Novella 2.2 - Nagyvárosi Angyal

Sziasztok,


elkészültem a novella folytatásával. :)
A komikra az előző bejegyzés elején válaszoltam.

Petra: örülök, ha tetszett és remélem a folytatás is elnyeri a tetszésed.
Bízom benne, hogy minél több komit olvashatok.

Jó olvasást!

Puszi,
ZoÉ

~ ~ ~ xxx ~ ~ ~ 

2. rész 

~ Cassie ~

Hulla fáradtan értünk haza anyával, ketten. Az otthonom, mely már nagyon hiányzott. Az otthonom maga egy közepes méretű lakást jelentett. Sok előnye között szerepelt, hogy elég közel található anya munkahelyéhez. Továbbá az utcánkban egy nagyon jó étterem és egy bár is megtalálható. A házban a mi lakunk a legfelső emeleten található, így ez számít a legnagyobbnak. Két szoba, egy nappali nyitott konyhával. A mi kis birodalmunk. A szobámba érve ruhástul dőltem végig az ágyon. Mennyire hiányzott a saját ágyam! – örömmel sóhajtottam fel. Ahogy végigfutott a szemem az egész lakáson és a szobámban, úgy vettem észre, hogy semmi sem változott. A saját szobámban minden úgy volt, ahogy hagytam. Ólom súlyokat nehezültek a szememre, és némi mocorgás után elég hamar sikerült elaludnom.

Egy jó nagyot aludtam. Mosolyogva nyújtottam ki a tagjaim, és szinte úgy pattantam ki az ágyból. Első utam a konyhába vezetett, ahol megtaláltam anya üzenetét. Egy cetlit hagyott jól látható helyen, hogy kaja a hűtőben és a cuccom meg a nappaliban. Először a mobilom kerestem meg, de sem üzenet, sem hívás nem volt rajta. Biztos még alszik. Könyveltem el magamban. Rá fér, hiszen nem sokat tudott pihenni úgy sem. Vállat vontam, aztán átgondoltam, mivel kellene kezdenem. Egyedül voltam, s kihasználtam. Bekapcsoltam a lejátszót, ezúttal a zongora darabok helyett sokkal inkább vidámabb és pörgős zenére vágytam. Ezen dallamok teljesen összhangban voltak a lelkivilágommal.

Még mindig ugyanabban a göncben voltam, ezért a következő utam a fürdőbe vezetett. A szám előadójával együtt énekeltem. Leszórtam a szennyes közé a ruhám, és még a zuhany alatt is dúdoltam. Kicsattantam a sok-sok pozitív energiától. Miután kiszálltam a víz alól, megtörölköztem és felöltöztem. Közben pedig, a zenére táncoltam. S mikor elhaladtam a tükör előtt, kacagtam saját magamon.

Kávét főztem magamnak, mikor eleget nevettem. Míg várakoztam, hogy elkészüljön a fekete finomság elkezdtem kipakolni a táskáim. Külön kupacokba pakoltam szét a táskáim tartalmát. Egyrészt a mosásba menő holmikat, másrészt amit a szobámba kell vinnem és így tovább. Egy kicsikét elszaladt az időm. Kezdtem éhes lenni, illetve anyára is gondoltam, hogy ha elszabadul a melóból nem sok kedve lesz főzni. Így elhatároztam, hogy kész kajával várom haza. A husit bepácoltam, utána a köreten gondolkoztam, de megtaláltam a friss zöldségeket. Ezekből válogattam és mostam meg párat. A húst beraktam sülni, ennek több idő kell, mint a zöldségeknek. Egy magazinnal a kezembe ültem le és vártam, hogy átsüljön a hús.

Várakozás közben pedig megszólalt a telefonom. Lekapcsoltam a lejátszót, mielőtt felvettem a mobilom. A legédesebb hangot hallottam a vonal túloldaláról. Még kissé álmos hangja volt, egészen a hívásig aludt. Mégis ahogy beszélt azt éreztem, hogy ő is hozzám hasonlóan fel van dobva. Jó kedvűen elmesélte, hogyan rázták le a rajongókat. Megemlítette, hogy az apukája odáig volt értünk. Az anyukája sírva fogadta. Beszélt és beszélt. Annyira jó volt hallgatni a vidám hangját. Egyszer csak elhallgatott, s egy másik hang szólalt bele a telefonba.

