24. fejezet - The show must go on

Sziasztok,

nem tudom, hogy vagytok vele, nekem már kezdett hiányozni Rob szemszöge :) Szóval mint ahogy a részletekből is kiderült, két szemszöget találtok a 24. fejezetben. Hálásan köszönöm mindenkinek, aki írt nekem! Elsősorban miattatok, nektek köszönhetően érkezik a folytatás.
Az elkövetkezendő napokban kisebb-nagyobb karbantartást végzek. Elképzelhető, hogy átmenetileg nem lesz elérhető a blog. Remélem az új design is elnyeri a tetszéseteket.
 Majdnem elfelejtettem, hogy az oldalmegtekintése átlépte a 50 000-et! XD Köszi!

Jó olvasást!

Puszi,
ZoÉ

„Esztendőkön át elhitettem magammal, hogy nekem nincs szükségem ama zűrzavaros, viharos, elmeölő hadijátékra, amit férfi és nő folytat egymással, szerelem címen. De van-e más, ami egyszerre képes felkavarni érzékeket, érzelmeket, van-e más, kedvesebb szörnyeteg, mint a gyönyörűség vágya, melynek fojtogató ölelésében ritka csoda ér: érezzük, hogy élünk?! Nem mást, nem kevesebbet akarunk, csupán mindent: élve megelevenedni.”

