37. fejezet - The show must go on

Sziasztok,

egy újabb esemény dús fejezettel érkeztem.

Szám szerint 37. fejezettel, ami önmagáért beszél.
És ha már számok, akkor muszáj megemlítenem, hogy szép kerek számot ért el a RENDSZERES OLVASÓK TÁBORA! 41! Köszönöm!

Nagyon szépen köszönöm, hogy írtatok. Tényleg nem szeretnék, távol áll tőlem, hisztizni, fenyegetőzni és komihatárt bevezetni. Feleslegesnek gondolom. Pusztán arra kérek mindenkit, hogy fejezze ki a véleményét, és azért írjon nekem, mert kedve van hozzá. Szívesen fogadok mindent: feji végén komit, chat-ben hagyott üzit vagy mindig nyitva áll az oldal postafiókja (oldalt kint a cím). Érkezzen bármi, arra igyekszem minél előbb reagálni. Ennek megfelelően az előző részhez érkezett komikra válaszolok is.

- Elena! Köszönöm a komid! Igen, szerelem s remélhetőleg erre nemcsak Rob jön rá.

- Ancsa! Nagyon hálás vagyok, hogy nem lanakd az érdeklődésed. Nyugi, a kövi részben fényderül arra a bizonyos találkozóra. A pólóval meg kicsit kompenzálni szerettem volna a feszültséget. Én köszönöm, hogy olvasol és komizol!

- Alice! Kérlek, ne add fel a lelkesedésed! Imádom! Hozom a kövi fejiben azt a bizonyos beszélgetést Franco és Flóra között. Köszi, hogy írtál!

- Hella_eila! Ígérem, minden kiderül, hogy Franco miket mondott és mit csinált. Sarah meg egy jó kérdés, de arra is fény fog derülni, hogy vele mi a szándélkom. Köszi a komid!

- Klau! Köszi, tudod rólam, mennyire imádom az idézeteket.  Remélem valami hasolnó probléma-megoldásra gondoltál Te is!
- Pixiem! Köszönöm a sok segítséget! Halkan súgom meg, hogy ez a bétázás előnye.

Most pedig jó olvasást!

Tényleg nagyon várom a komikat!

Puszi,
ZoÉ

„Megnézhetjük az összes csókunkat az első pillanattól fogva, hogy először találkoztunk, mikroszkóp alá tehetjük őket, és elég biztos vagyok abban, hogy mit látnánk. Még egy szakértő sem venne észre sok mindent az elsőn, de a következővel elkezdődött valami - számfeletti, könnyedén elpusztítható -, aztán több és még több, míg végül elérünk ehhez, amit még a gyakorlatlan szem is észrevesz. Annak bizonyítéka volt ez a csók, hogy valószínűleg sosem gyógyulunk ki egymásból, de talán meg tudjuk akadályozni, hogy belehaljunk.”

(Maggie Stiefvater)

Flóra

Toronto, 2011.06.22.

Az ideges feszültség izzott kettőnk között. A kezem még bizsergett a pofontól, melyet Rob utolsó mondata váltott ki belőlem. Indulatból mondta, de akkor is ezzel egy ringyónak titulált, melyet nem hagyhattam megtorlás nélkül. Utána viszont láttam az arcán átfutó mélységes megbánás jeleit. Csak ezek után tudatosodott bennem, hogy nem engedett el, sőt inkább még erősebben tartott. A kéklő szemei egyszerre tükrözték a megbánást, a bűntudatot, és az indulatait. Aztán a következő pillanatban ajkaim után kapott. Éhesen tépte a szám, mellyel meglepett. A vad és szenvedélyes csókot ugyan viszonoztam, de ez nem ugyanaz a Rob volt. Ő volt az, aki a csókot is megszakította, mely után lehullottak rólam a kezei és csak úgy otthagyott. Kábultan néztem a fürdőben eltűnő alakja után. Nem ezt a csókot, nem ezt a Robot ismertem, hanem azt a gyengéd férfit, aki reggel szeretkezett velem és búcsúcsókot lehelt az ajkamra, mielőtt dolgozni indult. Őt szerettem volna visszakapni.

