50. Megkönnyebbült sóhajok

Sziasztok,

nem húzom feleslegesen az időt. :D Köszönöm a sok-sok komit és pipát! :D
Gyorsan válaszolok a komijaitokra aztán már olvashatjátok a friss és ropogós új részt. :D

Pixie! kíváncsian várom a véleményed, mert bizony Robci babázik :)

Kitty! már jön is a folytatás, és nem kell tovább agyalni, mi történik Zoéval :) mikre nem emlékszel :D és igen, még mindig tartom magam a kimondott szavamhoz. és jól látod, hogy a sok boldogságos feji (!!!) után kellett egy kis izgalom. :)

Dona! a szerelmeseink visszakapják a harmoniát. :D és élvezhetik a babázást.

Szofi! köszönöm a bókot! már olvashatod is a folytatást és megsúgom nincs függővég!

Tina! köszi a bókot! és nem hagyom tovább szenvedni Robcit! :)

Alice! köszönöm a komid, és kezdődhete a babázás.

Adri! már tényleg kellett valami, mert jó sok boldog fejezet volt (ami amúgy még nekem is meglepetést okozott, hogy ennyi lett belőle) De Robcinak nem sokáig kell szomorúnak lennie...

Heni! bocsi, valóban drasztikus lett a feji, azonban pont erre volt szükség :)

Liza! személy szerint én is imádom azokat a képeket :D most már nemcsak egymást, hanem a picúrkát is így fogják szeretni.

Petra! nem, soha nem lennék annyira gonosz, hogy Robci elveszítse élete szerelmét. nem is hagyom sokáig szenvedni :)

Klau! tudom, tudom, és bocsánat! beváltak a kiskutyaszemek!!!


Most már tényleg jön a fejezet!
JÓ olvasást!

