Novella 2.3 - Nagyvárosi Angyal

Sziasztok,

meghoztam a következő részt. :)

Jó olvasást!

Puszi,

ZoÉ

~ ~ ~ xxx ~ ~ ~ 

3. rész

(Robert)

Azt hittem, minden rendbe lesz. Megtaláltam az én Angyalom. Rajta kívül semmi más nem érdekelt. Valahogy Ő más volt. Mindenkitől, akit ismertem különbözött. Egyedi kisugárzása és személyisége megbűvölt. Az idő múlásával mélyebb érzések fűztek hozzá. Már az első pillanatban rabul ejtett, az már egyszer biztos. Tomra, a saját haveromra féltékenykedtem, csak mert több időt töltött Cassievel és amiért annyira jól kijöttek egymással. A féltékenységem igyekeztem leplezni, ahogy csak tudtam.

Elvakított a szerelem, hiszen semmit nem vettem észre. Szerelem, amire még gondolnom sem szabadna. Most már megértem, hogy akkor este mi történhetett. Már értem, Cassie miért borult ki annyira. Ráadásul az átkozott utazás miatt a családom még könnyebben tudta elhallgatni előlem az igazságot. A váratlan betoppanásomnak köszönhetően lepleződtek le. Leírhatatlan fájdalmat érzetem, becsapott és megbántott voltam. Ha másképpen viselkedem, ha nyugodtabban meghallgatom a magyarázatot, nem tartanánk itt.

Cassie kirohant, kirontott a házból. Apu egyből utána sietett, csak kicsit később eszméltem fel s követtem őket. Azt a képet soha nem fogom elfelejteni. A könny és vér áztatta arc, az összeroncsolt test. Mégis rám nézett, s halvány mosollyal szerelmet vallott. Szerelmet, amely tilos, tiltott. Szeretlek. - Ez volt az utolsó leheletével kimondott szó, s lehunyta szemeit.

Meredten néztem Őt. A hangzavar közepén álltam, s képtelen voltam mozdulni. A fotósok, a riporterek, akik végig követtek engem, most kérdésekkel ostromoltak bennünket. Önző módon mégis önmagamra gondoltam és irigység töltött el, hiszen apa zokogva térdepelt a szinte élettelen test mellett. Megundorodva magamtól rögvest eltűntem onnan. Nem bírtam nézni, ahogy elveszik tőlem a nőt, akit szeretek. Bármennyire szerettem a családom, a történtek után nem tudtam megbocsátani nekik. Talán később, idővel, egyszer majd sikerült, de most nem. Még nem.

Az egyik kocsmában találtam menedéket. Tomtól hallottam erről a helyről. Csajozni járt ide. Ahogy végignéztem a felhozatalt, rájöttem miért. Most azonban más cél lebegett a szemem előtt. Felejteni. Vagy felébredni ebből az istenverte rossz álomból. Azonban egyik sem ment, egyik sem következett be. Sorra tűntek el az elém lerakott tömények, erősebbnél erősebb italokat pusztítottam el. Mindent megtettem, hogy felejtsek. Nem ment, minél többet ittam, annál hangosabban kiáltotta a hang a fejemben: „a húgod”.

Másnap irtózatos fejfájással keltem. Ahogy kinyitottam a szemem a sokadik próbálkozás után, ismeretlen helyen voltam. Teljesen meztelenül. Lomhán fordítottam a fejem vissza az ágy felé, és elszörnyedve láttam, hogy egy csaj feküdt mellettem. Akárhogy próbáltam, bárhogy igyekeztem egyetlen kocka sem ugrott be a tegnap estéről. Nem emlékeztem semmire, hogy mi a jó büdös élet történt az éjszaka folyamán. Az utolsó tiszta emlékem Cassie arca volt. Oldalra fordítottam a fejem, s a csajt szuggeráltam, de semmi. Halvány fogalmam sem volt, ki ez a nő mellettem.