(Vavyan Fable)

~~~ xxx ~~~

Robert 

London, 2011.05.24.

Flóra távolodó alakját néztem. Még csak egy puszit sem nyomott a számra, arról nem is beszélve, hogy a tervébe még csak véletlenül sem avatott be senkit. Ismételten a titokzatosság lengte körül. Ebből kifolyólag a találkozásunk első pillanatai jutottak eszembe. Már akkor megbűvölt. Akkor csak bámultam, s a képzeletemben jelenhetett meg a meztelen mivolta. Mostanra azonban megcsodálhattam, felfedezhettem a testét. - Barátok. Szeretők. Ennyit ad, ennyit enged. Ennyivel kell beérnem.

Kissé összezavarodtam, mert sosem gondoltam úgy nőre, mint Flórára. Az életembe belépő nőalakok mindig a ki nem mondott normák szerint alakították a kapcsolatainkat, mivel ezeknek kellett megfelelni. Továbbá ennek megfelelően jöttek az olyan témák, mint a szerelem, mint a barátnő vagy komoly kapcsolat. Ezzel pedig akaratlanul rám helyezték a terhet, mert egyre nagyobb nyomást jelentett a megfelelés. Ráadásul a kapcsolataim sem működtek rendesen és végül zátonyra is futottak. Valahogy mindig elvesztem a forgatás kavalkádjában és inkább a munkára koncentráltam, amiben végre sikeres voltam.

Mikor nem is gondoltam rá, Flóra belépett az életembe. Felrázott. S neki köszönhetően vissza találtam önmagamhoz. Képtelenségnek tartottam, hogy az a csodálatos nő megbocsátott. Ráadásul amilyen éjszakákban, amelyen szeretkezésekben volt részem, minden eddigi szenvedésem megérte. Most sem tudtam levenni a formás fenekéről a szemem. A csípőjét ringatva lépet ki azon az átkozott ajtón. Cosmo megállított, nem engedett utána.

- Gyerünk! – aztán mégis indulásra biztatott minket Cosmo. – Noah, te menj előre!

Valami történt, valami meghúzódott a háttérben. Feszültség és idegesség jellemezte a kis társaságot, azonban igyekezték minél inkább elnyomni, elrejteni előlem. Talán emiatt is ragadtak el a lányok. Lefoglaltak, hogy még véletlenül sem tudjak Flóra és a srácok között lezajlottakra figyelni. Gemma Cosmo-hoz bújt, ők vezették a sort. Teljesítettem Flóra utasítását, így őket követtem. Míg mögöttem egymásra licitáltak, hogy kinek a verdája a jobb.

A párpult távolabbi végénél vertünk tanyát. A tekintetem körbe és körbe járt. Flóra után kutattam. Érteni akartam, rájönni, mire készül. Nem láttam, nem találtam meg. Aztán a kilátást is eltakarta előlem az egyik tündérke, aki megrakott tálcával egyensúlyozott hozzánk. Sorra kapott mindenki egy-egy sör után. A társalgás tovább folytatódott, amibe nem tudtam belekapcsolódni. Autókról, szerelésről és valami alkatrészekről folyt a diskurzus. De valahogy már-már erőltetett felhangot fedeztem fel benne. Újra a feszültség hálózta be őket. A számhoz emeltem az üveget, hogy egy jól esőt igyak belőle. Majdnem kiköptem a söröm, mert abban a pillanatban találkozott a tekintetem Flóráéval.

Egyre erősebben markoltam az átkozott üveget. Az az alak magához húzta Őt. Átölelte és csak centik választották el a őket. Meg voltam róla győződve, hogy megcsókolja. Engedi neki. – Ne higgy a szemednek! – csilingeltek Flóra szavai a fülemben. Mégis csak arra tudtam gondolni, hogy az az állat megcsókolja. S a legrosszabb, hogy Flóra még csak nem is ellenkezett. Haraggal telve fordítottam el a fejem, hogy ne is lássam a folytatást. Nem akartam tudni róla. – Figyelj! Bármi történik, maradj Cosmo mellett! Érted?! – a füleimben csengtek a szavai. – Ne higgy a szemednek! – de bárhogy igyekeztem, mégsem tudtam így tenni. Nem tudtam tovább ott iszogatni Flóra barátaival, míg Ő a terem másik végében smárol valakivel. A következő pillanatban azonban mindketten eltűntek. A rossz előérzet egyszeriben fojtogatni kezdett.

- Cosmo! Látod Flórát? – Idegesen tekintettem körbe a tömeget pásztázva.

