Novella 2.6 - Nagyvárosi Angyal

Sziasztok,

ahogy chat-ben írtam, jön a friss! :)
hella_eila, Alice, Névtelen és Ani köszi a komikat! Nagyon sokat jelentenek!
és megsúgom, hogy a következő részek hangulata változni fog!

Jó olvasást!

Puszi,
ZoÉ

~ ~ ~ xxx ~ ~ ~ 

6. rész

~ Robert ~

 

Miután elhagytam Londont, minden összedőlt körülöttem. Képtelen voltam koncentrálni, odafigyelni a munkámra. Az imádott munkám terhessé vált. Az interjúkra, fotózásokra egyre ritkábban mentem el. A bárokat, a szórakozóhelyeket viszont gyakrabban látogattam. Ha lehunytam a szemem Őt láttam magam előtt. Felrémlett az arca, a csókja, az érintése. Elviselhetetlenné vált a tudatlanság. Majd pedig idegőrlő volt a várakozás. Rettegve vártam a vizsgálat eredményét. Titkon reméltem, hogy tévedés történt. Azzal vigasztaltam magam, ha kiderül az igazság könnyebb lesz.

Pattanásig feszültek az idegszálaim, ha megszólalt a telefonom, akkor olykor egy lépésre voltam a szívbajtól. Míg végül elérkezett az a nem várt telefonhívás. Abban a pillanatban, mikor megláttam a hívó fél a szívszélütés kerülgetett. Felvettem, s egy gyenge „Halló” –n kívül másra nem is futotta. Ez volt az a pillanat, mikor tényleg megállt a szívem. Minden reményem összetört, ezzel pedig még rosszabb lett minden.

Felejtenem kellett. Egy végtelenített hang ugyanazt ismételte, amit veszettül próbáltam elnyomni. Itallal és nőkkel csillapítottam háborgó lelkem. Mégsem segített egyik sem. Pedig próbálkozásban nem volt hiba. Ennyi partin nem voltam még soha életemben, ennyi piát még nem ittam. Sőt tovább megyek ennyi nő nem fordult meg az ágyamban. A legrosszabb az volt, hogy a hiénák követtek a zaftos részletekért. Nem érdekelt. Fotók, cikkek, pletykák keringtek a világba.

A rohadt cikkeknek és paparazzi képeknek köszönhetően anya remegő hangon hívott fel, annyira aggódott értem. Ez az ominózus beszélgetés végül hatalmas vitába torkollott. Azelőtt soha ilyen nem fordult elő. Mindig jóban voltam a szüleimmel, de ez megszakadt. Eme veszekedés után már nem beszéltem az otthoniakkal. Egyedül Tom volt, aki néha-néha hívott. Vagy részegen sikerült felhívnom. De ezek sem voltak túl hosszú beszélgetések.

Nem volt kedvem semmihez. Egész nap vagy az egyik fotelben döglöttem a tv előtt, vagy éppen az erkélyen szívtam egyik cigit a másik után. Persze mindkét tevékenység közben szorgalmasan iszogattam, nehogy kiszáradjak. Most még kimozdulni sem volt kedvem. Egy wiskey-s üveg volt a társaságom, melyben már alig maradt valami.

Dörömbölésre tértem magamhoz. Támolyogva mentem el az ajtóig. Kedvenc testőröm nézett farkas szemet velem. Megtántorodtam, de sikerült talpon maradnom. Visszaindultam a fotelhoz, mert forgott velem az egész szoba. Muszáj volt leülnöm. Dean szó nélkül jött utánam.

- Steph küldött? – biztos vagyok benne, hogy az ügynököm keze van a dologban, hogy a testőröm itt van.

- Nem. Azért jöttem, hogy megnézzem egyben vagy-e még. – karba font kézzel állt a szoba közepén.

- Nah, persze... Higgyem el… - kár volt szót fecsérelnem rá, inkább meghúztam az üveget. Dean-nel a továbbiakban egyáltalán nem foglalkoztam. Az sem tűnt fel, mikor távozott. Cigizni indultam, de nem jutottam ki az erkélyre.