Puszi,
ZoÉ

~~~~~ xxx ~~~~~

 ~ Véget nem érő szép remény ~
50. fejezet - Megkönnyebbült sóhajok

(Robert)

 A kicsi lányom vonzotta és rabul ejtette a tekintetem, nem tudtam betelni a látványával. Egy halvány rózsaszínű ruhácska volt rajta. Sebesen szuszogott, míg a szemeit összeszorította. Ahogy Őt csodáltam, elhittem nem lesz semmi baj. Nem lehet baj, hiszen a kislányomnak szüksége van az anyukájára, aki éppen csak néhány pillantást vethetett rá. Még csak a gondolatot tudatosítottam magamban, hogy erős leszek, mikor a nővér mellém lépett.

- Mr. Pattinson… - szólított meg az ismerős női hang. Hallottam, de nem akartam, sőt nem tudtam elszakadni a kislányomtól. – A felesége jól van… Stabilizálták az állapotát… - a nővér megtartotta az ígéretét. Erre már felé kaptam a fejem. Tényleg szólt, amint megtudott valamit.

- Láthatom? Bemehetek hozzá? – remegő hangon faggattam a nővért. Minél előbb látni szerettem volna a feleségem.

- Igen… A gyógyszerek miatt még alszik… és jelenleg az intenzíven van… Megfigyelés alatt tartják… - fájdalmasan dobbant meg a szívem, s a korábban megjelenő szorongató érzés valamelyest enyhült, de még mindig nem múlt el. Azt hiszem, nem is fog addig, míg Zoé-t nem tarthatom a karjaim között.

- Menj Rob, mi itt leszünk! – engedett utamra a családom. Hálásan biccentettem feléjük, mert nagyon sok erőt adott az ő jelenlétük. Egyedül képtelen lettem volna mindezt kibírni. Láthatatlanul sugározták felém a támogatásuk. Ennek köszönhetően nem süllyedtem le teljes letargiába. A nővér egészen a kórteremig kísért, ahol a feleségem feküdt. Az orvos akkor lépett ki a szobából, mikor mi megérkeztünk.

- Doktor úr! Kérem, hogy van a feleségem? Mi történt? – magyarázatot vagy valami választ szerettem volna kapni. Talán így könnyebben el tudtam volna fogadni ezt a helyzetet. Zoé jól volt, semmi baja nem volt. Az utóbbi vizsgálatokon is mindent rendben találtak. Minden előzmény nélkül majdnem a tragédia határát súroltuk.

- Mr. Pattinson, nyugodjon meg! Most már minden rendben van... A felesége túl van a veszélyen, az állapota stabil, és kielégítőek az eredményei… A terhességek kisebb hányadában szokott jelentkezni hasonló komplikáció… A magas vérnyomás miatt… A felesége esetében a terhesség vége felé kialakuló magas vérnyomás, és a fokozott ideges állapot eredményezte vezetett idáig… A szülés következtében fellépő vérzést hamar sikerült elállítanunk… Most pihenésre és nyugalomra van szüksége… Elképzelhető, hogy hamar felébred, de az is, hogy csak napok múlva… Ébredés után a gyógyszerek miatt kába lehet, illetve meg kell ismételünk néhány vizsgálatot. Most bemehet hozzá… De ne maradjon túl sokáig!

- Köszönöm Doktor úr. –bólintott felém, s elviharzott a másik irányba a nővérrel együtt.

Egyedül maradtam a kórterem ajtajában. Féltem. Ismételten, ma már sokadszorra a torkomba dobogott a szívem. Még mindig sajgott, csaknem akart elmúlni a fájdalom. Egy utolsó nagy levegőt vettem, majd kifújtam. Ezzel igyekeztem megszabadulni az össze rám ragadt negatív gondolattól. Beléptem az ajtón, s meg kellett kapaszkodnom. A gyönyörű feleségem most mérhetetlenül sápadt volt. Azon nyomban az ágya mellé siettem.

- Zoé… Kicsim… Itt vagyok! Kérlek, kérlek, gyere vissza hozzánk! Az angyalkánknak szüksége van az anyukájára! – óvatosan csókoltam meg a homlokát, míg a kissé hideg kezét szorongattam.

Az ágya melletti székre rogytam, egy pillanatra sem engedtem el a kezét. Két kezem közé fogtam a kecses kezét, s megannyi apró puszival hintettem be. Folyamatosan kértem, hogy találjon vissza hozzánk. Mégsem történt semmi. Felemeltem a fejem, s Zoé arcára szegeztem a pillantásom.

Elhomályosult a látásom, s egy emlék kúszott a szemem elé. Egész pontosan az az este, mikor először a kezét nyújtotta és bemutatkozott. S azóta annyi minden történt, mégis azóta szeretem. Nem mertem önmagamnak bevallani, de igen is már az első pillanatban rabul ejtette a szívem, úgy, mint azelőtt még senki. Zoé szerelme, támogatása, bátorítása vagy csak pusztán a jelenléte annyi erőt adott nekem, hogy végül tényleg megtaláltam a régóta keresett és vágyott boldogságot.

