Novella 2.5 - Nagyvárosi Angyal

Sziasztok,

remélem értékelitek, hogy ilyen gyakran hozom a folytatást. :)

Egy kissé megrázó részre készüljetek fel.

Köszönöm a komikat!

Zsuzsi:

köszi! és már itt is a folytatás, nem kell tovább várni :)

hella_eila:

Corát megviselte, hogy elárulták, és a sok rossz tapasztalat miatt lett olyan, amilyen most. szegény Rob rosszkor volt rossz helyen, és így találkozott Corával. a lány viszont Robra vetítette ki az összes haragját, csalódottságát, így gonosz módon beleturkált az eredményekbe. :(

Jó olvasást!

Puszi,

ZoÉ

~ ~ ~ xxx ~ ~ ~ 

5. rész

~ Cassie ~

Felébredtem. Naivan hittem, hogy minden csak jobb lesz. Bíztam benne, hogy egy szörnyű rémálomba csöppentem, amitől végre sikerült kiszakadnom. Kinyitottam a szemem és magamhoz tértem. Annak ellenére, hogy minden nappal egyre kevesebb volt rá az esély. Rá kellett jönnöm, hogy sajnos nem álom volt, hanem a könyörtelen valóság, minden fájdalom és szenvedés, amit megéltünk. Míg aludtam egy a lelkemet melengető érzés kísért el. Nem tudom, mi történt velem egész pontosan azalatt, míg nem voltam magamnál. Azt viszont határozottan állítom, hogy újra és újra felbukkant az az érzés. Velem volt, és én pedig kapaszkodtam bele. Szeretném azt hinni, hogy ez adott ahhoz elég erőt, hogy felébredjek. Még akkor is, ha ébredésem előtt megszűnt, az utóbbi időben már az a jóleső érzés nem volt velem.

Nehezen tudtam csak kinyitni a szemem. Sötétség borított mindent. A folyosóról beszűrődő fény jelentette az egyetlen fényforrást. Nem bírtam mozogni, nehezek voltak a tagjaim. Aztán egy élesedő csipogó hang törte meg a csendet. Pár pillanat múlva többen rohamozták meg a szobát, ahol voltam. Ellépték a parányi teret az orvosok és nővérek. Ezzel egy időben a lámpát is felkapcsolták. A hirtelen jött fény elvakított, sőt tovább megyek, egyenesen bántotta a szemem. Kényszeredetten pislogtam néhányat, mégsem akart enyhülni a szememet érő támadás. Meg akartam szólani, hogy ez rossz nekem. Mármint a fényből nem kell ennyi, kapcsolják le. Azonban nem sikerült egyetlen hangot sem hallatnom. A torkom teljesen kiszáradt, kapart. Nem tudtam beszélni.

- Kérem, nyugodjon meg! – az orvos higgadtan fordult felém. – Csak lassan…

Az orvos elmondta, hogy most ébredtem fel, emiatt nem megy a beszéd. Megkért, hogy a kérdéseire bólintással válaszoljak. A kérdések és egy rövidke vizsgálat után a nővér beinjekciózott valamit az infúziómba. Bárhogy ellenkeztem a hatására elaludtam.

Reggel csillogó szempárok figyeltek. Mosolyogva nézték, a még kissé kómás ébredésem. Anya egyből hozzám lépett, s finoman ölelt át. Kitörő örömmel vette tudomásul, visszakapott. A könnyeit törölgette folyamatosan, de egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. Sápadtabb volt, mint szokott lenni és a szemei alatt óriási fekete karikák éktelenkedtek az alváshiánynak köszönhetően. Fájt látnom anyát ilyen állapotban. Sutyorgás miatt fordítottam el a fejem, igyekeztem megtalálni a hangok forrását. Homályos látásom lassan fókuszált a szobában lévő másik két látogatómra. Zavartan pillantottam feléjük, Claire és Richard is itt voltak. Látszott rajtuk, hogy ők is megszenvedték a történteket. Egy valakit mégis hiányoltam. Nem értettem, hol lehet. Látni akartam, hogy ő jól van. Neki nem esett baja. Érte aggódtam.