- Szia Szépség! Remélem, hiányoztam? – meglepődtem, majd nevetni kezdtem.

- Hello Tom! Ezek szerint nem lettél semmivel sem komolyabb? – tréfálkoztam vele.

- Oh baby, ha tudnád, mennyire hiányoztatok! Te és a haverom, de főleg Te! – sóhajtozott. A háttérből tisztán hallottam, ahogy Rob bosszúsan szuszog. – Ezért ma bulizunk! – csak még jobban mosolyogtam.

- Hééé, én mást terveztem! A barátnőmmel! Nem veled, haver! – durcáskodott Rob.

- Nekem megfelel a buli… Mond a helyet és az időt!...

Szerencsére időben lekapcsoltam a sütőt, és nem szenesítetem el a húst, mert jócskán belemerültünk a telefonálásba. Még anyu érkezését sem vettem észre. Rá pillantottam. Zavart, ideges és frusztrált volt. Van valami, amit nem mond el! Tudtam, éreztem! Nem hagyott a kíváncsiságom. Rákérdeztem, de nem válaszolt. Először rávágta, hogy semmi. Ismét kérdeztem, akkor meg terelt. Feladtam, mert most már azért sem mondja el. Feladtam, és elhatároztam, hogy holnap újra próbálkozom. Helyette inkább tálaltam az elkészült ételt.

A srácok nem sok időt hagytak elkészülni, de nem sokat vacakoltam én sem. Szűk, fekete farmert választottam, hozzá fehér vékonypántos felsővel. Ehhez tartozott még a fekete bőrdzsekim és a fekete magas sarkúm is. Halvány smink, semmi frizura és kész is voltam. Anyu elismerően nézett végig rajtam. Egy gyors puszi után felkaptam a táskám s az ajtó fele igyekeztem. Még elhadartam, hogy „a barátaim várnak, majd jövök” szöveget.

Rob és Tom a klub előtt cigiztek, szigorúan takarásban. Először meg sem akartak ismerni. Az üdvözlő puszit persze mindketten követelték. Rob éhes vadként csapott le ajkaimra. Alig akart elengedni, mondjuk nem mintha én tiltakoztam volna. Levegőt kapkodva néztük egymást, aztán megragadta a kezem és befele indultunk. Míg mi megfelelő módon üdvözöltük egymást, addig Tom asztalt intézett az emeleten. Ott aztán ünnepelhettünk. Koccintottunk. Táncoltunk. Hülyéskedtünk. Páran csatlakoztak hozzánk. Rob és Tom felváltva mutatott be az újonnan érkezőknek. Sokan lettünk, de a lényeg, hogy jól szórakoztunk…

A pirkadat varázslatos színekkel festette be az égboltot. Hajnalodott, mikor haza keveredtem. Gyors zuhany után csak az ágyamra vágytam. Rob mindent bevetett, hogy tartsak vele, de a szülei házába ilyen állapotban nem szívesen tettem volna be a lábam. Nos a buli alatt nem vetettük meg a piát és nem hiszem, hogy jó bemutatkozás lett volna részegen hozzájuk állítani. Ugyan ez vonatkozott anyára is, haza mégsem hozhattam Robot. A többi elmés ötlete, amit betudtam az elfogyasztott alkoholnak, nem éppen kedvemre valók voltak. Bebizonyosodott, hogy jól okoskodtam. Napközben vagy egy tucat sms érkezett Robtól. Mentegetőzés, bocsánatkérés és jóvá tételi ajánlatok az ötletei. Végül a Rob Tomnál kötött ki, ott éjszakázott.

Kicsit több mint két hetet töltöttem otthon. Bármennyire is hülyén hangzik, de egyáltalán nem akartam semmit sem elkapkodni. Rob viselkedésén is ezt éreztem. Jobban meg akartam ismerni, ahogy ő is engem. Eljártunk szórakozni kettesben és baráti társasággal is. Néhány alkalommal nálunk is járt. Csak egyszerűen elvoltunk. Anyu azonban egyre többször méregetett furcsán. Nemcsak engem, hanem Robot is, főleg ha együtt vagyunk. Az utóbbi időben anyu többször összerezzent Rob családjának az említésekor. Legelőször, mikor ezt észrevettem nem foglalkoztam vele, de megismétlődött.

