49. Egy kicsi Angyal

Sziasztok,

megérkeztem! Belátom, nem volt szép részemről ilyen előzetest hozni. Vállalom, gonosz volt. :) De igyekeztem és már meg is hoztam a folytatást! :D Remélem örültök! és kegyelmezzetek!

Gyorsan válaszolok a komijaitokra:

Dona! örülök, hogy tetszenek Zoé & Rob hétköznapjai. babázás hamarosan :)

Szofi! köszönöm, bizony szépséges otthonuk lett. Zoé & Rob boldogságbuborékja ♥ :)

Pixie! köszönöm! ♥ Most jön a baba! és Rob hamarosan babázni fog! ♥ Előzetes: vállalom 

gonosz vagyok. De a babának nem lesz SEMMI BAJA!

Petra! köszi! Ezek a részek kedvenc gyanúsak nálam, Danny egy kicsit megérdemelte, de Sarah megkönyörült :D

Liza! ♥ Rob ♥ imádnivaló. köszi a dícséretet. jön a folytatás! :)

Klau! KÖSZÖNÖM! imádom írni ezeket a boldog részeket, s egy kicsit félek, hogy nehogy túlzásba vigyem a dolgokat. mert a nyálas dolgokat én sem szeretem. :)

Kitty! ♥ ilyen meglepit szerintem mindenki szívesen fogadna, főleg Robcitól/Robcival ♥ XD túlzás lett az előzetes? kíváncsi lennék, mi volt az első reakciód az elolvasása után :)

Adri! köszönöm! s már itt is a következő rész. :)

Tina! hát a függővég elmaradt, és Rob valóban siethet a kórházba. érkezik a baba!

Heni! reméltem, hogy felcsigázom az érdeklődést, már hozom is a kövit! és a gólya is megérkezik ♥

Mindenkinek köszönöm, és továbbra is várom őket!
További JÓ 7végét és JÓ olvasást!

