27. fejezet - The show must go on

Sziasztok,

meghoztam a folytatást. Pixie és Alice! elsősorban miattatok jön ma! <3

A fejezetről csak annyit, hogy ismételten jó hosszú lett, szerintem ismét sok mindent sikerült belecsempésznem. :D Nagyon szépen köszönöm a komikat! Kíváncsian várom a továbbiakban is!

Jó olvasást!
Puszi,
ZoÉ

„Ráébredt, hogy egy férfi és egy nő egyesülése többet jelent a kölcsönösen nyújtott testi gyönyörnél. Bizalom, türelem, nagylelkűség és az örömszerzés vágya jellemzi. És az a csodálatos, mámorító tudat, hogy a társa akkor is ott lesz mellette, amikor felébred.”

(Nora Roberts)

Flóra

London, 2011.05.26.

A kettőnk közötti felfokozott szenvedély már a futamot követően is érezhetővé volt. Győzelem után, mely felszabadító élményt jelentett számomra, Rob úgy kapott a karjaiba és csókolt meg, mintha én lennék számára az éltető oxigén. Mérhetetlen büszkeség és aggodalom keveredett a szemeiben. A lelkem mégis abba a mondatába remegett bele, mikor gratulált a győzelmemhez. Rob kiválóan fogadta a verseny és az azzal járó számos élményt. Féltem tőle, hogy túl sok lesz neki, de szerencsére tévedtem. Viszont egész este el sem engedett maga mellől, a simogató kezei alatt pedig minduntalan felforrósodott a bőröm, akárhányszor hozzám ért. Ezzel pedig feltüzelt, nem is akárhogy. Röhejes módon nekem kellett uralkodnom magamon, nehogy félrecsaljam az egyik eldugott sarokba és addig el ne engedjem, amíg a hőn áhított gyönyör le nem taglóz bennünket.

A szenvedély azonban egyre fokozódott az éjszaka alatt, mikor a futamok és az azt követő buli után hazaértünk. Felfokozott izgalmi állapotban léptük át a ház küszöbét. Ráadásul az adrenalin is mindkettőnkben dolgozott olyannyira, hogy szó szerint egymásnak estünk a ház békés sötétjében.

Rob nem tétovázott újra a karjaiba kapott, a kanapé tetejére ültetett fel. Már akkor éreztem kemény ágyékát nekem feszülni. Leszaggatta rólam a felsőm, a melltartóm. Ajkát és nyelvét a fedetlen halmokon éreztem. Finom harapásokkal és a bőröm szívásával tarkította a kényeztetésem. Felnyögtem, sőt apróbb sikolyok is lehagyták a szám, mikor Rob ismételte a „támadásait”. A lábaimat a csípője köré kulcsoltam, csípőm mozgatásával igyekeztem ingerelni, mely hatására belőle szakadtak fel a férfias nyögések. Az egyik kezemmel a nyakába kapaszkodtam, a másikkal pedig a hajába túrtam. Rob nem bírta tovább sürgetve hámozta le rólam és magáról a nadrágot.

A kanapén nyúltunk végig. Rob egyetlen pontos és határozott mozdulattal merült el forróságban, amely egyre jobban emésztett. A levegőt megakadt, majd pedig egyszerre nyögtünk fel. Gyorsuló ütemben hajszoltuk az élvezeteket. Kapkodva vettük a levegőt, és ahogy közeledtünk a gyönyörhöz úgy éreztem, lebegek. Magasabbra és magasabbra vágytam. A beteljesülés pillanatában meg mertem volna esküdni, hogy a testem is elhagytam és úgy szárnyaltam Rob karjaiban a mámor puha felhői között.

Fáradtan, kimerülten, de boldogan hagytam, hogy belesüppedjek a kényelmes ágyba. Fogalmam sem volt, mikor jöttünk fel, mert Rob elvette a józan eszem és megőrjített. De nem bántam egy cseppet sem, mert cserében mindketten megkaptuk azt, amit szerettünk volna. Partnerek voltunk, annak tekintettük a másikat, így a kényeztetés és örömszerzés más módszereit is előszeretettel alkalmaztuk. Abban a mámorító tudatban hunytam le a szemeim a sokadik szeretkezésünk után, hogy Rob ölelő karjai védelmeznek.

Gyorsan elaludtam, és nagyon jól aludtam. Olyannyira jó, hogy fel sem akartam kelni. Csakhogy kedvenc barátom tett róla, hogy igen is felkeljünk. A telefonom vadul csörgött. A beállított dallam pedig visszhangzott a házban. Fészkalódást és mocorgást éreztem magam mellett, az engem ölelő kar is eltűnt rólam. Rob morogva fordult át a hátára.

- Lője már le valaki! – motyogta az álmos férfi mellettem, míg a fejére húzta a párnát. Kénytelen voltam megmozdulni. A szemeimet dörzsölve próbáltam észhez térni.

