19. fejezet - The show must go on

Sziasztok,

örömmel jelentem be, hogy elkészült és már olvashatjátok a 19. fejezetet. Elöljáróban annyit, hogy teljes mértékben Flóra szemszöget olvashattok. Ez az egyik leghosszabb fejezet eddig. 10 egész oldal lett! Egy-két érdekességet is olvashattok! Ha szöveg mögötti "Forrás"-ra kattintotok, akkor a szöveg mellett gyönyörű képeket is találhattok. A fejezet végén két különleges kép is helyet kapott. Személy szerint mindkettőbe beleszerettem, ahogy megláttam őket. :D

Nagyon köszönöm, hogy ilyen sokan írtatok! Remélem, hogy a bennetek lévő kérdések egy részére választ ad a fejezet, persze most is csak a kirakósunk darabkáiról van szó. ;) Köszönöm azt is, hogy szavaztatok! Örömmel látom, hogy Flóra és Rob kalandja nyerte meg a szavazást. :D

Jó olvasást!
Nagyon kíváncsian várom a véleményeket!


Puszi,
ZoÉ
ui.: Kedves Olvasók, akik a "nem tetszik"-et pipálták megosztanák velem, miért nem tetszett az adott fejezetet? Néhány szóval, mert ebből is tanulok, és tudtok NÉVTELENÜL írni nekem!

 „Annyira féltem, hogy az érintései csak tovább mélyítik a sebeimet. De amikor vele voltam, a fájdalom egy csapásra elmúlt. Mintha csak gyengéden átölelt volna a szívével. Vele boldognak éreztem magam.”

(Nana c. film) 

~~~ xxx ~~~

  Flóra

Brighton 2011.05.21.

Egy újabb nap kezdődött. Egy gyönyörű nap. Határozottan megszerettem Brighton-t, ha lehet ilyet mondani néhány nap után. Varázslatos hangulat behálózott, sőt egyenesen a bűvkörébe csalt. Miután kikeltem az ágyból, elhúztam a függönyöket. Egyrészt, hogy az éledező napsugarak szétáradjanak a szobában, másrészt az ablakot is ezáltal kinyithattam. Friss sós illatot sodort magával a szellő. Üde és tiszta volt. Ahogy ott álltam és végrehajtottam az egyszerű mozdulatsort, illetve ahogy mélyet szippantottam a levegőből, minden egy pillanat műve volt.

Ugyanígy az ablak előtt álltam. A szemem előtt Rochemarine jelent meg. Azon a lenyűgöző francia tájon, a Miramar-öböl feletti domboldalon található a gyönyörű a üdülőfalu, ahol egymás után sorakoznak fel a tágas, panorámás apartmanok. Egy igazi exkluzív villanegyedet létrehozva. Mindössze annyit láttunk kora esti városból és az üdülőövezetből, amennyit a reptér és az apartman közötti út engedett. Rávett, sőt inkább alattomosan elcsalt. Nem mintha az utazás ellen lettem volna. De akkor is nagyobb lépésnek gondoltam.

Éppen csak kinyitottam az ablakot, mert már rémesen elfogyott a levegőnk a szobában. Fülledtség és bujaság keveredett a hálószobában. Folyamatos szeretkeztünk, amióta bezáródott mögöttünk az apartman ajtaja. Szinte nem is emlékeztem, mikor sikerült eljutnunk a hálóba. Minden annyira összemosódott a félhomályban. Szuszogva, nyögdécselve, sóhajtozva fogadtuk a másik minden közeledését. A teret betöltötte a fokozódó zihálás, az erősödő és sűrűsödő nyögések, az egymáshoz simuló testek, és a gyorsuló ütemű lökések, melyek az élvezet felé sodortak mindkettőnket. Egy-egy elfúló sikoly vagy a férfias morgás hasított az éjszakába. Egyetlen és megmásítatlan céllal, hogy hangot adjanak a beteljesülő gyönyörnek.

Szemernyit sem pihentünk, egy szemhunyásnyit sem aludtunk. De nem is éreztük a fáradságot. Egymás karjaiban pihegtünk a sokadik orgazmus után. Azonban nehezen telepedett ránk az elhasznált levegő. Egy gondolatként jelent meg, hogy talán friss levegőre lenne szükségünk. Csakhogy még hosszú percekig képtelen voltam megmozdulni. Aztán hosszú, elnyújtott és lassú mozdulatokkal bontakoztam ki az engem ölelő karok közül.

Csak egy pillanatra léptem az ablakhoz, mégis a fedetlen testemen éreztem az erős férfi kezet, mely végigsiklott az oldalamon, a hasamon, majd pedig igyekezett a lábaim közé férkőzni. A másik kezével az egyik mellem markolta. Erősen tartott, húzott magához. Átölelt, de ebbe teljesen testet öltött a birtoklási vágya. Éreztem a kidolgozott és erős férfi testet, a mereven nekem feszülő ágyékát. A fejét a nyakam hajlatába fúrta. Néhány a bőrömre nyomott kósza csók után a nyelve a fülemig futott. A fülcimpámat harapdálta. A friss levegőtől bódultan dőltem neki a mellkasának. Élveztem ahogy újra felfedezi a testem. Az érintéseit, a csókjait az újdonság varázsa édesítette meg. Minden újnak, érdekesnek és roppant izgatónak hatott. Hiszen egy kialakuló, egy új kapcsolat elején tartottunk, mikor még mindennek jelentősége van.