- Kérem, Mr. Pattinson, most távoznia kell! Kezdődik a vizit, és a látogatási időre vonatkozó szabályok ezen az osztályon sokkal szigorúbbak. – az ajtóban állt meg a nővér.

- Nem maradhatnék mégis? Kérem. – nem akartam szerelmem magára hagyni, ha már egyszer bejöhettem hozzá. Meg kellett kérdeznem. Válasz nélkül is láttam a nővér arcán, hogy akkor sem maradhatok, ha könyörgök.

- Nem, sajnálom. – érkezett az a válasz, amire számítottam. Lassan fordultam vissza alvó kedvesemhez. A kezére, a homlokára puszit nyomtam, míg óvatosan az ajkára hajoltam, hogy azt is csókkal hintsem. Még mielőtt magára hagytam volna a feleségem újra kértem, hogy mielőbb ébredjen fel.

- A kislányom láthatom? – léptem a nővér elő. Amire egy mosolyt kaptam. Elgondolkodott. Mindketten kiléptünk a folyosóra, ahol anyuék és anyósomék várakoztak rám, Dean-nel együtt.

- A kislányát megnézheti… Beszélek a dajkákkal, s talán még az etetésben is segíthet. – felvillanyoztak a nővér szavai. – Addig a folyósón várakozzon, kérem. – bólintottam, s a nővér távolodó alakját láttam már csak.

- Hogy van Zoé? Beszéltél az orvossal? Mit mondott? – zúdította rám Anna a kérdéseit. Az aggódó anya várta a válaszaimat.

- Zoé állapota. Néhány terhességnél előfordulhat ilyen komplikáció, túl van a veszélyen. Most pihenésre és nyugalomra van szüksége… Hamar felébredhet, de az is lehet, hogy csak napok múlva… Elsősorban a gyógyszerek miatt… - hadartam el mindazt, ami megmaradt az orvossal folytatott beszélgetésből.

- Rob… Tudom, nem ez a legjobb pillanat… - szólalt meg Dean. Felé fordultam és vártam, mit szeretne mondani. – De már mindenki téged keres… Tajtékoznak, hogy még mindig nem kerültél elő… A premierre aláírtad a szerződést…

- Most nem mehetek. A lányom és a feleségem a legfontosabb. – vágtam közbe. Nem gondolhatják komolyan, hogy hajlandó leszek mosolyogva parádézni, míg a feleségem eszméletlen és a kicsi lányom, még csak most született meg.

- Tudom, hogy ők a fontosabbak. De gondold át! Aláírtad a szerződéseket. Már most fenyegetőznek… - próbált jobb belátásra bírni Dean. Az eszem felfogta az indokait, de a szívem mit sem törődött ezzel.

- Kisfiam… Ne csinálj őrültséget! Gondolkozz! – fogta meg a kezem anya. Nem mondott többet. A tekintetében azonban tudtam, mit gondol.

- Rob, igazuk van… Most egyikünk sem tehet semmit Zoéért… A feladatod sem hanyagolhatod el… Most még bemész Marion-hoz… De után kérlek… én kérlek… menj el a premierre… - Anna is amellett kardoskodott, hogy tegyek eleget a kötelességeimnek. Menjek el arra az átkozott premierre.

- Miért?... Miért csináljátok ezt? Pont ti? – hitetlenkedtem. Anna, pont Anna győzködött a legkitartóbban, mikor az ő lányáról van szó. – Hogy kérhet tőlem ilyet? – nem értettem.

- Jót akarunk neked... – jött az egyszerű válasz. Olyan kézenfekvőnek tűnt az ő szemükben. Mégsem akartam csak úgy itt hagyni Zoét vagy a picit.

A nővér pont a legjobb pillanatban érkezett meg. Szó nélkül követtem. Egészen egy ajtóig. Ott azonban kaptam egy köpenyszerűséget, majd pedig kinyitotta előttem az ajtót. Ezúttal nem az üveg előtt, hanem az üveg mögött voltam. Azonban a szoba egész más képet mutatott. Nem voltak itt a babák, csak az én gyönyörűségem sírdogált magányosan. Egy másik nővér lépett hozzá, majd óvatosan emelte a karajiba. Figyeltem és igyekeztem memorizálni a mozdulatsort. A nővér amint észrevett mosolyogva fordítottam felém Marion-t. Leültettek és úgy vehettem a karomba a kisangyalt. Megnémultam, ahogy a kezemben tartottam. – Bárcsak Zoé láthatna Kicsim! Bárcsak már Ő tartana a karjaiban! – hangzottal el magamban sokadszorra a legfőbb kívánságom.

- Marion… én kicsi angyalom… - sikerült végre megszólalnom. A kicsi sírása hirtelen abbamaradt. Óvatosan tartottam, hiszen olyan picinynek tűnt. – Éhes vagy? – fogalmam sincs miket mondtam, csak beszéltem. S ezzel együtt, mintha a lányom megnyugodott volna. A nővér a kezembe nyomott egy cumis üveget. A lányomnak nem tetszett a dolog, azonban végül mégis csak elfogadta. Lassan itta, míg elképedve figyeltem minden vonását. A büffiztetés után értettem meg, miért kellett felvennem azt a köpenyszerűséget.