Sajnos a kiadós „alvás” ellenére csak rövid időszakokra korlátozódott az ébrenlétem. Túlságosan gyorsan elfáradtam, ezért volt szükségem pihenésre. Azonban az orvos a szükséges vizsgálatokat megsürgette. Több vizsgálaton át kellett esnem az elkövetkezendő napokban. Az orvosok az okokat keresték, miért nem ébredtem fel. De nem találtak semmit.

Mivel a sok fekvéstől legyengültem, így szükségem volt némi segítségre. Állandó felügyeletem volt mégpedig Cora személyében. Ő volt az a nővér, aki mindenhova elkísért. Elég furcsán viselkedett, mikor az orvos bekísérte hozzám. Az első találkozásunk kínosra sikerült, amit egyáltalán nem értettem. Akkor láttam őt először, s egészen addig egyetlen egyszer sem találkoztam vele. Szépen, fokozatosan megszoktuk egymást társaságát. Mivel innentől kezdve Cora segített nekem szinte mindenben. Ő segített megmozgatni a kezeim, a lábaim. Mostanra már csak a kezemen volt kötés, mert a baleset miatt meg kellett operálni. Így a gipszet közvetlenül operáció után nem tehették fel. Ehelyett egy könnyítetten rögzítették azt. De még most is fájt a kezem. Amit nem értettem, miért fáj. Úgyhogy emiatt még inkább aggódhattam, hiszen nekem nagyon fontos a kezem. A kezem nélkül képtelen vagyok festeni. Ez a gondolat csak még jobban megrémített.

Az ébredésem után, két hét telt el. Azóta sem keresett, nem látogatott meg. Az Ő szülei, anya és Tom járt be hozzám. Bíztam benne, hogy eljön. Vártam rám. Nem tudom, miért, de látni szerettem volna. Ő azonban mégsem jött. Helyette Tom látogatott meg minden egyes nap. Be kell vallanom magamnak, nagyon szükségem volt lehengerlően vidám és vicces természetére. Mindenki virágokkal halmozott el, de Tom nem, ő sokkal eredetibbnek gondolta magát, és plüss szörnyecskéket hozott. A kedvencem az a vámpír lett. 

 Tom folyamatosan mesélt, néha már lehetetlen dolgokról, amiket alig akart elhinni. Egyetlen céllal csinálta, hogy nevessek, jó kedvem legyen. Neki bevált. Másrészt ha egyedül voltam, akkor eléggé magamba fordultam. Anya napközben dolgozott, így főként délután látogatott meg. Feltűnt, hogy kínosan kerülik azt a témát, amely ide juttatott. Nem beszélt róla senki, rákérdeztem, de nem kaptam egyenes választ. Azt viszont többször hallottam, ha teljesen rendbe leszek akkor közösen leülünk és átbeszélünk mindent. Valahogy még sem akart jönni ez a pillanat.

Elgondolkodva ücsörögtem az ablak előtt. Várnom kellett az orvosra. Cora jött be hozzám, hogy átkísérjen a vizsgálóba. Nagy napnak számított. A doki ma végre megszabadítja a kezemet korlátozó kötéstől. Ragaszkodtam hozzá, hogy gyalog menjünk. A szobába már sétálhattam, a folyosón is. Az elején eléggé elfáradtam, de napról napra egyre jobban ment. A vizsgáló előtt jártunk, mikor a doktor elrobogott mellettünk. Egy másik nővértől tudtuk meg, mi történt. A doktort elhívták egy sürgős esethez, ezért várakoznom kellett. A folyosón ültem le, míg Cora elszaladt valamiért.

Egy magazint találtam másik széken. Az ölembe vettem. A címlapján az Ő képe volt. Hitetlenkedve futtattam végig ép kezem ujjait a papíron. Elvarázsoltak a szemei. Az a csodás szempár. Az arca nyúzott, fáradt volt többnapos borostával. Belelapoztam a magazinba, mely hatalmas számmal és képpel jelezte az általam keresett cikket. A cikk maga több oldalas volt, mellette rengeteg képet találtam. Olvasni kezdtem.