Az emlékek letaglóztak. Ahelyett, hogy kellemes bizsergés járt volna át, inkább a hideg is kirázott. Pedig a melegedő napsugarak simogattak. Szinte beleborzongtam a gondolatban, mennyire naiv voltam. A józan eszemet félresöpörve hittem egy férfinek, csak mert azt mondta, szeret. – Szeret – fintorogva ismételtem a szót. Az emlékek egyetlen csapással húzhatták volna keresztül a gyönyörű napom. De nem hagytam magam. Ezúttal nem hagyhattam.

Inkább felkaptam a törölközőm, és gyorsan letusoltam. Egész reggel igyekeztem olyan dolgokra gondolni, melyek felvidítanak, melyek visszahozzák a gyönyörű napom varázsát. – Már nem bánthat, és igen is vissza akarom kapni a napom. Azért sem hagyom neki, hogy elrontsa a kedvem. – kaptam fel a pulóverem. Már most kellemes idő volt, így hanyagolhattam a kabátom.

A szellő lágyan cirógatta az arcom, egyszer-egyszer meglebbentette a hajam. Ahogy a reggeli napsütésben sétáltam a kávézó fel újra visszakaptam a jó kedvem. Még egy halvány mosolyost is sikerült az arcomra varázsolnia. Szép lassan közeledtem a kávézóhoz. Bár tudtam, hamarosan vissza kell mennem. Sok dologra számítottam, mikor kinyitottam a kávézó ajtaját. Kedves ismerősként szólalt meg a csengettyűje. Eve az egyik asztal mellett álldogált. Köszöntem neki, és a mostanra megszokott helyem fele lépkedtem. Eve felém fordult, de eltakarta a vendégeit. Aztán a következő pillanatban két erős kar ragadott meg, s szorosan magához húzott.

Fel sem fogtam. El sem hittem. Csak mozdulatlanul álltam és hagytam, hogy átöleljen. Egy férfi teljes odaadását éreztem az ölelésben. Őszinte és tiszta módon. Erősen tartott, de mégsem éreztem benne a birtoklási vágyat vagy azt, hogy uralkodni akarna felettem. Gyengédséggel telve csókolt meg. Megcsókolt, úgy mint még soha senki nem csókolt meg. Akartam, hogy folytassa, mert legalább ezalatt a pár pillanat alatt fontosnak éreztem magam. Lassan elváltak ajkain, de már most hiányzott nekem. Csak zavartan pislogtam rá és úgy kapaszkodtam bele, mint fuldokló az utolsó szalmaszálba.

- Rob… - végre képes voltam megszólalni. A nevét suttogtam. Újra és újra nekifutottam, mert nem jutottam tovább. Még mindig alig hittem, hogy itt van. Talán harmadszorra szólítottam meg, mire észbe kapott. Egymás kezét szorongattuk. Nem szólt sem ő, sem én. Pedig lett volna mit megbeszélni. Sok megbeszélnivalónk lenne, mégis a szavak nem jöttek, sőt nehézzé váltak, hogy egyáltalán hol kezdjük magát a beszélgetést. Rob kézen fogva húzott az asztalhoz, ahonnan felpattan. Maga mellé húzott. Az asztalánál azonban szembe találtam magam a vigyorgó Cosmo-val.

- Hogy kerültök ti ide? – szigorúan németül tettem fel a réglátott barátomnak eme egyszerű kérdést.

- Leo látta a kocsid, és egyből szólt… - vonta meg a vállát Cosmo a rá jellemző laza hanyagsággal, de meglepetésemre angolul válaszolt. Rob meg egyszeribe bólogatni kezdett. A két férfira néztem, kettőjük között járt a tekintetem. Roppant gyanús volt nekem, hogy ezek ketten ennyire nagy egyetértésben vannak.

- Szia Flóra! Meghoztam a szokásosat neked és a két kávét nektek... – pakolt le elénk Eve. A könnyed és kedves lány hiányozni fog. Most Rob és Cosmo megjelenése egyértelműen azt jelentette, hogy vége a vakációnak. – Ő lenne a férjed? – suttogta Eve úgy a kérdését, hogy csak én halljam. Hatalmas mosolyra húzta a száját, mikor megfogtam Rob kezét az asztal felett, mert eddig az asztal alatt kapaszkodtunk egymásba. Eve-nek elegendő volt, hogy bólintottam. A reggel tökéletességéhez már csak a kávé kellett. Míg én beértem a kávémmal, addig a két férfi felcsipegette a tányérról a palacsintát és a gyümölcsöt. Somolyogva néztem őket. Csendben falatoztak. Ahogy rájuk néztem elégedettséget éreztem. Cosmo törte meg végül a csendet.

- Oké, részemről a feladat letudva. Elhoztam Rob-ot, aki megtalálta az asszonykáját, így ha nincs más, akkor én lépek. – felkelt a helyéről és megállt az asztalunk mellett. – Vissza kell mennem. – aztán igyekezett fenyegető lenni, de nem sok sikerrel járt, mert vigyorgott. – Nem eltűnni! Rendezzétek el, amit el kell, aztán húzzatok haza! – aztán a zizegő telefonját kapta elő. Észre sem vette magát, köszönés nélkül indult a kijárat fele. De még elcsíptük a motyogását. - Jaj, Gemma… Megőrjít ez a nő! – az utolsó mondatok egyértelműen nem nekünk szóltak, de jót kuncogtam rajtuk. Mielőtt kilépett a kávézóból, akkor azért odaintett nekünk. - Tipikus Cosmo féle elköszönés.