- Nagyon ügyes voltál Rob! – anyósom szólalt meg először. Apósom úgy, mint a nap folyamán szinte végig, most is csendben maradt. A felesége pont eleget beszélt helyette. Kint voltak a folyosón, mosolyogtak. Képzeletben a homlokomra csaptam. Leesett. Az üveg mögött voltam, így ők könnyedén végignézhették, amint először karomba veszem Marion-t, és magát az etetést.

- Szépen csináltad, kisfiam! – anya is megdicsért, míg apa megveregette a vállam.

Egy utolsó nekifutással kísérletet tettek, hogy rávegyenek a premierre. Végül sikerrel jártak. Meggyőztek, és amellett döntöttem, hogy elmegyek a premierre. Bár kedvem az nem sok volt hozzá. A család többi tagjai is haza indult, bár láttam a szemükben a hezitálást. Aztán együtt indultunk a liftek felé, majd pedig a parkoló irányába. Nem igazán beszélgettünk. Mostanra, már mindegyikünk elfáradt, túl sok izgalom ért bennünket egyetlen nap alatt. Dean velem együtt ült be a kocsiba, de nem volt olyan szerencsém, hogy haza vigyenek. A hotelbe vittek, ahol már a hajukat tépték, mivel nem érkeztem meg időben.

Nagyjából épen úgy viselkedtem, mint egy zombi. Agyatlanul tettem azt, amit mondtak nekem. A kirakott ruhákat húztam magamra, azzal sem törődve, hogy mit adnak rám. Szerintem simán a bohóc ruhát is felvettem volna, ha éppen azt nyomtak volna a kezembe. Az agyam talán kikapcsolt, vagyis inkább minden pillanatban Zoé és Marion körül járt az eszemben. Ettől függetlenül hallottam mindent, amit körülöttem beszéltek. Összesúgtak mögöttem, s találgatásokba bocsátkoztak, mi történt velem. Dean igyekezte őket elhallgattatni vagy elhajtani, azonban még inkább ezek a személyek háborodtak fel.

- Elég legyen! – szólaltam fel kissé erélyesebben. Szerencsére egy cseppet sem voltam durva. Elfogyott a türelmem és kibukott belőlem minden. Rettentő feszültség dolgozott bennem. – Igen, rohadtul szét vagyok csúszva… Egész héten premierekre és interjúkra jártam… Repültem, jó néhány órát… S arra értem Londonba, hogy a feleségem kórházban van, rosszul lett… Éppen csak beértem a kislányom születésére, és a boldogságom egy pillanat alatt robbant szét, mivel a szülés alatt komplikáció lépett fel… Azóta a feleségem eszméletlen… Mindezek után itt vagyok, csak mert kötnek a szerződések, s a még nagyobb káoszt szeretném elkerülni… Úgyhogy, ha lehet kíméljenek meg az epés megjegyzéseiktől! – mondtam végig egy szuszra. Miután kiadtam magamból, mindent a fürdőbe vonultam. Jól becsaptam magam mögött az ajtót. Megnyitottam a hideg vizet, majd a kezeimet alátoltam. Lehűtött a víz, így a képem is megmostam. Megtörölköztem, majd a tükör felé fordultam. Tényleg szarul néztem. Vállat vontam.

A premier székhelye az egyik pláza volt. Amúgy is rengetegen lézengenek pusztán szórakozásból az üzletek között. Azonban a mostani tömeg minden eddig tapasztalt tömegen túl tett. A rendezőnk, Tay és én voltam beosztva, hogy jelenjünk meg a film népszerűsítése érdekében. A szerződés aláírásakor még örültem is neki, hogy három helyen kell megjelennem. Azonban ezek a nagyobb premierek kategóriájába estek.

Az autó lassan gördült be a kijelölt helyre. Egyetlen, de rettentő hosszú, kordonokból kialakított folyosóval lehetett eljutni a bejáratig. A kordonokon persze csüngtek a rajongók. A sajtónak, riportereknek, csatornák képviselőinek volt egy elkerített részük, ahol mindenképpen meg kellett állnom. Kiszálltam az autóból és intettem a rajongóknak, azonban képtelen voltam mosolyogni. Egy utolsó nagy levegő után a sarkamban Dean-nel megindultam előre. David sorra válaszolt a neki szegezett kérdésekre, addig Taylor a rajongóknak pózolt. A sajtósok egyből lecsaptak rám, amint elég közel értem hozzájuk. Automatikusan válaszoltam, persze szigorúan a filmmel kapcsolatos kérdésekre. Másra nem.