„Az egykori tini vámpír alakító színész, aki nők millióinak a szívét dobogtatta meg. Rajongók tömege követte minden lépését, minden mozdulatát. Lánykák, tinédzserek, anyák olvadoztak és ájuldoztak akár merre járt. Bámulatos filmek és szerepek kötődnek Robert Pattinson nevéhez. A neve bejárta a világot. Nem volt olyan hely, ahol ne tudták volna, ki ő. A neve ott szerepelt a legnagyobbak mellett. A szakma, a közönség számos díjjal jutalmazta a fiatal tehetséget. A barátai, a kollégái, a rendezők mind áhítattal beszéltek a szerény, félszeg férfiról, akinek tehetsége megkérdőjelezhetetlen. Ez azonban megváltozott. Talán Robert-et is bekebelezte és elnyelte a hírneve?... Ezzel magyarázható a viselkedése?

Három szó jellemzi manapság a színészt: partik, alkohol és nők.

Bulik és alkohol

Nincs olyan buli, legyen az születésnap, premier vagy díjátadó, ahol nem jelenik meg. A rendezvényekre többnyire már illumináltan érkezik, ritka vétel, ha nem. De az biztos, hogy ittas állapodban távozik. A fotósok továbbra is a nyomában vannak, mely következtében mindent megörökítenek.

Az egykori kollégák, rendezők értetlenül állnak a magatartása miatt. Lassan elfordulnak tőle a rajongói, lemondják a felkéréseket, visszavonják a szerepeket… sőt egy forrás szerint a megkezdett forgatásról is kitették, új színészt alkalmaztak helyette.

Nőügyek

A színész nő ügyei megbotránkoztatóak. Pattinson-nál nagyobb a forgalom, mint Charlie Harpernél. Csak úgy habzsolja, falja a nőket. Egy-egy éjszaka… (…)

Eddig senkinek sem sikerült kideríteni, hogy a New York-ban látott hölgy milyen szerepet játszik Robert életében. Együtt hagyták el a várost, sőt Londonba együtt érkeztek meg. Azonban azt sem tudja senki, ott mi történhetett, mert L.A-be Robert már egyedül érkezett…

Onnan kezdődött a lejtmenete… (…)

Elpazarolt tehetség

Félő, ha a színész továbbra is ezt az utat járja, akkor minden eddigi kemény munkája nem ér semmit. Még rosszabb, ha nem csak a munkáját, hanem önmagát is tönkre teszi. (…)

De hol a családja? Mert még a premierjeire sem érkezett meg a családja. Továbbá minden családjára vonatkozó kérdést elutasít. (…)”

Így is voltak részek, amelyeket egyszerűen nem bírtam végigolvasni, de itt aztán tényleg elszakadta a cérna. A könnyeim is eleredtek, és erősen tartanom kellett magam, nehogy felzokogjak. Újra belém mart a fájdalom, amely szinte elviselhetetlenné tette a létezésem. Éreztem, megéreztem, hogy bajban van. Nem hiába aggódtam érte.

- Nem, ez nem lehet. Ez csak valami tévedés. – csúszott lejjebb a magazin, majd végül kiesett az ölemből. Az előttem elterülő magazin teljes oldaláról Ő nézett vissza. Az ép kezem a számra szorítottam, úgy zokogtam tovább. Cora lépett mellém. Meglepődött, s szánalom, sajnálat látszott rajta. A magazinért nyúlt, és egy megvető grimasszal nézett rá a képre, majd félretette. Két percet kértem még a nővértől, aki csak egy bólintással felelt. Hiába tette félre az újságot, még mindig a címlapját nézte mereven. Elfordítottam a nővérről a tekintetem, megtöröltem a szemeim, az arcom és kifújtam az orrom. Kétszer, sőt háromszor mély levegőt vettem, hogy ezzel megnyugtassam magam.

A vizsgáló ajtajához egyszerre értem oda a doktorral. Az orvos kedvesen fogadott. Többé kevésbé elégedett volt a gyógyulásommal. Aztán következő lépésként a kezemet ellenőrizte az orvos, de a szavai elkeserítettek. A doktor előtt azonban tartottam magam, egészen addig míg el nem hagytam a folyosót is. Mintha az a rohadt cikk nem lett volna elég egy napra. Potyogó könnyekkel csoszogtam vissza a szobámba. Ott Tomot találtam. Amint meglátott a karjaiba zárt.

- Mi a baj? Drága, mi történt? – segített leülni az ágyamra.