- Hol a fenében van? – tapogattam végig az éjjeli szekrény tetejét. Végigtapogattam mindent. Úgy ahogy voltam, meztelenül siettem a földszint felé. Utolsó emlékképként a kanapén töltött együttlétünk ugrott be. Robról lehámozott ingbe bújtam bele, míg végre megtaláltam azt az átkozott masinát.

- Na végre! Már azt hittem, hogy mennem kell érted! – csattant fel Cosmo a vonal túl oldalán.

- Mi van Cosmo, kegyvesztett lettél? – egyből feltűnt a rossz kedve, amit csak azért is szóvá tettem, ha már képes volt kiugrasztani az ágyból. - Vagy pusztán savanyú a szőlő?

- Csakhogy tudd, nagyon is kielégítő éjszakám volt. Maximálisan teljesítettem, mint mindig. Gemmát is megkérdezheted! Talán Rob lelkesedése alábbhagyott? – vágott vissza azonnal.

- Tévedsz. Rob remekül teljesít. A lelkesedésével és a technikájával sincs semmi baj. – vihogtam fel, mert akaratlanul is az éjszaka emlékei megelevenedtek előttem.

- Többre nem vagyok kíváncsi! Inkább azt mond meg, mikor vagy hajlandó beesni? – sóhajtott Cosmo, és meg mertem volna rá esküdni, hogy közben fintorog. – Vár rád pár aláírnivaló.

- Azt sem tudom, mennyi az idő! Most vertél fel, éppen csak kiugrottam az ágyból. Meztelenül. Szóval zuhany, kávé… - pörgettem végig, milyen nélkülözhetetlen teendőre van szükségem, hogy elinduljon a nap.

- Meg egy gyors reggeli menet. – vágott közbe Cosmo. Amolyan mellékes megjegyzésnek szánta, de nem hagytam magam.

- Akár… aztán reggeli… - kajánul felröhögött, mikor meghallotta a reakcióm az előbbi elmés megjegyzésére.

- Jó is az így ebéd időben! – levegőért kapkodott, annyira röhögött.

- Rendben, mire visszaérsz az ebédből, addigra ott leszek! Szia! – azzal lecsaptam a telefont és még félre is dobtam a vackot.

- Hm… Szóval remekül teljesítek… - csókok csattantak a nyakamon. Levegőt is elfelejtettem venni. - Semmi baj a lelkesedésemmel és a technikámmal… - Rob keze az inge alá csúszott, finoman masszírozta az éppen a tenyerébe kerülő mellem.

- Nem sok időnk van…. – nyöszörögtem az édes kínok miatt. – Cosmo, már így is türelmetlen…

- Majd gyorsak leszünk. – aztán a karjaiba kapott. Az ing már nem is volt rajtam. A csípőjére tekertem a lábaim, és egyből megéreztem, hogy Rob odalent már bevetésre kész állapotban van. – Két legyet ütünk egy csapásra! – motyogta a számba két csók között. Az utolsó megjegyzést mindaddig nem értettem, míg a zuhanyzó kabinja be nem csukódott mögöttünk. – Totál nimfomán nőt csinált belőlem ez a pasi!

A zuhany alatt eltöltött pásztoróra hosszúra sikerült, hiába voltunk gyorsak. Rob csak jókat röhögött a markába, ahogy kapkodva készülődni kezdtem. Persze Ő könnyen és gyorsan felöltözött. Utána pedig csak legeltette a szemeit. Ennek jutalmául elég csúnyán néztem rá. A konyhába parancsoltam, hogy főzzön kávét és hívjon taxit. Előre tudtam, hogy ki kell öltöznöm és a kis drágaságom nem éppen a városi közlekedésre lett fejlesztve. Így aztán jóval több időt vett igénybe az öltözködés, mert a komolyabb formámat kellett hoznom. Fekete szoknyát és egy mályva színű blúzt választottam hozzá. Kibontottam a hajam, jó párszor átfésültem, majd sminkeltem. A szemem hangsúlyoztam ki, míg ajkaimra csak némi csillogást varázsoltam. Az irattáskámért nyúltam, majd előkotortam a fekete magas sarkúm. Elkészültem.

- Hűha! Wow! – tátotta el a száját Rob. – Fordulj meg! – kérlelt, aminek eleget tettem. Végre megszereztem a kávém, már nem volt forró, aminek kifejezetten örültem. Hamar felhajthattam.

Többre nem is volt időnk, mert a taxis dudálással jelezte, hogy megérkezett. Behuppantunk a hátsó ülésre, és bediktáltam a címet. Késésben voltunk, szóval busás borravaló ígéretével ösztönöztem a sofőrt, hogy hajtson. Rám kacsintott és a gázra lépett. Rob le sem vette rólam a szemét. Nem szólt semmit, csak nézett.

- Mi van Rob? – nagyjából fél úton voltunk, mikor már nem bírtam tovább. Csak úgy kibukott belőlem. – Elkentem a sminkem? Kócos maradtam? Vagy mi van?