Puszi,
ZoÉ

~~~~~ xxx ~~~~~

 ~ Véget nem érő szép remény ~
49. fejezet - Egy kicsi Angyal

Kicsit úgy éreztem, mintha csak tegnap érkeztünk volna meg Londonba. Egy kicsit olyan volt, mint egy hosszú álomból felébredni. Pedig mozgalmas másfél hónapban volt részünk, de valahogy ez az idő szinte elrepült mellettünk.

  

Lassan, napról napra egyre jobban megszerettem a házat. Nagyon tetszett a terasz, előszeretettem ületem ki egy kicsit napozni és levegőzni. Bár este még káprázatosabb látványt nyújtott. Csakhogy lassan az ősz beköszöntével a hőmérséklet is csökkenni kezdett, így egyre kevesebbszer tudtam csakúgy kiülni. Így még jobban felfedezhettem a ház zugait. Mindig találtam valami újat és érdekeset benne. Bár az új otthonommal való ismerkedést olykor férjem megzavart, akire amúgy egyáltalán nem tudtam haragudni az ilyen akciói miatt., mert inkább elcsábított egy-egy pásztorórára. Bárhogy kívántam és akartam Robot, mégis ritkultak az együttléteink. Már sokkal könnyebben elfáradtam, a növekvő pocakom miatt a mozgékonyságom sem volt a régi. A drága párom folyamatosan, megunhatatlanul bizonygatta, hogy gyönyörű vagyok. Olykor hittem neki, olykor képtelenségnek tartottam a szavait.

Visszakanyarodva a házhoz, tényleg csak a legminimálisabb berendezések voltak az egyes szobákban. Ennek köszönhetően kiélhettem a lakberendezési szenvedélyem. Rob pedig készségesen asszisztált, nem mintha bármi mást tehetett volna. Olykor szemét forgatta, hogy fél óra alatt már harmadszor gondoltam meg magam vagy éppen jókat kuncogott azon, hogy képtelen voltam két árnyalat vagy két különböző stílusú berendezési tárgy közül választani. Ilyenkor felé fordultam, s a segítségét kértem. Képes volt feltartott kezekkel azt mondani, neki mindegy.

Elsőként a babaszobát rendeztük be. Mivel legelőször arra lesz szükségünk, és itt voltak a legkevésbé megfelelő bútorok. Bár érthető, mert elsősorban nem babaszobának tervezték, hanem vendégszobának. Mi azonban sokkal megfelelőbbnek tartottuk itt kialakítani a kicsikénknek a birodalmát. A méretes ablakok sok-sok napfényt engednek be, és minden elfér, ami csak szükséges. Minden nappal, ahogy egyre közelebb kerültem a szüléshez, egyre jobban vártam a manó érkezését, ahogy Rob is. Nem volt olyan este, mikor nem énekelt és gitározott nekünk. A játékát követően pedig édesen magyarázott a pocakomnak, s végül puszikkal kívánt jó éjszakát a babánknak, nekem pedig finom csókkal.

A babaszoba tervezése és berendezése teljes mértékben közös projekt volt. Rob már a tervezéstől kezdve lelkesen segédkezett. Felkerekedtünk és ellátogattunk az egyik belvárosi üzletbe. Néhány rajongó kiszúrt bennünket, és pár perccel később a már tömegesen várakoztak ránk. A férjem tartása megfeszült, s előjött belőle a védelmező ösztön. Annyira óvni és vigyázni akart ránk, pedig az üzletben nem leselkedett ránk semmi veszély, és az utcán sem. Lehet, hogy sok rajongó gyűlt össze kint, azonban úgy éreztem, hogy nem kell tartanom tőlük. Már bizonyították, hogy tudnak kulturáltan viselkedni. Így inkább megszorítottam Rob kezét és magam után húztam a kiságyak felé. Puszit nyomtam az arcára, s ezzel mosolyt csaltam elő. Sikerült elterelnem a gondolatait más irányba. Vidáman nézegettünk és válogattunk. Szinte mindent sikerült megvennünk, amit szerettünk volna. Kiszállítást egy-két nap múlva ígérték, míg a pelenkázó és néhány kisebb bútort úgy kellett megrendelnünk, ezért azokra egy hetet kellett várnunk.

Az üzletből kilépve Rob egyből szorosan magához ölelt. Most ugyan nem adott autogramot és a közös képeken sem pózolt, de néhány kedves szóval megköszönte a többségében lányokból álló csoport jelenlétét és támogatását. A következő megállónk egy étterem volt. A férjem ragaszkodott hozzá, hogy ebédeljünk. Bár a pincér viselkedését kevésbé értékelte, mert mikor kihozta a rendelésünk, akkor mosolygott felém minden alkalommal. Illedelmesen megköszöntem, mire a férjem szemét forgatva grimaszolt. S míg Rob a kávéját iszogatta ismételten körülvettek bennünk a rajongói.

Végülis szerintem jó kis napot zártunk, mivel az eredeti célunk, miszerint a babaszoba berendezését kivitelezzük, maximálisan teljesítettük. Egy kicsikét még sétáltunk a városban, persze a babaholmiknál elcsábultam és Rob cipelhette a zacskókat. Aminek meg volt az ára, minden újabb cipelendő csomagért egyre hosszabb csókot követelt. Ami valljuk be, rám nézve is előnyös alkunak bizonyult. A nap fénypontja mégis az volt, mikor hazaértünk. Úgy gondoltam, hogy megjutalmazom a nap során tanúsított hősies magatartása miatt. Egész pontosan némi kényeztetést szerettem volna kivitelezni, azonban Rob sejthette, mire készülök, mert egyből óriásira duzzadt a vigyora, amint házon belülre kerültünk vagy Ő is valami hasonlót tervezett velem.

A másfél hónap alatt volt alkalmunk végre az új otthonunkban fogadni a szüleinket, ahogy azt megérdemlik. Egy hangulatos vacsora volt az alkalom. Így legalább ők is meg tudták nézni tüzetesen a házat és a végre elkészült babaszobát teljes pompájában. Ugyanakkor mi is eleget tettünk a szüleink által hűn áhított látogatásoknak. A hétvégéket szinte kivétel nélkül valamelyikünk szüleinél töltöttük. Igazából nem bántuk, mert még ha nem is mondtuk ki, akkor is hiányoztak.