Az ágy mellett, a földre szórva pillantottam meg a ruháim. A boxerembe sikeresen belebújtam, de ez nem sikerült zaj nélkül, mert a csaj viszont felébredt. Egyből csókolni, simogatni kezdett. Finoman toltam el magamtól. Visszautasítottam, mert az érintésétől csak még rosszabbul lettem. Újra és újra próbálkozott, és nem vette jó néven, hogy minden alkalommal ellenkezem. Erre a fejemhez vágta, hogy az éjjel nem egyszer voltam elégedett vele.

A szavai hallatán teljesen lefagytam. Csak még jobban megundorodtam magamtól. Lefagyva ültem az ágy szélén, míg a csaj kiabálva pattant ki az ágyból. Magára kapta az első kezébe kerülő pólót. Persze egy pillanatra sem hagyta abba, mondta és mondta. Kiabált, ahogy a torkán kifért. Közben persze hozzám vágta a maradék cuccom, majd kidobott a lakásból. A hasogató fejfájásomnak nem tett jót az a rohadt ordibálás. Rettentő másnaposan még a gondolkozás sem ment. Az utcára leérve előkotortam a zsebemből a cigis dobozom. Betoltam egy szál cigit, s közben azon gyötörtem magam, hogy mi legyen most. Nem bírtam haza menni. Helyette leintettem egy taxit és haveromhoz vettem az iránt. Megjelenésem nem kicsi meglepetést okozott neki.

- Te meg hol a pokolban voltál? A kurva életben! Neked nem itt lenne a helyed! Bassza meg, vagy nem tudod mi történt? – fel-alá járkált. Már csak a látványtól jojózott a szemem. Haverom még egy lapáttal rátett a rohadt fejfájásomra, mert jóval hangosabban beszélt, mint szükséges volt. Fáradtan rogytam le az első ülő alkalmatosságra, ami az utamba akadt.

- Kocsmában… meg valami csajnál… - adtam meg a nekem szegezett kérdésekre a választ.

- Te… te kurváztál, mikor a barátnőd totál kiütve fekszik a kórházban? – éles fájdalom hasított a fejembe, ahogy Tom vagy két oktávval magasabb hangon kiabált velem. – Bazd meg, ezt nem gondoltam volna rólad!

- Nem. Nem a barátnőm… Nem lehet a barátnőm… - életem legkeservesebben kimondott szavai hagyták el a szám.

- Mi van? Mi a büdös francról beszélsz? – Tom értetlenül bámult rám. Úgy nézett rám, mintha egy kötözni való bolond lennék. Nos ha úgy vesszük, nem is áll olyan messze az igazságtól. Nem csodálom. Az arcszínének változásából láttam, hogy kis híján felrobban.

- Ő… ő…lehet, hogy a húgom… bassza meg… van egy húgom… - húztam elő egy újabb szál cigit. Rágyújtottam. És vártam, hogy Tom végre magához térjen a sokkból. Ha neki ez ekkora megrázkódtatást jelent, akkor mit szóljak én.

- Ez nekem sok! A húgod? Innom kell valamit! Innom kell, jó sokat! – Tom az egyik féltve őrzött, méreg drága whiskyjét hozta elő pillanatokon belül. Persze az üveg mellé hozott két poharat is.

- Nekem mondod… Tegnap tudtam meg… a drága apám mégsem szent… félrelépett… és… - vettem magamhoz az egyik teletöltött poharat. – Van egy húgunk. – egybe nyeltem le a pohár tartalmát.

- Képtelenség! – Tom előbb ivott, és csak aztán kezdett el beszélni – Nem, nem lehet!... de anyukád… Akkor ő miért van a kórházban velük?

- Ezt még egyszer vegyük át! – oké, hogy a pia, a másnaposság, a fáradtság lelassított, na de ennyire. Anyu? A kórházban? Ott van velük?

- Téged kerestelek… Véletlenül hívtam anyukád. Ő mondta, hogy baleset történt és a kórházban vannak. Téged, azóta nem is látott… Aggódtak érted… - néma csendben hallgattam Tom magyarázatát.