- Gyönyörű vagy… Nagyon kívánatos… Tetszik a szoknyád, hogy olyan rövid és a kissé átlátszó blúzod… - az alsó ajkát harapdálta. Nem mondta ki, de így is tudtam, milyen mozit vetítenek a fejében.

- Pasik! – az orrom alatt mormoltam. Mélyeket sóhajtottam, mert fel kellett készülnöm Cosmo-ra.

Az irodaház előtti járda mellett parkolt le a taxis. Már amikor megközelítettük, akkor feltűnt a kisebb tömeg. De mondjuk ez London utcáin egyáltalán nem szokatlan. Kifizettük a sofőrt, aki vigyorogva fogadta a borravalót. Majd Rob szállt ki először, de váratlanul hangzavar támadt mögötte. Fotósok egyből kattogtatni kezdtek. Nem ránk vártak, de ha már véletlenül beléjük futottunk, akkor kihasználták a remek alkalmat. Rob felém nyújtotta a kezét és segített kiszállni, amire nagy szükségem volt. Egyrészt a tíz centis cipősarkam, másrészt a rövid szoknyám miatt. Védelmezően ölelt át, miután felegyenesedtem és míg meg nem találtam az egyensúlyom.

- Nem lesz semmi baj, csak mosolyogjunk. – suttogtam az ölelésben. Egyetlen apró bólintás után indultunk a bejárat felé.

Az a néhány lépés rettentő hosszúnak tűnt. Rob a férjem volt, ezért rendesen faggatták, milyen férjnek lenni és hogy tetszik neki a házas élet. De Ő rendíthetetlenül mosolygott, de a derekamon pihenő keze minden kérdésnél megfeszült. Bájosan mosolyogtam mellette, míg az oldalát öleltem. Belekapaszkodtam, mert ha nem így teszek, akkor a túlbuzgó fotósok még fel is löktek volna. Az épületben már biztonságban voltunk. Az őrök megismertek, így mire a lifthez értünk, már egy üres várt ránk.

- Jó napok! Üdv az IT-dot-com-nál! Segíthetek? – szólalt meg mellettem a jól ismert asszisztensek gyöngye. Robot figyelte, melynek az lett a következménye, hogy fennakadtak a szemei. Ez pedig kifejezetten elégedettség töltött el.

- Szia Becky! Bemutatom Robot, a férjem. – a mindig beszédes asszisztens lány megnémult. Csak hebegett és habogott. Azt hittem, hogy menten elájul, mikor Rob a kezéért nyúlt. - Cosmo és Heiko? Visszaértek már az ebédből? – felesleges volt az összes kérdésem, mert egyetlen választ sem kaptam.

- Csakhogy ideértetek! Maratoni menet volt? – vihogott az az őrült. Egyikünk sem volt vevő a humorára. – Jól van befejeztem, remélem nem ettetek, mert rendeltem kaját. Egy hadsereg is jól laknak.

A nagy tárgyalóban Cosmo és Heiko mindent előkészített. Valóban rengeteg kaja várt ránk és egy hatalmas köteg aláírnivaló. Helyet foglaltunk, s gyorsan aláfirkáltam a papírokat. Addig Rob és Heiko a tegnapról beszélt, miközben falatozott. Megbeszéltük a vitás kérdéseket. Arra is kitértünk, hogy amolyan távmunkát fogok végezni. Nem sokáig vesztegeltünk az irodában, azonban az iroda ház előtt hirtelen hatalmas méretű tömeg verődött össze.

- Cosmo, mivel jöttél? Kellene egy fuvar hazafelé és holnap a reptérre is. – már távozáshoz készülődtünk. Valami megoldást kellett kitalálnom, mert Rob egyre feszültebb lett és az ablak előtt figyelte a gyülekező tömeget.

- Kicsikémmel. De lenn a parkolóba a terepjáró. Elviszlek benneteket. Most és holnap is. De cserébe enyém a ház, legalábbis míg vissza nem jössz!

- Megbeszéltük. – mosolyogtam rá. Az épület alatti garázsba mentünk lifttel. Valahogy a mai nap nem volt a kedvencem, így örültem, hogy hátul ki tudtunk slisszolni.

Olyan szép idő volt, és ha már egyszer kiöltöztem, kedvet kaptam egy kis csavargáshoz. Cosmo a forgalmas sétálóutca mellett rakott ki bennünket. Még mielőtt a lökött barátunk lelépett, megbeszéltük, mikorra jön értünk. Kézen fogva sétáltunk Robbal a délutáni napfényben. A kirakatokat nézegettem, közben azon gondolkodtam, mindenem megvan-e az utazáshoz. Az egyik kirakatnál kicsit tovább időztem el, sőt közelebb léptem az üvegfelülethez. Rob elengedett, de egy másodperc múlva újra éreztem a közelségét. A keze a derekamon volt, mikor elindultunk, de mire az üzlet bejáratához értünk addigra Rob tenyere a fenekemen pihent. Ez a manőver megtorlást kívánt. Nem a kiszemelt boltba léptem be, hanem a közvetlenül mellett lévőbe. Rob a bejárat előtt megtorpant. Szinte láttam rajta, ahogy értelmezi a vele szemközti feliratot. „Fehérnemű üzlet”

- Rob nem jössz? Szeretném a véleményed kérni, melyik darab tetszik jobban… - kacsintottam rá. Hatalmasat nyelt, és utána lendületesen beléptem az üzletbe. Az eladó lányok csak kamilláztak, mikor megkérdeztem, hol találom a csipkés csodákat.