A reggeli búcsúcsók még az ajkaimon égett, mikor Robnak már hűlt helye volt a szobában. Fenségesek és finomak voltak a puha ajkai. Az ujjam végighúztam a számon. Ezzel a csókkal is még inkább emlékeztette testem a hálóban történtekre. A bizsergés egy pillanat alatt futott végig a fejem tetejétől a lábujjaimig. Még mindig csak egy helyben álltam, mert olyan lassan sikerült visszaszereznem az irányítást a testem felett. Ismerősek voltak számomra a lelkemet ostromló érzések, mert vele is minden így kezdődött. Tudatlanul kívántam a csókjait, ahogy most Rob csókjait. Aztán egyre inkább hiányzott a közelsége, az ölelő karjai, pontosan ahogy már most kezdett elhatalmasodni rajtam a hiányérzet Rob nélkül. Megijedtem a felismeréstől, s nem akartam elhinni. Viszont volt egyetlen, de annál nagyobb különbség a két férfi között és az egyértelműen Rob felé billentette a képzeletbeli mérleg serpenyőjét.

A döbbenetemen túljutva visszasétáltam a hálóba. Ledobtam magamról a köntöst, és visszabújtam az ágyba. Jól esően nyújtózkodtam, olyan puha és kényelmes volt. Rob olyan erővel és energiával ostromolt, hogy picikét elfáradtam. Azonban az agyam nem tudott kikapcsolni. Hihetetlennek tartottam, hogy valakinek sikerült újra életet lehelnie belém, mert Rob mellett határozottan ezt éreztem. Lassan befúrta magát a páncélom mögé, s felrázta a lelkem. Nem akart birtokolni, nem követelt, nem akart rajtam uralkodni. Odaadóan és gyengéden bánt velem. S mellette a nyugalmat, a biztonságot éreztem. – Fontos nekem. – még csak ennyit tudtam kimondani, de ez annál többet jelentett. Ezzel a gondolattal a fejembe, a lelkembe a melegséggel hagytam, hogy az álom magával ragadjon.

A gyönyörű napfény cirógatta az arcom. Lehunyt szemekkel éreztem a melengetően simogató sugarakat a bőrömön. A talpam alatt a finom homok szemcséit éreztem. Azonban a következő pillanatban a hűs hullámok nyaldosták a lábam. A lágy szellő meglibbentette a könnyű nyári ruhát és a hajamat is. Lassan nyitottam fel a szemem, s tekintetem a hatalmas vízfelületet csodálta. Mozdulatlanul figyeltem a békés hullámokat, mikor puha kezek csúsztak az oldalamra. A hátamhoz simult, és a hasamon összefűzte a kezeit. Az ellebbenő hajam szabaddá varázsolta a nyakam, melyre a finom ajkak csókot leheltek. A hullámok ismét a bokáimig merészkedtek. Boldog voltam. Örömöt, szerelmet éreztem, olyat, mint még soha életemben. S ezért még inkább kapaszkodtam az engem ölelő karokba, és ezáltal az érzésekbe is. A nap lassan közelítette meg a horizontot. Varázslatos narancsszínekkel kápráztatta el a partot. Még festő sem alkothatott volna szebbet. A vászonra került kép csak halvány utánzat lett volna. A kibontakozó karok elengedtek, az egyik kéz végigsimított a vállamtól a csuklómig. A szikrák vadul pattogtak, a bőröm felizzott és a vágy elhatalmasodott rajtam. Majd felemelte a kezem, a tenyerembe csókolt és összefűzte az ujjaink, így indultunk el. A szemeibe szerettem volna nézni, megcsodálni a szerelmem arcát. Már a puszta gondolatra is jóleső bizsergés futott végig a gerincem mentén. A szerelmem volt. A kedvesem. Azonban a nap fényei elvakítottak. Így nem láthattam Őt és az arcát sem. A szívem viszont tudta, hogy szeretem. Szerettem. Szeretem. Szeretni fogom.

Hirtelen pattantak ki a szemeim, s az álom abban a pillanatban szertefoszlott. Bennem pedig egyetlen kérdést hagyott: ki volt az álmomban szereplő férfi? Levegőt kapkodva gyötörtem az agyam, hogy rájöjjek a válaszra. De nem ment. – Talán Rob? – sóhajtottam fel. Egyszerre töltött el a kellemes érzés, de ugyanakkor megijedtem. – Vagy valaki más? Nem. Talán. – megráztam meg a fejem, hogy helyre rázódjanak a gondolataim. Nagyot nyújtózkodtam és lassú mozdulatokkal keltem fel az ágyból. Aztán a fürdőbe sétáltam. Egy pillanatra elöntöttek az emlékek, s mosolyogva léptem be a zuhanykabinba.