- Hogy van? – lehet, hogy nem nevezhetem szerelmemnek, de ha a húgom…

- Nem jól…

Meg sem vártam Tom válaszát. Hirtelen hasított belém az érzés és tudtam, hogy ott kell lennem. Eddig rengeteg időt pazaroltam el. Ha nem a párjaként, de mint bátyja mellette lehetek. Hiszen ez is több mint a semmi. Fejbevágó felfedezés volt, hogy elveszthetem. Ezúttal örökre. Nem, ennek még a gondolatát sem akartam elfogadni.

Taxit hívtam, mert ilyen állapotban egyikünk sem tudott volna vezetni. Míg a kocsira vártunk rendbe szedtem magam. Tom adott kölcsön pár göncöt, meg legutóbb hagytam itt néhányat én is. Szerencsére a legjobb haverom tisztában volt, hova kell mennünk. De a kórház eltéveszthetetlen lett volna anélkül is, legalábbis a legnagyobb tömeg alapján. Amint kiszálltunk a taxiból kérdések milliói töltötték meg a teret. Belemásztak a képembe, még mozdulni sem tudtunk, annyira körbe zártak bennünket. A biztonsági őrök segítettek nekünk bejutni az épületbe. Mindenki megnézett, mindenki megbámult bennünket.

Remegő lábakkal közeledtem a megadott irányba, ahol nagyvalószínűséggel Cassiet találom. A folyosó közepén megtorpantam, ahogy észrevettem szüleim, illetve Margaretet, Cassie anyukáját. Anya, aki apa mellett ült és a kezét fogta, vett először észre. Felpattant a helyéről, egyből hozzám sietett. Megölelt, ahogy csak egy aggódó anya tud a karjaiba zárni.

- Sajnálom… - suttogtam neki, hiszen ő is szenved. Megtudta, hogy a férje hűtlen volt és még egy gyerek is lett a félrelépésből. Ennyi év után végül mégis kiderült.

- Semmi baj. Kisfiam! Minden rendben lesz! – simogatta meg az arcom. Csodáltam őt, hogy képes mindezek ellenére még engem vigasztalni. Büszkeség töltött el, hogy ő az én anyukám.

Miután anya elengedett, akkor vettem észre mellettünk aput és Margaretet. Anyu egyből apu mellé lépett, aki anyu derekára csúsztatta a kezét, ezzel még közelebb húzta őt magához. Apu felé csak egy biccentésre futotta, rá még mindig haragudtam. Tétován álltam szembe a másik anyával, nem tudtam dönteni, mi lenne a legmegfelelőbb gesztus felé. Végül ő gyorsabb volt nálam.

- Köszönöm Robert, hogy itt vagy! – nézett rám Margaret. Meggyötört arca, fájdalommal átitatott szeme nem sok jót ígértek.

- Hogy… hogy… van? – dadogva és remegő hanggal kérdezetem meg a legfontosabb dolgot.

- Kómában… - apa szólalt meg. A szemében könny gyűlt, bár tartotta magát. – Három életmentő műtéten már túl van… Belső vérzése volt. Rengeteg vért vesztett. Fejsérülése van, eltörött pár bordája. A keze és a lába is eltört. Az orvos szerint kész csoda, hogy a gerince nem sérült, vagy hogy nem halt meg a helyszínen…

- Nem! Nem halhat meg! Küzdenie kell! Élnie…

Mindez három hónappal ezelőtt történt. Cassie állapota az első pár napban kritikus volt. Meg kellett műteni újra. Vérátömlesztést kapott. Vérre volt szükség, s nem meglepő módon az ő vércsoportja megegyezett az enyémmel. A második hónap vége felé érkeztek meg a nővéreim. S a családi vacsorán apa megvallotta a bűnét. Legnagyobb meglepetésünkre anyu tudott az afférról. Nem bírtuk elhinni, hogy ilyen történhet a mi családunkban. A lányok kicsit jobban fogadták a hírt, lehet, hogy vaj egy féltestvérünk. Én még a mai napig nem bírtam megemészteni. Azonban a természet ellen tehetetlenek vagyok.