- Te tudod, mi van Vele?... – néztem egyenesen a szemébe. Nem bírt megszólalni. Rögtön. Lehajtotta a fejét, szóval tudja.

- Honnan… honnan tudod? – ülte le mellém.

- A folyosón… egy magazin…

- Totál kiakadt, hogy a húga lehetsz… aztán a baleset… melletted volt. Sokáig. Nem történt semmi, te nem keltél fel… neki meg melóznia kellett… Meg tudom érteni. A nőt, akit szeret, el kell hagynia, soha nem lehet vele… Pedig tényleg szerelmes… Tudom. Régóta ismerem, s soha senkit nem szeretett így… Nem csoda, ha tovább nem bírta… Kibukott… - igaza volt. Nekem is úgy fájt az egész. Ráadásul neki még a családja szemébe kellett nézni.

- Tudja… tudja, hogy felébredtem? - már sejtettem előre a válaszát.

- Nem... Nem beszél senkivel… Néha totál elázva felhív, de kétlem, hogy emlékezne bármire.

- Hol van most? – Tom maga elé bámult. Rám se nézett.

- L.A-be. Chateau Marmont-ban lakik, míg ki nem dobják… - megvonta a vállát.

Eléggé tönkre ment a hangulat, nem volt kedvem beszélgetni és nevetni sem. Tom sem maradt sokáig, találkozója volt. Megölelt és elköszönt tőlem.

Tom távozása után tudtam, mit kell tennem. Egyetlen táskámba szórtam azt a kevés holmit, amit anya hozhatott be. Úgy kellett kiszöknöm a kórházból. Kisettenkedtem, mintha rosszban sántikálnék. Taxit fogtam, és a reptérig meg sem álltam. Egész úton a torkomban dobogott a szívem, a gyomrom pedig egészen apróra zsugorodott össze az izgalomtól. Hosszú sor kígyózott előttem, várnom kellett, mire végre én következtem. Szerencsére a következő Los Angeles-be tartó járatra felfértem, és a tárcámban voltak a kártyáim is. Nem maradt más hátra, csak a repülés. Féltem, hogy felfedezik az eltűnésem, és rájönnek, mire készülök. Nem kockáztathattam, hogy valaki utánam jöjjön, s megakadályozzon. Ez lett volna a kisebb baj, a nagyobb az, ha megállítanának. A járat indulásáig volt még némi időm, nem sokat, de ahhoz éppen elegendő, hogy szusszanjak egyet. A gépre  is feljutottam, ahol az utaskísérők értem aggódtak. Ötpercenként érdeklődtek, hogy nem vagyok-e rosszul. A mosdóban megértettem, miért faggatóztak annyira. Sápadtságom kórosan beteges volt, a szemeim megduzzadtak, melyeket hatalmas fekete karikák kereteztek. Képtelen voltam aludni, mert ha lehunytam a szemem, egyből Rob jutott az eszembe. A nyúzott arca, a fáradt és fájdalmas tekintete.

Más esetben lenyűgözött volna a város. Azonban semmi másra nem tudtam koncentrálni. Csak arra, hogy minél előbb elérjem az úti célom. Minél előbb nála legyek. A szívem vadul kalapált, egyre hevesebben. Minden egyes lépéssel, amivel közelebb kerültem hozzá. A szívem húzott hozzá, mert szerettem. Azt hiszem, ezen az érzésen semmilyen teszt, semmilyen eredmény nem tud változtatni. Mélyen a szívemben gyökeret vert. Örökre ott marad.

Késő este értem a hotelhez. Bátortalanul céloztam meg a recepciót. Jobb ötletem nem volt, így közöltem, hogy Rob vár rám. A pult mögött ülő nő leplezetlenül végigmért. A bőrömön éreztem a megvetését. Nem érdekelt, mit gondol rólam. Hogy még jobban bosszantsam, mosolyra húztam a szám. Lekezelően közölte a szobaszámot. Egy köszönömöt vetettem oda futtában, mert a lift fele igyekeztem. Elszörnyedve vettem tudomásul, hogy az egy éjszakás kalandjai mégis csak igazak.