A vízcsobogás összetéveszthetetlen hangja térített észhez. Az ágyra rogytam le, miközben a tekintetem nem bírtam elszakítani a fürdő ajtajától. Legszívesebben Rob után mentem volna. Most még nagyobb szükségem lett volna rá, az ölelő karjaira. Azonban a büszkeségem nem engedte, hogy megtegyem azt a néhány lépést. Jogosnak érzetem, hogy megbántódtam, bár jóval többről volt szó, mint holmi durcás viselkedésről. Ugyanakkor teljesen összezavarodtam. Rob féltékeny kirohanása váratlan és letaglózó volt, hiszen csak az igazán szerelmes férfi képes így reagálni és ez megijesztett. – Szerelmes? Rob szerelmes lenne? Belém? – úgy pattantam fel az ágyról, mintha valami megbökött volna. A hálóban úgy éreztem, hogy teljesen elfogyott a levegő, hiába kapkodtam. Az erkélyig meg sem álltam. Útközben persze magamhoz vettem a cigis dobozom és az öngyújtóm. Hirtelen túl sok érzelem volt, mivel nem tudtam mit kezdeni. Szinte remegő kézzel gyújtottam rá, s jó mélyen beleszívtam a cigarettába. Robon és a viselkedésén agyaltam, aztán mégis Franco-hoz lyukadtam ki. Tulajdonképp Rob indulatainak is Ő volt az oka.

Törölközőbe csavarva keresgéltem a ruháim között. Valami laza és kényelmes viseletet kerestem, miközben a délelőtti programon gondolkoztam. El kellett valamivel ütnöm az időt, hogy ne unatkozzam. Elintéztem minden munkám, már amit hagytak, hogy megcsináljak. Összebeszéltek a srácok, s szabadságoltak. Sokat dolgoztam, mert szerettem mindig is a munkám és a francba is, jól csináltam. S ha a cégnél nem szorgalmazzák, hogy vegyem ki a szabadnapjaim, akkor most is éppen úgy csinálnám végig a dolgos munkanapot, mint bármikor máskor. Csak félve mertem önmagamnak is bevallani, hogy tényleg élveztem a szabadságot. Főleg akkor, ha volt társaságom, legfőképp mikor Rob velem volt. De Ő dolgozni érkezett, és természetesen ebben nem szerettem volna zavarni Őt, így is talál magának elég felesleges dolgot, amik miatt aggódhat. Ha pedig van egy szabad perce is, akkor velem van, és igyekszik szórakoztatni valamivel.

Sortot és trikót húztam magamra, de ezekért a darabokért felforgattam mindent. Így került a kezembe a Cosmo-tól ajándékba kapott póló, amin egy hülye felirat virított. Csak alváshoz szoktam felvenni. El akartam tenni, mikor kopogás zavart meg. Ledobtam a kezemből a pólót, nem is néztem, hova esik. Sietve lépkedtem az ajtóhoz, de amint kinyitottam azt lefagytam.

- Helló, Flóra! – mosolyodott el a nem várt vendégem. Magabiztosan, rendíthetetlen mosollyal nézett farkasszemet velem. Megnémultam és meg sem bírtam mozdulni. – Beszélhetünk? – tétován bólintottam, de még mindig nem tudtam elképzelni, hogy ez a valóság lenne.

- Franco… - ennyit bírtam kinyögni miután belépett a lakosztályba és becsuktam az ajtót mögöttünk. Az ajtó előtt álltam és csak néztem Őt. Egy karnyújtásnyira volt tőlem, rám mosolygott töretlenül.

- Gyönyörű vagy. – nézett rám. A hangja annyira más volt, könnyed és kedves. Az előttem álló férfi egy cseppet sem hasonlított arra a követelő vadállatra, akivel legutóbb Londonban találkoztam.

- Franco, mit szeretnél? – megfeszültek az izmaim, erősnek akartam látszani. Nem volt könnyű, de csak sikerült egy értelmes kérdést kinyögnöm.

