26. fejezet - The show must go on

Sziasztok,

meghoztam a folytatás. Íme a 26. fejezet. :D Flóra és Rob szemszögét is olvashatjátok :D Bízom benne, hogy kellően izgalmas lett a fejezet ahhoz, hogy még többen komiztok.

A mai napon pontosan EGY éves a blog. Pontosan egy évvel ezelőtt nyitottam meg az oldat (2011.06.27.) Szeretném megköszönni a kitartásotokat és az eddig érkezett komikat, pipákat. 

Jó olvasást!

Puszi,

ZoÉ

„A tények nem tudtak titkos vágyaimról lemondatni, de egyre inkább tudomásul kellett vennem, hogy az ábrándokat csak önmagam csalására dédelgetem.”

(Lakatos Menyhért)

Flóra

London, 2011.05.25.

Védtelennek éreztem magam amiatt, hogy kiadtam és elárultam magam. De Rob karjaiban megnyugodtam. Fájt. Sajgott. hasogatott. Fájdalmat okozott minden emlék. Főként amiatt, hogy beszéltem róla és ezáltal az emlékek visszajöttek. Átjárt a fájdalom, és újra a múltban találtam magam. Abban a pillanatban, mikor ugyanígy az ölelő karok próbáltak megnyugtatni és megvigasztalni. De a keserves zokogásom, melyet a sokk okozott, semmi sem csillapíthatta. Azonban úgy éreztem, hogy a körém fonódó karok ezúttal megvédenek és nem engednek el. Rob nem hagy magamra, nem engedi, hogy a fájdalom magával ragadjon. Magam sem hittem, hogy csak úgy kitárulkozom neki és mindent elmondok. Most először mertem volna kijelenteni, hogy megbízom benne.

Lassan bontakoztam ki az ölelésből. Ahogy felemeltem a fejem, azokkal a szürkés kék szemekkel találkoztam. Máris felvidított. Akaratlanul is mosolyra húztam a szám, éppen úgy ahogy Rob is. Félelmetes erővel és hatással volt rám.

- Ugye jobb? Legalább egy kicsikét? – futtatta végig az ujjait az arcomon, sőt még az alsó ajkamon is. Bólintottam, mert képtelen voltam akár egy értelmes mondatot kinyögni.

Miután elengedtük egymást a tekintetem a nyitva hagyott bőröndre tévedt. Felnevettem, mert amit Rob pakolásnak gondolt, arra még csak megfelelő szavakat sem találtam. Alábbhagyó nevetéssel kuporodtam le a táska mellé. Először ki kellett pakolnom belőle, hogy később összehajtogatva tömjem tele. Persze nem hagytam szó nélkül Rob csomagolásának minősítését, amit Ő némi hümmögéssel fogadott.

- Tudod, sokkal jobban elférsz a bőröndben, ha nem csak összehányod a dolgaid. – igyekeztem komoly képet vágni, de akárhányszor Robra néztem, mindig valami belülről nevetésre ösztönzött.

- Csakhogy úgy könnyebb… – kacsintott rám, de nem hatott meg. Valahogy olyan érzésem támadt, hogy mindig megtalálta a kibúvót a csomagolás alól. Aztán egy újabb farmer landolt a kupac tetején.

- Amúgy hány éves vagy? Hat, hogy ezt nevezed csomagolásnak? - Mérgesen néztem Robra és csak kibukott belőlem.

- Nem, már hét leszek! – villantott egy kisfiús mosolyt. Tettetett szégyellőséggel. - Utálok csomagolni. – fintorodott el, ahogy a táskára nézett. Megvonta a vállát és szorgalmasan adogatta a cuccait, hogy hajtogassam.

- Meglátszik… - motyogtam magam elé. Robot kifejezetten megsajnáltam, így a következő adag ruhánál elkaptam a karját és magam mellé húztam le.