- Rob… - egy remegő hang suttogta felém. – Rob… - megdermedtem tőle. Csak a képzeletem játszik velem, s ezért inkább gyorsan megemeltem a kezemben tartott üveget és elfogyasztottam a maradékot. Leraktam az üveget, hiszen kiürült. Újra szólított a hang. – Rob… - Az utolsó információm szerint Cassie még mindig nem ébredt fel. Valahogy ez a tudat csak még rosszabbá tette a dolgokat. Erre megjelenik előttem. Mintha valóságos lenne. Nem csodálkoztam, mert sokszor álmodtam róla, vele. Az alkoholra pont azért volt szükség, hogy ne gondoljak rá. Azok a csókok túl erősen éltek az emlékeimben. Még gondolnom sem szabadott volna rá, de képtelen voltam kiverni a fejemből. Az alkohol eltompított, ha eleget ittam, sikerült elaludnom álom nélkül. Most mégis Őt néztem. Egy karnyújtásnyira állt tőlem.

- Miért… miért… kísértesz?... Miért… kínzol?... Hisz nem lehetsz az enyém! – nem hittem, hogy valós lenne. Az elmém kegyetlen tréfájának tartottam ezt az egészet. Eldöntöttem, az előttem álló nő nem lehet Cassie. Újra és újra magamba sulykoltam. De még mindig őt néztem.

- Kérlek! Itt vagyok. – teljesen valóságos volt. Még a hangja is ugyanaz volt.. Ettől csak még jobban összezavarodtam. - Ne tedd tönkre magad! Hiányzol. Szeretlek.

Egymással szembe álltunk. Egy-egy lépéssel közelebb jött felé, de egy tapottat sem tudtam mozdulni. Már nem tudtam, mit higgyek. Elvesztettem a fejem. Az ösztöneim, a vágyaim legyőztek. Megdöbbentően valóságos, a legapróbb mozdulatig érzem őt. Megbolondultam a saját vágyamtól, s semmivel se törődve ragadtam meg és csókoltam meg.

- Ne, kérlek! Ne tedd ezt! Állj meg! Ne! – tompán érzékeltem a hangfoszlányokat.

Kikapcsolt az agyam, s ösztöneim uralkodtak el rajtam. Csakis a saját, önző vágyaim érdekeltek. A saját kielégülésem motivált. Itt volt egy alkalom, melyet igyekeztem minél jobban kihasználni. Felkaptam őt, s a hálóba vittem. Amint az ágyra ért szaggatni kezdem róla a ruhát. Szakadt és recsegett az anyag, de csak az számított, minél előbb elmerülhessek benne. Feltáruló testét ízlelni akartam. Néhány csókot adtam rá, majd végre róla és rólam is lekerült az összes felesleges ruhadarab. Széttárt lábai közé helyezkedtem, majd végre mélyre merülhettem. Határozottan és egyre gyorsabb lökésekkel a kielégülést hajszoltam, mely nem sokáig váratott magára. Csillapodó zihálásom mellett az agyam is tisztulni kezdett.

– Biztos valamelyik lány jött vissza. – Nem nagyon érdekelt, hogy melyik. Rá feküdtem, majd legördültem róla. El akartam zavarni, kiadni az útját, ahogy mindig. Megtette a dolgát. Már szólni akartam. De megelőzött, mert a kitörő sírás hallatszott tőle. Egy röpke pillanat alatt felemeltem a fejem, de nem akartam hinni a szemeimnek. Egy a könnyektől áztatott arcot néztem.

- Ő volt az. Cassie volt. Cassie itt van. Mellettem. – meredten néztem. Cassie a takarót tekerte maga köré és a fürdőbe rohant. Zokogott.

- Mit tettem? – Remegtem a felismeréstől. Hányinger kerülgetett saját magamtól. Megerőszakoltam. Undorodtam magamtól. Egy aljas rohadékként viselkedtem. Soha éltemben nem voltam erőszakos, erre pont vele, akit mindennél jobban szeretek, vele tettem ezt. Olyan mértékű undort éreztem magam iránt, mely leírhatatlan, kimondhatatlan. Legszívesebben bemostam volna saját magamnak. Mint akit égetett volna az ágy, úgy ugrottam ki belőle.

– Mit tettem! – ütöttem ököllel a falba, nem mintha segített volna. Folyamatosan, cifrábbnál cifrább káromkodásokkal átkoztam magam. Már nem voltam részeg, kijózanodtam szinte teljesen. Bár az agyam megbénította a tettem, s annak következményei. Tanácstalanul bámultam a fürdő ajtaját. Hallottam a zuhogó vizet, még azon keresztül is kivehető volt a keserves sírás.