- Nem… A rohadt életbe!... – káromkodott folyamatosan Cosmo. Több nyelven. – Jaj Virágszál! Az őrült liba! Magánakció… és persze, hogy rosszul sül el… megint… - pár pillanatnyi gondolkozás után Cosmo átvette a parancsnokságot. – Lányok, Zero, ti bent nézzetek körül! Boxok, mosdók, raktárak, privát terem… Heiko, Rob, ti velem jöttök! - Lendületesen törtünk utat magunknak a kijárat felé. Egymás után léptünk ki az éjszakába. Hárman három irányba néztünk, de csak nem láttunk senkit és semmit. – Heiko menj a kocsik felé! Rob, maradj mellettem! Mi az utca fele indulunk… – szólt nekem Cosmo.

A semmiből egy alak tűnt fel, nyíl egyenesen a parkoló fele tartott. Mikor kicsit közelebb került hozzánk, illetve a neonfények is láthatóvá tették, felismerték. Egyszerre mondták ki a nevét: Chris. Egyedül volt. Nagyon sietett. Úgy tűnt, mintha valakit üldözne. Cosmo és Heiko egyből utána iramodtak, engem hátrahagyva. Jobban érdekelt az az irány ahonnan Chris jött. Valami azt súgta, hogy induljak arra. Így tettem egyre erősödő rossz előérzettel. Egészen a sikátorig jutottam.

- Röhejes… hogy pont egy olyan alak… szelídítsen meg... Feladnál érte mindent, mikor még értem sem tetted? – a nevetés szinte visszhangzott a sikátorban. Csendben lépkedtem. Nem tudtam, hányan lehetnek ott. Flóra exe egyértelműen.

- Tévedsz… érted megtettem volna… Érted bármit megtettem volna… Hajlandó lettem volna feladni mindent… - a következő pillanatban meghallottam Flóra hangját. Kiabált, de a fájdalomtól eltorzult hangjára alig ismertem rá. Lassan merészkedtem csak közelebb a falhoz lapulva, így nem láttam őket, ráadásul még a világítás sem kedvezett. A következő pillanatban már csak az elsétáló férfit láttam. Flóra még reszketve és jó hangosan beszélt neki, de még csak meg sem fordult az a féreg.

Kapkodtam a lábaim, hogy mielőbb mellette legyek. A látvány, ami fogadott az meghökkentő volt. A magabiztos nő eltűnt. Flóra teste volt, azonban rá egyáltalán nem jellemző módon zokogott. Bánatosan, keservesen. Egy szerelmét sirató nővel találtam szembe magam. Csak sokadszorra értettem meg, hogy ugyanazt ismétli, töretlenül. Fel sem fogta, hogy mellette vagyok. Lágyan fogtam meg először a kezét, majd megsimogattam az arcát. Ujjaim gyengéden törölték le a kibuggyanó könnycseppeket. Mindhiába. Egyet eltűntettem, kettő jött a helyére.

A térdeit ölelte. Óvatosan emeltem a karjait a nyakamba. Talán fel sem fogta, de egyből átkulcsolta. Kapaszkodott belém. Gyengéden fogtam át a derekát és csúsztattam a másik kezem a térdei alá. A karjaimba tartottam, mikor Cosmo és Heiko felfedezett bennünket. Lefagytak és megtorpantak. Csak nézték, ahogy Flórát az ölembe vittem. Fájt így látnom, fájdalmat okozott a tudat, hogy szenved.

- Most haza viszem… - sétáltam el a két ledöbbent férfi mellett. Flóra még csak meg sem szólalt. A nyakamba kapaszkodott, de észrevehetően egyre gyengül a szorítása. Már csak némi hüppögés maradt, és a könnyek nyoma az arcán.

Teljes kábulat volt rajta. Meg sem szólalt, meg sem mozdult. Beültettem az autóba, a zsebéből előhalásztam a kulcsokat, majd az autót megkerülve szálltam be. Mostanra a többiek is ideértek. Fájdalmas tekintettel néztek bennünket. Cosmoval találkozott a tekintetem, bólintott nekem. Ezt valamiféle jelnek feltételeztem. Aztán a helyére illesztettem a kulcsot, aztán elfordítottam. Csak remélni tudtam, hogy semmi gondom nem lesz az autóval. Egyáltalán nem így gondoltam, hogy kipróbálom Flóra kocsiját, de jelen körülmények között nem maradt más választásom.

„Nem tudtam, melyik oldalra álljak, hiszen amikor fültanúi vagyunk egy vitának (...), szinte soha nem maradhatunk teljesen pártatlanok; akaratlanul is rokonszenvvel vagy ellenszenvvel, elutasítással vagy szánalommal viseltetünk az egyik fél vagy valaki iránt, akiről beszélnek - ez az átka annak, ha látunk vagy hallunk valamit.”

(Javier Marías)