Béna volt, összeakadtak a lábai és elvesztette az egyensúlyát. Engem leterítve kötöttünk ki a földön. Mindketten egyszerre nevettünk fel. Az egész szoba zengett a kétszólamú dallamtól. A pakolással, a bohóckodásával sikerült teljesen elfelejtetnie velem minden rossz emléket. Csak lassan csillapodott a nevetésünk, aztán egy könnyed csókot leheltünk egymás ajkára. Finom és ismerős íz egyszeriben robbant a számban. Meg kellett ismételnem a csókot, valamivel határozottabban tettem. Ajkaink elváltak, majd a homlokunk nyomtuk össze. Kedvemre való volt, a testhelyzetünket leszámítva. Rob ugyan mellettem támaszkodott, de még így is kissé rám nehezedett.

Rob észbe kapott, legördült rólam és a kezét nyújtotta felém. Feltápászkodtunk a földről, és már csak a bőröndök becipzározása maradt hátra. Rob vállalkozott eme bonyolult és férfi erőt kívánó feladatra, mikor kopogást hallottunk.

- Szabad! – szólalt meg a férjem, míg hatalmas erőfeszítéseket tett, hogy kissé megpúpozott bőröndön elhúzza a cipzárt. Mondtam neki, hogy nem lesz elég az a két bőrönd, de erősködött, hogy nem hajlandó többet cipekedni.

- Csak tudni szerettem volna, hogy… - kezdett bele Claire, miután belépett a szobába. Azonban megakadt a szeme a bőröndökön. - Már végeztetek is? – meglepődésének hangot is adott.

- Igen anya, befejeztük a csomagolást. – Rob igyekezett higgadt maradni. Bár sejtettem, hogy nehéz volt neki.

- Már mentek is? Már most el is utaztok? Mert együtt mentek, ha jól sejtem? – némi csalódás hallatszott a hangjából.

- Igen, Flóra elkísér a forgatásra. De nem most rögtön indulunk. Flóra barátai még búcsú bulival készülnek nekünk. – egy bátortalan bólintásra futotta tőlem. Nem akartam kettőjük beszélgetésébe belefolyni. Inkább csendbe maradtam és ezzel egy újabb veszekedést szerettem elkerülni.

- Te meg csak úgy elmész? El sem köszönsz tőlünk vagy a barátaidtól? – az anya is hasonlóképpen gondolkozott, mert nem velem foglalkozott. Robot faggatta.

- Ez nem igaz. Itt vagyok! Tőletek most köszönök el, sőt meg szeretném kérni apát, hogy vigyen el bennünket. Taxival jöttünk. – Rob egyből felelt. Bár egy pillanatra megremegett a hangja, azt hittem, hogy robbanni fog. Éppen ezért rásimítottam a kezem a karjára. Alig észrevehetően villantak egymásra a szemeink. De úgy éreztem, hogy valamennyire sikerült megnyugtatnom az érintésemmel. - Ami meg a barátaimat illeti, tudják, hogy forgatni megyek. Beszéltünk róla. Tom a barátnőjével van elfoglalva. Sam, Marcus a koncertjeiket szervezik. Bobby meg a lemezét veszi fel. Elég kielégítő volt a válaszom? – Rob az anyja szemébe nézett.

- Rob, kérlek, ne csináld ezt! Az anyád vagyok! – Claire fájdalmasan szólalt meg.

- Az édesanyám. Flóra meg a feleségem. – Rob magához húzott, a derekamnál fogva ölelt át.

- Szólok apádnak! Szerintem szívesen elvisz benneteket. – azzal távozott a szobából.

Rob a két bőrönddel, míg én a hátizsákjával a kezemben követtük az asszonyt egy kicsivel később. Richard lent várt bennünket. Robtól elvette az egyik táskát, mert bénázott. Az idősödő úr kedvesen mosolygott, mikor rám nézett. A családból egyedül Ő volt, aki nem ítélkezett, nem vádaskodott és még egy rossz pillantása sem volt az irányomba. Richard ment előre, Őt követtem. Rob szorosan mögöttem lépkedett, elzárva az utat Claire és Liz előtt. Mivel mindenképp ki akartak kísérni bennünket.