- Oké, ki vele! Mi a baj? – álltam anyu elé, Rob távozását követően.

- Semmi… - na én ezt nem veszem be.

- Látom, hogy van valami! Mond, kérdezz! Szeretlek, és veled mindig őszintén tudtam beszélni. – néztem rá a nagy bocsi szemekkel.

- Rendben… Szóval… mennyire… komoly a kapcsolatotok… Robbal? – csak kibökte, mi a baj.

- Hát… Azt hiszem, elég komoly… - kicsit elgondolkoztam. Így konkrétan nem gondoltam végig a kapcsolatunkat. Anyu elég ijedt arccal nézett rám. Folytattam. – Komolynak érzem. Mindketten meg szeretnénk ismerni a másikat. Ehhez ragaszkodtunk.

- De ti még… még nem…? – egyre fehérebb lett anya arca.

- Mit nem? – aztán leesett, ahogy kimondtam – Lefeküdtünk már egymással? – anya gyorsan bólintott, míg én csak mosolyogni tudtam. Hirtelen elképzeltem, milyen lehetne. Főleg azok után a csókok után… Hamar megráztam a fejem, mielőtt a fantáziám jobban előre szaladt volna. – Nem, még nem…

- Oh, hál’ Isten! – kiáltott fel anya, aztán elrobogott mellettem.

Ott maradtam egyedül. Nem bírtam rájönni, hogy ezt meg hogy értette. Félt, aggódik, mivel az anyukám. Arra már rá kellett jönnöm, hogy ez valami kódolt dolog az anyáknál. Ezt el kell fogadni, belátom néha idegesítő tud lenni, de ez van. Vállat vontam, s elvonultam a szobámba.

Zenét hallgattam, s az egyik új alkotásom tökéletesítését folytattam. Több szempont miatt fontos munkának számított, hiszen a végső záróvizsgámra készült. Egyre közelebb értem a határidőhöz, s izgatottabb lettem tőle. Az utolsó simítások után könnyes szemmel csodáltam alkotásom. Az elkészült művet egyedül és először a bizottság láthatta. Néhány kellemetlenkedő megjegyzés után gratuláltak a sikeres vizsgámhoz. Ez volt a gyakorlat része, a szóbeli már könnyebben ment. Azt is sikerrel zártam. Boldogan újságoltam el mindenkinek, hogy végeztem. Ugyanakkor egykori tanárom beajánlott egy galériához, ahova behívtak. Önfeledten lebegtem az örömtől. A srácok pedig hatalmas bulival kedveskedtek, hogy mindent meg tudjunk ünnepelni.

Már kicsinként is imádtam rajzolni és festeni. S most végre valóra vált az álmom. A galéria bámulatos volt. Egy új program részeként fiatal tehetségek kaptak esélyt, hogy műveiket kiállítsák. Öt képem kapott helyet, mikor ezt meghallottam vagy két méterrel a föld felett lebegtem. Ezek nem csupán a kiállításon vettek részt, hanem később egy aukción. Szárnyaltam, hiszen minden jóra fordult. Bíztam a jövőben és reményekkel telve tekintettem előre.

Leszállítottam az utolsó képet a galériába. Elrendezték, illetve aláírtuk a végleges szerződést. Ennek örömére nagy terveim voltak estére. Meg persze nem maradhat el az ünneplés, mivel Robbal egy hónaposak lettünk. Már mindent megszerveztem. Nekem ez az este lesz az ajándékom neki. Mosolyogtam, mint a vadalma. Letörhetetlen jókedvvel igyekeztem haza, hogy elkészüljek. Hazafele mentet még vásárolni is elmentem. Szükségem volt egy új és az estéhez illő fehérnemű szettre. Már azon járt az agyam, hogy Rob mi fog szólni ha megjelenek előtte az új szerelésemben.

Kiabálásra, veszekedésre lettem figyelmes a házban. A mi lakásunkból szűrődött ki a hangzavar. Anya és egy férfi hangját hallottam. Anya zokogva, hisztérikus hangon beszélt. Nem értettem tisztán minden szót, de semmi jóra nem számítottam.

- Nem érted? Véget kell vetniük ennek a kapcsolatnak! Ők nem lehetnek együtt! Soha!... Egyetlen éjszaka volt, s nézd meg mi lett belőle! Soha nem akartam neked rosszat, soha nem volt szándékom tönkretenni téged vagy a családod…

- Akkor el kellett volna mondanod! Legalább, hogy tudjak róla s rólad!