~~~ xxx ~~~

„(…) egyszer csak szembenéz velem a múlt. Amelyről azt hittem, már elmúlt. Hogy nem létezik. Meglepődöm, hogy mégiscsak. Ám az igazán meglepő a semmi. Az a semmi, amit kivált. Ellentétben azzal, amit akkor kiváltott. Amikor kaparta, marta, szúrta a torkom. Tépte, húzta, rángatta a mellkasom. Gyomrom kicsi gyűszűként ugrált. Nyeldesett könnyeim nem mentek le, mert megfoghatatlan csomó és gombóc formájú nehezék gátolta. Hát nem fogok visszamenni, az ördögbe is! Főleg, hogy nem is lenne hova.”

(Tisza Kata)

Flóra 

London, 2011.05.24.

- Nem vagyok egyedül… - Eggyel több okom volt, hogy ehhez az állításomhoz ragaszkodjak. Franco megjelenése felbolygatta a múltam, melyről azt hittem, hogy lezártam. Órákkal később is szinte éreztem a jelenlétét. Szomorúság, fájdalom halványan pislákolt bennem. A dühöt és indulatot a követelőző szavai miatt éreztem. De egyre biztosabb voltam benne, hogy ez még egyáltalán nem lefutott menet Franco és köztem.

Rob érdeklődő pillantással nézett körbe. A parkolóban már felsorakoztak a számomra ismerős gépcsodák. Beálltam a sorba, és leparkoltam. A barátaim már itt voltak: Cosmo, Heiko és Zero. Sejtéseim szerint a lányokat sem hagyták ki. Aztán a sor végén álló autótól kicsikét kikerekedtek a szemeim. Jason. Még ő is itt volt. Jobban belegondolva neki is érdeke fűződik ahhoz, hogy minden rendben legyen a futamok körül. A saját világunk amúgy is veszélyes és labilis pillérekre épült.

- Cosmo szépen kitett magáért. – motyogtam magam elé, miután kiszálltam a kocsiból.

- Mit mondtál? – Rob gyorsabb volt, s már az autó mellett várt rám. A kezét nyújtotta felém. Szeme végigfutott a parkolón, azonban semmi különösebb érzelmet nem váltottak ki belőle a látottak. Rám nézett, de akkor már mosolygott.

- Semmit. – ráztam meg a fejem. Megfogtam a kezét és úgy vezettem a bár felé. A személyzeti bejárta felé tartottunk.

- Hova megyünk? Nem ott van a bejárta? – bökött a férjem az ellenkező irányba. A férjem. Váratlanul csúszott a számra ez a szó, de a jelen helyzetben jobbnak láttam, ha gyorsan megszokom. Nem engedhetem meg magamnak, hogy hibázzak. Már csak Franco feltűnése miatt. - Miért erre megyünk? – hangzott el egy újabb kérdés.

- Innen gyorsabban az út. – kopogtam be az ajtón. Az ajtó túloldalán Heiko fogadott bennünket.

- Szia Heiko! – adtam egy puszit neki. Robot méregette. – Nem kell a balhé! Heiko Rob a férjem. Légy jó! – komolyan néztem a barátomra.

- Helló! – ennyire futotta Heiko-tól, ami a semminél is több volt. – Cosmo már csak rád vár… - csapta be mögöttünk az ajtót.

Lényegesen kevesebben voltak lenn a bárban, mint máskor. Ezt néhány kósza pillantásból szűrtem le. Főleg a törzsvendégek. Heiko egy mozdulattal jelezte, hogy merre kell mennünk. Céltudatosan indultunk felfele a lépcsőn, hármasban. A privát terem is egészen másként festett, mint általában. A pult mellett világítottak a fények, ezek égtek csak. Lendületesen léptem be, mikor is minden szempár ránk irányult.

- Végre, Virágszál! Csak ideértetek! – Cosmo a pult mögött állt. – Kis figyelmet kérek! – élvezte, hogy helyzetet. – Gratuláljunk Flórának és persze Robnak, hogy ilyen szépen egymásra találtak!

- Nézzenek oda! Szóval mégis igaz? – Jason fordult meg a bárszéken. – Majd legalább lesz, aki megvigasztaljon, ha legyőzlek! – a szemeimet forgattam. Jól gondoltam, még mindig nem heverte ki, hogy legyőztem. Bosszúra szomjas.

- Azt lesheted, ahogy a hátsó lámpáimat! – kacsintottam rá, hogy ezzel is még jobban húzzam Jason agyát. Míg a külön csatározásunkkal voltunk elfoglalva Robot a lányok magukkal húzták az egyik boxba. Láttam a segélykérő pillantásokat, amit némi biztató mosollyal viszonoztam.

- Ha figyelnétek végre… - mérgelődött Cosmo. – Az a nagy büdös helyzet, hogy meg vagyunk lőve. Szerencsére, még csak képletesen… De ha nem vigyázunk, akkor hamarosan lyukasak leszünk… vagy rosszabb, és akkor irány a Nagy ház… Szerintem ti sem díjaznátok a hitvesi látogatásokat… - nehezen bírtam kuncogás nélkül, mert Cosmo végig grimaszolt. S emiatt egy cseppet sem tudtam komolyan venni, pedig tényleg igaza volt, mindenbe. – Legalább egy valakinek jó a kedve… Vagy csak a férjed miatt vihogsz össze-vissza? – pufogott hős vezérünk. – Amilyen nyeszlett, nem néztem volna ki belőle, hogy ennyire jól teljesít…

- Fejezd be! Inkább figyelek! – nyeldestem vissza a kitörni készülő nevetésem. A srácok csak hümmögtek, meg a szemeiket forgatták. Meg a sörös üvegeket emelték a szájukhoz.