- Mit szeretnél venni? – szexis hangon búgott a fülembe. Mögém settenkedett, két kezét a csípőmre helyezte. Újra egy hatalmasat nyelt, mikor a fekete, csipkés francia bugyit emeltem fel.

- Tudod, Drágám… Néhány nap alatt sikerült jól leamortizálnod a készletem. – igyekeztem megőrizni a hűvösségemet, bár nem volt könnyű, mert már a puszta közelsége is valamit beindított.

- Válassz mindenből kettőt! Sőt mindet megveszem neked! De ugye fel is próbálod őket? – pajkosan vigyorgott, főleg akkor, mikor egy kék szettet felém nyújtott. Az eladó lányok már legyezgették magukat, mert végig Robot és a ténykedését csodálták. Felkaptam az általam kiválasztott darabokat, és elvonultam próbálni. Rob meg indult utánam.

- Drágám, egyedül is megy! – a tenyerem a mellkasára fektettem és megállítottam. Egy csókot azért még loptam tőle a hatás kedvéért.

- De szívesen segítek! – megráztam a fejem, és bánatosan várakozott kint. Kis idő múlva megint a hangját hallottam. – Flóra, hadd segítsek! – Rob még a fejét is megkísérelte bedugnia a próba fülkébe. Időben kapcsoltam és nem engedtem.

- Majd otthon megnézheted. – ellenkeztem, mert valahogy ez is csak fokozta a hangulatot. Izgatott a tudat, hogy Robra ilyen hatással vagyok.

- Addig nem bírom ki. – egyre fájdalmasabb lett a hangja.

- Pedig kénytelen leszel. – mosolyogtam, míg az utolsó darabot húztam magamra. Elégedett voltam a látvánnyal. Többnyire a fekete darabok megszállottja voltam, de ezúttal egy mélykék szett is a kezembe került. Tetszett, nagyon is. Nem volt szívem otthagyni. Felkaptam a ruháim, majd kiléptem a fülkéből. Rob támaszkodott az oldalának dőlve.

- Csak akkor bírom ki, ha én is választhatok, mit fogsz felvenni ma este… - Nem akartam hagyni, csakhogy Rob sem engedett. Két hatalmas és telipakolt szatyorral távoztunk. Jobban sikerült a vásárlás, mint gondoltam. A kis ellenkezésünk, hadakozásunk mindkettőnkben felpiszkálta a vágyat.

„Csak az érintése létezett a bőrömön. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak a bőrömön vándorló kezére. És megkérdezte, halk, érzéki, alig hallható hangon:

- Most mire gondolsz?

Hát mire gondolnék, Istenem, mire gondolhatnék, amikor itt vagy, és nem csak itt vagy, de hozzám érsz, érinted vágyakozó bőrömet azzal a finom, édes kezeddel! Arra gondolok, hogy bárcsak soha ne érne véget ez a pillanat; az idő, a kegyetlenül rohanó idő megállna, örökre, és mi örökre itt maradnánk, te örökre a testemet érintenéd, én pedig örökre ezt a gyönyört érezném. (…). Arra gondolok, hogy olyan ez, mint a tánc, aminek kezdő lépését hetekkel ezelőtt megtettük. Azóta játszunk egymással, táncoljuk a vágy mozdulatait, beszéljük a vágy szavait. Táncolni akarok még, mert a szívem is táncol.”