- Miért? Minek? Én egyedül voltam, csak ő maradt nekem… Neked meg ott volt a feleséged… és a családod, a gyerekeid… És ha tudod, akkor sem kértem volna semmit… Tudom, hogy szereted azt az életet, a feleséged és a gyerekeid…

Felértem. Remegve álltam az ajtóban, ami nem volt teljesen becsukva. Az apám. Az apám itt van. De miért? Hogyan? Most? Örültem és féltem egyszerre. Belöktem az ajtót. Hangtalanul lépkedtem. Nem tudtam, mire számítsak, vagy mit reméljek. Azonban nem rá számítottam. Semmi szín alatt.

- Nem! Nem, az nem lehet! – üvöltöttem a felismeréstől és a lelkemet, a szívemet mardosó fájdalomtól. Minden kihullott a kezemből, s hangos puffanással ért földet. Meredten néztem az előttem lévő férfira. A férfira, aki az állítólagos apám. Az apám. Az apánk. Már egyáltalán nem tetszett, sőt utáltam a gondolatot.

- Cassie! Kicsim! – anya kapta fel a fejét. Felém indult, de egyből hátrálni kezdtem.

- Nem! Nem, az nem lehet! – ismételtem meg vagy százszor, vagy ezerszer. Zokogva sarkon fordultam. Bárhová, csak innen el!

Könny áztatta az arcom és az egész világot elhomályosította előlem. Be kell vallanom – akkor és ott – abban a pillanatban egyáltalán nem érdekelt egyikőjük sem. Egy világ összeomlását semminek éreztem volna a fájdalom, a bánat és csalódottság miatt, amely bennem lakozott. A szívem darabokra tőrt. S darabkái olyan parányi szilánkokként végezték, hogy képtelenség ismét egy egésszé összeilleszteni. A terveim pedig a feltámadó szél sodorta el. Csak arra nem jöttem rá sehogy, hogy miért vagyok még mindig itt. Miért kell még mindig szenvedni? Pedig a szívem, a lelkem darabokra tőrt. Miért nem múlok el? Miért nem enyhül a fájdalom? Enyhülni fog valaha? Képtelen voltam megtalálni a helyes választ. Talán az idő. Az idő múlása esetleg segíthet…

Siettem előre. Siettem, bár nem volt célom. Csak előre haladtam. Menekülni próbáltam, talán a világ, talán saját magam elől. De nem sikerült. A tömeg váltakozott körülöttem. Néhány szánakozó, lesajnáló pillantáson kívül semmi másra nem számíthattam. Hisz hogyan is tudna bárki segíteni, ha te magad sem tudsz változtatni a világon, senki sem képes rá? Ezek, a már-már kissé őrült gondolatok lepték el az agyam. Külső szemlélőként úgyis annak tituláltak. Pedig nem vagyok elmeháborodott. Csak a való életben találtam meg a mai napon a poklot…

Abban azt hiszem, egyet kell értenem bárkivel, hogy borzalmasan nézhetek ki. A szakadatlan sírás miatt a sminkem gyakorlatilag végigfolyt az arcomon. A szemeim duzzadt és vörös mivolta is a sírásnak köszönhető. Miután végre csillapodott a zokogásom, sikerült gondolkodnom egy kicsit. Rá kellett vennem magam, hogy folytassam az utam. Még egy-egy könnycsepp kicsordult, de már nem rázott látványosan a sírás. Soho egyik bárja felé igyekeztem, ott reméltem vigaszt, megnyugvást a megfelelő mennyiségű alkohol kísérletével. Mert erre nincs más megoldás.

A tömeg egyre inkább növekedett körülöttem. Az átlag életkort erősen 16 és 20 közé lőném be. Alapjáraton fel sem tűnt volna, nem zavart volna. De most az a sok vidám, mosolygó, folyamatosan beszélő lánycsapat kiborított. Az első adandó alkalommal lekanyarodtam az útról. Egy kisebb utcán keresztül céloztam meg párhuzamos utcát. Itt szerencsére alig voltak páran. Megszaporáztam a lépteim, előbb elérjem eredeti célom. A könnyeim töröltem le, mikor az egyik üzlet jellegzetes csengettyű hangját meghallottam. Pár pillanat múlva egy férfitest ütközött nekem. Elakadt lélegzetem. S a földre huppantam.