Annyira lassúnak éreztem a lift mozgását, pedig hamar felértem az adott emeletre. Remegő térdekkel sétáltam végig a folyosón. Szerencsére egyetlen lélek sem kószált arrafele. Rob szobája már csak egy karnyújtásnyira volt tőlem. Zajt hallottam az ajtó túloldaláról, így kicsit távolabb húzódtam. Lehajtottam a fejem, és közben erőt gyűjtöttem. Az ajtó kinyílt, és Dean lépett ki rajta. Fáradt volt, és rosszkedvű. Rob nem jött utána, sőt be se csukta az ajtót. Időben értem oda, így be tudtam menni a szobájába.

Félve léptem be. Nekem háttal állt. Üveg volt a kezében. A haja hosszabb volt, és sokkal kuszább. Meghúzta az üveget, és kiitta a tartalmát. Megdermedve figyeltem Őt. Letette az üveget, így jobban láthattam az arcát, amit többnapos borosta takart.

- Rob… - suttogtam felé. – Rob… - remegő hangon szóltam hozzá. Megremegett, és beletelt néhány percbe, míg megfordult. Zavartan tekintett rám. Mintha szellemet látna, bár nem járt messze a valóságtól. Régen nem önmagam vagyok.

- Miért… miért… kísértesz?... Miért… kínzol?... Hisz nem lehetsz az enyém! – kiabált felém. Hitetlenkedve és egyre hangosabban ordított.

- Kérlek! Itt vagyok. – normál hangon szóltam hozzá. Csak még jobban összerezzent - Ne tedd tönkre magad! – tettem egy lépést felé- - Hiányzol. Szeretlek. – ez utóbbi két szót végig a szemébe nézve mondtam ki. Egy cseppet sem remegett a hangom, hisz teljesen biztos voltam benne, mit érzek.

Mindhiába, mert az alkoholmámorral nem tudtam mit kezdeni. Egymással szembe álltunk. Rob mozdult először. Felém lépett. Hirtelen ragadott meg. Váratlanul cselekedett, még meglepődni sem volt időm. Megcsókolt. Keményen, durván. Az alkohol elvette az eszét. A tekintete zavaros és elhomályosult volt.

- Ne, kérlek! Ne tedd ezt! – próbáltam megállítani. - Állj meg! – kiabáltam felé. – Ne!

Nem használt semmit. Fel sem fogta, hogy mit csinál. Ölelt és csókolt, ahol ért. Tömény whisky és bagó íze volt. Nem csókoltam vissza. Így a szám helyett a nyakam csókolta. Próbáltam lelökni, megállítani. Ellenkeztem. De szorosan fogott, mivel kapálóztam ezért a kezem is lefogta. Megelégelte a vergődésem. Felkapott, s a hálószobába vitt. Az ágyra hajított le. Próbáltam elcsúszni minél messzebbre. Visszahúzott magához. A ruhám után nyúlt. Nem sokat vacakolt. A felsőm széttépve dobta le valahova le a földre. A melltartóm rajtam maradt. A farmer erős anyagával meggyűlt a baja. Míg lehámozta rólam addig is vergődtem, igyekeztem ismét arrébb csúszni az ágyon. Nem sikerült, a bokámnál fogva visszarántott magához. Az érintése égette a bőröm. Szétfeszített lábaim közé helyezkedett. Letépte rólam a fehérneműt. Lepedőt markoltam, magamra akartam rángatni, ezzel takartam magam. Csókolta a testem, és egyik keze a melleim markolta. Másik keze a lábaim tárta szélesebbre. Erőteljesen merült el bennem.

Nem tudtam sehogy sem elmenekülni. Erőtlenül hanyatlottam az ágyra. Némán zokogtam, a könnyeim megállíthatatlanul áztatták arcom. Feladtam. Hagytam, azt tegyen, amit csak akar. Feladtam a küzdelmet. Határozott mozdulatai, lökései egyre gyorsabb tempót vettek fel. Egyetlen célja a kielégülése volt. Az övé lettem, magáévá tett. De egyáltalán nem élveztem. Éreztem, ahogy kielégülése közben elönt a forrósága. Zihálva rám feküdt. Csillapodott a légzése, majd mellém gördült.