- Viszont látásra! Örültem a találkozásnak! – köszöntem el tőlük, de képtelen voltam szívből mondani. Pusztán az illem mondatta velem.

Aztán beszálltam az autóba. Az ablakon át figyeltem, ahogy Rob megölelte a nővérét és az anyját is. Elköszönt tőlük. Rob és az apukája bepakolták a táskákat a csomagtartóba. A férjem még mielőtt beült volna mellém intett az ajtóban várakozó két nőnek. Feléjük pillantottam én is. Néhány pillanat ereéig feléledt bennem az irigység. Claire mégis csak Rob anyukája volt. Az édesanyja.

- Szia! – huppant mellém Rob. A keze a combomra csúszott.

- Szia! – puszit nyomtam az arcára, miután a fejem a vállára hajtottam.

- Hova vihetlek benneteket? – nézett a visszapillantóba Richard. Rob is érdeklődve nézett rám.

- Menjünk haza! – azzal megadtam a címem.

- Nem a céghez szerettél volna menni? – Rob meglepődve kérdezett vissza. Tudta, hogy Cosmo emlegette nekem a céget, hogy menjek be. De nem volt kedvem bemenni. Most nem. Az ügyeimet elintéztem, és tényleg rendet hagytam magam után. Emiatt nem aggódtam, hogyha az utolsó pillanatra halasztom a látogatást.

- Majd felhívom a fiúkat vagy este beszélek velük… – nyomtam egy újabb puszit a férjem arcára. Megérdemelte, mert ma messze a leggondoskodóbb oldalát mutatta.

Richard lopva pillantott időnként a visszapillantóba. Mosolygott. Észrevettem, de nem árultam el. Elvitt bennünket a házamhoz. Kedvesen beinvitáltam, de nem akart zavarni. Így egy nagy öleléssel köszönt el tőlünk és jó utat kívánt. Robbal behordtuk a csomagjait.

Nekem is kedvem támadt a csomagoláshoz. Úgysem terveztem semmi mást mára, főként ha még az irodába sem megyek be. Mielőtt nekiláttam volna a csomagoláshoz innivalóért indultam. Rob is kért, ezért követett a konyhába. A hűtőből kivettem a félig lévő gyümölcslevet. - Így legalább ez is elfogy! – ráztam fel. A szekrényhez léptem és két poharat vettem le. Éppen öntöttem ki a gyümölcslevet, mikor Rob a hátamhoz simult. Elkotorta a hajam, apró csókokat hintett a nyakamra és a fülcimpámat harapdálta. Beleremegtem, mert a fenekemnél érezhettem éledő vágyát. Egyre keményebben feszült nekem.

- Rob… - sóhajtottam fel.  – Sajnálom… de ez… most nekem nem megy… - nem akartam visszautasítani, de a mai nap után valahogy egyáltalán nem volt kedvem az együttléthez.

- Megértem… - kissé csalódottan csengett a hangja és el is lépett mögülem. A pult szélébe kapaszkodott, majd elvette az egyik kitöltött poharat. – Jobb lesz, ha kimegyek cigizni… - egyik kezében a pohár, másikban az előhalászott cigarettája pihent.

Sebtében döntöttem el a gyümölcslevet. Jól esett, ahogy a hideg folyadék lezuhogott a torkomon. A mosogatóba tettem a poharat, míg a dobozt a kukába vágtam. Jó néhány percig a teraszra vezető ajtó előtt álldogáltam. Csak néztem ahogy Rob feje fölött lassan elillan a cigaretta füstje. Az egyik felem oda akart menni hozzá. Odabújni, megölelni és megköszönni neki, hogy mellettem állt. Míg a másik felem legszívesebben elfelejtett volna mindent.