(Tomán Edina)

~~~ xxx ~~~

  

„Az emberekben él a vágy, hogy bejárják a földet. Mászunk, járunk, aztán futunk, mindezt azért, hogy egyre messzebb kerüljünk attól a helytől, ahonnan jöttünk: otthonról. Tapasztalatból tudom, milyen csodálatos érzés, amikor megváltozik a környezetünk, és most azt is tudom, hogy otthon maradni, hagyni másokat elmenni, maga is egy fantasztikus utazás. Mert amikor elengedünk valamit, helyet teremtünk valami egészen másnak (...), valaminek, amit nem vártunk (...), valaminek, amitől az otthonunk váratlan kalandnak tűnik, utazásnak, ahol minden sarkon új kincsek várnak, ahol a világ a teljes bonyolultságában eljön a lakásunkba, mert a végén az erő nem csak azokkal van, akik elmennek, de benne van abban is, amit maguk után hagynak.”

(A férfi fán terem c. film)

Flóra

Los Angeles, 2011.05.27.

Cosmo pontosan érkezett, és vigyorogva pakolta be a terepjáróba a bőröndöket Rob segítségével. Akart valamit, amit tulajdonképp már félig meg is szerzett. Amúgy nem volt ellenemre az ötlete, hiszen így én is nyugodtabban vagyok távol. A házra és a gyönyörűségemre is vigyáznak.

- Tessék, itt vannak a kulcsok. Minden a tiétek, mindent, kivéve a kocsimat, használhattok. Nem sok kaja és pia van, célszerű lenne először bevásárolnotok. Húztam tiszta ágyneműt mindenhol… A szekrényben van utánpótlás… és tiszta törölközők… Ha mégis kifogyna, akkor kénytelenek vagytok mosni… - majdnem felnevettem, ahogy elképzelem Cosmot, amint a mosógépet bűvöli. A házi munka nem az erőssége, amit szeret mindig is átpasszolni másnak.

- Jól van, jól van Virágszál! Megoldjuk! Nyomás nehogy lekéssétek a gépet! – megölelt és puszit nyomott az arcomra, ahogy megkaparintotta a kulcsaim.

Egyáltalán nem ért váratlanul Heathrow életteli és fáradhatatlan kavalkádja. Szerencsére Cosmo készségesen segített nekünk. A két férfi a nagyobb bőröndöket cipelték, míg nálam a kézi poggyászok voltak. Ők fogtak közre engem, ezzel védelmeztek. Az érdeklődés elsöprő erővel csapott le ránk. A hangzavarra és a tömegre a biztonsági emberek is felfigyeltek, és néhány perces késéssel ők is csatlakoztak hozzánk. Biztosították nekünk az utat, hogy fennakadás nélkül eléljünk a pulthoz. A jegyek kézhez vételét és a csomagok feladását követően egy kicsit fellélegezhettünk, mivel Rob jelenléte felbolygatta a terminált, így jobbnak látták, hogy egy külön váróba kísérjenek bennünket. Itt elbújhattunk a kíváncsi szemek elől.

- A francba! Mégis neszelték az utazást… Lax-on szét fognak bennünket szedni… - süppedt bele az egyik fotelbe. Észre se vette, hogy hangosan kimondta a gondolatait. A térdein könyökölt. Közelebb csúsztam hozzá. A combunk összeért.

- Ha villantasz nekik abból a különleges mosolyodból… - kezdtem bele a nyugtató beszédbe, észre sem vettem, hogy a kezem a tarkóját és a haját simogatta. – El fognak ájulni tőled, vagy nem is tudom… De hogy nem a fotózással lesznek elfoglalva abban biztos vagyok!

- Valami ilyesmire gondoltál? – felém fordult. A szája felfele görbült. Valami megmagyarázhatatlan erő, kisugárzása volt ennek a gesztusnak. A nézésétől rögtön pezsegni kezdtem, a szívverésem pedig felgyorsult. Rob hátra dőlt a fotelben, és egyre közeledett felém az arca.

- Igen. De gyorsan tedd el! – alig néhány centi volt az ajkaink között. - Nem vagyunk egyedül. – böktem a sarokban kuncogó őrök felé. Nem hallották, miről beszélünk, de férfiak lévén és Rob közeledéséből kizárt, hogy nem valami pajzán dolog jutott az eszükbe.

- Végülis csak hiteles vagyok… Nem bírok meglenni a gyönyörű feleségem nélkül… Hadd irigykedjenek, mert elhiheted, hogy nem engem néznek olyan buzgón… - kész a hízelgése ellen nem volt ellenszer. Hagytam magam és az ajkai után kaptam.

Nem sokáig élvezhettük a csókunkat. Egy idősebb nő lépett be a szobába. Ő kísért bennünket ide. Már akkor felfedeztem szigorú tekintetét, amit csak még szigorúbb lett a leleplezett csókunk után. Kétszer szólalt meg, mikor közölte, hogy indulhatunk és mikor elköszönt tőlünk. Amúgy egészen a helyünkig kísért, aztán távozott. Mindketten elhelyezkedtünk és izgatottan vártam az új kalandokat.