- Bocsánatot kérni. Beszélgetni veled. – Franco komoly tekintettel ejtette ki a szavakat. Egyszerűen kijelentette, nem követelt, nem akaratoskodott. Meglepődtem, de igyekeztem kellően titkolni előle.

- A bocsánatkéréshez szerintem egy kicsit késő. – végig sem gondoltam, de a karjaim összefűztem magam előtt. Aztán mégis tettem pár lépést felé. Franco már a kanapén ült, de nem tudtam volna sem mellette, sem vele szemben nyugton megülni. Így inkább az erkély ajtó előtt álltam meg. Tartottam tőle a távolságot.

- Kérlek, ne mond ezt! – mégsem bírtam ki és felé fordultam. Az arcát figyeltem, de ugyanazt tudtam leolvasni róla, mint amit a hangja elárult.

- Miért? Miért most és itt? – egyre furcsábban éreztem magam, mivel a kezdeti feszültség lassan elmúlt. Higgadtan tudtam a szemébe nézni.

- Sajnálom. Mindent sajnálok. – őszinte volt, legalább is nagyon úgy csengtek a szavai.

- Hogy higgyek neked? Hogyan? Még erősen él bennem a londoni magánszámod. – sóhajtottam fel, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve a Franco-val szembeni fotelbe ültem le. Keresztbe dobtam a lábam, és az egyik kezem a térdemen kezdett el dobolni. Franco csalhatatlan vigyorával találkoztam, miután a tekintete végigfutott rajtam.

- Azt is sajnálom. Bocsáss meg! Elvesztettem a fejem és túlzásba estem. – a szája sarkából csak nem akart eltűnni az a fránya mosoly. Teljesen olyan benyomásom volt, mintha a múltba csöppentem volna vissza.

- Túlzásba estél? Ezt te sem gondolhatod komolyan, hogy ennyivel elintézed. – némi gúny mégis belekerült a szavaimba.

- Igazad van. Több volt annál. – sóhajtott, majd hátradőlt, s kényelmesebben elhelyezkedett.

- Beállítottál hozzám ennyi év után, és követelőzni kezdtél. Amihez amúgy semmi jogod nincs már. Értsd meg tovább léptem! Tovább kellett, hogy lépjek. – váratlanul jöttek a szavak a számra, s az agyam fel sem fogta, miket beszélek.

- Tudom, és hidd el, mindent másképp csinálnék. Rohadt nagyot hibáztam. Minden jogod megvan, hogy gyűlölj. – egyre kevésbé tudtam megállapítani, hogy ez egy álom vagy a valóság. Hiszen itt ültünk egymással szemben, és beszélgettünk.

- Nem… nem gyűlöllek. Már nem… - talán túl hamar mondtam ki, de valami arra késztetett, hogy tudassam vele.

- Talán egyszer lehetünk még barátok? – újabb szívdöglesztő mosolyt küldött felém. Egy pillanatra valóban elakadt a lélegzetem, de kényszerítettem magam, nehogy elcsábuljak.

- Ezt még túl korai lenne kijelenteni. Már nem gyűlöllek, de ettől függetlenül még mindig fáj… - a pillantásaitól váratlan melegség futott át rajtam.

- Köszönöm, hogy meghallgattál. Most már mehetek is. – egy bólintás után lassan felkelt a helyéről, így tettem én is. Franco elindult az ajtó felé, már távozni készült, hirtelen azt sem tudtam, mit tegyek.

- Nagyon sietsz? – nyúltam a karja után. Megérintettem, és ezt tudatosan tettem. Még így is éreztem a kettőnk közötti rezgéseket.

- Nem… csak néhány aláírnivalóm lenne az irodába… - Franco döbbenten nézett először a kezemre, majd az arcomra.

- Akkor maradj még! Beszélgessünk, ahogy kérted! – mélyen egymás szemébe néztünk, mintha a másik lelkébe szeretnénk látni, hogy megértsük a másikat.

- Csak ha tényleg nem bánod. – egyik kezével a kezem fogta meg. Puha és ismerős volt az érintése, míg másik tenyerét az arcomra csúsztatta. Pár pillanat után mindketten észbe kaptunk, s szétrebbentünk.