– Várnom kell. – suttogtam magam elé. – Muszáj egy kicsit megnyugodnia. – Felhúztam egy tiszta alsót. A gyűrött lepedőt, letéptem az ágyról. S a legtávolabbi sarokba vágtam. Körbe néztem a szobában. Ahogy ezt tettem szembeszültem a saját pusztításommal. Megtaláltam a szétszaggatott felsőt, kicsit arrébb a melltartóját és a bugyijából megmaradt anyagot. Legszívesebben pofán vertem volna magam, de egy harakirit is elvégeztem volna saját magamon. Az ággyal szemközti fotelig támolyogtam el. Belerogytam. Ezerrel pörögtek a gondolataim.

– Még ha ellenkezett volna, akkor se tudott volna megállítani. Túl gyenge még. Felébredt. Túlélte. Eljött idáig, eljött hozzám. Erre vadállat, kurva nagy barom módjára viselkedem. Megerőszakolom. – Hányingerem támadt saját magamtól. A gondolataim Cassie felé terelődtek. – Ezek után csoda, ha rám néz. Lehetetlen, hogy valaha is megbocsásson. A lehető legszörnyűbb módon bántottam. Bántottam, pedig szeretem. Mindennél jobban szeretem.

Lehajtott fejjel vártam az ítéletemre. A fürdőből kiszűrődő hangok közül már csak a víz maradt. Erőt és nem kevés bátorságot vettem magamon, hogy a fürdő ajtajáig araszoltam. Szólítottam, kopogtam, de semmi. Semmi válasz nem jött. Döntenem kellett, mit tegyek. Megkockáztatni, hogy még jobban utáljon. Vagy tétlenül várni, míg bent ki tudja, mi történt. Döntöttem. A kilincsre tettem a kezem. Először azt hittem, be van zárva. De tévedtem, szerencsére nem volt kulcsra zárva. Feltéptem az ajtót.

Lesújtott a látvány, hiszen miattam történt. Én tettem ezt vele. A zuhanykabinban kuporgott a földön. Remegő lábakkal léptem közelebb. Egy mozdulattal elzártam a vizet, mely még mindig folyt. Meg sem moccant. Lekaptam a helyéről két óriási törölközőt. Az egyiket a törékeny test köré csavartam. Egyáltalán semmilyen reakciót nem produkált. A másik törölközővel finoman megtöröltem. Üresen meredt maga elé. Megrémített a viselkedése. Sokkal inkább örültem volna, ha kiabál, ha üvölt, ha megüt. Bármit csak ezt a végtelen tehetetlenséget ne mutatná.

Felemeltem, a karomba vittem be a hálóba. Az ágyra ültettem. Meg se rezdült. Olyan volt, mint egy életnagyságú baba. Szorgosan és a leggyengédebb mozdulatokkal megtörölgettem. Rettentően sápadt volt. De még mindig nem mozdult meg. Egy tiszta pólót, jobb híján egy boxert adtam rá. Még arra sem reagált, ahogy öltöztetem. Ahogy visszaültettem az ágyra, elé térdeltem. Egy pillanatra ért hozzá a kezem a combjához. Mintha magához tért volna, mert megmozdult. Végre felemelte a fejét. A tekintetétől kicsordultak a könnyeim. A szemében nem láttam semmit. Üresen nézett rám.

- Kérlek, bocsáss meg! Bocsáss meg! Könyörgöm! Ne gyűlölj! Bocsáss meg! Szeretlek. – folyamatosan ismételtem. Így gondoltam. Mindent megbántam. Megbántam. Mértéktelen bűntudatom volt, és rohadtul féltem, hogy elveszítem.

Kértem, könyörögtem a bocsánatáért. Bármit kért volna, bármit mondott volna, megtettem volna. Akármit. Csak egyetlen szavába került volna. Nem tette. Nem válaszolt. Csendben ült még mindig. Nem lökött el. Nem húzódott el tőlem. Még mindig előtte térdeltem, s fejem az ölébe hajtottam. Nem tudtam, nem engedhettem el. A dereka köré kulcsoltam a kezem. Esetlennek, védtelennek, eltévelyedettnek éreztem magam. A könnyeim nem apadtak. Végigfolytak az arcomon. Férfi létemre sírtam.