Egyre többen érkeztek a kávézóba elfogyasztani egy-egy fenséges kávét és reggelit. Már kevésbé volt békés a hely kiadós beszélgetéshez. Az elfogyasztott kávék után javasoltam, hogy sétáljunk egyet. A part pont megfelelőnek tűnt. Akár a homokos parton, akár a mólón, de bizonyára találunk egy olyan helyet, ahol csak ketten lehetünk. Rob kelt fel elsőként. De a kezét nyújtotta és felsegített. Egy ízig-vérig úriember volt. Türelmesen megvárta, míg a tányér mellé csúsztattam a bankókat. Aztán nem maradt más hátra, hogy elhagyjuk a kávézót. Eve-nek menet közben integettünk, mert éppen a rendeléseket vette fel.

Összefűzött ujjakkal haladtunk egymás mellett, mint egy igazi pár. Akárki ránk nézett egyből mosolyogva folytatta az útját. Nem értettem, mi okozza ezt. Egészen le a partig gyalogoltunk. A homokba telepedtünk le, egymás mellé. Ezúttal nem volt elegendő Robnak, hogy mellette vagyok, hanem még a derekam is átkarolta. Egy kicsit csendben ücsörögtünk. Mindketten a távolban táncoló hullámokat néztük. Hosszas hallgatás után késztetést éreztem, hogy megszólaljak.

- Beszélnünk kell… - nyögtem ki nehezen, hisz annyi minden járt a fejemben. Egyszerre valahogy minden ki akart törni belőlem, de ahogy a szavakat akartam formálni, valahogy megakadtak. Már ez a két szó is félelmetes hatással volt Robra, pedig nem akarta. Csak félve mertem ránézni, de a mozdulatai árulkodóbbak voltak. Rob keze még mindig ölelt, így éreztem megfeszült tartását.

- Ezek szerint vége? – tette fel a kérdését. Egy pillanattal később eltűnt a keze rólam. A zsebében kotorászott, míg elő nem húzta a cigis dobozát. – Mert minden szakítás ezzel a mondattal kezdődik… - felemelte a szájához az egyik szál cigarettát és meggyújtotta. Aztán észbekapott és megkínált.

- Mi? – teljesen belefeledkeztem a mozdulataiba. Enyhén remegő kézzel húztam ki egy szálat a dobozból. Robhoz hajoltam, mert tüzet tartott nekem. Beleszívtam a cigarettámba, majd míg beszéltem lassan távozott a füst. – Nem. Arra gondoltam, hogy beszéljünk. – Rob is a szájához emelte a bűzrudat. - Meg kellene beszélni a dolgokat, hogyha már a feleségedet játszom. – ekkor végre egy parányi vigyorgás feltűnt a szája szegletében.

- Oh, persze. Kérdezz amit, csak akarsz! De akkor te is válaszolni fogsz nekem. – nagyot sóhajtottam. Rob alkudozásra adta a fejét, amiben semmi esetre sem nyerhetek. Elérkezett az idő, végre sor kerül egy olyan beszélgetésre, amelyre jóval korábban kellett volna alkalmat keríteni.

- Azt hiszem, most már értem, miért van szükséged rám… és erre a színjátékra. De meddig akarod ezt fenntartani? – belementem a játékba, de azért az időintervallumot tisztázni kellene. Ezek alapján könnyebb lesz tervezni a továbbiakat.

- Nem tudom. Egy darabig. Ezen még nem gondolkoztam. – csak egy kicsit élvezni szeretném a színjáték adta előnyöket. – Most én kérdezek! Hol laksz? Hol és mit dolgozol? Hogy kerültél te egy olyan bárba? – zúdította rám a kérdései hadát.

- Hé, ez nem egy kérdés! – tiltakozóan emeltem fele a kezem, mutatva, hogy egy kérdést kellett volna feltenni. Így lett volna fair. Aztán a fejemben feldolgozásra került az utolsó kérdése. - Mi van? Te voltál a bárban? – egy kicsit tátva maradt a szám. - Oda meg ő hogy került?

- Na szép, mindössze csak ez izgat… - férfiasan felnevetett. Aztán gyengéden végigsimított az arcomon. Már ebben a pár másodpercben a szikrák pattogtak az érintkező bőrfelületen. Lehetetlennek tartottam, hogy Rob nem érzi ezt.

- Nem, dehogy. Csak meglepett, hogy ott jártál. – még mindig nehezen hittem el, hogy Rob betette a lábát oda a makulátlan előéletével.

- Szóval… - sürgetett. Türelmetlen volt, és roppant kíváncsi. Bevetett az a különleges nézést, már láttam korábban, csak akkor még nem tudtam, hogy direkt csinálja. Azokkal a kék szemekkel bűvöli az embert, úgy, hogy attól még a jéghegyek is megolvadnának.

- Hol is kezdjem? – költőinek szánt kérdésem azonban nem maradt annyiban.

- Az elején… - jött rá kapásból a válasz, amit nem vártam.