Lassan emeltem fel a fejem, hisz nem tudtam, mire számítsak. Egy baseball sapkát viselő férfi lekapta a napszemüvegét. Egyetlen személyt juttatott az eszembe. Bámulatos szempárt. Igéző tekintet. Ragyogó kékes szemeket. A varázs azonban megtört. Először mosolyogni, majd nevetni kezdett a férfi. A mai napra nem kaptam még eleget? Most még egy vad idegennek is muszáj belém rúgnia azzal, hogy látványosan kiröhögött? A föld alá szerettem volna elásni magam. Elsüllyedni jó mélyre. Nem ment. Helyette a torkom ismételten fojtogatta a kitörni készülő keserves zokogás.

Hirtelen pattantam fel a földről. Ezzel meghökkentettem a társaságom. Majd hangosan zokogva elfutottam tőle. Gyerekes, gyáva, egy felnőtthöz sehogy sem illő megoldást választottam. Talán egyszer tényleg felnövök, és normális felnőttként tudom a problémáimat megoldani. Hátra sem néztem, rohantam bele a világba. Azon gondolkodva, ha erősen koncentrálok, és azt kívánom vége lenne a világnak? Igazából elég lenne, ha csak eltűnnék. Megszűnnék…

Az első utamba kerülő bárra esett a választásom. Körül sem néztem, egyáltalán nem érdekelt, hány vendég ücsörgött körülöttem. A pult mellé zuhantam a székre. Kezdésként három felest sikerült eltűntetnem. Mart, égetett a torkomon lefolyó alkohol. De ez eltörpül a fájdalmam mellett, amit éreztem belül. Aztán a pánik lett rajtam úrrá. Hiszen nem csak egy ember, hanem egy család élete megy tönkre, ha a történtek kitudódnak. Akármi is történt egyetlen dologban száz százalékig biztos voltam, szeretem Robot. Ezen semmi sem tud, nem tudott változtatni, pedig nem szabad, vagyis nem úgy.

A csaposnak intettem a következő körért, de előtte még a mosdóba rendbe szedtem magam. Visszafele vettem észre, hogy egyre nagyobb tömeg van. Megkaptam az alkoholom, egy pillanat alatt eltűntettem. Megtudtam, hogy Erick-nek hívják az alkoholellátóm. Az újabb kör lassabban érkezett. Eric egyre többet beszélt. Az agyam tompultsága miatt egyre kevésbé tudta befogadni az információkat…

- Drága, te meg mit csinálsz? – fogta meg valaki a kezem.

- Iszom! – ezzel a másik kezemmel fogtam a poharam, s lehúztam.

- Téged keres mindenki. Rob már teljesen kikészült az eltűnésed miatt… pedig csak néhány órája nem lehet elérni téged… - éles fájdalom hasított belém.

- Tom! Fejezd be! – képtelen voltam bármi mást mondani, mert rettentően szorított az a rohadt érzés.

- Te meg hogy adhattál neki inni? – fordult Erick felé.

- Hello Haver! Rég láttalak! Tudod jól, hogy a vendég az első! – fogott kezet Erick Tommal.

- Te mindenkit ismersz? – intéztem a kérdést Tom felé.

- Naná! – az összes fogát kivillantva vihogott – Gyere, most pedig hazaviszlek!

- Ne… kérlek! Ne vigyél haza! Menjünk… hozzád…

Felkeltem a székről s forgott velem az egész világ. Tom segítsége nélkül még megállni sem tudtam volna. Nem hogy menni. A taxi kint várt ránk. Képtelen voltam bármire figyelni, pedig Tom magyarázott valamit. Megállt az autó, és egy elég ismeretlen környéken találtam magam. Szerencsére volt lift az épületbe, ellenkező esetben Tomnak fel kellett volna cipelnie. A lakásban körül sem néztem, arra támolyogtam, amerre haverom irányított. Ruhástul zuhantam bele az egyik ágyba. A cipőimet már félálomban rugdaltam le magamról. S végre elértem a célom… Elsötétült minden…

Egy ismerős illatot éreztem. Bekúszott az orromba. Mámoros ködöt terített az agyamra. Az illatot egy érintés követte. Selymesen simogatott. Lágyan az arcomon, majd az ajkamon. Az ujjak cirógatását csókok váltották fel. Ajkam, az állam, a nyakam hintették be a csókok. Kívántam mindennél jobban. A felismeréstől kipattantak a szemeim, hisz ez már nem álom volt. A szörnyű valóságra eszméltem fel. Ezzel egy időben éles sikítást hallattam. Újra és újra ismételtem a szavakat „Nem! Nem, az nem lehet!”.