Nem bírtam tovább, hangosan felzokogtam. Az arcom már teljesen eláztatták a könnyeim. Már nem számított. Amilyen gyorsan csak tudtam a takaróba burkolóztam. A sírás hangjaira Rob felkapta a fejét. A döbbenete leírhatatlan volt. Újra és újra végignézett rajtam, majd magán. Mintha csak most tért volna magához. Görcsösen markolva a takarót, botladozva indultam el a fürdőben. Ott égett a villany, ez segített könnyebben odajutni. Beléptem a helyiségbe és magamra zártam az ajtót. A zuhanyzóba léptem, megengedtem a vizet. Még most is éreztem az érintését, a csókjait a bőrömön. A csempének dőlve csúsztam le a földre. Összekuporodtam, s ismét utat engedtem az összes könnyemnek. A vízzel összekeveredve hagytak el.

Fogalmam sincs, meddig lehettem a víz alatt. Nem érzékeltem a külvilágot. Eltűnt alólam a talaj. Nem tudom, mi történt velem. Kellemes, puha anyag borította a testem. Csupasz bőrömön éreztem meg a kezét. Felkaptam a fejem. Azok a gyönyörű szemek könnyben úsztak. Végigcsorogtak a meggyötört arcon.

- Kérlek, bocsáss meg! Bocsáss meg! Könyörgöm! Ne gyűlölj! Bocsáss meg! Szeretlek! – folyamatosan ismételte. Láttam a megbánást, a félelmet, a bűntudatot a szemében, de a hangjából éppen ugyan úgy kihallatszott.

Kicsit magamhoz tértem én magam is. Végignéztem magamon. Boxert és pólót adott rám. Az ágy szélén ültem. Míg Ő előttem térdelt. Rám nézett még beszélt hozzám, s a fejét az ölembe hajtotta. Sírt. Zokogott. Fájdalmasan. Kezei a derekamat ölelték. Azt hiszem, hogy sokkos állapotban voltam. Nem bírtam megmozdulni.

Szólásra nyitottam a szám, de mit mondhatnék? Így inkább becsuktam. Elveszett és védtelen volt, akár csak egy kisgyerek. Nem találtam semmi magyarázatot arra, amit az imént művelt. Valahol sejtettem, hogy elvesztette a józan eszét a sok piától. Fájt, hogy így viselkedett, hogy ezt tette.

A kezem a fejére tettem. Beletúrtam dús hajába. Hitetlenkedve emelte fel a fejét. A kétségbe esett kisgyerekként viselkedő férfi óriásra kitágult szemekkel nézett rám. Már nem zokogott, de a könnyek még csorogtak az arcán. Remegő kézzel töröltem le az éppen kicsorduló cseppet. Megszégyenülten sütötte le a szemét, s kissé elfordított a fejét.

Megszólalt a mobilja. Hirtelen állt fel. Megijesztett. A hirtelen mozdulatai váratlanul értek. Hátrahőköltem. Az ágy támlájának vetettem a hátam, felhúzott térdeim öleltem meg. Mérhetetlen fájdalom, bűntudat az arcára ült ki. Meredten néztem előre, a semmibe bámultam.

Az agyamon egy szörnyű gondolat futott végig. Mennyivel könnyebb lett volna mindenkinek, hogy ha soha többé nem kelek fel. A halál mennyivel egyszerűbb lett volna. Szép csendben örök nyugovóra hajtottam volna le a fejem. Bár a halálom fájdalmat okozott volna mindenkinek, mely szép lassan, az idő múlásával elhalványult volna ez az érzés. Anyának nem okoznék több csalódást. Nem tennék tönkre egy családot a megjelenésemmel. Robbal sem bántanánk soha többé egymást. Mert csak tönkre tettük és tesszük egymást. Rob soha nem lesz a testvérem, mert egyértelműen mindig többet fogunk érezni egymás iránt. Azért fájt annyira ez az egész helyzet… Ráadásul tönkre tettem Robot, ő pedig tovább pusztítja magát. Ezzel a magatartással elveszti a családját, a barátait, a munkáját. Az önpusztításával pedig csak még inkább bánt vele engem is.

Összetörött a szívem, darabjaira hullott a lelkem, de már a testem sem az enyém. Mi maradt nekem? Semmi. Az az enyém. Az mind. Hát jöjj Semmi, hadd öleljelek meg! Légy enyém! Légy velem! Örökre!