A másfél hónap eltelt és Robot szólította a kötelesség. Egy egész hétről volt szó. A program szerint az első premiert Los Angeles-be rendezik meg. Ezen az eseményen az összes szereplő megjelenik, további helyszíneket már korábban felosztották a szereplők között. Rob a los angeles-i premier mellett New York-ba és Londonban vonul végig a vörös szőnyegen. Az egész egy hetet vesz igénybe, mivel a premier előtt még egy-két interjút is adnak. A férjem nem akart magamra hagyni, azonban már nem tudtam elkísérni. Emiatt még jobban aggódott értem. Már csak két hét volt a szülésig.

Mi sem bizonyítja jobban, mikor egyik nap lélekszakadva rohant hozzám, mert azt hitte, hogy valami baj történt velem. Az egész úgy kezdődött, hogy éppen kiment cigizni, amit már egyre kevesebbszer tett. Még ki sem ért, mikor megszólalt a telefonom. Emma hívott. Egyszerre sírt és nevetett. Először nem is értettem rendesen, mit mondott.

- Drágám, ismételd meg, mert így nem értem! – nevettem bele a telefonba. Kifele pillantottam a férjem felé. Az ajtónak háttal állt, de láttam a felszálló füstöt. Így inkább a nappali felé vonultam.

- Elvesz! Megkérte a kezem! – kiabálta bele barátnőm a készülékbe. – Tegnap este… - Vele együtt ujjongtam a hír hallatán. Kicsit hangosabban örülhettem, mert a következő pillanatban csak a becsapódó ajtóra figyeltem fel és természetesen arra, hogy Rob lihegve fürkész engem.

- Kicsim, mi történt? Fáj valamid? Mondj valamit! – ezzel egy időben a pocakomon járt a keze. Még jobban kikerekedtek a szemei, mikor felnevettem.

- Gratulálok nektek! Később beszélünk! – köszöntem el Emmától, majd a vonal megszakítása után teljes mértékben az agyvérzés közelében lévő férjemre figyeltem.

- Nincs semmi baj… - előttem térdelt, így könnyedén meg tudtam simogatni az arcát. – Emma telefonált. Nick végre megkérte a kezét… - azt a sóhajt még egyszer sehogy sem tudná produkálni. Rob feltápászkodott a szőnyegről. Mellém ült, s egyből az ölébe vont.

- Soha… soha… többet… ne… csinálj… ilyet! – lassan és tagoltan magyarázta. – Azt hittem, hogy szívrohamot kapok, mikor meghallottam a hangod. – fúrta a fejét a vállamhoz. Úgy megsajnáltam, hogy azon nyomban csókokkal engeszteltem ki. A férjem kapva-kapott az alkalmon, sőt még rá is játszott. Nekem feszült keményedő ágyéka, egyre jobban égetett a vágy. Nem bírtam ki, finom mozdulatokat tettem a csípőmmel, mire Rob egyből felnyögött. A kezei a ruhám szélét markolták, hogy egyetlen mozdulattal megszabadítson belőle. A ajkai és nyelve már kínzóan kényeztették a meztelenné vált bőröm. Már teljesen kész voltam férfiasságának befogadására. Éppen ezért a kezeim sürgetve szabadították ki féltett kincsét. Rob egyetlen mozdulattal merült el bennem. Kéjesen nyögtünk fel abban a pillanatban. Lökései egyre közelebb sodortak a paradicsomig. Összefűzött ujjainkkal egymásba kapaszkodva ért el bennünket a beteljesülés.

Ezek után még nehezebb volt a búcsú. Hosszú-hosszú percekig öleltük egymást. Minden pillanatot mélységesen elraktároztam, hogy egész héten kitartson. S akkor Rob megszólalt azon bársonyos hangján.

- Kicsim, kérlek nagyon vigyázz magadra! Minden nap felhívlak, beszélünk! Nagyon szeretlek. – így búcsúzott el Rob, majd csókot adott, amibe a lábaim is beleremegtek.

 Újra és újra ezekről a pillanatokról álmodtam. Egyre türelmetlenebbül vártam Őt. Mostanra már nagyon hiányzott a férjem, még úgy is, hogy nyomon követtem a premiereket. A net ontotta magából a frissebbnél frissebb képeket a szereplőkről és a premierekről. Ma végre újra velem lesz. Addig még volt némi idő, amit valahogy el kell töltenem. Persze nem mintha esélyem lett volna unatkozni. A héten többször meglátogattam Emmát, anyát és Claire sem maradhatott ki. Sikerült rávennem Emmát, hogy ma töltse nálam a szabadnapját, másrészt tudtam, Nick elutazott a munkája miatt.

A nem túl kellemes ébredés után készülődtem. A fürdőben végeztem, s öltözködés közben meg kellett állnom. Leültem az ágy szélére. Megszédültem. A pocakomat simogattam, egy kicsit megijedtem, nehogy a babával legyen baj. Szerencsére elmúlt a rosszullétem. Befejeztem az öltözködést, s lassan lementem a földszintre, hogy majd ott megvárom Emmát. Alighogy leértem, már megszólalt a csengő.

- Szia Zoé! – csilingelő hangja egy pillanat alatt változott meg. – Jól érzed magad? Nagyon sápadt vagy. – aggodalmasan nézett rám.

- Szia! Jól, nincs semmi baj… - ismételten a pocakomat simogattam. A konyhába sétáltam Emma lelkesen mesélt közben.

Kávéval kínáltam, mikor fájdalom hasított belém. Meg kellett kapaszkodnom. Emma rögtön mellettem termet. Segített leülni. Egyre erősödtek, viszont rendszertelenek voltak a fájások. Nem akartak múlni sem. Sőt inkább erősödtek. Kissé megijedtem, mert a szülésig még volt hátra egy egész hét, és a szülés megindulásának tipikus jele elmaradtak. Barátnőmre néztem, aki még mindig a kezem fogta. Féltem, mert ilyenről egyik könyvben sem olvastam. Kicsit kezdtem kétségbe esni. Egy kicsit jobb lett ugyan, gyengültek a fájások. Próbáltam tartani magam, azonban egy kevésbé ment. Tovább nem vártunk. Emma segített eljutni a kocsiig, hogy mielőbb a kórháza érjük.