Aztán olyan történt, amire végképp nem számítottam. A kezét a fejemre tette, beletúrt, végigszántott a hajamon. Megsimogatott. Csodálkozva, csodálattal emeltem rá tekintetem. Egy pillanat múlva már lehunytam szemem, ezzel megakadályozva az újabb könnyeket. A mobilom mentett meg, mert közel álltam hozzá, hogy még jobban bőgjek, mint egy kisgyerek. Rögtön felpattantam, csakhogy a hirtelen mozdulatok megrémítették éledező nőt. Az ágy támlájának támasztotta a hátát. Enyhén remegett, s felhúzott térdeit ölelte. Fájdalommal és bűntudattal telve figyeltem őt.

Nem akartam magára hagyni, de meg kellett tennem. Még szerencse, hogy a hálóból is ki lehetett menni az erkélyre. Kisétáltam s rágyújtottam, míg fülemhez emeltem a telefonom.

- Halló… - fájón sóhajtottam.

- Hello haver! Egyben vagy? Tudom, hogy rosszkor hívlak… és… a rohadt életbe… ez nehéz… Ne húzd fel magad!... – darálta folyamatosan a szövegét. Szinte láttam magam előtt, ahogy idegességében fel s alá járkál, közben persze hadonászik. Ha nem lettem volna ekkora szarban, akkor még röhögtem volna.

- Tom, a francba! Beszélj! – kicsit jobban megemeltem a hangom, mint kellett volna. Eddig össze-vissza beszélt, s nem tudtam, mit is akar.

- Oké, oké… csak egy kicsit kibuktam, bassza meg! – tisztán hallatszott, ahogy beleszívott a cigijébe. - Cassie felszívódott… - tüdőmbe rekedt a levegő és a füst is. – Mindenki égre-földre keresi. Csak szólni akartam, hogy gyanítom, nálad kerül elő… - a legjobb barátom kioktató hangja eddig ismeretlen volt előttem. Most megismerhettem, megtapasztalhattam. – Mivel csesztél felhívni vagy érdeklődni, így közlöm, felébredt. Két hete. Bezzeg ő téged keresett, várt rád, hogy idetolod a pofád… - a mondanivalója után újra beleszívott a cigijébe.

- Tom... – lehalkítottam. Tudtam, hogy igaza van. Sőt megérdemlem, hogy így beszéljen velem. Megakadtam, pedig be akartam vallani, hogy itt van velem és hogy mit tettem. Valakinek el kell mondanom, mert emésztett a bűntudat. – Tom…

- Oh, a rohadt életbe! Mennem kell. Szólj, legalább, ha megérkezett… - belém fojtotta a szót, pedig már mondani akartam. – Jah, és rohadtul ki lehet bukva, az orvos valami rossz hírt közölt vele…

- Mit? Mit mondott az orvos? Mi a baja? – kérdeztem kapásból, nem törődve többé a saját mondanivalómmal.

- Haver! Nem tudom, azt nem kötötték az orromra. Az is csoda, hogy ennyit megtudtam. Csak okosan, Rob! – köpni-nyelni nem tudtam. Mert legjobb barátom már megszakította a beszélgetést. Leforrázva álltam egyhelyben. El akartam süllyedni. A pokol legmélyebb bugyraiban van a helyem.

Elnyomtam a cikket. Hatalmas levegőt vettem, s visszaindultam a hálóba. Cassie kicsire összehúzta magát. Elfáradt, kimerült és elaludt. Őt néztem. A gyönyörű nőt most összetörtnek, sebzettnek láttam, mégsem bírtam betelni a látványával. Rettegtem viszont a holnaptól.

Betakartam, s eloltottam a lámpát. Képtelen voltam lehunyni a szemem. Aludni végképp nem akartam. Helyette a fotelbe ültem le, hogy Cassie nyugodtan tudjon pihenni. Aztán mégis küldtem Tomnak egy üzenetet, hogy Cassie nálam van, és most alszik. Egy pillanatra lehunytam a szemem, erre magam előtt láttam minden cselekedetem. Ezzel még inkább fokozódott a bűntudatom és önutálatom.

Egész éjszaka virrasztottam mellette. Az ő álmát vigyáztam. Bár nem végezhettem jó munkát, mert kétszer sikítozott és kiabált. Először nem mertem közelebb menni, viszont másodszorra már annyira dobálta magát, hogy félő volt, kárt tesz magában. Mindenek ellenére nem ébredt fel egyszer sem. Miután másodszorra megnyugodott a karjaimban úgy döntöttem, hogy mellé ülök. A haját, az arcát, a hátát simogattam. Megnyugodott, lecsillapodott. Nem értettem, hogyan történhet ez.