A repülőn töltött órák után kész felszabadulás volt megmozdulni a friss levegőn, kinyújtani úgy igazából minden porcikám és sétálni. Robot elnyomta az álom, de képtelen voltam lehunyni a szemem. Egy darabig az ablakon bámultam kifele, egy magazint lapozgattam. A gondolataim azonban Rob szavai körül forogtak. - Mégis neszelték az utazást… Lax-on szét fognak bennünket szedni… - nem akartam elhinni, hogy tényleg ennyire kritikus lesz a helyzet. Aztán jött a fejbevágó felfedezés, még többen vártak ránk, mint azt először gondoltam.

- Üdvözlöm Önöket! – két jókötésű férfi lépett hozzánk. A mellettünk toporgó biztonsági emberek megállították őket. - Ms. Ritz küldött bennünket, hogy Mr. És Mrs. Pattinson-t biztonságosan haza kísérjük. – Rob nyugtázta a hallottakat, majd a testőrök kíséretében hagytuk el az épületet.

A csomagjainkat úgy hozták utánunk. Csupán a kézi táskámat hozhattam, mert Rob megakadályozta, hogy bármi mást a kezembe vegyek. Mi már a hatalmas sötétített üvegekkel felszerelt autó hátsó ülésén ültünk, mikor a csomagtartóba pakoltak. Nem tetszett, hogy más csinálja meg helyettünk. A bőröndök cipelése szorosan összefüggött az utazással. Azonban abban egyet kellett értenem Robbal, hogy csomagok nélkül is megnehezítették a közlekedésünk. De láthatóan a férjem is megfogadta a tanácsom, mert végig mosolygott a kifelé vezető úton, ahogy én is. Lehet, hogy a paparazzikat megtévesztette, de engem nem tudott. Éreztem a belőle áradó feszültséget, mely csak az autóban szűnt meg.

A hosszú repülő út után egy hosszú autóút következett. Az ablakon tekintettem kifele kíváncsian. Mindig imádtam a napsütötte várost. Teljesen más hangulata volt, mint a világ bármely más városának, ahol eddig megfordultam. Valami páratlan és megragadó érzés kerített hatalmába. Rob tenyerébe csúsztattam a kezem és összefűztem az ujjaink.

- Már nem vagyunk messze. – susogta nekem Rob. Ezzel csak azt érte el, hogy még izgatottabb legyek.

- Hova megyünk? – fél szemmel a mellettünk elsuhanó tájat figyeltem.

- Haza… - elégedett mosolyra húzta a száját. - Nekem itt van az otthonom… Brentwood-ban.

Egy hatalmas díszes kapu ívelt át a bejáratként szolgáló út felett. A bejáró mellett pompás zöld terült el. A gyönyörű zöld övezetben bújt meg a mediterrán hatású ház. Mit ház, ez egy villa volt! Leesett az állam olyan mesés volt.

- Ez a főház. Itt lakom. – Rob a kezét nyújtva segített kiszállni az autóból. Közben lelkesen magyarázott. – Van hozzá tartozó két melléképület: egy vendégház és garázs. – Rob megragadta a kezem és a bejárat felé húzott. - Összesen hét hálószoba és hét fürdő található az épületekben. A főház legnagyobb hálószobája méretes fürdőszobát és teraszt is kapott, valamint összeköttetésben áll egy tágas dolgozószobával. Egyébként több terasz kapcsolódik az épülethez. Szerintem imádni fogod, mármint a hálószobánkat! – kacsintott rám, és engem egyből elöntött a forróság. – A fő épületben ezen felül még két hálót találunk, míg a vendégházban összesen négyet, ezekhez is fürdőszobák tartoznak. A konyha teljesen felszerelt. A birtokhoz tartozik egy medence is. - Rob folyamatosan hadart, míg a szemével valamit vagy valakit keresett. A nyaka köré csavartam a kezem. Ő a derekamat ölelte át.

- Ez gyönyörű! Mármint az egész villa és kíváncsi vagyok arra a hálószobára. – doromboltam neki, mire még a száját is nyitva felejtette. Csak egyetlen pillanatig tétovázott, aztán éhesen kapott a szám után, és szenvedélyesen csókolt.

- Robert… - a hátunk mögül érkező női hangra úgy rebbentünk szét, mintha megégettük volna egymást. Hirtelen úgy éreztem, hogy a forróság elönti az arcom. A kedves arcú hölgy pedig somolyogva figyelt bennünket.

- Rosa… - mosolyodott el Rob. – Hazaértem! – integetett az ismeretlen nő felé. Kissé furcsának tartottam a dolgot, hogy idáig egy szóval sem esett róla.

- Jaj, ne ácsorogjatok ott! Ő lenne a bájos feleséged? – jött közelebb Rosa, megölelgette Robot, olyan szeretettel áradt minden mozdulatából.

- Igen, Rosa. Flóra a feleségem! – karolta át a derekam Rob és közelebb tolt a hölgyhöz. – Drágám, Rosa pedig a kincset érő házvezető nőm! – valahogy ez a mondat minden eddigi elképzelésem igazolta, Rob hogyan tudott életben maradni egyedül.

- Örvendek! – nyújtottam a kezem. Rosa azonban nem elégedett meg a kezemmel, hanem megölelt. Aztán mindkettőnk közé állt és befele terelt a házba.