- Ott tartottam, míg ez az őrült tyúk bele nem nevetgélt, hogy Chrisnek hívják ezt a tagot. - Azzal egy képet dobott a pultra. – Csakhogy semmi mást nem tudunk. Semmit nem találtam róla. De rohadtul szimatol, szaglászik utánunk.

- Ez zsaru! – bökött a képre Heiko. – Különben akkor valaki csak böfögne valamit.

- Nem itteninek tűnik. Lehet, hogy csak emiatt nem találtál róla semmit. – Jason is szemügyre vette a fotót.

- Talán a srácok tudnak valamit odaát… - mélázott Zero is. Csak most vettem észre, hogy nem esztelenül vedel. Éppen úgy ahogy a többieknél, nála is egy sör volt.

- Nem vagyok hülye… Nem most csinálom először. Mindkét brigáddal beszéltem, a keleti és a nyugati parttal is. De még nem szóltak vissza… Szóval elég nyilvánvaló a zsákutca…

Megfeneklett a tanácskozás. Egyszerűen nem értettük és nem tudtuk, mit tegyünk. A futamokat senki sem akarta kihagyni. Legfőképp Jason nem. Addig cukkolt, hogy bizony nagyon is benne volt a mehetnék a lábamba. Ráadásul a picikém is maximálisan teljesít, szóval semmi akadálya nem lenne akár egy gyors menetnek. Rob is láthatná, hogyan zajlik ez az egész. Eme gondolat hatására a box felé fordultam. A lányok csillogó szemekkel itták Rob minden szavát. Sikerült neki megbűvölnie a barátnőim. Cosmo is észrevette, mit vagyis kit nézek.

- Örülök nektek Virágszál… Légy boldog! Ha meg Franco megint előkerül, akkor meg szólj és szívesen elgyepálom! – szeretettel teli hangja egy cseppet sem hasonlított a néhány perccel ezelőtti morgására.

- Oh, bassza meg, csak Franco hiányzott… Mi is segítünk, Cosmo! – bólogatott Heiko és Zero, sőt még hárman koccintottak is Franco mielőbbi elverésére. Nem voltak túlzottan elragadtatva az egykori választottamtól. Néhány véleménykülönbség majdnem vére ment. Azokat veszem alapul, akkor Robot szinte szeretik. Elméláztam egy kicsit, mikor két kar csúszott a csípőmre.

- Szia! – dőltem hátrafele, egészen addig, míg Rob mellkasának nem ütköztem. Kicsit feljebb csúsztak a kezei, és a derekamnál ölelt át. – Szóval a boszorkány tanács életben hagyott. Biztos megbűvölted őket is.

- Mert még kit is? Úgy szóval megbűvöltelek? – érzéki hangon beszélt, ami valamit megint csak elindított bennem valamit. Nem hiába mondják, hogy bizonyos mértékig minden vágy elnyomható. Azonban, ha felszínre törnek, akkor mindent elsöpörnek. Ez rám nagyon igaz volt. Egyszeriben túl sok lett bennem szexuális vágy.

- Cosmo, itt van! – robogott be Noah. Ezzel keresztül húzva minden számításunk.– Chris itt van… A pultnál szobrozik…

- Mi tegyek? Nem támadhatom le. Rá sem szállhatok, mert akkor kereket old… Az ég világon nem tudunk tenni semmit! – dühösen még a pultra is rá vágott Cosmo.

- A berendezés marad! – vetette neki oda Noah félvállról.