Mégis elnyomott az álom, mert bizony én elfáradtam. Reggel mocorgásra ébredtem. Mellette feküdtem, a derekát öleltem át. Hirtelen lekaptam róla a kezem és ijedten ültem fel az ágyban.

- Azért ennyire nem lehetek szörnyű. – hitetlenkedve néztem a mellettem fekvő lányra. Felém fordult. S nem úgy tűnt, mint aki sikító frászt készül kapni tőlem.

- Cassie… - nem tudtam, hogyan folytassam. – Cassie… - Hiszen első pillanatban tök normálisnak tűnt. Sőt mintha viccelni szeretett volna.

- Rob – felült, s nem kerülte el a figyelmem, hogy a két kezét a halántékára szorítja. – Elmondhatnád, hogy kerültem ide?... Mit a fenét csináltunk tegnap?… Van valami gyógyszered?... Rohadtul fáj a fejem!

Puskagolyót megszégyenítő sebességgel lőttem ki magam az ágyból. Gyógyszer emlékeim szerint még maradt. Feltúrtam mindent, mire a kezembe került. A dobozkával és egy pohár vízzel siettem vissza a hálóba. Cassie kuncogni kezdett, mikor meglátta a bénázásom. Hamar elhallgatott és inkább nyöszörögni kezdett a fájdalom miatt. Aggódva figyeltem minden mozdulatát.

- Nyugi, csak a fejem fáj… - mellette toporogtam, mint egy idegbeteg. Bekapkodta a bogyókat és leöblítette. – visszaadta a dobozt és az üres poharat nekem. Az éjjeli szekrényre menekítettem őket. Fél szemmel még mindig Cassie-t követtem. Beljebb csúszott az ágy közepe felé, majd hanyatt dőlt. A haja úgy nézett ki, mintha szétfolyt volna a párnán. Olyan gyönyörű és tökéletes volt. Egy igazi angyal volt. A pillanat varázsát mégis megtörtem. Leültem az ágy szélére. Felém fordította az arcát. S egy végtelenül hosszú pillanatig csak egymás szemébe néztünk.

- Cassie mi történt? A kórházba, hogy itt kötöttél ki? Honnét tudtad, hogy itt vagyok? Mire emlékszek egyáltalán? Mi az utolsó emléked? – meg kellett kérdeznem. Még mindig Tom szavai keringtek az elmémben.

- Hát… - vártam a halálos ítéletet. Hiszen, ha minden eszébe jut, akkor gyűlölni fog. Nem alaptalanul. – A kórházban vagyok. Cora jött be hozzám… - az első ütés betalált. Bár ő nem tudott róla, s ha rajtam múlik, nem is fogja soha megtudni, hogy lefeküdtem Cora-val. – Átkísért a doktor úrhoz, de várni kell… és a magazin… Nem… Rob! Mond, hogy nem igaz! Kérlek! – könnyes szemmel kérlelt, bár fogalmam sincs, mire gondolhat. - Ne tedd tönkre magad! – Elég sok minden megjelent az újságokban. Tényleg buliztam, vedeltem, de némelyik cikk, mely megjelentek rólam, az erősen eltúlzott. Meghatódtam, értem aggódott.

- Nem, nem teszem tönkre magam. Megígérem! De te is ígérd meg, hogy meggyógyulsz! – önkénytelenül jött a mozdulat. Végigsimítottam az arcán. Hozzám bújt, az erősen kapaszkodott belém. Átkarolta a derekam. Fejét az ölembe hajtotta.

- Jó, megígérem! – motyogta. Aztán elszakadt tőlem. Fájdalmat okozott, hogy el kellett engednem.

- Ott tartottunk, hogy a dokihoz mentetek… - tereltem tovább a beszélgetés fonalát, ezzel saját magam elé helyeztem őt.

Eltávolodott tőlem egy kissé. Felült, s felhúzott térdeit karolta át. Fejét a térdeire elhajtotta. Megijedtem, hogy talán most ugrottak be neki az éjszaka rémképei. Távolabb húzódtam tőle, hátra csúsztam, a támlának dőltem. Elérhettem volna a vállát, a hátát, megsimogathattam volna. De nem volt hozzá bátorságom. Csendben vártam, mi fog történni. A rám meredő sírós szempárban elvesztem.