Átverekedtem magam a média képviselőin, de a rajongók csak még következtek. Egyre kevésbé tudtam tolerálni a hangoskodásuk, így amilyen gyorsan csak tudtam megsürgettem az aláírás osztását. De csak nem akartak elfogyni a rajongók. Aztán végre elértük az épületet. Zúgott a fejem a pihenés hiányától és a kinti hangzavartól. Elegem volt mindenből. – Mi a fenét keresek én itt? – hangzott el vagy ezredszerre el a kérdés a fejben. Válasz azonban csaknem érkezett. Még a máskor olyannyira kedvelt after parti egyenesen egy kínszenvedéssel ért fel. Azonban néhány fejes addig nem nyugodott, míg nem koccintottam velük. Majd inkább a gyors távozás mellett döntöttem.

Végre haza vittek, ahogy kértem. Azonban kifejezetten rossz érzés volt úgy belépni a bejárati ajtón, hogy üres ház fogadott. Egyedül voltam, a már szinte bántó csend vett körül. Felvánszorogtam a hálószobánkig, s leszórtam a ruháim. Még mielőtt bevetődtem volna az ágyba, beiktattam egy gyors zuhanyt. Lemosta rólam az egész napot. Üres volt az ágy, szinte elvesztem benne. Máskor Zoé egyből hozzám bújt, amint mellé feküdtem. Hiába vártam, ez nem történt meg. Aztán a fáradtság legyőzött.

Másnap már kora reggel felébredtem, s mivel úgysem tudtam tovább aludni, így összeszedtem magam és néhány dolgot. Reggeli kávé és cigi után egyből a kórházba hajtottam. Szinte végig száguldottam a városon, nem törődve a sebességhatárokkal vagy esetenként a lámpákkal. Csak egyet szerettem volna, minél előtt újra a feleségem és a lányom mellett lenni.

Szerencsére Zoéval minden rendben volt. Éppen csak megérkeztem, mikor a doktorral összefutottam, aki vázolta kedvesem jelenlegi állapotát. Befejezték a gyógyszerek adagolását, hogy miután Zoé felébred, mielőbb szoptathasson. Az állapota továbbra is stabil volt, így átszállították egy szobába. Egyedül volt ott, ennek köszönhetően szinte egész nap vele lehettem. A családunk és barátaink meglátogatták a feleségem, s mindegyikőjük biztatott engem, hogy minden rendbe fog jönni. Másrészt Marion-t is áthozták, velünk lehetett. A nővérek elláttak egy-két jó tanáccsal, s egyre bátrabban, de mindvégig ügyelve a kicsire, vettem a karomba.

Három egész nap telt el, mióta Zoét áthozták ebbe a szobába. Azonban még mindig nem ébredt fel. Csak három nap volt, én mégis heteknek éreztem. Zoé kezét fogtam, ahogy máskor is, a tekintetem hol kedvesem, hol kicsi lányunk között járt. Szívem két elrablója békésen aludt, s óvtam mindkettőjük álmát. - Marion jól lakott, és tiszta pelenkával az elkövetkezendő két-három órában biztosan nem ébred fel. - Az első pelenkacsere elég meghatározó és megrázó élmény volt számomra. Mostanra azonban már egyedül sikerült megcsinálnom. De úgy látszott elszámoltam magam, mert Marion felébredt, amit hüppögve adott a tudtomra. A sírását megelőzve óvatosan a karomba vettem. Lassan egyet-egyet lépve ringatni kezdtem. Azt reméltem, hogy visszaalszik.

- Szia Kicsi Angyal! – még most is ámulattal tartottam a kezemben a csöppséget. Olyan aprónak és törékenynek tűnt. Szépséges és roppant élethű játékbabának látszott, pedig Ő a mi szerelmünk tökéletes megtestesülése. – Marion manócska. – folyamatosan ringattam, míg lopva Zoémra pillantottam. Az ágya mellett sétáltam fel s alá. Marion kinyitotta a szemecskéit. Azokkal a óriási kék szemeivel érdeklődve figyelt a hangomra, még akkor is, ha nem értette, miket beszélek neki. - Manócska! Te sem bírod már anyu nélkül… Tudom, Kincsem, tudom… - Azokat az óriási szemeit rám emelte, s elolvadtam tőle. Annyira Zoé vonásait láttam a hercegnőnkben. Gyönyörű lesz, mint az anyukája. Már most fájhat a fejem, hogyan hajtom el a srácokat a lányom közeléből. – Már most sorba rabolja el a szíveket, de majd ha felnő sorra fogja összetörni őket… - Bele se mertem gondolni, mi lesz itt. Azonban a kicsikém egyre laposabban pislogott felém. Egészen addig, míg a drágaságom elaludt a karjaimban. Le akartam tenni, de aztán nem volt szívem hozzá. Még ölelni, még kicsit babusgatni szerettem volna. Mikor azonban újra feleségem felé pillantottam, azt hittem, hogy képzelődök. Szerencsére nem erről volt szó. Egyből hatalmas, megkönnyebbül sóhajok kaptak szárnyra.