- Lehet, hogy ti nem tudtok semmit tenni, de én igen. Jöjjön egy kis női praktika! - fejben már készen volt a tervem. Nem egy érdekes, enyhén hibbantnak titulát nézést kaptam. Csak a nagy hadművelet kivitelezésében egyetlen dologról feledkeztem meg. Egyetlen, de annál lényegesebb dologról. Rob itt van velem, aki történetesen a férj státusban díszeleg mellettem. Egyből felpattantam a helyemről.

- Rob, figyelj most rám! – fordítottam magam felé. Átkulcsoltam a nyakát, így még közelebb tudtam férkőzni hozzá. – Figyelj! Bármi történik, maradj Cosmo mellett! Érted?! – a szemébe néztem, mire bólintott. – Ne higgy a szemednek! - Értetlenül nézett rám még akkor is, mikor elengedtem.

Gyorsan cselekedtem, mielőtt bármit kérdezhetett volna. Cosmora pillantottam, aki ugyancsak bólintott. Ez volt a jel. Aztán megindultam előre. Rob lépett volna utánam, de barátom megállította. Sietve léptem ki a privát teremből. Elsőként fel akartam mérni a terepet. Kicsit körbeszimatolni, hogy ez a Chris egyedül vagy netán társaságban érkezett.

Mostanra többen voltak a bárban, s a tömeg most pont kapóra jött. Kicsit félre húzódtam a takarásba és Christ figyeltem. Ahogy számítottam rá, amint megjelent Cosmo körülötte a barátaimmal és Robbal, Chris árgus szemekkel figyelte őket. Nem túl feltűnően. Kicsit megráztam magam. Beletúrtam a hajamba. – Showtime. – motyogtam magamnak, míg a pult fele indultam.

- Pasik! – sóhajtottam fel elég fájdalmasan, mikor megtámaszkodtam a pultnál. Lopva pillantottam pultot támasztó személyre, reméltem veszi a célzást. Vette, mert egyből intett Noah-nak, aki eléggé meglepődött a jelenlétem és a társaságom miatt. Az elénk kerülő finom nedűt tartalmazó poharakat a kezünkbe vettük.

- Egészség! – koccintottunk, és lehúztuk az fenséges alkoholt. A tervem megkövetelte, hogy megigyam az alkoholt.

- Táncolunk? – rebegtettem a pilláimat. Jutott eszembe egy másik lehetőség. Ezzel pedig ki tudom kerülni az újabb adag alkoholt. Józan maradok. Chris jól nézett ki. Sötét szőke haja és a sötét borostája még jobban kiemelte a szeme kékjét. Nemcsak az arca volt tetszetős, hanem teste is igen csábító lehetett. Legalábbis erre engedett következtetni a kabát alatt teljesen rá feszülő póló. Szépen kidolgozott izmai átütöttek az anyagon.

- A tánc gyerekeknek való! Gyere inkább egy körre! – ragadta meg a karom és magához húzott. – Egy valamit elárulok aranyom, feleslegesen strapálod magad! Ismerlek… - ezt valami furcsa hangsúllyal mondta, mire csak kikerekedtek a szemeim.

- Nem versenyzek akárkivel! – vetettem oda. – Nem tudok rólad semmit, még a neved sem… - mire még közelebb hajolt hozzám.

- Hazudsz, bár pokolian jól csinálod… A nevem meg tudod… Chris. – egészen a közel hajolt. – Megnyugtathatod az udvartartásod, nem miattuk jöttem…

- Engedj el! – már idegesített a jelenléte, a beszéde. – Beképzelt tuskó volt a javából! – vergődtem a kezei között.

- Azt lesheted! Most pedig indíts! – szorította meg a kezem. Nem sokon múlott, hogy még taszít is egyet rajtam. De akkor biztos kapott volna a csini pofijára egy tenyerest.

A jótékony félhomályba burkolózott alak várt ránk. Ismerős volt már az első pillanatban is, de nem hittem, hogy ő lenne. Tévedtem. Hirtelen még a levegő is a tüdőmben rekedt. Franco volt. Falnak vetett háttal várakozott. Ránk várakozott. Fejbevágóan ért a felfedezés. Minden egybevág. Chris feltűnése, a túlzott érdeklődése. Aztán Franco megjelenése pont a legjobbkor. Ez az egész. Mindezt egyetlen egy ember idézte elő. Minden egy ember miatt volt vagyis van. Franco.