Nem tudom, hogy jól döntöttem-e, de végül felmentem az emeletre. Hosszabb útra készültem, ezért a nagyobb bőröndjeim szedtem elő. Bár azt az apró momentumot nem tisztáztuk, hogy meddig maradok, mert a forgatás bizony három egész hónapig fog tartani. Három hónap. Valahogy soknak éreztem. Azonban volt még egy tényező, mely mindenképp gondolkodásra késztetett. Ez a tényező pedig Franco jelenléte volt. Nem tudtam, miért van itt valójában vagy komolyan gondolja-e azt, amit mond. Vagy az egész egy újabb játék számára. – A rohadt életbe! Mi a fenének kellett előkerülnöd! – dobáltam az ágyra a bőröndöket. Ahogy az ott heverő még üres táskákat néztem, a múltban találtam magam.

A káosz közepén álltam. A ruhák, a bőröndök vettek körül. Egyedül voltam, és a legrosszabb, hogy üres. Ettől az érzéstől pedig egyre jobban rettegtem. Üresség. Hirtelen nem volt semmi, nem éreztem semmit. Pusztán egy átkozott nagy ürességet, mely úgy nyelt el mindent, mint egy fekete lyuk. Minden felém irányuló hatást eltűntetett. Ezért még a könnyeket sem tudtam hullatni.

- Siess Virágszál! – visszhangzott a lakásban a kiabálás. Távolról hallatszott az utasítás. Gyorsan a kábulatból ébredve kezdtem a táskákat megtömni a ruháimmal és a dolgaimmal. Nem számított, hogy minden összegyűrődik. Csak az, hogy az összes holmim a bőröndökbe végezze. Sietnem kellett, hogy mielőbb elhagyhassam a lakást, a várost és Őt is. Menekültem előle. Féltem, hogy meggyőz, elcsábít és visszakönyörgi magát. Nem hagyhattam. Mennem kellett.

Most is ott tartottam. Jó persze változott az évszám és velem is jó pár dolog történt. De most is utazni készültem, amelyet tulajdonképpen menekülésre használtam fel. Ismét. Valahogy úgy éreztem, hogy a múlt ismétli önmagát. Hasonló gondolatokkal léptem a szekrényhez, és sorra szedtem elő a ruháimat, amik a bőröndökben végezték. A hálószobában körbeértem és elraktam mindent. Következett a fürdő, ahol ugyancsak a szükséges kellékeimet.

Rob még mindig nem került elő, ami egyre nyugtalanított. Megbántottam a visszautasítással. A pasik nem viselik jól a visszautasítást, és Rob is közéjük tartozik. Hirtelen azt sem tudtam, mihez kezdjek vele. Az órámra pillantottam, amely erősen az ebédidő fele sietett. Csakhogy két dolog nagyon is hiányzott az ebédhez. Alapanyag és kedv a főzéshez. – Marad a rendelés!

A fölszintre siettem. Menet közben kaptam fel a telefont. A konyhában egy egész fiók volt tele az ételszállítók szórólapjaival. Beletúrtam a fiókba és egy köteget vettem elő. De a zsigereimben megéreztem, hogy Rob nincs messze tőlem. Igazam lett, mert ahogy felemeltem a fejem az ajtófélfának támaszkodva találtam. Biztatóan rámosolyogtam. Viszonozta.

- Pizza jó lesz? Esetleg valami különlegesebbet szeretnél? – túrta bele a kupacba és magam elé rakosgattam a szórólapokat. – Thai, kínai vagy indiai? – emeltem magasba a menüsorokat.

- Pizza! Finom pizza… Jól hangzik. – jött közelebb. A pultra könyökölt. Tárcsáztam és megrendeltem az ebédünket.

Mindketten meg szerettünk volna szólalni. Szólásra nyitottuk a szánk, de egyetlen hang sem hagyta el a szánk. Letettem a telefont és a szórólapot a kezemből. Rob nem mozdult, csak nézte a mozdulatom. Puszit nyomtam az arcára, aztán erőt vettem magamon és megszólaltam. Mielőbb tisztázni szerettem volna.

- Sajnálom az előbbit… - vettem fel vele a szemkontaktust. Egyet megtanultam ez alatt az idő alatt, Rob szemeiből olvasni lehet, még akkor is ha az arca semmiféle érzelemről nem árulkodik.