~~~ xxx ~~~

(Zoé)

Lassan megrebegtek a pilláim, s végre ki tudtam nyitni a szemeim. Nem igazán értettem semmit, hol vagyok vagy épp hogy kerültem ide. Mozogni sem tudtam, vagyis a testemet a zsibbadtság bénítottam le. Ennek ellenére éreztem a tűt a karomban, amivel bekötötték az infúziót. Újra lehunytam a szemem, de egyből kipattantak, ahogy meghallottam azt a bársonyos hangot. Egyre jobban rá fókuszáltam, s megláttam a legcsodálatosabb képet. A férjem a karjaiban tartotta a kislányunk, s olyan áhítattal beszélt neki, végtelen odaadással tartotta, hogy egyből könnyek szöktek a szemembe. Erről a jelenetről az utolsó ép és tiszta kép ugrott be, Rob csókja volt, miután megszületett a kislányunk.

- Édesem, kérlek, még ha nehéz is… Mondj valamit! Bármit, akármit, csak tudjam, nem káprázik a szemem! – suttogta felém a férjem, egészen az ágyam széléig.

- Szeretlek… - nyögtem ki, mert eléggé kiszáradtam, de még ha bele pusztultam volna, akkor is kimondtam volna ezt a szót. Elképesztően hiányzott a férjem, a tekintete, amelyben szinte egy másodperc alatt elvesztem.