- Szép munka! – bólintott Franco, mikor már csak néhány lépésnyire volt. Szavak nélkül kommunikáltak. Csak intett a fejével és Chris el is engedett. Aztán már el is tűnt. – Látom megismerkedtél a jobb kezemmel, Chris testőröm és néhány ügyem is intézi… Nem is rosszul…

- Mi a fenét akarsz? – fontam karba a kezem. Tudtam, hogy még semmi sincs lefutva.

- Hát nem egyértelmű, Drágám? Téged. – ellökte magát a faltól, s felém lépett.

- Franco, fejezd be! Semmit sem akarok tőled! - Csakhogy nem tudtam tovább hátrálni. Sarokba szorított. Egyik oldalról a kukák állták az utam, másikról Franco. Ráadásul a hátam elérte a falat.

- De én igen! Téged akarlak… Nem adom fel… és úgyis az enyém leszel… El sem tudod képzelni, mennyire akarlak. – Franco egyik tenyerével az oldalam mellett, míg a másikkal az arcom mellett támaszkodott meg. Az utóbbi kezét mielőbb elhelyezte volna végigsimított az arcomon. Dacosan kaptam el a fejem.

- Férjnél vagyok, túlléptem rajtad és az összes fájdalmon, amit okoztál. – nem hagytam magam. Ennek megfelelően tartottam vele a szemkontaktust. Megkíséreltem taszítani rajta, de elkapta a kezem.

- Férj! – nevetett fel Franco gúnyosan. – Férj? Még csak akadályt sem jelent. – hátravetette a fejét, úgy röhögött. A csillapodó nevetését követően magához rántott. – Röhejes… hogy pont egy olyan alak… szelídítsen meg... Feladnál érte mindent, mikor még értem sem tetted?

- Tévedsz… érted megtettem volna… Érted bármit megtettem volna… Hajlandó lettem volna feladni mindent… - kiabáltam a képébe. Nem akartam erről beszélni, mert ezzel csak még inkább feltépte az emlékeket.

Franco átölelt. Ugyanúgy ölelt most, mint régen. A kiabálásom elnémítására a számra tapasztotta a száját. Forró ajkak égettek. Nyelve határozottan tőrt előre, már-már erőszakosan csókolt. Tiltakoztam, de nem ért semmit. A karjai között vergődtem. A csók túl ismerős volt, ráadásul piszok jó katalizátornak bizonyult. Az emlékek jelentős része egy pillantás alatt futott le a szemeim előtt. Franco szorítása meggyengült, amit ki tudtam használni ellöktem magamtól. Megtántorodva pár lépést hátrált.

- Vissza foglak szerezni… Újra együtt leszünk… - csábító mosoly kíséretében mondta el még az utolsó szavakat.

- Menj el, és soha többet ne is gyere vissza az életembe, mert amióta ismerlek, pokol az életem… - kiabáltam neki teljes szívemből, míg az első könnycseppek kibuggyantak. Arra a pontra fókuszáltam, ahol Francot eltűnni véltem, mert egyre homályosodott a látásom. Újabb és újabb könnycseppek gördültek le az arcomon. Remegtem, a lábaim alig bírtak el. A falig hátráltam, mikor megéreztem a durva felszínt, akkor szinte kapaszkodtam bele. Lecsúsztam a mentén. Le egészen a földit Felhúzott térdeimet szorongatva zokogtam. Magam elé motyogtam folyamatosan. - Menj el, és soha többet ne is gyere vissza az életembe…

„Menj el, és soha többet ne is gyere vissza az életembe, mert amióta ismerlek, pokol az életem, és epekedve várom azt a pillanatot, amikor elém állsz, átölelsz, és megcsókolsz, és arra kérsz, hogy maradjak mindig melletted. De ez a pillanat soha nem jön el.”

(Paulo Coelho)