18. fejezet - The show must go on

Sziasztok,

elérkezett a mindenki által várt pillanat. Flóra és Rob. :D Ezúttal egy teljes Rob szemszöget élvezhettek, benne újabb puzzle darabokkal ;) Remélem ismét elnyeri a tetszéseteket és újra ilyen sok komival örvendeztettek meg! Az ajánlatom még mindig áll, hogyha hamar összejön legalább 3 komi (a több sosem baj), akkor jön a részlet ;) Egy kicsit a mostani fejezethez (és kövi részhez) igazítottam a hátteret is. :D

Ismételten nagyon köszönöm Nektek a komikat és hogy szavaztatok!

- Dona! tudom, hogy nagyon gonosz vagyok, de így sokkal izgisebb az egész történet, hogy cseppenként érkeznek az infók. :D arról a bizonyos szerelemről kicsit később érkeznek a morzsák (nem az a pasi halt meg), Flórának az a barátját veszítette el, akivel TALÁN elképzelt volna egy közös jövőt.

- Demon! Flóra épségben haza fog érni, miután Rob... :D

- Kitty! oh, még előkerül az a nagy szerelem, ezt garantálom, hogy semmi se menjen egyszerűen :D hát reméljük, hogy Rob elég hathatós lesz!

- Klau! csináltam valamit, mégpedig küldtem egy jelet, ami alapján Rob végre megtalálhatja Flórát :D

- Bulika! köszi, hogy írtál! nos magándetektívre nem gondolt Rob, de elintézem, hogy meglelje Flórát :D

- Alice! nagyon örülnék neki, ha minél több kérdéssel bombáznátok! ajaj, pedig tényleg nem szándékom, hogy örületbe kergesselek titeket. ezért is sietek mindig a folytatással :D

- Neso! örülök, hogy tetszik! lehet, sok és apró lépésben haladunk, de megéri, mert a végén minden kiderül. :D Lesz találkozás, és reményeim szerint, micsoda találkozás!

- Pixiem! köszi! egy pici türelem, mert először még találkozniuk kell, de már nem sok van hátra addig, amire vársz! ;)

Jó olvasást!

Nagyon várom a véleményeket!

Puszi,

ZoÉ

  

„A rendes emberi életben az időnek nagyon színes és változatos jelentősége van. Az ember felébred reggel és élni kezdi az idő millió kis tarka fejezetét. S ahogy telik a nap, az idő mindig jelent valamit, mindig hoz valami újat és meglepőt az ember életébe. Percről-percre fűződnek egymásba a történések gyöngyszemei s még akkor is, amikor semmi sem történik, maga az időben rejlő lehetőség elég ahhoz, hogy érdekessé tegye az életet. A váratlanra való várakozás teszi az ember életében izgalmas élménnyé az időt.”