Az épületbe lépve hatalmas előtér fogadott bennünket tradicionális kandallóval és egy félbevágott ovális lépcsőfeljáróval. Annyira jellemző volt minden Robra. Teljesen passzolt hozzá az egész ház. A visszafogott hangulat uralkodott a villában, melyet a természetes anyagokkal és terrakotta színekkel értek el, ami különösen szembetűnő volt a padlóburkolatok esetén.

- Robert, már nem bízol meg bennem, mert nem mondtad, hogy nősülni készülsz. - leesett az állam. Képtelen voltam másra figyelni, hirtelen hidegen hagyott a ház, a berendezés, csak Rob és Rosa között zajló beszélgetés érdekelt.

- Nagyon is megbízom benned, Rosa. Csak hirtelen döntöttünk. – Rob megölelte ismét a drága házvezető nőt. Miután elengedték egymást Rosa gyanúsan engem kezdett el fixírozni.

- Ay dios mio! Csaknem jön a trónörökös? Gratulálok! – ujjongott, mintha megnyerte volna az ötös lottót.

- Nem… Rosa… Nem jön a trónörökös… Nem lesz baba. – szegény Rob olyan ijedten és kétségbeesetten próbálta csitítani Rosát. Aztán amilyen hirtelen jött az öröm, olyan hamar el is múlt. Csalódást láttam a nő arcán.

- A fő, hogy boldogok legyetek! – küldött felém még egy utolsó mosolyt és távozott.

- A francba a csomagok! – majd a másik ajtón Rob vágtatott ki.

Egyedül maradtam. Megkövülten álltam, ott egy helyben. – Baba. Egy csöpp gyermek. - Furcsa az élet, eddig sikerült elnyomnom magamban az érzést, a vágyat. Most azonban már sokadszor kertült szóba. A hirtelen jött házasságra semmilyen más magyarázatot nem találtak, mint egy vártatlan, egy becsúszott terhességet. Az egészben mégis az volt a legkülönösebb, hogy Rosa az egyetlen személy, aki boldogan ujjongott és szinte megsajnáltam, mikor a csalódást láttam az arcán.

- Drágám, baj van? – Rob hangja olyan messziről érkezett, pedig ott állt mellettem.

- Nem, semmi… - ráztam meg a fejem és igyekeztem még mosolyt is erőltetni az arcomra.

- Nem tudsz becsapni… Már nem… Felzaklatott a baba téma… - Rob kinyújtotta a kezét, megcirógatta az arcom. Az érintése lassan megnyugvással töltött el. – Mit szólnál, ha megnéznénk a házat? – bólogattam, és hagytam, hogy maga után húzzon.

Több mint egy fél órába telt, mire körbejártunk mindent. A kilátás valami eszméletlen volt, éppen úgy, mint az udvart körbe futó ösvények. Aztán a fénypontot a hatalmas medence adta, a látványa nagyon is csábító volt. Áldottam az eszem, hogy elraktam a bikinim. Bár csak hirtelen felindulásból tettem, amiért gondolatban a vállam megveregettem.

Egyetlen szobát azonban Rob a végére hagyott. Ez pedig a háló volt. Az idegen vezetés talán nem is véletlenül ott ért véget. A tágas szobában hatalmas ágy kapott helyett. A szobából egyből feltűntek a bőröndjeink. Ahogy megakadtak rajtuk a szemeim, Rob egyből kapcsolt.

- Magadra hagylak egy kicsit, ismerkedj a kicsit a környezettel… Megkérdezem Rosát, van-e valami harapnivaló… - majd behúzta maga után az ajtót.

Sorra nyitottam ki a bőröndöket, de csak nem akart a bikinim a kezembe kerülni. Már majdnem feladtam volna, mikor felbukkant. Egyből a fürdőbe igyekeztem, ahol elsőként megmostam az arcom és felfrissítettem magam. Gyorsan levetettem magamról a ruhákat, és felkaptam a bikinim. Csakhogy valamiért nem éreztem illendőnek így megjelenni. Magával ragadott a hely, de nem az otthonom volt, ezért a farmer rövidnadrágom és valami trikó után néztem. A rövidnadrágomba belebújtam, mikor egy váratlan hang megijesztett.

- Fenséges látvány… De már egyszer elmondtam, hogy a műsor úgy érdekes, ha fordítva csinálják… Nem felöltözés, hanem a vetkőzés a cél. – a másik ajtófélfának támaszkodott. Az vezetett a dolgozó szobába.

- Rohadt életbe, de megijesztettél! – majd vágtam egy hátra arcot. Nagy levegőt vettem és kifújtam.

- Flóra, el kell mennem. Steph telefonált az előbb… Látni akar… - tétován állt egyik lábáról a másikra. – Rosa készített ennivalót, minden benn van a hűtőbe, de most elszaladt bevásárolni… Mindig ilyenkor szokott menni…

- Azt szeretnéd kinyögni, hogy megleszek-e egyedül? – bólogatott. – Kipróbálhatom a medencét? – ismét bólogatott. – Szerintem nem lesz semmi baj… Úszom egyet, aztán ismerkedem egy kicsit a házzal. – biztatón magyaráztam neki.