- Nem. Kezdhetnéd azzal, hogy kerültél ide? – újra helyet foglaltunk, ezúttal a kanapén, egymás felé fordultunk és úgy beszélgettünk tovább.

- Teljesen véletlenül. – elmosolyodott. – Üzlet miatt. Ebben a hotelben szálltam meg, s láttalak titeket. Azért jöttem fel, hogy lássalak, és hogy bocsánatot kérjek tőled. Ennyivel tartozom neked.

- Fatális véletlen. – egy aprócska fintor ült ki az arcomra.

- Boldog vagy? Hogy tetszik a házas élet? – meghökkentő volt ezt Franco szájából hallani.

- Boldog. Rob nagyszerű ember, odaadó, figyelmes. – a kérdés egyből Robot jutatta eszembe. A lelkembe pedig az a jóleső érzés hatalmasodott el, melyet még a hatalmas dobbanó szívem fokozott.

- Egészen máshogy lehetne minden. Házasság. Gyerek. – tudtam, Franco mire gondolt. Mostanra mi lennénk házasok, nevelgetnénk a gyermekünket. Csakhogy ez már egy álomkép volt csupán.

- Kár a múlton rágódni, ezt az egyet jól megtanítottad nekem. – el akartam űzni a bús gondolatokat.

- Már bánom nagyon. – fájdalmas hang suttogott felém, ez annyira nem volt Franco-ra jellemző.

- Veled mi a helyzet? Boldog vagy? Találtál valaki mást? - pár pillanatig rágódtam, hogy feltegyem-e neki is a legfontosabb kérdéseket. Kíváncsi voltam, s emiatt nem tudtam továbblépni.

- Az üzlet teljesen leköt. Rajtad kívül nem létezett más. Csak veled voltam igazán boldog.

- Mégis bedőltél Sara-nak. – aztán elértünk a kritikus témához. Franco viszont egyáltalán nem úgy reagált rá, ahogy vártam. Erősebben fogta meg a kezem, de nem durván. Finoman közelebb húzott magához.

- Amit azóta is bánok. – mélyen a szemembe nézett, míg ajkai vészesen közelítettek felém. Aztán már csak pár centi volt kettőn között, de megszólalt a mobilja. A vad csengés magához térített bennünket, s egyből felpattantam a kanapéról. Két lépéssel az ablak előtt voltam. Égett az arcom, s önmagam szidtam, hogy még mindig ennyire képes befolyásolni. Pár pillanattal később Franco bocsánatkérő pillantások közepette és telefonnal a fülén távozott a lakosztályból.

- Flóra… - hirtelen pördültem meg a tengelyem körül. - Flóra… - Rob szólongatott. – De nagyon elmerengtél! – hozzám lépett és átölelt. Óvatosan elnyomtam a csikket. Aztán a mellkasára hajtottam a fejem. Megnyugvással töltött el, hogy a karjaiban tartott. A friss és az összetéveszthetetlen illata az orromba kúszott.

- Rob… - sóhajtottam fel, mert el szerettem volna mondani neki Franco látogatását, azonban megtorpantam.

- Ne mondj semmit! Bocsáss meg nekem! Hülye voltam, egy oltári nagy marha. – megszorított, mintha attól félne, hogy eltaszítom. – Sajnálom.

- Rob, semmi baj. Nem estek túl jól a szavaid, de már rég megbocsátottam. – néztem fel rá mosolyogva, ezzel biztatva, hogy egyáltalán nem haragszom rá. Rá nem, hanem magamra.

- Gyere, menjünk be! – kézen fogott és maga után húzott. – Mihez lenne kedved? – nemcsak az ajkai, hanem a szemei is mosolyogtak. Megnyugodott mialatt lezuhanyozott. – Arra gondoltam, hogy lehetne egy nyugis esténk. Rendelünk vacsit és sok nasit, majd filmet nézhetnék összekuporodva. Vagy ha van kedved, akkor lemehetünk az étterembe is. Mindegy nekem. – velem szembe állt a kezem még mindig fogta, sőt lassan közeledett újra felém. A kezét a derekamra csúsztatta és átölelt. – Kicsim, minden rendben van? – újra elhangzott a szájából ugyanaz a becézés, melyről azt hittem, hogy véletlen volt. Csakhogy most egészen biztos voltam benne, hogy itt semmiféle véletlen nincs. – Olyan messze jársz… - az arcomra csúsztatta a kezét, ugyanúgy, ahogy Franco is tette. Csakhogy Rob érintései sokkal többet jelentett.