- Londonban lakom, már évek óta. – halványan felfele görbült a szám, mert sokat jelent nekem az a ház. - Van egy házam, amit az örökségemből vettem. – direkt ki akartam ezt így hangsúlyozni. - Előtte sok helyen jártam, sok helyen laktam. Hosszabb-rövidebb ideig. Volt egy időszak az életemben, mikor nem bírtam megülni a babérjaimon. Mennem kellett, utaznom. – ahogy kimondtam ezeket, eszembe jutottak a kedves emlékek. – Beleszerettem Londonba, így rá esett a választásom. A családomnak már megvolt a maga élete. Nagyon sok mindent köszönhetek neki, de úgy éreztem, hogy itt az ideje, hogy elkezdjem a saját életem. A saját lábamra szerettem volna állni… Aztán pár baráttal összefogtam és alapítottunk egy céget. Elég jól megy, hiszen egyre nagyobb az igén a biztonságos rendszerekre, hálózatokra. Az adatvédelem roppant kifizetődő üzletág lett. Szívesen dolgozom ott, így van állandó jövedelmem. Szóval ez lennék én. – már így is jóval többet árultam el magamról, mint előtte bármikor. Igyekeztem lépésenként haladni, hogy feldolgozhassa az információkat.

- És a kocsik? Honnan értesz a kocsikhoz. Apu azóta is ezen ámuldozik. – megszerettem Richardot. Ő kedvesen fogadott, és kicsit emlékeztetett apura. Természetesen ő is hiányzott nekem, de egy lánynak az anyja hiánya sokkal meghatározóbb, fájdalmasabb. Legalábbis nekem azt volt.

- Négy bátyám van, Zoli bá, és az ex-pasijaim is többnyire autóbolondok voltak. Innen is ragadt rám valami az évek során. – nekik köszönhetem, hogy autók között nőttem fel. Szinte elkerülhetetlen volt, hogy nekem is autókhoz legyen közöm. Egyszerűen a száguldásra születtem.

- Ex-pasijaid? – Rob fintorgott egy sort. A fülemben csengtek a szavai, amit az előbb Ő intézett nekem. - Na szép, mindössze csak ez izgat… - nem is csoda, hogy az összes exem autós volt, hiszen szinte mindegyikkel futamon vagy a futam utáni bulikon találkoztam. Az első győztes futamon az akkori pasimmal a kocsiban ünnepeltük, és nem éppen sakkoztunk.

- Igen, de hozzád mentem. – nevettem el magam, mert Rob még mindig grimaszolt. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve puszit nyomtam a szájára. Ő azonban nevetett velem. Szó nélkül felállt. A kezét nyújtotta felém, amit gondolkodás nélkül megfogtam. Felhúzott és átölelte a derekam. Mereven néztünk egymás szemébe. Lassan közeledtünk egymáshoz. Éppen úgy ahogy az ölelése, úgy a csókja is teljesen más volt. Ismeretlen volt számomra, hogy valaki anélkül csókolna meg, anélkül ölel át, hogy ott helyben le ne teperjen. Rob más volt, nála egyáltalán nem éreztem azt a birtokolni akarást. Sőt kettőnk közül inkább én voltam a követelőzőbb. De a csókja fenséges volt. akartam belőle, minél többet.

A hosszúra nyúlt csókolózás után, amit egyikünk sem bánt a móló fele indultunk. Végig kézen fogva sétáltunk, összefűzött ujjakkal. Út közben Rob szólalt meg először. Már vártam, hogy újabb kérdést tegyen fel.

- Miért jöttél el? Miért nem szóltál, hogy baj van? – a kérdés hatására erősen a lábam, a cipőm bámultam. Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak erre. Azt mégsem mondhatom, hogy az anyja és az ügynöke szándékozott mielőbb eltűntetni mellőle. Ráadásul olyan dolgokkal vádoltak, amik egyáltalán nem igazak és akkor ott volt még az anyám.

- Gondolkodnom kellett. Szükségem volt némi magányra. – igyekeztem egy semleges választ adni. Nem akartam, hogy Rob és az anyukája között viszály legyen, mert az fenekestül felfordítja mindegyikőjük lelki világát. Váratlanul megállított és szembe fordított magával. Az állam alá csúsztatta a kezét, így késztetett arra, hogy a szemébe nézze. Még véletlenül sem tudtam kikerülni azt a mágikus szempárt.

- Ha tényleg sok neked ez az egész, szólj és befejezzük! Komolyan mondom!

- Nem… - a szemébe láttam a félelem apró szikráit, melyek a végtől való rettegés miatt éledtek fel. – Nem… - ismételtem meg határozottabban. Alig észrevehetően Rob felsóhajtott. – Mit szólnál hozzá, ha csak holnap megyünk haza?

- Hova szeretnél menni? – Rob még be sem fejezte a kérdést, mikor kiszúrtam egy útikönyveket és prospektusokat kínáló árust. Gyors és ügyes mozdulattal kiválasztottam a tetszetős Brighton-t bemutató útikalauzt.

„Brighton az Egyesült Királyság egyik legnagyobb, és leghíresebb tengerparti nyaralóhelye, patinás sétányokkal, és igazi tengerparti hangulattal…

Számos szépsége mellett, Brighton egyik fő attrakciója a Royal Pavilion. 1783-ban a walesi herceg, a későbbi IV. György itt telepedett le, s megépítette a Royal Pavilion-t keleti stílusban, ahol gyakran maga is keleti ruhában jelent meg. Ma konferenciákat és kiállításokat rendeznek itt. A város gyorsan fejlődött, s a régens-stílusú házak tanúskodnak arról, hogy a herceget, a későbbi uralkodót szép számban követte az előkelő londoni társaság.