~~~ xxx ~~~

(Robert)

Hihetetlenül gyorsan elszállt ez a másfél hónap. Alig akartam elhinni, pedig nagyon úgy tűnt, hogy nem tudok semmin sem változtatni. Nehéz volt mindkettőnknek a búcsú. Féltettem szerelmem otthon hagyni egyedül, bár voltak szövetségeseim, mert mielőtt elhagytam volna Londont, beszéltem anyuval, Annával és Emmával is. Mindhárman biztosította róla, hogy vigyáznak szerelmemre. Így aztán fájó szívvel, és kicsit nyugodtabban szálltam fel a gépre.

Első állomás LA volt. Dean várt rám a LAX-on azzal a vagy két tucat paparazzival egyetemben. A baseball sapka és a napszemüveg valamennyit tompított a felvillanó vakukon, azonban a folyamatosan ismétlődő sorozatok csak nem akartak szűnni. Dean navigálásával végül csak eljutottunk a kocsiig, ahol végre mindketten megszólalhattunk.

- Hogy vagytok? Zoé és a baba? Gratulálok és sok boldogságot! Hogy tetszik a házas élet?– az orra alatt somolyogott Dean, míg bekötötte a biztonsági övét.

- Köszönöm. Már csak két hét és a karomban tarthatom a hercegnőm. Nem is rossz házasnak lenni… - nevetett fel velem együtt hű testőröm, de a sofőr sem bírta ki vigyorgás nélkül. A gondolataim azonban még mindig Zoémnál ragadtak.

A szállodában Steph várt rám. Gyorsan emlékeztetett a menetrendre, majd pedig lecsapott rám egy stylist. Kissé kikerekedtek a szemeim, mikor azt a bordó vagy nem is tudom, milyen színű öltönyt nyomta a kezembe. Egyetlen kérdésem volt, miért nem lehet valami normálisabb színt választani, mint mondjuk a feketét, kéket. A válasz pedig egy adag kuncogás volt a képembe. Tudomásul vettem vesztettem.

A premier előtt néhány magazin, csatorna villáminterjúján kellett mindenkinek részt venni. Ezt leszámítva szerencsére nem volt más dolgunk. A srácokkal így volt időnk kicsit dumálni, amit előszeretettel az erkélyen cigizés közben oldottunk meg. A kellemeset kötöttük a hasznoshoz.

A premierre a szokásos díszkíséretemmel érkeztem meg. Mosolyogtam és integettem a ránk várakozó tömegnek és a kameráknak. Tudtam, hogy a feleségem nézi a közvetítést. Persze ezt csak telefonon közölte velem, olyan jó volt hallani a vidám hangját. Eszméletlenül sokan voltak. Le is esett az állam, ahogy végiggurultunk a kordonok mellett. Kris előttem érkezett nem sokkal. Amint meglátott el is kapta a karom. Így legalább a fotósok kedvükre kattogtathattak, míg pózoltunk nekik.