- Valamit el kell mondanom. Jogod van tudni. – vettem egy mély levegőt.

- Kicsim, megijesztesz. Ne csináld ezt velem! – az ujjai végig futottak az arcomról az államra, miközben megbűvölte az ajkaimat. Legszívesebben megcsókoltam volna, de tudtam, hogy jobb lesz minél előbb túlesni ezen a beszélgetésen.

- Igazad volt abban, hogy Franco itt járt. – ahogy kimondtam a nevét Rob összerezzent és elfordította a fejét. Meg mertem volna rá esküdni, hogy jó néhány szitokszó átfutott a fejében.

- Veszekedtetek? Bunkó volt vagy esetleg bántott? – ahogy végig gondolta a kérdéseit, egyből rám nézett és olyan áthatóan kezdte el vizsgálnia az arcom, mintha csak ezzel akarna megbizonyosodni az igazáról.

- Nem, egyiket sem. Beszélgettünk. – az utolsó válaszomnál bánatosan lefele görbült a szája. Szabályszerűen fájt így látnom Őt.

- Tudtam… - suttogta kellemetlen éllel a hangjában. – Franco itt járt…

- De nem az történt, amire te gondolsz. – mégis lehullottak rólam a kezei, már nem ölelt, sőt egy szakadékot hozott létre közöttünk azzal, hogy a kanapé támláig araszolt, és nekidőlt. – Még csak meg sem csókolt… - tudatni akartam Robbal, már-már kényszeres módon, hogy semmi sem történt.

- Ennek most örülnöm kellene? – összeszorította a szemhéjait, sőt a szájából is csak egy vékony csík maradt.

- Rob… Ő jött el hozzám, hogy bocsánatot kérjen. – odaléptem Rob-hoz. Két kezem közé fogtam az arcát, mert nem akart rám nézni.

- Te meg beengedted és bájologtál vele. – fájdalommal telve jelentette ki. Rábólintottam, a kezeim lecsúsztak a mellkasára, majd az oldalára és átöleltem. A kezdeti fáradt sóhajok után a beletörődés következett. 
- Véletlenül járt erre… Üzlet miatt… - mesélni kezdtem, miről beszélgettünk Franco-val.

- Ez akkor sem tetszik nekem. Sántít, hogy pont belénk botlott… - feléledtek a kezei és átölelt Ő is. A hajamba adott puszit, majd a nyakamba fúrta a fejét. Hozzám bújt, amilyen szorosan csak tudott. A hátát pedig önkénytelenül simogattam folyamatosan.

- Elhiheted, engem is meglepett. De mi más tehettem volna? – igyekeztem könnyed hangon beszélni, mintha nem érintene olyan mélyen Franco felbukkanása. Csakhogy nem igazán sikerülhetett, mert Rob keze finoman a csípőmbe markolt.

- Nem tilthatok meg semmit… - újabb sóhaj után felemelte a fejét. – Kicsim, értsd meg, én csak féltelek! – hipnotizált a csillogó szemeivel.

- Jaj, nagyon tetszik, ahogy kiejted, hogy „Kicsim”… - pajkosan és némi megjátszott szégyellőséggel mondtam ki, mire Rob felszabadultan felnevetett.

- Hát ha ennyire bejön, akkor annyiszor mondom, ahányszor szeretnéd… Kicsim… - megvillantak a szemei és egyre közelebb hajolt hozzám. – Kicsim… - a fülemhez hajolt és elsuttogta úgy, hogy a forró lehelete izgatóan cirógatta a nyakam. – Kicsim… - puszit nyomott a nyakamra. – Kicsim… - újabb puszi csattant ezúttal az arcomon. Fokozatosan ért el a számhoz. Aztán végre elnyílt ajkam üdvözölhette az Ő ajkait. Lágy csókba bonyolódtunk. Átkulcsoltam Rob nyakát, és a tarkóját cirógattam, egy-két kusza tincsével játszottam, míg nyelvein egymást becézték. Lassan váltunk el, s olyan érzésem volt, hogy átvészeltük Franco látogatását, mely nem ki kavarodással járt.