A félhomályban láttam a kikerekedő szemeket, az arcára kiülő döbbenetet. Kényszeresen pattantam fel az ágyról, a szoba legtávolabbi pontjába húzódtam. Tom szaladt be hozzánk. Szerencsére felkapcsolta a lámpát. A nyitott ajtón keresztül láttam a fürdőszobát. Oda menekültem. Magamra zártam az ajtót és istentelenül zokogni kezdtem.

Mire rászántam magam, hogy előbújjak a fürdőből, kissé megnyugodtam. A szoba, ahonnan elmenekültem üres volt. A folyosón sem láttam senkit, illetve fényt sem. Kimerülten helyezkedtem el az ágyon, a lehető legkisebbre húztam össze magam. A sírástól, az ivástól alig voltam magamnál. Kis idő múlva sikerült átléptem az öntudatlanságba.

Reggel rémülten ültem fel az ágyban. Egyedül. Még mindig. Megkönnyebbültem. Néma csendben osontam ki, észre se vegyék távozásom. Nem, még képtelen voltam beszélni a történtekről. Attól tartottam, hogy nem úszom meg kérdések nélkül. Amikre én magam sem tudom a válaszokat. A bejárati ajtóhoz közeledve fedeztem fel a kanapén alvó Robot, Tom pedig az erkélyen cigizett. Az ajtót feltépve menekültem volna tovább, de valaki elkapta a kezem. Magához rántott. A szívem azt parancsolta, öleld meg! Szorosan. Az eszem ezzel szemben azt üvöltötte, taszítsd el! Messze.

- Kicsim, mi a baj? Mi történt? Rettenetesen megijedtem, mikor odaértem hozzátok és anyukád megmondta, sírva elrohantál… Mi bánt? – könyörgő szemek minden rezdülésem figyelték. – Nem tudtalak elérni. Nem találtalak sehol. Erre Tom hív, hogy itt vagy nála elázva… és az éjszaka… Mitől ijedtél meg? Mitől félsz? Bántott valaki? Megkeresem, és megölöm! Csak mond el! Mond meg! Megoldjuk! Mindent megoldunk együtt!

- Nem… - suttogtam halkan. Míg belül üvöltöttem.

- Kicsim, ezt nem így szerettem volna elmondani… El kell utaznom… Steph hívott munka miatt. Interjúm lesz, aztán fotózás és egy díjátadón kell megjelennem…

Egyetlen bólintással tudomásul vettem, hogy elutazik. Elmegy, nem lesz velem. Még halványan örültem, hogy várja a munka. Addig helyre tudom rakni magamban az új információkat, illetve az igazságot is tudni akarom. A teljes igazságot. De nem bírtam tovább ott maradni. Rob kétségbeesetten nézett utánam. Otthon anya hozzám hasonlóan ramaty állapotban fogadott. Anyától kértem egy kis haladékot. Túl frissek voltak a sebeim.

Egy hét telt el. A hangulatom katasztrofálisan rossz kategóriába esett, ami a munkáimon jelentkezett. Ennyi sötét, bús, bánatos képet nem készítettem. Rob folyamatosan sms-ekkel, e-mail-ekkel bombázott, de néhány teljesen átlagos hangvételű válaszon kívül nem kapott mást. Rászántam magam, s kifaggattam anyát mindenről. Mi, mikor, miért történt. Egyetlen halvány, szinte áttetsző reménysugár mégis megmaradt.

A következő héten érdekes fordulat következett be. Az a férfi keresett engem, de elkerültük egymást. Merész lépésre szántam el magam. Meglátogattam. Balszerencsémre az állítólagos apám még nem ért haza. A felesége nyitott ajtót. Bemutatkoztam, s elmondtam, kit keresek. Meglepetésnek, döbbenetnek még a szikrája sem látszott az asszonyon. Kedvesen behívott, teával és süteménnyel kínált. Beszélgetni kezdtünk.