(Wass Albert)

~~~ xxx ~~~

Robert

London, 2011.05.21.

A dühöm nem akart csillapodni. Hiába mentem el a bárba. Hiába vártam, mert még csak fel sem tűntek a srácok egész este, miután abban a privát terembe vezető folyosóra léptek. Aztán meguntam a várakozást. Ledöntöttem néhány italt, míg várakoztam, és felbátorodtam. Csakhogy a csaposnak elege lett belőlem. Ráadásul annak a mocskos alaknak még volt képe kidobatni a bárból. Tény, hogy nem hagytam békén, de akkor sem lett volna szükség arra, hogy kidobasson azzal két hústoronnyal. Természetesen nem akartam elmenni, nem akartam feladni és ellenkeztem is rendesen, ezért úgy lökdöstek ki az épület mögötti sikátorba. – Kész csoda, hogy nem vertek el jobban. – Az egyik hústorony egyet behúzott nekem, amolyan ajándékként. Ennek köszönhetően a földön kötöttem ki.

- Hagyd, ez csak egy részeg idióta! – a másiknak több esze volt és megállította a társát még mielőtt megütött volna. Ha így tesz, akkor még ha esélytelen lett volna a győzelem számomra, akkor is visszaütöttem volna. Legalább a bennem tomboló feszültség egy részét, tetemes részét levezethettem volna.

- Húzz haza! – üvöltött rám még egyet utoljára a verekedős tag. Azután otthagytak. Vissza sem néztek. Egyedül maradtam a halvány fényekkel megvilágított sikártorban.

Feltápászkodtam és az épület falának vetettem a hátam. Zúgott a fejem, a szám szélébe belehasított a fájdalom. Automatikusan nyaltam meg az ajkam, s egyből éreztem a kissé fémes ízt, melynek forrása a kiserkenő vérem volt. A kézfejemmel durván töröltem le. A mozdulat újabb fájdalmat okozott, de nem érdekelt. Ennek tompítása érdekében egy szál cigarettát húztam elő a dobozából. Néhány slukk után erőt vettem magamon és haza indultam. – Itt már semmit sem tehetek. – állapítottam meg magamnak. Egyetlen szerencsém volt, hogy szemtanúk nélkül zárult a kiruccanásom. Nem támadtak le, nem fényképeztek le. Nagyon valószínűnek tartottam, hogy ezek az arcok még csak fel sem ismertek, ami egyszerre volt áldás és átok. Itt ezen a helyen, egy senki voltam. Alapjáraton imádtam volna, de sehogy sem tudtam közelebb kerülni Flórához.

Haza érve első utam a konyhába vezetett. Egy üveg sört vettem elő, s a kissé megdagadt számra szorítottam. Jól esett neki a hideg, aztán előkaptam a sörnyitót. Nagyot kortyoltam a hűs nedűből. Az üveg társaságában tartottam az emeletre. A szobám helyett a fürdőbe mentem. A mosdó szélére raktam a söröm, majd leszórtam magamról a ruhám és beálltam a zuhany alá. Hosszan engedtem magamra a vizet.

Egy kicsivel később már az ágy szélén ültem és már megittam a maradék sört. Aztán elfeküdtem az ágyon. De csak nem akarta álom jönni a szememre. Álmatlanul forgolódtam és szenvedtem az ágyamban, legnagyobb sajnálatomra egyedül. Képtelen voltam aludni. Ha lehunytam a szemem, akkor csak Őt láttam magam előtt. Ráadásul a képzeletem játszott velem, mert újra és újra az after partis éjszaka folytatását vetítette elém. Ettől csak még jobban hiányzott nekem, és a hiánya csak még jobban emésztett. Ha rám nézett, ha csak rám mosolygott, neki nem kellett színészkednem. A valós önmagam mutathattam és azt ismerhette meg.

- Cserbenhagytam. – Egyre jobban felemésztettek az érzések, emésztettem magam. – Cserbenhagytam. Emiatt nem nyugszik a lelkem. Addig biztosan nem nyugodhatok meg, míg meg nem győződök róla, hogy biztonságban van, hogy jól van.

Hajnali hármat mutatott az óra, de egyszerűen képtelen voltam az alvásra. Utoljára ilyen korán csak a forgatás miatt kellett kelnem, de most még az sincs. Vagyis nem sokára kezdődik a forgatás Torontóban. Aztán rám tört egy eddig ismeretlen érzés. Ha valahogy sikerül visszahódítanom Flórát, akkor el se akarom engedni. Most először fordult meg a fejemben komolyabban az a lehetőség, amit Dean olyan könnyűszerre közölt velem. Flóra kísérjen el a forgatásra. – Nem is rossz ötlet. Nekem, miért nem jött hamarabb az ötlet? Tudnám, hogy merre van. Bár a forgatás alatt nem sok időt tudnánk együtt tölteni és lehet, hogy unná is egyedül… - Az éjjeli szekrényre rakott telefonom hirtelen vadul csörögni kezdett, ezzel totálisan összezavarva az eszmefuttatásom.