- Nehogy már te kérj elnézést. – vágott egyből a szavamba. – Megértem, nem volt jó az időzítésem. Tapintatlan voltam… Nekem kellene elnézést kérnem… - megráztam a fejem. Közelebb léptem hozzá, ellökte magát a pulttól, ahol eddig támaszkodott.

- Köszönöm. – sóhajtottam, aztán átöleltem. A kezei azonban egyszerre indultak meg a testemen, és szorosan tartott magához közel.

- Hát Édesem, ha továbbra is így ölelgetsz, akkor nem sokáig bírok magammal. – felemeltem a fejem és csibészes mosolyával szembeszültem.

- Szóval a tapintatosság zsebbe marad?

- Hm… szerintem más is van ott! – rám kacsintott. Nevetésben törtem ki, mikor felfogtam, mire célozgat.

- Sipirc a nappaliba, nézz tévét vagy mit tudom én, de higgadj le! Mert most nem lesz akciózás! – azzal a nappaliba irányítottam. Keservesen sóhajtozva tette Rob, mire kértem.

- Nézünk filmet, míg megesszük a pizzát? – szólalt meg, mikor beértem a nappaliba. Tányérokat, poharakat az asztalra tettem.

- Nekem megfelel. – vontam meg a vállam. Ebben a pillanatban érkezett meg az ebédünk. – Válassz valamit!

Mielőtt az ajtóhoz léptem volna meg kellett keresnem a tárcám. Szerencsére a kabátomban hagytam, ami történetesen a fogason lógott. Felkaptam és már nyitottam is ki az ajtót.

- Helló Szépségem! Meghoztam a pizzád! – nyújtotta át nekem a kedvenc futárom a dobozt.

- Szia Denis! – elvettem a dobozt és odaadtam a pizza árát borravalóval megfűszerezve.

- Már kezdtem azt hinni, hogy elpártoltál tőlünk. Mond csak, tényleg férjhez mentél? Mégis csak sikerült valakinek megbűvölnie?

- Dehogy pártoltam el! Joe-nál van a legfinomabb pizza. Mit nem mondasz! – gonoszul mosolyra húztam a szám. – Rob segítenél? – kiabáltam befelé a házba. Néhány pillanat múlva már meg is jelent. – Denis, bemutatom a férjem!

- Beszarás, és pont színész! Helló, adnál egy autogramot! Mert ezt senki nem fogja elhinni nekem.

A kis közjátékunk után a nappaliba telepedtünk. Rob egy klasszikust választott, nem mellesleg az egyik kedvencemet. Casablanca-t. Teljesen a filmre koncentráltam, ezáltal kikapcsoltam az agyam, és csak élveztem a közös programunkat. Miután elfogyott a pizza Robhoz bújtam. A hosszú ujjai végigfutottak az oldalamon és átölelve a derekamon állapodott meg. A kézfejére csúsztattam a tenyerem. A film egy-egy romantikus részénél puszit nyomott a hajamba. Meghitt pillanatokat idézett elő az egész. Más esetben túl érzelgős dolognak tartottam a hasonló időtöltést. Csakhogy most nagyon is jól esett a lelkemnek.

A mozi délután nagyon jó ötletnek bizonyult. Nagyon nagy szükségem volt arra, hogy az este további részében tiszta fejjel tudjak gondolkodni. Kikapcsolt és ellazított. Olyannyira, hogy még a telefonálásról is megfeledkeztem. Az este közeledtével Rob is egyre izgatottabb lett. Akárcsak egy kisgyerek, mint aki a régóta áhított játékát kapja meg. Csak most Ő elkísérhetett egy futamra.

A készülődéssel nem sok időt töltöttünk. Mindketten lelkesen pattantunk be a kocsimba. Elememben éreztem magam. Az egész testem bizsergett. Újra önmagam voltam, ahogy közeledtünk az elhagyott raktárövezetek felé. A drágaságom tökéletesen dorombolt, ettől csak még nagyobb kedvem lett a versenyhez.

- Még sosem jártam erre. – vigyorgott Rob mellettem.

- Akkor készülj fel, mert hatalmas élmény lesz. – kacsintottam rá, míg befordultam a hatalmas kapun.