- Meglepő dolgot fogok mondani, de ez az igazság. Tudtam a történtekről. Rólad nem, de a megcsalásról igen. Sosem voltak titkaink egymás előtt, és tudom, hogy mindkettőnknek nehéz időszak volt. A lányok még kicsik voltak, és akkor született meg a kisfiúnk. A gyerekek kapták meg minden figyelmem. Elhanyagoltam a férjem… Meg szerettem volna felelni mindenkinek, minden elvárásnak, csak őt mégsem vettem figyelembe. Segítséget nem kértem, túl büszke voltam hozzá.

- Sajnálom, mindent nagyon sajnálok…

Claire egyáltalán nem volt elutasító. Őszintén érdeklődött felőlem. Váratlanul csatlakozott hozzánk Richard. Nehezen oldódott a hangulat, de sikerült megoldanunk. Kissé feszélyezve éreztem magam. Nagyvonalakba meséltem el az életem, mi történt velem. Biztosítottam őket arról, hogy semmit nem várok el, semmit nem követelek, most hogy kialakult ez a helyzet.

- Egyetlen kérésem lenne. Ehhez ragaszkodom, kérem végeztessük el mielőbb az apasági tesztet. – mindketten bólintottak.

- Te mi a nagy büdös francról beszélsz? Apasági teszt? – a felénk intézett dühös kérdésektől a lélek is elhagyott. Megkövülve vártam a csodára.

- Kisfiam, nyugodj meg! – lépett közelebb Claire a fiához.

- Nem, most nem! – kiabált Rob. Ott álltam s képtelen voltam megszólalni. Mit mondhatnék, hiszen folyamatosan egy rossz álomnak érzem ezt az egészet. De ebből sehogy sem tudok felébredni.

- Robert, fejezd be! Nem így akartam, akartuk elmondani, de nincs más választásunk. El kell hagynod Cassie-t! Ti ketten nem lehettek egy pár! Ő nem lehet a barátnőd! – Richard közelebb lépett Robhoz.

- De apa, miért mondod ezt? Miért? – Rob egyből kérdezett megint. A hangja már inkább értetlenséget, aggodalmat fejezett ki.

- Mert a húgod. – egyszerű és egyenes válasz.

- Nem! – ordított fel Rob. Kétségbeesett, fájdalomtól eltorzult arca. Még nagyobb sebet ejtett rajtam.

Gondolkodás nélkül rontottam ki a házból. El akartam tűnni, elfelejteni mindent. Meg nem történté tenni. Igen, mert most már mindent megadtam volna annak, hogy a régi életem folytatódna. Tovább úgy, hogy nincs sem apám, sem testvéreim, sem szerelmem. Csak mi ketten anyával. Utáltam magam, hogy megfordult a fejemben valaha az apám előkerülése. Nem, nem kell, nem akarom. Csak ezt ne. Elkeseredésem mostanra már határtalanná vált. A helyzet meg egyre rosszabb lett.

Az utcán hatalmas tömeg várakozott, aztán megállás nélkül villanások. Az amúgy is homályos látásom még inkább megzavarták. Későn vettem észre a felém közeledő járművet. Fékezett, de akkor már mindegy volt. Az utolsó pillanatban azt kívántam, bárcsak vége lenne. Örökre.

A fájdalom átjárt, de ez meg sem közelítette az elmúlt időszakban átélteket. Mégsem éreztem a megkönnyebbülést. Elnehezült minden tagom, a hidegtől borzongtam. Zúgott a fülem, a fejem. Hangzavar körülöttem még nagyobb lett, ennek ellenére vagy éppen ezért nem értettem semmit belőle. Valami meleget éreztem az arcomon lefolyni. Letöröltem volna, de a kezem nem engedelmeskedett. Elérte az orrom, s a vér jellegzetes fémes szagától még rosszabbul lettem. Felrémlett a dal s a képem. A légzésem egyre fájdalmasabb lett. Egy nagyobb sóhajt követően rá megpillantottam. Szeretlek. S az utolsó lehelettel kipréseltem, amit tudnia kellett. S most már nem maradt más csak a vég. Nem küzdöttem, nem harcoltam, csak megpihentem. Az utolsó gondolatom is az volt, szeretlek…