Brightonban van múzeum, képcsarnok, akvárium, uszoda és lóversenypálya is. A régi városrész középkori eredetű utcácskái régiségboltokkal és teázókkal, nagyon hangulatossá teszik a várost. Levegője valóban kellemes, hiszen a város mögött húzódó dombok gyakran feltartják a szárazföldön gyülekező ködöt, tengerpartja dagály idején azonban nem alkalmas a fürdésre. Nyolc kilométeres tengerparti sétánya, melyen két móló áll, mindegyiken színházteremmel, bizonyítja, hogy Brighton, az egykori királyi üdülőhely a sussexi tengerparti fürdők királya.

Ha nem főszezonban érkezünk, akkor is tapasztalhatjuk az előbukkanó napot, a tenger felől érkező sós szelet és a tengerparti London Viktória királynő korára emlékeztető hangulatát.” (Forrás)

Rob észrevette a kezemben az útikalauzt. Mögém lépett és átölelt, az állát a vállamon támasztotta meg. Így ő is bele tudott kukucskálni a szövegbe. Az első pillanatban, ahogy megéreztem a leheletét a nyakamon egyszerre volt melegem és ugyanabban a pillanatban fáztam is. De a szövegre szegeztem tekintetem, aztán olvasni kezdtem. Ez elterelte a gondolataim. Túl sok minden volt. Szép helyek, gyönyörű épületek, melyekről a leírás, a bemutatás mellett képek sorakoztak fel. Túl sok látnivaló egyetlen napra. Viszont a móló sokkal érdekesebbnek tűnt. Így hirtelen inkább odalapoztam.

- Hé, én még olvastam! – morgott a fülembe Rob. Olyan természetes érzést keltett bennem, hogy még mindig ölel. Összerezzentem a váratlanul fülembe csengő hangjától.

„A West Pier 1866-ban épült Brightonban Eugenius Birch tervei alapján. A tengerből "kilépő", egyszerű és funkcionális struktúrájú móló több tucat öntöttvas oszlopból készült, melyeket a tengerben rögzítettek annak érdekében, hogy megfelelő módon alátámasszák a sétányt. A nem túl bonyolult szerkezetet 1893-ban kibővítették, új pavilont építettek hozzá, melyet 1916-ban koncertterem követett

1965-ben a mólót megvásárolta egy befektetőcsoport, amely hoteleket és szórakoztató létesítményeket álmodott a tengerpartra. A móló fenntartási költségei viszont olyannyira megemelkedtek, hogy beruházás helyett bezárták 1975-ben, egyúttal visszakerült a Korona ingatlanai közé, kezelésére pedig egyesületet hoztak létre.

A 2000-es évek aztán megpecsételték a móló sorsát. Először 2002 decemberében egy óriási vihar következtében a szerkezet egy része teljesen megsemmisült: a koncerterem, a pavilon és az összekötő sétány egy része a tengerbe zuhant. 2003 márciusában és májusában a móló lángra kapott, a tűzben szinte teljesen elpusztultak a vihart túlélő részek is. 2005-ben a móló utolsó darabja, a "kis fehér kunyhó" is a tengerbe zuhant az orkán erejű szél következtében. A sors iróniája, hogy helyzeténél fogva éppen a legsérülékenyebb kunyhó volt az, amely a legtovább ellenállt a környezeti erők viszontagságainak. A mólót kezelő társaság 2006-ban elfogadott egy tervet a renoválási munkálatokra…” (Forrás)

A mólóra esett a választásunk. Bejártuk az egészet. Mint a vidám kamaszok úgy élveztük a különféle játékokat. Mindent megnéztünk. Ha valaki édességet árult, azt meg kellett kóstolni. Ennyi fagyit még életemben nem ettem. Már kezdett esteledni, mikor a part felé tartottunk. Rob oldalához bújtam, a derekát öleltem át. Ő pedig a vállamat karolta át.

Már besötétedett, mikor az éttermet elhagytuk. Mindketten megéheztünk és az éppen megtetsző étteremben vacsoráztunk. Nem terveztük, de mégis olyan idilli, meghitt és romantikus vacsora lett. Gyertyafénnyel és különlegesen finom borral. Közben nevetgélve banális dolgokról beszélgettünk, úgymint ki mit szeret vagy éppen mit nem. Kedvencek egész sorát tárgyaltuk. Ételek, italok, zenék, könyvek és filmek. Helyek, ahol jártunk, amit szeretünk vagy éppen az ahova el szeretnénk jutni. Ezekkel csak még inkább megismerhettük a másikat. Egyre tisztábban láthattam Rob jellemét. Bár mindketten ügyeltünk arra, hogy bizonyos kérdések ne kerüljenek sorra. Mint például a szerelem, a régi szerelmek.

Együtt töltöttük az egész napot, ami túlságosan hamar elszállt. Összefonódva andalogtunk a hotel fele. Egyikőnk sem mondta ki, de mindketten elfáradtunk. Persze mellette boldog voltam, felszabadult és vidám. Nagyon hiányzott nekem egy ilyen nap. Szerettem volna, ha ez a mai nap mégsem ér véget. Viszont a hotelhez közeledve egyre izgatottabb lettem. Teljesen izgalommal töltött el a gondolat, hogy Robbal osztozzam a szobán, az ágyon. Eddig ilyen még nem történt. Már nem egyszer aludtunk együtt, azonban azóta valami megváltozott bennem. Talán itt volt az ideje, hogy beismerjem, hogy már közel sem úgy tekintek Robra, ahogy eddig. Felemeltem a fejem, s az utcák és a hold halvány fényében egy igazi férfit láttam.