Lépésben haladt a kocsisor előttem, így Rob még inkább körült tudott nézni. Nagyon sokan eljöttek, újabb és újabb ismerős arcokat fedeztem fel, amint észrevették a kocsim vadul integetni kezdtek a kocsi felé. Cosmoékat kerestem, de egy cseppet sem lepett meg, hogy a kialakuló buli epicentrumában vannak. Igyekeztem minél közelebb parkolni hozzájuk, mikor felfedeztem Jason-t.

- Rob! Maradj Cosmo mellett! Csináld azt, amit mond! – sulykoltam bele Robba, amit már az út alatt egypárszor elmondtam. Végig buzgón bólogatott, de a szeme már egészen máshol járt.

- Sziasztok! – köszöntöttem a srácokat. – Mi a helyzet? – mindenki puszival és öleléssel üdvözölt.

- Virágszál, Jason kiharcolt egy visszavágót. Két kisebb összecsapás után ti, mint a nagy finálé, következtek. A téteket megtettem, Jason mindenképp nagy pénzben akar játszani… - magyarázott nekem Cosmo.

- Akkor legyen! Tessék… - húztam ki a pénzköteget a zsebemből.

- Heiko, intézd! – adta át a barátunknak, aki egyből Jason emberével egyeztetett.

A második futam már javában zajlott, sőt lassan már be is fejeződött. Két-két újonc csapott össze. Szó szerint. Elsősorban nagyzolásból és erőfitogtatásból versenyeztek, nem pedig igazi szenvedélyből, mint ahogy tesszük. Cosmo összeszedte Robot, és Gemma-t, a szokásos helyükre vonultak. Egy emelvény, mely régen egy kisebb iroda lehetett és onnan a raktár szabadtéri részét teljesen be lehetett látni.

Az ellenkező irányba indultam, vissza a drágaságomhoz. Jason türelmetlenkedett. Magabiztosan lépkedtem. Ezúttal kifejezetten élveztem, hogy minden szempár engem figyelt, engem követett. Mosolyogtam, őszintén és szívből. Ő is erősen figyelt. Csakhogy észrevettem, hogy a fenekem stíröli olyan nagyon, majd szinte felfalt a szemével. Egy pillanatra megálltam, egy kicsit megfordultam. Kacsintottam egyet felé és csókot dobtam neki. Meglepődött, de csibészesen elmosolyodott.

Beültem az autóba, aztán várakoztam, hogy a rajthoz gördülhessek. A.J. kopogott be az üvegen, hogy megadja a jelet. Felpörgettem a motort, hagyjam egy kicsit, hogy a szelepeket átjárja a levegő. Aztán beálltam Jason mellé. Rákacsintottam. Felhúzta magát. Aztán elhangzott a kürt és elindult a futam.

„Szenvedély. Egy hatalmas erő, ami akkor is emlékünkben él, mikor már régen elhamvadt. Egy csábító vágy, ami váratlan szeretők karjaiba taszít minket. Egy mindent elsöprő érzelem, ami ledönti a falat, amit a szívünk védelmére emeltünk. Egy olthatatlan szerelem, ami újra és újra fellángol, hiába is próbáltuk hamu alatt tartani. Igen. Minden érzések közül a szenvedély az, ami értelmet ad annak, hogy élünk, és mentséget arra, hogy elkövetünk mindenféle bűnt.”