- Szóval, mi legyen az esti program? – valami belső késztetésből fakadóan Rob kedvében szerettem volna járni. – Benne vagyok, lemehetünk az étterembe… - egy kicsit elgondolkoztam – miután átöltöztem…

- Már nincs kedvem hozzá. – kibújt a karjaim közül. Tüntetőleg a kanapéra telepedett és vadul nyomkodni kezdte a tévé irányítóját.

- Oké… Legyen a másik lehetőség. Lehet, hogy az most jobb is lenne. – Rob durcásan viselkedett, amiből egyértelműen az következett, hogy még mindig nem lépett túl Franco látogatásán.

- Felőlem. – megvonta a vállát és tovább nyomkodta a csatornákat.

- Jó. Rendelj vacsit és nasit, amit szeretnél… A filmet is rád bízom… Válassz te, úgyis jobban ismered őket! – hagytam rá Rob-ra, reméltem értékelni fogja és kiélheti magát. Aztán egy másik ötlet fogalmazódott meg a fejemben. – Ameddig várunk, hogy felhozzák a rendelést, addig elszaladok tusolni…

Úgy tűnt, hogy a tervem beválik, mert a tévé képernyője nem ugrott tovább a következő csatornára. Mielőtt eltűntem volna még visszanéztem, de Rob meg sem moccant. Pedig nagyon bíztam benne, hogy követni fog. A zuhanykabinba lépve vártam, hogy pár pillanat múlva a hátamhoz simuljon a férfi test, s kényeztetve fedezzük fel egymást. Csakhogy hiába vártam, mert Rob nem jött utánam. Így egyedül, de gyorsabban lezuhanyoztam. Megtörölköztem és felöltöztem, majd visszamentem Robhoz, aki még mindig a kanapén ült, viszont az előtte lévő kis asztalon finomságok sorakoztak. Csakis emiatt bocsátottam meg neki, hogy nem élt a felkínált lehetőséggel.

- Haragszol rám? – Mosolyogva Rob mellé kuporodtam, de nem bírtam lakatot tenni a számra.

- Nem. Miért tenném? – a kedvenc zöldségtálamat rendelte, melyet odanyújtott nekem.

- Te mond meg! – néztem rá, míg egy karika sárgarépát bekaptam.

- Mit? – Rob meg sült krumplit majszolt éppen.

- Azt, hogy miért vagy most ilyen… - újabb falatot tűztem a villámra, de nem kaptam be, mert lekötötte minden figyelmem Rob arca.

- Milyen vagyok? – rezzenéstelenül kérdezett vissza, mellyel egy pillanatra kizökkentett a gondolataimból.

- Semmilyen. Az előbb még becézgetve csókolsz, utána meg gubbasztasz a kanapén.

- Nem haragszom rád. Csak nem tudom kiverni a fejemből ezt az egészet. Aggódom… Féltelek… és… - kíváncsian vártam, mi lesz a folytatás.

- És? Mi az az és? – égetett a kíváncsiság, hogy megtudjam.

- És annyi minden kavarog bennem.

- Nyugodj meg, nem szándékozom többet találkozni Franco-val. Ez egy egyszeri alkalom volt. S lezártnak tekintem a dolgot. – végre újra az a csillogó kék szempár ragadott magával. Lepakolta a saját és az én tányérom is az asztalra, aztán megcsókolt. Ma már annyiféle csókot váltottunk s mindegyik egyedi volt. Azonban ez volt a legízletesebb mindközül, majd pedig váratlanul szólalt meg.

- Minden nap, mindig így csókolnálak… „Így csókolnálak, ha szeretnélek - mondta.”

„Nem olyan csók volt, mint először, nem az az éhes, vágyakozó, kétségbeesett csók. Nem hasonlított egyetlen csókra sem életemben. Olyan lágy volt, akár egy csók emléke, olyan óvatos, mintha csak az ujjaival simította volna végig az ajkaimat. A szám kinyílt és mozdulatlanná vált. Nagyon csendes volt, suttogás, nem kiáltás. Keze megérintette a nyakamat, a hüvelykujja az állkapcsom alatti bőrhöz simult.

Nem azt mondta az érintés: több kell. Azt mondta: ezt akarom. (...)

- Így csókolnálak, ha szeretnélek - mondta.”

(Maggie Stiefvater)