Ráadásul ismét összefutottam azzal az egyéjszakás kalandommal. A kórház kávézójába rángatott le Tom, mikor egy nővér haladt el mellettünk. Ismerős volt, de nem esett le elsőre. Csakhogy ő felismert. Visszafordult, s akkora pofont kent le, hogy Tom ugrott egyet ijedtében. Másnap újra összefutottunk, akkor köszöntem neki már előre. Előre féltem az ismétlődő pofonjától. Váratlanul elnézést kért, rendesen bemutatkozott. Cora. Meghívtam kávézni, mert úgy éreztem ennyivel tartozom neki. Beszélgettünk, s rá kellett jönnöm, hogy teljesen tévesen ítéltem meg. Egyetlen egyszer futott végig az a gondolat, hogy más körülmények között és ha máshogy találkoztunk volna, akkor máshogy alakult volna minden. Egyik alkalommal Cassietől jöttem ki, mikor a liftnél összefutottam Corával. Végzett a műszakjával és hazafele tartott. Beszélgettünk, míg leértünk a parkolóig. Aztán hirtelenül meghívtam ebédelni. Néhányszor összefutottunk Corával a kórházban, de nem ismétlődött meg közöttünk az az éjszaka. Nem voltam képes megtenni. Egy halvány, icipici reménybe kapaszkodtam, hogy valami tévedés történt és Cassievel boldog lehetek.

Mindeközben közös megegyezéssel teljes hírzárlatot rendeltünk el. Steph rengeteget bajlódott, mire mindent eltűntetett. Perrel fenyegetett meg mindenkit, aki csak szóba hozza a történteket. Voltak felvételek, arról a balesetről. Fényképek és minden hírforrást letiltottak, s elkobozták, amit lehetett. Mégis olyan érzésem volt, hogy egy időzített bombán ücsörögtünk. Egyáltalán nem kellemes, sőt rohadtul frusztráló érzés. Mindezek mellett az aláírt szerződésekkel kedvenc ügynököm sem tudott semmit csinálni.

- Mikor derül ki, hogy a húgod? – nézett rám menedzserem. – Ideje lenne már…

- Igen, tudom. De valahogy meg kell értened, hogy erre még nem került sor… Mivel előbb az életben maradásáért kellett megküzdeni. Emiatt minden más háttérbe szorult… - fáradtan válaszoltam, hiszen minden időm itt töltöttem a kórházba. Mivel Cassie állapota változatlan maradt ezért áthelyezték egy szobába. Ott meg tudtuk látogatni. Az egyik orvos azt javasolta, hogy próbáljuk hozzá beszélni. Beszéltem, meséltem, de semmi változás nem történt.

- Oké, én csak kérdeztem… Mielőbb ki kellene deríteni… - megértettem Steph-et. Sejtéseim szerint már nagyon elege lehetett belőlem, de nem mutatta. Most is csak azért repülte át a fél világot, hogy időben feltegyem a seggem a repülőre.

Három keserves hónap után az orvosok sem bíztattak minket tovább. Egyre inkább esélyes lett a marandó kóma lehetősége. Az életfunkciók stabilak maradtak, lassan gyógyultak a sérülései, de mégsem ébredt fel. Apa és Margaret vetette fel az orvosnak a szükséges teszt elvégzését. Beleegyező nyilatkozatok kitöltését, illetve a mintavétel után nem maradt más, mint tovább várni. Várni, de meddig? – tettem fel magamnak a kérdést. – Hiába minden, szólított a kötelesség. Rám vártak a szerződések. Teljesítenem kellett. Steph és Dean társaságában repültem vissza Los Angeles-be. A hosszú út alatt sikerült Steph-fel a lehetőségeinket végigbeszélni. Úgy határoztunk, amint meglesz a vizsgálat eredménye sajtótájékoztatót tartunk. Egyszer s mindenkorra lezárjuk a pletykákat, találgatásokat.

Csakhogy az élet nem mindig a tervek szerint alakul. Egyáltalán nem úgy alakul, ahogy te szeretnéd. Hiába készülsz fel a legrosszabbra, mikor megtörténik a világ omlik össze körülötted. Mi a legrosszabb az egészbe? Az, hogy nem tudsz a történtek ellen tenni semmit… Elviseled… Szenvedsz, amíg egyszer végre valaki megkegyelmez neked… Mert ez már nem élet… Ez maga a pokol… A földi pokol…