- Helló Rob! – hadarva üdvözölt a férfi hang. – Remélem, észnél vagy! – már a veszekedéshez sem volt erőm, és kedvem sem. Bár bosszantottak a hülye beszólásai. Jelen pillanatban mégis én voltam az adósa. De még mennyire, pedig még nem is tudtam, miért hív.

- Helló Cosmo! Mi a fenét akarsz hajnali 3-kor? – fáradtan motyogtam a telefonba. Ha ő nincs, akkor tényleg csak a sötétben tapogatnánk. Nem mintha most jobb lenne a helyzet, de legalább elmondhatjuk, hogy próbálkozunk.

- Most hívott az egyik haverom, látta Flóra kocsiját. Megvan! Érted? Kapd össze magad, egy fél órán belül ott vagyok érted. – amint eljutottak a szavak jelentése az agyamig rögtön felpattantam az ágyról. – Megvan! – ismételtem magamban, mert alig mertem elhinni.

- A kocsiját? - kérdeztem értetlenül. - Biztos, hogy Ő az? – valahogy egy kocsi nem tűnt a legbiztosabb nyomnak. Pusztán az alapján olyan biztos, hogy Flóra az. Nagyon rossz dolgok jutottak eszembe. Kocsi lopástól a bántalmazáson keresztül valami erőszakos bűncselekményig, s mindegyik áldozataként Flóra jelent meg a fejemben.

- Igen. Flóra az. Ha meglátod a kocsiját, megtudod, miért olyan fontos ez. Na, nem érünk rá, kapd össze magad mihamarabb! – egyből megnyugtatott a válasza. Felpörgettem magam, hogy tényleg minél előbb találkozhassak Flórával.

- Kösz Cosmo. – hálával tartozom neki, az már egyszer biztos. Éppen csak kinyögtem, mire lecsapta a telefont. Azt sem tudtam hirtelen, mihez kezdjek. Végül lekaptam magamról a pólóm, s tisztába bújtam bele. Farmer, ing és pulcsi. Telefon, cigi, öngyújtó, pénztárcám. Sorra vettem a dolgokat, hogy minél előbb elkészüljek. Nem tudtam, hova tartunk, így csak a legszükségesebb dolgokat vettem magamhoz.

Rohamléptekkel siettem a földszintre. Cipőt húztam, s idegesen néztem a telefonom kijelzőjét. Cosmo fél órát mondott, de alig akart haladni az idő, mintha csak egyhelyben toporgott volna. Megszomjaztam a nagy várakozás közben. A konyhában matattam, jobban mondva a hűtőben. Egy palack vizet vettem elő. Igyekeztem csendben maradni, de valamennyi zajt sikerült csapnom. Gondolom ezért jött le anya. Meghallott engem és megdöbbenve nézett végig rajtam. Hajnalban indulásra készen álltam vele szembe. Aggódva faggatni kezdett, hova készülök. Kínszenvedés volt ez a pár nap. Most meg ott álltam előtte teljes harci díszben, s nagyon menni akartam. Ahogy végigmért, úgy látszott minden átfutó érzelem az arcán. A válaszom hallatán még le is sápadt.

- Megtalálták Flórát. – szívből mosolyogtam, mert nagyon megkönnyebbültem. Bár a már a saját szememmel akartam látni. Csak remélni tudtam, hogy nem tűnik el, mire odaérünk. – De hova is? – ezt Cosmo elfelejtette velem közölni. – Mindegy, a lényeg, hogy megyünk.

- Miért fontosa neked ennyire az a nő? Nem látod, hogy csak szenvedsz miatta? Mit tud adni neked, amitől ennyire odáig vagy érte? – ismét sikerült anyának a kérdéseivel leforráznia. Ezúttal megőrizte ő is és én is a higgadtságunkat. De nem hagyhattam szó nélkül. Nem értettem, egyszerűen nem tudtam felfogni, mit ártott neki Flóra és miért van ennyire ellen.

- Nem miatta, hanem nélküle szenvedek. Fontos nekem, mert mellette önmagam vagyok. De ezt már elmondtam. Neki nagyobb szüksége van rám, mint azt te gondolnád. – válaszoltam neki könnyedén és őszintén.

- Elvakít az a nőcske. Nem látsz tisztán. Ő okosan cselekedett, amire kértem… - sokkolva hallgattam anyám szavait.

Kopogásra eszméltem fel. Anya mellett elhaladva siettem az ajtóhoz. Cosmo ahogy ígérte megérkezett. Az ajtóból visszanyúlva lekaptam a kabátom és a baseball sapkám a fogasról, majd behúztam magam után az ajtót. Már egyenesen fájt a fejem, s egyáltalán nem értettem már semmit.