A szobába belépve döbbentem rá, hogy minden úgy van ahogy hagytam. Rendetlenség. Ezért még mielőtt Rob jobban körülnézhetett volna javasoltam neki, hogy zuhanyozzon le. Miután becsukódott mögötte az ajtó, gyorsan összekapkodtam a ruháim az ágyról. Mindent az egyik fotelbe halmoztam a táskámmal együtt. Az ablakhoz léptem. A sötétítő függönyöket húztam be, mikor kinyílt a fürdő ajtaja. Rob egyik kezében a levetett ruháit tartotta, míg a másikban lévő törölközővel a haját dörzsölte. Ahogy elléptem mellett valami késztetett, hogy puszit nyomjak az arcára.

- Sietek! – fogalmam sem volt, miért mondtam vagy adtam puszit. De teljesen természetes mozdulat volt részemről.

A mosdóba kapaszkodtam meg egy pillanatra. Felforrósodott a testem. S végigfutott rajtam az ismerős bizsergés. Leszórtam a ruháim, a hajam felkötöttem, hogy ne legyen vizes. Aztán lezuhanyoztam, mert nem akarta az időt sokáig húzni. Az izgatottan törölköztem meg. Csakhogy direkt nem vettem fel semmit. Egyrészt, mert semmi szexis kiegészítőt nem hoztam magammal, másrészt meg úgyis lekerül rólam. Úgyhogy ezen megfontolás alapján csak egy száraz törölközőt csavartam magam köré, hogy a megfelelő pillanatban lecsúszhasson rólam. Mielőtt kiléptem volna kibontottam a hajam, átfésültem.

A szobában kellemes félhomály uralkodott. Mindössze egyetlen kislámpa égett. Robot kereste rögtön a tekintetem. Hamar rábukkantam. Csakhogy Ő már békésen szuszogott. Közelebb lépkedtem az ágyhoz, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg alszik-e. Jó ízűen aludt. Békésen, egyenletesen szuszogott. Kissé csalódottan elbattyogtam az alváshoz használt pólómért és bugyit is húztam magamra. Óvatosan ültem le az ágy szélére. Néhány percig Rob kisimult arcát, enyhén szétnyílt ajkait néztem. Az ujjaim végigfutottak az arccsontján le egészen az álláig. Az ajkaira hajoltam, puszit leheltem rájuk. Majd a lámpa után nyúltam, hogy lekapcsoljam. Fáradtan bújtam hozzá, hogy újra mellette aludjak el.

„Előző nap még nélküle is volt értelme az életemnek. Most viszont szükségem volt arra, hogy mellettem legyen, hogy meglássam a dolgok valódi fényét.”

(Paulo Coelho) 

~~~ xxx ~~~

„Elképzeltem, milyen jó lenne így élni. Milyen jó lenne vidámnak, kíváncsinak, boldognak lenni. Minden pillanatot mélyen átélni, magamba inni az életet. Újra hinni az álmokban. Tudni harcolni azért, amit el akarok érni. Szeretni a férfit, aki szeret.”

(Paulo Coelho)

~~~ xxx ~~~

Brighton 2011.05.22.

Mosolyra húztam a szám, mert Rob karjaiban ébredtem. Bár az oldalamon feküdtem, mégis szorosan a hátamhoz simult. Átölelt. Éreztem minden lélegzetvételét, sőt még a meg-megdobbanó szívét is. A kezemet a karjára csúsztattam, a tenyerem lassan siklott egészen a kézfejére. Az ujjaimat ráborítottam az ujjaira. Az Ő ujján és az enyémen is megcsillant a gyűrű. Melegséggel töltötte el a lelkem, hogy egyikőnk sem vált meg eme ékszertől. Rob mocorogva ébredezett. Mélyeket szusszantott, míg végül átfordult a hátára. Elterült, és így szuszogott tovább.

- Rob… Rob… - susogtam a fülébe. – Ideje lenne felkelni… - nem akart sem megmozdulni, sem a szemeit kinyitni. Más módszerhez folyamodtam. Apró puszikat nyomtam az arcára, melyek elértek a szájig. Csakhogy egy leheletnyi érintés után el is távolodtam tőle. Kikeltem az ágyból és kihúztam a függönyöket, kinyitottam az ablakot is.

- Nah, ne hagyd abba! – persze mikor nem érkezett folytatása az úr kényeztetésének, akkor kipattantak a szemei. Álmosan nyújtózkodott, miután hajlandó volt megmozdulni.

- Jó reggelt! Hasadra süt a nap. – lépem az ágyhoz Rob oldalán. A mutató ujjával a szájára mutatott, de csak a fejem csóváltam meg. Erre az ölébe húzott.

- Addig nem engedlek el, míg nem kapok legalább egy reggeli csókot. – fonta szorosabbra a karját a derekam körül.

- Nem… Nem adok! – ráztam meg játékosan a fejem. Aztán az ellenkező irányba fordítottam a fejem.