- Ígérem sietek vissza… Amit csak szeretnél… Bármit… - hozzám lépett és megcsókolt. – Bármi van akkor meg telefonálj azonnal, és jövök! Rosa nemsokára visszaér… A portás senkit nem enged be… - magyarázott, míg összekapkodta a cuccait. Telefont, kulcsait. Aztán egy utolsó csók után a garázs felé csámpázott el.

Az ajtóban vártam, míg fel nem tűnt a sötét zöld porsche. Kicsit lassított, még intett utoljára és elhúzott.

- Akkor kalandra fel! – fordultam vissza a házba. Kicsit tanácstalanul jártam körbe, aztán nem vártam tovább. Csobbantam egy hatalmasat.

Felszabadító érzés volt. Kellemes hőmérsékletű volt a víz, és a melengető napsugarak is simogatták a bőröm. Hiába akartam az agyam kikapcsolni, nem ment. A gondolatok gyorsvonatként száguldottak végig. Észre sem vettem, hogy közben újabb és újabb hosszokat úsztam le. Lihegve álltam meg, aztán csak hagytam, hadd lebegjek a víz tetején. Teljesen elvesztettem az időérzékem. Semmi mást nem csináltam, mint a medencében voltam. Mikor már teljesen átjárt a nyugalom és a gondolataim is lassan rendeződtek, kiszálltam a vízből. Kicsit kifeküdtem az egyik napozóba, hogy megszáradjak, mégse vizesen járjam végig a házat.

Elfáradtam, pedig lényegében semmit sem csináltam. A medencés kaland, és némi napozás után a konyhában egy üveg vizet vettem magamhoz. Lassan kortyoltam, míg a fürdőszobába vonultam. Jól esett, ahogy a tusfürdővel végig mostam a testem, vagy a sampon illata szállt a frissen mosott hajamból. Megtörölköztem és egy bugyit és pólót vettem magamra. Egyet szusszanni szerettem volna, így leheveredtem az ágyra, aminek alvás lett a vége.

Fogalmam sem volt, mire riadtam fel, de ébredtem. A szobában, és természetesen kint is sötét volt. Tapogatva a telefonomért nyúltam, amit emlékképeim szerint az ágy mellett hagytam. A telefon fényének segítségével kapcsoltam fel a kislámpát. A halvány fényben azonban egyértelmű volt, hogy egyedül vagyok. Rob nem volt mellettem. Valamiféle alattomos érzés fészkelte be magát a lelkembe. Aggódtam érte és hiányzott.

- Még nem jött haza? Vagy csak hozzám nem jött be? – nem értettem. Máskor nem jelentett problémát, hogy velem aludjon. Szeretkeztünk is, nem egyszer. Ezek fényében nem értettem, miért nincs mellettem. Nem értettem és semmi választ nem találtam. – Nincs még itthon! Ez az egyetlen magyarázat. - Úgy ahogy voltam kifele igyekeztem. Félve lépkedtem, és a hangok, melyek felém szálltak, megállásra késztettek.

- Jaj, Rosa… - sóhajtott fáradtan Rob. – Pedig siettem… - Nem akartam kihallgatni őket, de egyszerűen földbe gyökerezett a lábam.

- Ne beszélj bolondságot! – dallamosan nevetett Rosa. – Nem történt semmi baj… Csak elfáradt, és elaludt.

- De aggódom… Ilyet még soha nem éreztem. Azelőtt. Más nővel. – nem láttam Rob arcát, de tudtam, hogy ismét mosolyog.

- Még szerencse, hiszen Flóra a feleséged. Még csak rá se nézz másik nőre! – dorgálta meg a házvezető nő a férjem. Más esetben komikusnak találtam volna, de most megható volt.

- Megbabonáz egyetlen pillantásával. Egyik pillanatról a másikra képes elcsábítani. – Rob szavai hallatán nagyokat dobbant a szívem.

- Nagyon örülök nektek! Olyan szép pár vagytok. Régen láttalak ilyen boldognak.

- Szeretném, ha Flóra is az lenne. – ez volt a végszavam. Félszegen léptem be hozzájuk. Rob csak sóhajtozott. Rosa vett észre.

- Rob, most lefekszem. Nagyon álmos lettem. – ásítozott és még engem is majdnem átvert, olyan hitelesen játszott. - Köszönöm! – tátogtam Rosa felé, mire csak bólogatott.

- Rob… - szólítottam meg. Felkapta a fejét és egyből felém fordult. – Kérlek szépen, ne aggódj! Már most sokkal boldogabbá tettél… - két kezem közé fogtam az arcát. Lassan közelítettem felé, majd megcsókoltam.

Újra felrémlett előttem az a májusi nap, mely mindkettőnk életébe gyökeres változást hozott. Azon a reményvesztett, szomorú napon a találkozás csodáját élhettük meg. S csak remélni tudtam, hogy még egy ideig élvezhetem ezt a csodát…

„Amikor egy reménytelen helyzetben az ember semmi jót nem várhat, aztán valahogy egyszer csak minden jót megkap - nos, az ilyesmit szoktuk csodának, varázslatnak nevezni. Kevesen vagyunk olyan szerencsések, hogy megtapasztalhassuk a csodát.”

(Gwen Cooper)

Rob Los Angeles-i villája