(Született feleségek c. film)

~~~ xxx ~~~

„Azt akarom, hogy ragadjon el a hév, hogy lebegj a mámortól, fakadj dalra, lejts dervis táncot. Légy eszelősen boldog, vagy legalább légy rá nyitott. (...) A szerelem szenvedély, megszállottság, mely nélkül nem lehet élni. Légy fülig szerelmes, olyat találj, akit őrülten szeretsz, és aki ezt viszonozza. (...) Ha szerelem nélkül mész végig az úton, akkor egyáltalán nem is éltél.”

(Ha eljön Joe Black c. film)

Robert

 London, 2011.05.25.

Flóra enyhén bedőlt a hűtőbe, utána meg éppen a szekrényhez nyújtózkodott, olyan látványt nyújtott, hogy az ösztöneimen egyből átvették az uralmat a testem felett. Flóra csábító látványa, és a tudat, hogy az enyém lehet megrészegített. Bárkire ilyen hatással lenne, ha tudná, mit rejt a csomagolás. Csakhogy a közeledésem nem talált viszonzásra.

- Egy hatalmas marha vagyok! – morogtam magamnak. Legszívesebben képen töröltem volna magam. Nem bírtam uralkodni magamon. A kezemben lévő hideg ital valamennyire lehűtött és a cigi is megnyugtatott valamennyire. De nem teljesen. Le kellett higgadnom teljesen, ezért elég hosszú időt töltöttem kint. Flóra nem jött utánam, s emiatt némi rossz érzéssel léptem be a házba és valahogy a távolságtartása azt bizonyította, hogy a közeledésem nem túl jól érintette.

Félszegen sétáltam beljebb a lakásba. Zajokat hallottam, így abba az irányba indultam el. A konyhában fedeztem. Átszellemülten az egyik fiókban kotorászott. Nem akartam megzavarni és zavarban voltam úgy egyáltalán, mit mondjak. Az ajtófélfának támaszkodva néztem Őt. Összemosolyogtunk, amit kifejezetten jó jelnek vettem. S akkor még nem is tudtam, hogyan alakul a nap további része.

Kezdve az békülős öleléssel. - De még milyen ölelés volt. - Nem sokon múlott, hogy újra és még jobban fel ne húzzon. Így is a nappaliban végeztem egyedül. De legalább egy jó programot találtam ki, ami passzolt az ebédünkhöz. A pizza isteni finom volt, bár a pizza futár nyálcsorgatásától megkíméltem volna magam, mert Flórát szinte felfalta a szemével. Ráadásul egy cseppet sem zavartatta magát, mindezt előttem tette és még fel is ismert. Aztán következett a film, amire már kevésbé tudtam koncentrálni ahogy Flóra édes illata az orromba kúszott. Hozzám simult, egyszeriben milliónyi szikra pattant. A vérem felpezsgett és nem tudtam türtőztetni magam. Kényszert éreztem, hogy átöleljem, finom simogatással vagy puszikkal becézzem.

Az indulás előtti készülődés alatt is folyamatosan figyeltem éppen úgy, ahogy most. Kecses lépésekkel haladt előre a kocsijához. Ahogy a formás csípőjét ringatta összefutott a nyál a számban, sőt meg kellett nyalnom a számat, mert teljesen kiszáradt. S direkt még kacérkodott velem, kacsintott és csókod dobott. Azt hittem, menten elájulok. Olyan sebesen kezdett el kalapálni a szívem. Cosmo nagyon tuti helyet szerzett nekünk. Be lehetett látni az egész pályát. Ugyanakkor nagyon lelkesen magyarázott nekem, mint amatőrnek. Begördültek Flóráék a starthelyhez.

- Most kapaszkodj haver, indul a mandula! – még be sem fejezte és már hallatszott valamiféle éles hang, amit a feldübörgő motorok hangja követett. Flóra hirtelen az élre tört. - Gyerünk Virágszál! – ismételte sokadszorra Cosmo. Flóra fékcsikorgással vette be az első kanyart. Ez még csak az első volt. Cosmo büszkén bólogatott, mert Flóra vezetett. A lányok meg tapsolva szurkoltak.

- Nagyon gyors. – suttogtam magam elé. Követtem a parányinak tűnő, de villámgyors kék autót.