Csendben követtem Cosmot, aki a ház előtt parkolt le a csodaszép BMW-jével. Pontosan ugyanaz volt, amit a bár előtt láttam. Most nemcsak kívülről, hanem belülről is megcsodálhattam. Elhelyezkedtünk, s Cosmo rálépett a gázra. Már az utca elhagyása során is bőven átlépte a sebességhatár. Gyorsan és lendületesen hajtott. De nem várt akadályokba ütköztünk.

A városból, Londonból való kijutás nehezebben ment, mit azt gondoltuk. Baleset és útlezárás nehezítette meg a dolgunk. Ráadásul a fokozott rendőri jelenlét miatt, és az esetleges véletlenszerű ellenőrzések miatt Cosmo-nak be kellett tartania a sebességkorlátozásokat. Egyszer valamiféle káromkodás keretében erőteljesen a kormányra csapott. Aztán visszavette a lábát a gázpedálról. Idegesen doboltam a térdemen én is, míg arra vártunk, hogy araszolva tovább guruljunk. S végre elhagyjuk a várost.

- Mióta ismered Flórát? – törtem meg a csendet. Ahogy kimondtam, gondolkoztam el azon, nem ezzel kellett volna kezdenem. De már nem bírtam volna tovább csendben maradni.

- Évek óta… Már vagy tíz éve… Nem már több, mint tíz éve… - Cosmo elgondolkozott, talán emlékek jutottak az eszébe ettől, viszont én még kíváncsibbá váltam. – Tíz év. Rengeteg.

- Milyen volt? Hol találkoztatok? – valahogy úgy éreztem, hogy a mellettem ülő férfi válaszolni tud azokra a kérdésekre, amelyekre Flóra fél felelni. Nagyon érdekeltek a válaszok. Cosmo némi gondolkodás után belecsapott a dolgok közepébe.

- Egy fesztiválon találkoztunk. – bólintottam, ezzel jelezve, hogy folytassa. De már itt leesett az állam, hol találkoztak. Ettől csak még érdekesebbnek tűnt Flóra személyisége. - Sosem felejtem el azt a napot. Nyár volt, vagy negyven fok. Szólt, sőt dübörgött a zene, fogyott az ital és baromira jó buli volt. Akármerre néztél, mindenhol táncoltak a népek. Lányok, fiúk. Mindenki. Ott láttam meg. Fiatal, üde és káprázatos volt. Persze egy csomó srác zsongott körülötte… Nagyon fel akarták szedni…– egyből a szemeim előtt jelent meg, ahogy mesélni kezdett róla. - Egy csomó ember vette körül engem. Az az én terepem volt, s mégis vonzotta a tekintetem. Mosolygott, nevetett, de amikor találkozott a tekintetünk láttam a fájdalmát. Elállt a lélegzetem. A mai napig nem tudtam elfejteni azt a szempárt. – Értettem, miről beszél. S a saját szememmel láttam és önmagamon tapasztaltam, mekkora hatással van Flóra az emberekre. – Fiatal volt, mikor megismertem. Talán 16, esetleg a 17-et töltötte be, de azt bátran mondom, sokkal érettebb volt már... Talán túlságosan hamar kellett felnőnie… - még Cosmo be sem fejezte jóformán, de már újra kérdeztem tőle.

- 16 vagy 17? És már akkor egy fesztiválon volt? – a bárból kiindulva az a fesztivál sem lehetett valami visszafogott. Meg kellett kapaszkodnom, mert szinte beleszédültem a saját gondolataimba. Aztán hirtelen önmagam láttam 16 évesen. Úgy éreztem ettől magam, hogy Flóra és köztem fényévek vannak.

- Aha. Tudod, belevalóbb csaj, mint azt te gondolnád… - Felém kacsintott Cosmo. - Nem egy elveszett nebántsvirág. – Cosmo sejtelmes megjegyzései nem tetszettek.

- Ez meg mit jelentsen? Mire akarsz célozni? – mérgesen szegeztem neki az újabb kérdéseim, ezzel kifejezve a nem tetszésem.

- Nyugi tigris! Csak annyit jelent, hogy Flóra tud magára vigyázni. Elhúzott, mert szüksége volt egy kis nyugalomra. – nem sikerült megnyugtatnia.

- Mit tudsz a családjáról? A szüleiről? – tettem fel a következő kérdéseket. Talán Cosmo még többet árul el róluk. Ezalatt a tíz éve alatt csak szóba került közöttük.