- Én ráérek… hát jó, ha nem adsz egyet, akkor lesz kettő… - gyorsan rá kaptam a fejem, és egy puszit nyomtam a szájára. – Hé, azt hiszed ezzel beérem. – buzgón bólogattam, mire Ő meg a fejét rázta. Megint bevette az a bűvös nézését. Lassan a vigyorgó szájára tévedt a szemem. Megadtam magamnak, mert ahogy néztem csak egyre jobban akartam én is azt a csókot, és megadtam neki is azt a reggeli csókot.

Aztán a csóknak mégsem lett folytatása. Rob felkelt, és újabb nyújtózkodás után a fürdőbe ment, hogy rendbe szedje magát. Felöltöztem és összepakoltam a cuccaim. A kézen fogva sétáltunk le Robbal a recepcióhoz, következő lépésként rendeztem a számlát. Utána még utoljára elmentünk a kávézóba reggelizni és elbúcsúztunk Eve-től. Sok boldogságot kívántunk neki a közelgő házasságához. A lány cselesen kért tőlünk egy közös fotót, s Robtól még autogramot is, amit egy szó nélkül megtett.

A kocsim, az én gyönyörűségem repített bennünket vissza Londonba. Rob gyanúsan méregetett engem és a kilométer órát, felváltva. De egy szót sem szólt. Sosem volt kenyerem a lassú tempó, így most is az út és az autó adta lehetőségeket a végletekig kihasználtam. Rob kapaszkodva ült mellettem, egyáltalán nem szokta meg az effajta gyors tempót. Akkor lélegzett fel, mikor beértünk a városba. Ott valamelyest lassítottam, sőt igyekeztem betartani a sebességhatárokat. Hellyel-közzel sikerült is. Rob láthatólag nem értett az autókhoz és nem is érdekelték Őt, erről akkor bizonyosodtam meg teljesen, mikor a szépségem meglátta. Ezt kihasználva a versenyzést sikerült elsumákolnom. Az a beszélgetés sem lesz egyszerű, főleg a téma súlyosságát figyelembe véve.

- Menjünk hozzánk! – sokkoltan néztem Rob-ra, bár érthető volt a kérése.

- Sajnálom, de én oda be nem teszem többet a lábam. Anyukádnak és nekem is jobb, ha mi nem tartózkodunk egy légtérben. Legalábbis jobb volna, ha egy darabig nem is találkoznánk. - Elvittem a házhoz, s már indultam volna tovább, de megállított. Megkért, hogy várjam meg. Úgy gondoltam, hogy abba nem halok bele, ha kint a kocsinál megvárom.

- Csak összeszedem pár cuccom és jövök. – szinte kiugrott az autóból és öles léptekkel indult a ház fele.

Figyeltem ahogy egy kissé csámpás lépésekkel elérte a bejárati ajtót, és el is tűnt egy pillanattal később. Addig leállítottam a motort, és kiszálltam. Egy kis friss levegőt szippantottam. Kinyújtottam a tagjaim, majd az autónak támaszkodva várakoztam. Eszembe jutott a legjobb barátom, hogy szóljak neki a visszatérésemről. Nemcsak a városba jöttem vissza, hanem egész kedvet kaptam egy futamhoz is. Ismerve a szervezést, ha este nem is lesz verseny, csak holnap, talán még Robot is megpróbálom magammal vinni. Rögtön tárcáztam is a megfelelő személyt, aki mindig friss és ropogós információkkal tud előrukkolni.

- Szia Cosmo! Visszajöttünk. Van valami híred? – könnyed hangon üdvözöltem a barátom. A férfi szavait azonban mégsem értettem, mert mögöttem közeledő személy nekem kiabált.

- Te utolsó cafka! – egy dühös női hang zavarta meg a telefonálásom. Lassan fordultam a hang irányába. Enyhén fennakadtak a szemeim. Claire teljesen kikelt magából.

- Később hívlak! – szóltam bele a készülékbe és kinyomtam. Amúgy sem hallottam Cosmo beszédét, és jelen pillanatban figyelni sem tudtam volna rá.

- Elérted a célod. A fiamat megtévesztheted, de engem nem. – egyre közelebb ért az anya. Kiabált, a kezével hadonászott.

- Anya! – Rob szólongatta az édesanyját, de Claire akkor sem hagyta abba.

- Nem! Robert, jobb, ha megtudod, hogy ez a nő, akit annyira szeretsz, egy hivatásos prostituált.

- Ez nem igaz! Nem lehet igaz! – Rob megtorpant és megállt. Az anya diadalittasan fordult a fia felé, és úgy intézte neki a szavait. Valamennyivel visszafogottabban.

- Még hogy nem igaz? A saját szememmel láttam, ahogy az éjszaka közepén kisettenkedik a házból, majd órák múlva vissza. Vastag köteg pénzzel a kezében. – valami helyrekattant a fejemben. Ezért, pusztán egy félreérthető helyzet miatt ennyire ellenséges Claire. Mindezzel azonban még inkább a saját igazát kívánta bizonyítani, csakhogy a bizonyíték hamis, csalóka.

- Higgyen amit akar! Már nem érdekel, régóta nem érdekel mások véleménye. – raktam zsebre a telefonom. Kifejezetten jót tett nekem Brighton, mert még csak fel sem tudott húzni Claire a sértő szavaival. A tekintetem az anyáról a fiára vándorolt. Olyan dolog történt, amire végképp nem számítottam. Rob sokkoltan még mindig ugyanott állt. Az arcán és a szemében egyértelműen tükröződött a véleménye, amit könnyűszerrel felismerhettem. Claire elérte, hogy a fia megvetett. - Gratulálok neki!