- Ne hagyd, hogy eltaknyoljak! – susogta a fülembe, miután erőteljesen megkapaszkodott belém. – Hiába mondtam, hogy a franc veszi fel ezeket a rohadt cipőket…. De mintha a falnak beszélnék… Tíz centis sarkokon egyensúlyozhatok! – morgott Kristen a külvilág számára mutatott bájos mosoly mögé rejtőzve.

- Mert szerinted én választottam ezt a színt? – utaltam a rajtam lévő öltönyre. Erre alig bírta visszatartani a röhögést, amit végül köhögésnek álcázott.

- Te nyertél! – bökött oldalba. – Gratulálok amúgy, bár jól titkoltad az esküvőtöket. – ismét oldalba bökött. Nem túl finoman, mire csak felnyögtem. Erre képes volt csak megvonni a vállát. – Hogy van Zoé? Kár, hogy nem hoztad el!

- Kösz! Hidd el, szívesebben tudnám magam mellett. Szerettem volna, hogy elkísérjen, de már csak két hét van a szülésig. – Kristen már megint oldalba bökött. - Jól van, nem úgy értettem. Nem helyetted. De kis harcias vagy! Hol hagytad a Lucast? – közben Taylor is mellék sodródott, így már hárman pózoltunk.

- Meló van neki, viszont a new york-i premier után maradok nála…

A közös képek után a kordonok mellett várakozók felé tartottunk. Hárman három különböző irányból, s ezzel kezdetét vette a maratoni autogramosztás. Fél szemmel figyeltem az érkezőket, s a sorstársakat. Az összes szereplő aláírás osztással vagy a rajongókkal való közös fotókon pózolt. Már egyre jobban fáradt a kezem, végre megkönyörültek rajtam. Steph és Dean az épület felé kísért. Vidám voltam, bár Zoé jelenléte többet jelentett volna. Többnyire inkább testben voltam jelen, a gondolataim egy másik kontinensen jártak. Már most vártam, hogy felhívhassam a feleségem.

Ahogy teltek a napok, úgy hiányzott egyre jobban Zoém. A los angeles-i után a new york-i premier, mint úgy általában mindenben, sokkal visszafogottabb volt. Bár itt sokkal több újságíró, riporter várakozott ránk, hogy néhány percben meginterjúvoljanak bennünket. Ugyanakkor New York-ba csak hárman érkeztünk, Kristen, Tay és én. Persze ebből adódóan ránk így még nagyobb figyelem összpontosult. Nem kerülték el a figyelmem a neten keringő és megjelenő téves cikkek. Ismételten Kristen és a közöttem lévő viszonyt boncolgatták, elsősorban amiatt, hogy Zoé nem jött velem. Szörnyűnek tartottam ezt az egészet, s inkább a telefonért nyúltam, hogy beszélhessek a feleségemmel, meg kellett győződnöm róla, hogy semmi sem vesz komolyan ezekből a hazugságokból.

A premier jól sikerült, sőt még meglepetésben is volt részem. Lucas valóban eljött, de nemcsak ő, hanem Sarah Danny-vel, és Jane pedig Matt-tel. Nagyot néztem, mikor összefutottam velük. A lányok egyből a nyakamba ugrottak, míg a srácok karba tett kézzel méregettek engem. Sarah még a fülembe súgta, hogy Danny-nek nem volt más választása. Még véletlenül sem akarja kihúzni a gyufát.

 Már az utazás kezdete óta visszafele számoltam a napokat. Végre megérkeztünk, s a pilóta hangja a landolásra figyelmeztetett bennünket. Türelmetlenül doboltam az ujjaimmal. Ez a táv messze az eddigi leghosszabb repülőutam volt. Mintha nem akart volna elfogyni az út. Szerencsére és szerencsésen landoltunk. Újra Londonban voltam, s nem sokára otthon leszek. Biztattam magam, míg a gondolataim már bizony szeretett feleségem körül forogtak. Izgatottan vártam a pillanatot, hogy újra megölelhessem, megcsókolhassam Őt. Borzalmasan hosszú volt ez a hét, amit nélküle kellett kibírnom. Hiába beszéltünk minden nap, ami roppant jól esett a lelkemnek, de mégsem volt ugyanaz. Semmi sem veheti fel a versenyt azzal, hogyha a karjaimba tarthatom, ha az édes ajkait ízlelhetem. A gondolataimból a telefonom rángatott ki. Nem is kellett a kijelzőre néznem, mert a dallamból tudtam, hogy egyetlenem hív.