- Nem sokat tudok róluk. Lehet, hogy Flóra könnyen barátkozik, de vannak dolgok, amelyekről sosem beszél. A szülei pont az a téma, amiről soha szinte semmilyen körülmény között nem beszél. A szüleit kicsiként vesztette el, talán emiatt van még nagyobb szeretetéhsége. Szüksége van még több szeretetre. A családját, mármint a nénikéje és a bácsikája családját, és a lökött bátyjait imádja, s mindent megtesz értük. Így van a barátaival is. Csak néha megfeledkezik arról, hogy Ő is számíthat ránk mindenben… Mellette voltam, mikor annyira padlót fogott, hogy félő volt, hogy nem áll talpra. Olykor a sors nagyon kitolt Flórával… de összeszedte magát mindig…

- Miért? Mi történt vele? – a kíváncsiságom nem hogy csillapodott volna, hanem még inkább újult erővel csapott le rám. Jó persze az új információk birtokába kerültem, de akkor is még rengeteg kérdésem volt, és Cosmo válaszai is csak újabb kérdéseket szültek.

- Bocs haver, erről én tényleg nem beszélhetek! Ebbe Flórának kell beavatni, ha még nem tette… - tudomásul vettem, hogy ezen az úton nem jutunk tovább.

- Szóval te találkoztál már a srácokkal? – mással igyekeztem fenntartani a beszélgetést.

- Igen, vagyis nem mindegyikkel… - nevetett fel Cosmo. - A mázlista! – ennyit fűztem hozzá gondolatban.

- Nekem volt szerencsém mindegyikhez, ráadásul egyszerre. – jegyeztem meg mellékesen. - Ha minden rendben lesz, ha visszamegyünk Londonba, akkor csaphatnánk egy hatalmas bulit. Az összes baráttal. Itt az ideje, hogy mindenki mindenkit megismerjen… – reméltem, hogy be tudom tartani, és hamarosan minden elrendeződik. Cosmo-t egész normálisnak találtam.

- Felőlem. Benne vagyok, s szerintem a többieknek sincs kifogása. Főleg, ha Sam haverod Jenny-jével ilyen jóban vagytok. Jenny is régóta ismeri az én Gemmám… - Cosmo-nak csak emlegetnie kellett a barátnőjét, mert rögtön megszólat a mobilja.

Olyan füles izével rögtön elkezdett vele beszélni. Úgyhogy az elsuhanó tájat bámultam. A gondolataim csak úgy cikáztak a fejemben. Egészen eddig semmi hírt nem hallottunk Flóráról. Mostanáig. Ráadásul végre megtudtam újabb morzsákat arról a beszélgetésről, ami ezt az egész kaotikus helyzetet elindította. A saját anyám, a drága anyám volt az, aki kérte Flórát, hogy távozzon. Tudtam, hogy túlzásba estem ezzel az álházassággal. Megkavartam mindent, és belerángattam Flórát is az amúgy sem túl egyszerű életembe.

A hajnali fények, a napfelkelte újult erővel és teli reménnyel köszöntött. Az érzések olyan erősen kötnek hozzá, melyek mindezidáig ismeretlenek voltak számomra. Kétségtelen, hogy érezek iránta valamit. Hálát, szeretetet, barátságot és mélységes tiszteletet. A szeretetével képes volt a valódi énemet előhozni, amit megkedvelt. S mikor még alig ismertük egymást, már akkor is kész volt a családjába befogadni. Mi okkal találkoztunk. Eddig még sosem voltam ennyire biztos benne. Oka van mindennek. Már csak az volt a kérdés, mit hoz számunkra a jövő?

Órákat töltöttünk a kocsiban, míg végre leértünk Brighton-ba. Londonból való kijutással veszett el az idő nagy része. Részben örültem, mert ha úgy vesszük, akkor a közelbe maradt. Az nagyobb baj lett volna, ha repülőre száll aztán még az országot is elhagyja. Még csak meg sem fordult a fejemben Brighton, pedig nagyon is kedvelt üdülőövezet.

Lágy szellő sodorta magával a tenger jellegzetes sós illatát. Egyértelműen sós és nyirkos volt. Hangulatos utcákon haladtunk végig. A színes házak előtt egész sokan sétáltak. S ahogy közeledünk a part felé, úgy növekedett az utcákon hömpölygő tömeg is. Egy kávézó éppen a legjobbkor hívta fel magára a figyelmet. Cosmo tekintete is a kávézót jelző táblán akadt meg. Az út széléhez húzódott, majd végre leállította a motort.

Már alig vártam, hogy megálljunk. Elzsibbadt már mindenem. Fáradtan nyújtottam ki a tajgaim, hogy újra életet leheljek beléjük. A zsibbadás lassan húzódott vissza, s ekkor végre kicsit jobban körülnézhettem. Egy pillanat alatt kaptam észbe, s tekintettem körbe. Kíváncsiskodókat kerestem, esetleges fotósokat, bárkit, aki „veszélyt” jelent az itt tartózkodásom leleplezésére. A félelmem teljesen alaptalannak bizonyult. Nem láttam senkit. – Kezdek paranoiás lenni.