- Hazudtál nekem? Minden hazugság volt? Hát ez lenne az a jól működő cég? Escort-szolgáltatás – olyan undorra ejtette ki a szót, hogy megsebzett. -  Innen a pénz és az életed… Minden?… - Rob először mérgesen, aztán dühtől izzó szemekkel köpte felém a szavakat. Minden gond nélkül lenyeltem volna az anyja sértéseit, de ezt tőle nem vártam. A lelkembe gázolt. Mélységesen megbántott. Pedig az együtt töltött brighton-i napon olyan sok dologról meséltem neki, lassan tényleg nyitottam felé. Ezért nem engedtem senkit sem magamhoz, mert ha megtettem, azok végül úgyis bántottak.

A kezem, egész pontosan a gyűrűs ujjam elnehezült. Odakaptam és szinte égetett az aranykarika. Egyetlen mozdulattal téptem le az ujjamról azt az átkozott gyűrűt. Mintha mázsás súly nehezedett volna rám. Egy felettébb könnyed mozdulattal Rob-hoz vágtam az ékszert. Láttam az arcán átfutó fájdalmat. Igenis azt akartam, hogy fájjon neki, éppen úgy, ahogy nekem fájtak az Ő szavai.

- Sosem hazudtam neked! – érthetően és hideg hangon közöltem vele egyszerűen. Majd sarkon fordultam és bevágódtam a kocsiba. Éreztem, hogy szúr a szemem, de mégsem engedtem, hogy akárcsak egyetlen könnycsepp is legördüljön az arcomon. Gondolkodás nélkül padlógázzal indítottam, hogy minél előbb elhagyja őket, mert nekem itt innentől kezdve semmi keresnivalóm nincs.

Céltalanul bolyongtam a városban. Tettem jó néhány kört a városban, mire valamennyire lehiggadtam. De még így is forrt bennem az indulat. – Más módot kell találnom, hogy levezessem a feszültséget. – suttogtam magam elé. – Én hülye meg még le akartam vele feküdni. – szidtam meg magam gondolatban. Végigmorgolódtam az utat, míg végül hazaértem.

Beálltam a garázsba, és azon keresztül trappoltam be a házba. Az orrom egyből megcsapta az állott levegő, így helyette frisset engedtem be. Behordtam a táskám és a ruhaneműket egyből a fürdőbe szórtak ki. Egyedül voltam, amit jelen pillanatban egy cseppet sem tetszett, ezért Cosmo-t visszahívtam. Ahogy számítottam rá hosszasan beszélgettünk. De már túl rég óta ismer engem, és megérezte, hogy valami sántít nálam. Rá kérdezett, hol hagytam Robot. Egy pillanatra még a levegő is bennem rekedt, s mivel tereltem. Reméltem, legjobb barátom veszi a lapot és másról beszélünk inkább. Megtette. Elkezdett inkább az esti programról mesélni, hogy a bárban privát parti lesz nekünk. Most még inkább tetszett a buli ötlete. Cosmo felajánlotta, hogy eljön értem és akkor legalább ezúttal ihatok én is.

Indulásig volt még egy csomó időm. Nem igazán volt semmihez sem kedvem. A konyhába csoszogtam. A hűtőben találtam egy-két alapanyagot, melyet ha nem használom fel, akkor tönkre mennek. Összeütöttem egy kis kaját, közben bekapcsoltam a tévét, míg főzöcskéztem és ettem valami legalább elterelte a figyelmem. Mosogatás és elpakolás után a fürdőre szavaztam.

A saját kádamban elnyúltam a meleg vízben. Relaxáltam. Lehunytam a szemem, és csak élveztem a csendet, a nyugalmat. A telefonom jelzett, hogy ideje lenne már készülődni, még szerencse, hogy beállítottam a vackot. Kikászálódni a kádból, amúgy is elhűlt már a víz. Megtörölköztem. Kifésültem és megszárítottam a hajam. Néhány hullámot is varázsoltam bele. Kisminkeltem magam, nem spóroltam sem a szemfestékkel, sem a rúzzsal. Majd végül átvonultam a szobába, hogy felöltözzek. Előre tudtam, hogy a fekete szerelésem veszem fel. Elég rövid és anyagtakarékos darab, de imádom azt a ruhát. A nyakánál gyöngyök és kövek a díszítés, így ékszer sem kellett. A fekete ruhához igazítottam úgyis a sminkem, a szemem erőteljesen sötétre satíroztam. Az egyik legmagasabb sarkú cipőmet vettem fel. Mivel éjszaka és hajnalba hűvös lesz, a bőrkabátom kaptam fel hozzá. Elégedetten néztem végig magamon a tükörben. – Indulhat a buli! - Bulizni volt kedvem, vagyis elfelejteni mindent. Rob-ot, az anyját, a sértéseket és hogy lekurváztak. Tudtam, hogy privát lesz a buli. A felső teremben leszünk, teljesen külön a többi bulizótól. – Ez az én világom, ide tartozom…

„Kiderült, hogy az vagy, akinek gondoltalak. Én sohasem játszottam meg magam, végig őszinte voltam. Végül mégis engem aláztak meg. Csak hogy tudd, elmondom, hogy tudom, mi az, attól félni, hogy megmutasd önmagad. ÉN féltem, de már nem félek. Nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam mások, mert hiszek önmagamban.”

(Los Angeles-i tündérmese c. film)

Rochemarine

Brighton Pier