- Viccelsz? Megy mint a mérgezett egér! – vihogott Cosmo. – Figyelj, most jön az egyenes szakasz, most még rákapcsol… - tényleg így lett. A kommentátorom nem adta fel és bőszen magyarázott. – Most előnyre tesz szert. Okos, nagyon okos és roppant taktikus. Állva hagyja azt a beképzelt hólyagot. – Csakhogy Flóra ellenfele mégsem hagyta magát. Rákapcsolt és rámászott a pöttöm kék autóra. – A francba! Ez így nem jó! – csak pilláztam, míg Cosmo-t hallgattam. – Nem baj… Gyerünk Virágszál! Jönnek a konténerek! – elakadt a lélegzetem, mert azok az átkozott fémdobozok szűkítették össze a pályát. A túloldalon ráadásul innen nézve egy veszett éles kanyar következett. Egyre kevésbé tetszett nekem ez az egész, az itteni névtelenségem leszámítva. Már hosszú percek óta ökölbe szorultak a kezeim. Már szinte teljesen el is fehéredtek. Minden perccel egyre közelebb kerültem a tébolyhoz. A szívem vadul kalapált, míg az adrenalin szintem az egekbe szökött. Aggódtam és féltettem a feleségem. Próbáltak nyugtatni és bíztatni, hogy Flóra a legjobb és nem lesz baja.

Véget ért a kör és kezdtem fellélegezni. Csakhogy nem hogy lassítottak volna, inkább gyorsítottak az autókon, hogy az elvesztett lendületüket visszaszerezzék. Úgyhogy még két egész kört végig izgulhattam. Idegbeteg módjára szántottam a hajam, újra és újra ökölbe szorultak a kezeim. Nem hittem el azt, amit látok. Ráadásul Flóra egyszer piszkosul megcsúszott, még Cosmo arcán is páni félem futott át. Csakhogy a démoni külsővel és vezetéssel megáldott nő korrigálta a manővert, s megúszta, hogy az egyik konténerre kenődjön fel. Sokadszorra szorult a levegő a tüdőmbe, olyannyira lefoglalt az izgalom, hogy még a cigiről is megfeledkeztem.

A gigászi küzdelem lassan tényleg és végérvényesen a végéhez közeledett. Flóra vezetett, bár Jason nem sokkal volt lemaradva mögötte. Cosmo diadalittasan bólogatott. Egy szép cifra káromkodással dicsőítette a Jason felett aratott győzelmet.

- Flóra győzött. – széles és rettentő büszke mosoly kúszott az arcomra. Az összes eddig benntartott levegőt egyszeriben kifújhattam. A feszültség, az aggodalom egy pillanat alatt elillant. Cosmo megadta a jelet, s elhagyhattuk a megfigyelőállásunkat.

Az autók körül kavargott a tömeg. Flórát sorra ölelgették. Csak úgy ragyogott a boldogság az arcán. Találkozott a tekintetünk. Elengedte Zero-t, aki éppen gratulált neki. Aztán mosolyogva felém sietett. Nem tudtam megállni, a karjaimba kaptam. A mámor pillanata elsodort bennünket. Erősen szorítottam magamhoz. A karjaimban tartottam, a nyakamba kapaszkodott. Egyetlen hosszú pillanatig elvesztünk egymás tekintetében, majd a mámor megpecsételéseként egymás ajka után kaptunk. Szenvedélyes csókunk egyre mélyült. Vad táncba lendültek nyelveink, és abba sem akartuk hagyni.

„Egy csók annyira egyszerű dolog, hogy szinte fel sem tűnik. De ha jobban szemügyre vennénk, megláthatnánk, hogy minden csóknak megvan a sajátos jelentése. A művészet az, hogy meg tudjuk fejteni azt a bizonyos jelentést. A csók különböző emberek számára különböző tartalommal bír. A jelentés végső soron attól függ, aki a csókot adja és aki a csókot látja. A csók aktusa mindig ugyanaz. Mégis minden csóknak megvan a maga sajátos jelentése. Kifejezheti egy férj soha nem szűnő rajongását vagy egy feleség mélységes megbánását. Jelképezheti egy anya növekvő aggodalmát vagy egy szerető lángoló szenvedélyét. De akármit is jelentsen, minden csók egy alapvető emberi szükségletet tükröz. A másik emberhez való kötődés igényét. Ez a vágy olyan elemi erejű, hogy mindig megdöbbenünk, mikor egyesek mégsem értik meg!”

(Született feleségek c. film)