Néhány lépéssel a kávézóban találtuk magunkat. Barátságos hangulat uralkodott odabent, ahol egyetlen lányt fedeztünk fel. Mosolyogva köszöntött bennünket. Helyet foglaltunk, ő pedig követett, hogy felvegye a rendelésünk. Két kávét kértünk. Egy belső boxban ültünk, mert nem akartam kísérteni a sorsot azzal, hogy az ablakhoz ülünk. Cosmo gyorsan telefonált, míg a kávékra várakoztunk. Csak annyi tudtunk, hogy itt látták Flóra kocsiját, de hogy hol van pontosan, azt nem.

- Helló ismét! Amúgy Eve vagyok, és meghoztam a kávétokat. – mosolyogva szolgált ki bennünket. Kedvesség csak úgy sugárzott róla. Meglepően fiatalnak tűnt ahhoz, hogy főállásban itt dolgozzon. Aztán a kávé kitöltése közben vettem észre az ujján csillogó gyűrűt.

- Helló Eve, én Rob vagyok, ő pedig Cosmo. – valahogy az utóbbi időben nem igazán működött helyesen a radarom, ami az emberi természetre lett volna kihegyezve.

- Rob és Cosmo, nem kértek reggelit? Vagy bármi mást a kávékon kívül? – míg Eve beszélt, csilingelt az ajtó fölötti csengettyű. Új vendég érkezett. Nem láttam, mert Eve eltakarta.

- Nem köszönjük, kérnénk még két kávét, azután mennünk kell. – próbáltam viszonozni a kedves mosolyát, miközben gyorsan hadartam el a rendelést, hogy Eve tovább haladhasson.

- Szia Eve! – szólalt meg a női hang. Egyből felismertem a hanghoz tartozó személyt. Ennél tökéletesebb nem is lehetett volna az időzítése.

Egyből felpattantam, amitől Eve megszeppent. Nem gondolkoztam, nem tudtam gondolkozni. Egyetlen dolog foglalta le az agyam. – Itt van! Megtaláltuk! - Kikerültem a pincérlányt, gyors léptekkel siettem az új vendéghez. Abban a pillanatban, amikor elértem szorosan a karjaimba zártam. Nem akartam elengedni. Egy végtelennek tűnő percig öleltük egymást, mert bizony Ő is megölelt. Nem tudom, honnan vettem a bátorságot, a merészséget, csak cselekedtem.

Közel húztam magamhoz, aztán finoman az ajkaira tapasztottam a szám. Először csak éppen érintették egymást ajkaink. Féltem, hogy ellök magától és akár még fel is képel. Ha így tett volna, sem bántam meg semmit. De szerencsére nem lökött el, sőt inkább még azt éreztem, hogy közelebb húz magához, hogy még inkább hozzám simul. Puhatolózva nyomult előre nyelvem, egy kissé bátortalanul. Aztán végül rendesen, gyengédséggel telve csókoltam meg. Úgy éreztem, mintha ezer éve csókoltam volna meg utoljára. A lágyan ringatózó nyelvünkkel egy időben hatalmasat dobbant a szívem. Annyira más volt ez a csókunk. Hihetetlen módon különbözött a többi csókunktól. Finomabb és lágyabb volt, mégis sokkal jobban kiteljesedett.

Nem akartam, minden porcikám ellenkezett, de mégis elengedtem. Gyengéden váltunk el egymástól. Éppen csak annyira, hogy egymás szemébe tudjunk nézni. Elvesztem azokban a káprázatos és óriási barna szemekben. Kicsit homályos, kicsit zavart volt Flóra pillantása, mint aki el sem hiszi, hogy látja a másikat. Valahol ugyanezt éreztem én is. A viszontlátás puszta öröme mellett valami plusz érzelmi löketet is kaptam.

- Flóra. Végre! Hiányoztál! – lelkem mázsás terhei végre leomlottak rólam. Megtaláltam. Ránézésre semmi baja sincs. Végre teljesen megnyugodhattam.

- Rob… - suttogta alig hallhatóan. A kábulata még mindig nem múlt el. S ez csak még jobban mosolygásra késztetett. Átölelt, a mellkasomba fúrta a fejét. Kapaszkodott belém. Úgy, mint még soha. Ahogy ott álltunk egymást ölelve úgy éreztem, hogy az egész világon csak ketten vagyunk.

„Élveztem, amikor kettesben lehettünk, és szerettem volna még több időt vele tölteni. Nemcsak aznap este, de másnap, harmadnap... Minden – a könnyed nevetésétől az eszén át a segítőkészségéig – olyan újszerűen hatott rám, és nagyon imponált. A közösen töltött idő arra is rádöbbentett, hogy mennyire magányos voltam az előtt, hogy vele megismerkedtem.”

(Nicholas Sparks)