándékod… - horkantam fel. Megfordultam, s neki háttal feküdtem le. Összehúztam magam olyan picire, amennyire tudtam. Eszem ágában nem volt megmozdulni, a szobámba visszamenni meg végképp nem.

Furcsa mód semmi kuncogás, vagy nevetés nem volt. Pár pillanat múlva mocorgást éreztem. Vártam, hogy most mi fog történni. Arra gondoltam, hogy talán ad a takaróból vagy betakar. Azonban nem ez történt. A hátamhoz a meleget adó férfi test simult. Átkarolt, magához húzott, és így takart be. Aztán meg sem mozdult, sőt néhány perccel később már aludt is. Eldöntöttem, ezt a takarólopást és az összebújás eme formáját meg fogom bosszulni.

Rémálmok nélkül, a fáradtságtól, a piától vagy nem tudom, mitől tűrhetően aludtam. Reggel különös érzés, egy megérzés ébresztett. Egyből kipattantak a szemeim. Robert a háttámlának vetette a hátát, engem figyelt és kuncogott. Eljött a bosszú ideje.

- Jó reggelt! – köszöntött Robert. A keze egyből lendül, és végighúzta a hosszú ujjait az égnek álló haján.

- Oh, csak te vagy! – játszottam a csalódottat. – Pedig olyan szép álmom volt.

- Elmondod? Az ágyban reggeli puszit szoktam kapni, ugye te is adsz? – vigyorgott, mintha ezzel megnyert volna magának.

- Nem! Nem érdemled meg. A tüzes szerető helyett egy fagyos vámpírt kaptam ébredés után. Szörnyű. – fintorogtam. Robert meg ledöbbent. – Tudod, ha nem így lenne, akkor amellett a tény mellett sem siklanék el,  hogy elloptad a takarót… Szóval jó sok ellenérvet gyűjtöttél, hogy ne kapj reggeli puszit… - Bekapta a csalit, kellően felcukkoltam. Már kezdtem megsajnálni, annyira szívére vette a szavaim.

- Oh, te boszorkány! Fagyos vámpír? – rájött, hogy csak húzom az agyát. De elég hosszú időbe telt neki. – Nah, majd megmutatom, a tüzes szeretőd is elbújhat…

Hirtelen lendült, s maga alá gyűrt. Lefogta a kezeim, és közelíteni kezdett az ajkaim felé. Nem tudtam szabadulni, nem mintha akartam volna. Talán még vártam vagy inkább vágytam a csókjára. Hirtelen gondoltam egyet, ellentámadásba lendültem. A támadásom megbénította, a helyzeti előnyét azon nyomban elvesztette. Térdre, vagyis inkább hátra kényszerítettem „támadom”. A csípőjére ültem. A kényelmes pozíciómról hamar lemondani kényszerültem. Felkapott s egy pillanat alatt újra maga alá gyűrt. Sehogy sem tudtam kiszabadulni. Levegőt kapkodva és fehér zászlót lengetve adtam meg magam. Kifáradva, lihegve helyezkednünk el az ágyon. Egymás mellett feküdtünk. Kerestem a szavakat, de egyet sem találtam. Beszélni akartam, mégsem jött ki egyetlen hang sem a torkomon. Csak feküdtünk egymás mellett, a plafont bámultuk. A szoba csendjében csak a normalizálódó lélegzésünk hallatszott.

Felpattantam, mert nem bírtam tovább mellette maradni. Olyan könnyű lett volna kihasználnom a lehetőséget, de mégsem éreztem helyesnek. Napok múlva így akartam erre visszagondolni. Találkoztam egy pasival, akivel jól éreztem magam. Ezzel lezártnak tekintettem magamban a dolgot. A fürdőbe lépkedtem, hogy megmosakodjak. Mikor kiléptem az ajtón, akkor Robert reggelivel megterített asztallal várt rám. Így indult a reggel. Leültünk reggelizni, de a hálóban történtekről egyikünk sem beszélt. Helyette egy egészen más téma került elő. Valahogy visszazökkentünk az esti hangulatba, mivel komolyra fordult a társalgás, akkor mindketten megkomolyodtunk. A reggeli után a könnyed vidámság és a minimális komolyság között egyensúlyoztunk, elég jól. Egymást piszkáltuk, szópárbajokat vívtunk. Jól szórakoztunk, meg kell hagyni.

Minden jónak vége szakad, s nekem is távoznom kellett. De valami új kezdődött, valami más, amit eddig nem ismertem. Miért fontos, hogy másképp éreztem? A válasz egyszerű: reméltem. Igen, remény költözött a szívembe. A rosszat jó, a szomorúságot vidámság, a bánatot öröm, a hideget meleg, és a reménytelenséget remény váltotta fel.

„Furcsa az élet. Ahogy összehoz két embert itt meg amott, mintha csak véletlen lenne, s aztán egymáshoz láncolja őket a barátság láthatatlan erejével.”

(Wass Albert)

„Abban az esetben, ha valaki melletted van, még ha nem is beszélgettek, az ő létezése miatt mégis boldog vagy. Még ha mindent el is veszítettél, állj meg és nézz körbe! Biztos vagyok benne, hogy valaki ott van melletted. Ne légy szomorú!

Ne veszítsd el a reményt! Kérlek, ne felejtsd el azt, hogy nem vagy egyedül!”

(Aishiteruze Baby c. film)