- A doki szerint… a kezem annyira megsérült… lehet, hogy soha többé nem tudok festeni… Soha! – erről beszélt Tom. – Mindent elvesztek… mindent… először téged, aztán a festést… mindent… - nem bírt tovább egyhelyben maradni. Felpattant, míg totálisan leforrázva ültem, mint egy rakás szerencsétlenség. - Jobb lett volna, ha meghalok… vagy ha fel sem ébredek… - idegesen járkált az ágy előtt. Oda és vissza Az utolsó mondata visszhangzott a fejembe. Újra és újra kimondta.

- Ne! Ne mond ezt! – erélyesen csattant a hangom. Megtorpant. - Nem, nem fogsz soha elveszíteni… Azt verd ki a fejedből, hogy jobb lett volna meghalni, vagy nem felébredni! – mellette termettem.

- Hogy mondhatod ezt? Hiszen nem szerethetjük egymást! Úgy nem lehetünk együtt. – hátat fordított, s az ablakhoz sétált. a hátát néztem, vártam, hogy folytassa a mondanivalóját.

- Mindig szeretni foglak! – sóhajtottam megtörten. Remélem egyszer, majd megbocsát nekem.

- Tudom, én is. – maga előtt összefonta a karjait. Így ölelte önmagát. Majdnem meghaltam, csakhogy én ölelhessem, de még mielőtt megtehettem volna felrémlett a múlt éjszaka. Erőtlenül hullottak le felé nyúló kezem. Hosszú percekig semmi nem történt.

- Elviszel az étterembe? Lemehetünk? Muszáj valami mással foglalkoznom… mert megbolondulok… - Sután bólintottam.

Ki kellett találnom valamit, hogy jól érezze magát. Amitől újra boldog lehet, vidám. Arra gondoltam, hogy az egész napot töltsük a szállodán kívül. Akármit szeretne, akárhova menne, oda megyünk. Csak is az ő számít. Miután lerendeztem magamban, szóltam Dean-nek. Cassie bevonult a fürdőbe és öltözködött. Jóval gyorsabban elintéztem az egészet annyival, hogy farmert és pólót húztam magamra. Feltettem a baseball sapkám, zsebembe csúsztattam a telefonom, a cigis dobozom, meg a tárcám. Ezzel késznek ítéltem magam.

Sem Dean nem érkezett még meg, és Cassie sem készült el. Telefont ragadtam, s leszóltam a recepcióra, hogy a távozásom után takarítást kérek, ágyneműcserét. Utálom, hogy ha más turkál a cuccaim között, azonban ezt meg kellett lépnem. Félve sandítottam a félredobott lepedő felé, amely mellé dobáltam a szétszaggatott ruhadarabokat is. Meg legalább eltűntetik az üres üvegeket.

Kopogásra eszméltem fel. Az ajtóhoz robogtam. Hű testőröm furcsán nézett rám, sőt még megkérdezte, jól vagyok-e, mert roppant furcsának találta, hogy el akarom hagyni a lakosztályomat és a hotelt fényes nappal. Nem foglalkoztam a vele, mert Cassie akkor lépett ki a szobából. Sápadt volt még mindig. Meglepetésemre az én ingem volt rajta. Kedvesen köszönt Dean-nek, aki leesett állal reagált Cassie megjelenésére.

Végre elindulhattunk. Most semmi más nem érdekelt, csak egyetlen személy. Cassiet követtem a tekintetemmel. Pattanásig feszülten vártam, mikor borul ki. Mikor jut eszébe a tettem, mikor lök el és küld el a bús francba. Ez azonban nem történt meg, hanem valami egészen más. Megőrített a tudat, hogy sosem úgy reagál a dolgokra, mint azt az ember várná. Szóba akartam hozni a történteket. Bocsánatot kértem újra és újra. Tudta, mit tettem. Emlékezett rá. Fogalmam sincs mikor vagy hogyan jöttek elő az emlékei, de emlékezett rá. Nem mondta ki, hogy megbocsát, de nem taszított el.

Éreztem a változást. Kézzel tapinthatóvá vált. Sokkoltan figyeltem, s valami magyarázat után kutattam. Követtem minden mozdulatát, vonását, reakcióját, mégsem ismertem rá. Eltűnt, akit én ismertem. Egy számomra ismeretlen személyt hagyott itt. Felfogtam, hogy minden, ez az egész változás miattam van. Én okoztam. Az én hibám… Ez a váratlan fordulat rádöbbentett egy másik dologra, elvesztettem Őt, illetve azt is, hogy valaha megbocsát. A megbocsátás jelentette volna a feloldozást…