Hiába mondtam ki, még mindig hitetlenkedve pislogott rám. Mostanra volt már végre annyi erő a kezemben, és a zsibbadás is alább hagyott, hogy fel tudtam emelni a karom. Az ujjaim kicsit remegve érintették meg Rob kezét. Csak megsimogattam, de már így is szinte éreztem az éledező szikrákat.

Olyan hirtelen történt minden, alig fogtam fel az eseményeket. Rob óvatosan letette Mariont, majd azzal a lendülettel két keze közé kapta az arcom, s már az ajkaim ízlelte. Nem volt túl hosszú csók, de mindketten sóhajtozva váltunk el egymástól. A férjem mellém ült az ágyba, közel vont magához. Egymást ölelve néztük az alvó csöppségünket.

Rob kapott először észbe, aztán megnyomta a nővérhívó gombot. Nem sokkal később nemcsak a nővérek, hanem a doktor is megérkezett. Rob ugyan fel akart kelni mellőlem, de nem engedtem el. Az orvos többnyire rutin kérdéseket tett fel, amire igyekeztem válaszolni. Az egyik nővér addig megszabadított az átok infúziótól. Még meg is könnyebbültem. A doktor az előtte lévő papírra szorgosan jegyzetelt, majd a nővéreknek mondott valamit mielőtt távozott. Mindenesetre én nem értettem, tele volt a mondanivalója csupa orvosi kifejezéssel. Ez egy kicsit megrémített, s még szorosabban öleltem a férjem.

- Zoé, édesem, nincs semmi baj… - éreztem meg Rob ujjait az állam alatt. Finoman felemelte a fejem, találkozott újra tekintetünk, és tényleg nyugalommal töltött el az ismerős szempár.

Észre se vettem, hogy csak ketten, illetve hárman maradtunk a szobába. Ez egy újabb csókra sarkallt. Hiszen egy egész hetet Rob nélkül kellett kibírnom, s nem egészen így vártam volna haza. Aztán hirtelen bevillant valami.

- Rob… Mennyit aludtam? – tétován kérdeztem. Nekem tényleg úgy tűnt, hogy csak aludtam egyet.

- Három egész napot… - válaszolta meg a kérdésem. De tovább ne húzta az időt, ismételten az ajkaimat kényeztette.

Ezt a pillanatot választotta egyetlen kicsi angyalunk, hogy jelezze a jelenlétét. Rob egyből ugrott is. Lelkesen magyarázott a csöppségnek, míg a karjaiba emelte. A kicsiny lány amint meghallotta az apukája hangját elcsendesedett. Marion már most a picike ujjai köré csavarta az apját. Meghatottságtól megrészegülten figyeltem kettősüket. Nagyon tetszett, hogy Rob ennyire ügyesen és magabiztosan viselkedik a babácskánkkal. Három nap, három egész nap ilyen sokat jelent.

Kicsit jobban arrébb csúsztam az ágyon, így Rob vissza tudott ülni mellém. Azonban most nem bújtam hozzá, hanem a kezében tartott hercegnőnket csodáltam. Olyan gyönyörű volt. Az óriási kék szemeivel, amit az apukájától örökölt, figyelte a világot. A picike szőke hajacskáját, a pofiját cirógattam meg. Majd a kicsike keze kinyílt, s a simogató ujjam megfogta. Bár egyáltalán nem tudatos volt a mozdulat Marion részéről, mégis rettentően sokat jelentett nekem. Egyből potyogni kezdtek a könnyeim.

- Egy igazi csodát hoztunk össze… Szép munka! - nyomot puszit az arcomra a férjem. – Ugye, milyen tüneményes!

Csak buzgón bólogattam, mert képtelen voltam megszólalni. Szótlanul puszit hintettem szerelmem arcára, majd mikor Rob felém fordította a fejét, egy rövidke szerelmes csókot váltottunk. Majd a vállára hajtottam a fejem, s az örömtől potyogó könnyekkel élveztem a varázslatos látványt. Hiszen megvolt mindenem, mindent megkaptam, amire valaha vágytam.