- Szia Édesem! De hiányoztál Kicsim! Már landoltunk, s nemsokára nálad leszek! – vidáman hadartam a készülékbe, míg a kifelé igyekeztem a kíséretemmel. Szóhoz sem engedtem, mert tudatni akartam vele az érkezésem.

- Rob… Rob… Nem Zoé vagyok… - megtorpantam abban a pillanatban, mikor az ismerős hangot meghallottam. A szavai csak lassan nyertek értelmet. – A kórházba gyere!

- Emma? – összeszorult a torkom, mert valahogy rosszat sejtettem. – Ugye nincs baj? Még nincs itt az idő! Mondj már valamit! – egyre idegesebb lettem és ezzel együtt türelmetlenebb is.

- Még nem tudok semmit… - amint ezt elmondta már le is nyomta a telefont. A szívem tájékán erős fájdalmat éreztem. – Nem! Nem lehet bajuk! Nem lesz semmi baj! - Tudatosítani kellett magamban. Azt nem bírnám ki.

- Rob… Rob jól vagy? – kapott a karom után Dean. – Lélegezz! Hallod! - Még mindig ugyan ott álltam, s mintha megszűnt volna körülöttem a világ. Elhomályosult a világ.

- Zoé… kórházban… van… Odamegyünk! – vettem erőt magamon. Dean bólintással jelezte, hogy megértette. Nem kérdezett többet, nem faggatott, csak megszaporáztuk a lépéseinket, hogy minél gyorsabban a kocsiba vághassuk magunkat.

Idegesen markoltam a kezemben tartott telefonom, már szinte fehéredtek az ujjaim. Valamibe kapaszkodnom kellett, mert a szívem körüli fájdalom egy cseppet sem enyhült. Folyamatosan ugyanazt ismételtem magamban – Nem! Nem lehet bajuk! Nem lesz semmi baj!

Amint begördült az autó a kórház elé, egyből kipattantam, s mint egy őrült rohantam befele. Hirtelen azt sem tudtam, hova kell mennem. Egy nővértől kértem futtában útba igazítást. A hosszú folyosón végig rohantam, nem törődve a szúrós pillantásokkal. Végre felfedeztem az egyik ajtó előtt Emmát.

- Ideértél. – ennyit mondott, s míg lihegve kapkodtam a levegőt megölelt. – Bent van az orvos… Olyan sápadt volt… és erős fájásai voltak…

- Mit…mit mondott… az orvos? Baba? – a torkomban dobogott a szívem. Nemcsak a futástól, hanem az idegességtől is.

- Valami jósló fájásokról beszélt… és a vérnyomása miatt lett rosszul… - ekkor kinyílt az ajtó. A doktor lépett ki, viszont Zoét ágyastul tolták utána.

- Zoém! Kicsim, itt vagyok! – simogattam meg az arcát és a kezét szorítottam. – Már nem megyek sehova!

- Rob… Rob… - két fájás között sikerült megszólalnia a feleségemnek. – Manócska tovább már nem bír várni…

Lassan értelmet nyertek Zoé szavai. Megszületik a lányom. Hamarosan a karomban tarthatom Őt. Egy nővér elkapott, s addig nem engedett vissza szerelmem mellé, míg fel nem vettem a kezembe nyomott kellékeket. Amint végeztem ellenőrizte, s odaengedett Zoém mellé. Igyekeztem nyugtatni. Erőt sugározni felé, vagy éppen vele együtt lélegeztem, hagytam, hadd szorítsa a kezem. Amit megtett. Már sajgott a kezem.

- Zoé, most jön az utolsó… Egy nagyot nyomjon! – nézett fel doktor. Zoé csak bólintott és mindent beleadott. Aztán erőtlenül hanyatlott vissza az ágyra.

- Ügyes vagy, Édesem! – simogattam a kezét, az arcát. Puszit nyomtam a homlokára.

- Gratulálok, egészséges és gyönyörű kislány! - Abban a pillanatban egy vékony sírástól lett hangos a szoba.

Egy apró kicsi csoda keservesen sírt. Bebugyolálták, majd pedig a kezembe vehettem. Kicsit félve és bizonytalanul tartottam az első pillanatban. Ahogy tudatosult bennem, hogy apa lettem, úgy lettem magabiztosabb. Az én kicsi Angyalom. A kicsi hercegnőnk. Megszületett.

- Szia Kicsi Angyal! – a sírása ugyan mérséklődött, de még mindig sírt. Majd az anyukája karjára helyeztem. Zoé remegő kézzel simította végig a kislányunk arcát.

- Szia Manócska! Te sem bírtad már tovább apu nélkül… - könnyekig meghatódtam, és muszáj volt megcsókolnom a gyönyörű feleségem.

A nővér végül elvette tőlünk a kicsit. Azt mondta, hogy megtisztogatják, pár vizsgálat után vissza fogják hozni. Zoé felé pillantottam, aki megint rettentő sápadt volt. Sípoló hang hasított a szoba alapzajába. S hirtelen zűrzavar kerekedett. Többször hallottam az összeomlik kifejezést. Csak kapkodni tudtam a fejem, hogy most mi van. De nem maradhattam tovább, az orvos ridegen közölte, hogy most rögtön hagyjam el a szobát. Mivel nem mozdultak a lábaim, így egy nővér kikísért.

Az ajtóval szemközti falig támolyogtam. Először csak megtámasztottam a kezem, úgy éreztem, hogy hatalmas súlyokat pakoltak volna rá a vállaimra, melyek cipelését nem bírtam tovább. A falnak vetettem a hátam, de a térdeim felmondták a szolgálatot. Lecsúsztam a fal mentén. S az eddig homályos tekintetem még inkább azzá vált, míg végül utat engedtem a könnyeimnek. Felhúzott térdeimen könyököltem, míg kezeim közé temettem az arcom. Ramaty állapotban éreztem magam. Az öröm, melyet az imént átjárt a lányom születésének okán, már nem volt teljes.

- Rob… Kisfiam… Mi történt? – anyu hangjára kaptam fel a fejem. Gyorsan megtöröltem a szemeim, hátha akkor jobban látok. Mindkettőnk szülei itt voltak, Emma és Dean is. Anna a férje kezét szorongatta, míg anyut apu ölelte át. Dean lépett elém, és a kezét nyújtotta. Felhúzott, mert erőtlennek éreztem magam.

- A kicsi egészséges csodálatos kislány. – töröltem meg ismét a szemem. – De Zoé… komplikáció… -  nem tudtam elmondani semmit, mert elcsuklott a hangom és összeszorult a torkom. Még bele sem akartam gondolni. – Zoéval sem lesz semmi baj… Erős…

Csendben várakoztunk, mert mást nem tehettünk. Némán könyörögtem, hogy ne vegyék el tőlem a feleségem. A babánknak és nekem is, szükségünk van rá. Az ajtó mögül senki sem akart kijönni. Semmi mozgást nem láttunk. S ahogy teltek a percek úgy lett egyre fájdalmasabb a várakozás.

- Mr. Pattinson, most már megnézheti a kislányát… Átvittük az őrzőbe… Meg tudják nézni… - tette egy nővér a kezét a vállamra. Biztatóan mosolygott. – Nem lesz semmi baj. Menjenek nyugodtan! – a családomra néztem, akik egy emberként engem néztek. Szerettem volna látni a csöppséget, de nem tudtam mégsem egyetlen mozdulatot, egyetlen lépést tenni anélkül, hogy tudjam, Zoé jól van.

- De a feleségem… Még semmit sem tudok róla.. – hangot is adtam az aggodalmamnak. A nővér viszont meglepett.

- A legjobb kezekben van. Megígérem, amint megtudok valamit, szólok Önnek.

Hittem neki, mert itt a folyosón ülve valóban nem tudunk semmit sem csinálni. Összeszedtük magunkat, majd a megadott irányba elindultunk. Anyu megfogta a kezem, biztatóan megszorította. A hatalmas üveg előtt álltunk meg. Onnan csodáltuk az apróságokat. A szemeim egyből kiszúrták a legszebb csecsemőt.

- Hadd mutassam be nektek Marion Charlotte Pattinson-t, a családunk legkisebb tagját… - ezúttal a meghatottságtól lettek könnyesek a szemeim. Elvarázsolt, megbabonázott már most a kicsi lányom. Nemcsak én küszködtem a könnyeimmel, hanem Anna, anyu és Emma is. Családunk férfi tagjai előzékenyen mosolyogtak és még közelebb vonták magamhoz a feleségeiket. Dean pedig gratulációjaként megveregette a vállam. - Apa vagyok! Egy Kicsi Angyal született!