18. Kísért a múlt

Sziasztok,

kíváncsian várom, hogy mit szóltok a folytatáshoz. Rajtatok áll, mikor jön a folytatás!

Zsuzsi nagyon köszönöm a komid! ♥ Hát Adam még itt lesz egy picikét...

Elég a rizsából. Jöjjön a fejezet! :)

Jó olvasást!

Puszi,

ZoÉ

~ Véget nem érő szép remény ~

18. fejezet - Kísért a múlt

 

Nem akartam hinni a szememnek, ez biztos csak egy rossz vicc! Képzelődök, megőrültem!? – miután egy cifra káromkodás végigfutott az agyamban, vettem egy nagy levegőt. Adam volt, tényleg Adam. Közeledett felénk. Hirtelen, mint egy átkozott villámcsapás, úgy sújtott le rám a felismerés. Most tudatosult bennem, hogy anyáék nem emlegették őt. Sőt míg Londonban voltam, senki egy árva szóval nem illette, nem futottam össze vele, nem találkoztam vele. Váratlanul ért, bár sejtettem, hogy örökké nem kerüljük el egymást. Múltunk volt, nem túl szép, amin úgy éreztem, hogy végre túl tettem magam. A múlt, mely most mégis kétlábon közeledett felém, s már a nyakamon éreztem fojtó szorítását. – Erősnek kell lennem! Meg tudom csinálni! – győzködtem magam.

Tétován lépkedett az asztalok között Adam. Azóta még a nevét sem ejtettem ki, s most meg feltehetőleg beszélgetnem kell vele. Felismert ő is, s tagadhatatlanul hatást gyakorolt rá. Hiszen bizonytalanul jött az asztalunk fele, pedig Dora még elé sietett. Gyors és könnyed csókkal üdvözölték egymást. Egykor bármit megadtam volna azért, hogy Dora helyében legyek. Egykor akartam, hogy több legyen nekem ő, mint egy szimpla barát. Egykor szerettem volna, ha többet jelentek neki. Nem így lett, nekünk más-más sorsot szánt az élet.

Rob érkezését követően lehajtott fejjel indult az asztalok között, lopva pillantott felém. Megelőzte Dorat és Adamet. Odalépett hozzám, mire felpattantam a helyemről, s szorosan hozzá bújtam. Az ő védelmező karjaiba akartam lenni. A puszta jelenléte erővel töltött el, ugyanakkor egy nagyon fontos dologra eszméltem rám, amely csak még erősebbé tett.

- Édes! Mi a baj? – gyengéden futtatta végig Rob az ujjait az arcom egy csók után. Vágytam rá, hogy többet kapjak, s hogy többet adjak. Az illem azonban közbeszólt. Mégsem eshetünk egymásnak egy étterem kellős közepén. Akármennyire is kedvem lett volna hozzá.

- Már nagyon hiányoztál… - súgtam Robnak. Ez igaz volt, bár nem a teljes igazság. Jobban zavart, hogy kísért a múlt.

- Sziasztok! – köszöntött bennünket elsőnek Dora – Szeretném bemutatni a barátomat, Adamet!

- Szia Dora! Hello Adam! Rob vagyok. – köszönt Rob először. Egyenlőre még ott tartottam, hogy nem túl feltűnően egykori barátot bámultam. Változott, határozottan az a benyomásom volt, hogy megváltozott.

- Helló! – gonosz dolog lehetett, de tényleg jól eset, mikor megláttam Adam arcán a döbbenet jeleit. Volt egy időszak, mikor mindenért csakis őt hibáztattam.

- Azt hiszem, ti már ismeritek egymást! – fordult felém Dora.

- Igen, üdv Adam! Régen láttalak! – próbáltam mosolyogni, de elég erőltetett lett. Ezek a szavak is nehezen hagytál el a szám. Ráadásul azt sem tudtam, mit is kéne neki mondanom.

- Szia Zoé! Jó újra látni téged! – lépett közelebb. Puszit akart adni, de az utolsó pillanatban megtorpant. Rob szúrós szemekkel figyelte az eseményeket. A keze is ökölbe szorult.

- Ez meg mi volt? Nem is meséltél róla! – hajolt közelebb Rob, míg leültünk az asztalhoz.

- Semmi, majd elmesélek mindent! Tudod, hogy nekem te vagy a legfontosabb! – biztattam. Féltékenysége azonban nem múlt el.

Ebéd közben Dora teljesen lefoglalta Robot. Újra és újra a filmeket, a szerepeket, a forgatásokat hozta szóba. Szerelmem menekülésképp Adamtől kérdezte meg, hogy mióta ismerjük egymást. Akkor azt hittem, hogy menten megfulladok, levegőt is alig kaptam.

- Egy környéken laktunk, és barátok voltunk. – válaszolta könnyedén Adam. Simán ennyivel elintézte. Inkább Dorával való találkozásával folytatta. Láttam Robon, hogy ezt nem ette be, mármint a „barátok voltunk” dumát. A szikrákat szóró szem elárulta. Pont ezért volt olyan veszett jó színész. Képes volt elrejteni a valós érzéseit, s helyettük azt mutatni, amit csak akart.

A változatosság kedvéért a beszélgetés közepén megszólalt Rob mobilja. Először a forgatásra gondoltam, de láttam a kijelzőt. Akaratlanul pillantottam rá, ahol megint Kristen neve állt. Rob elnézést kérve kimentette magát, s ekkor Dora ránézett az órájára.

- Szívem, késésben vagyunk, mennünk kell!

- Mehetünk. – válaszolt Adam egyszerűen.

- Még elszaladok a mosdóba! – suttogta Dora.

- Addig elintézem a számlát. – Egyetlen pincért sem láttam, így a fizetést remek menekülő útnak gondoltam. Közelebb mentem a bárpulthoz, az üvegajtó előtt vettem észre Robot, aki cigizett és persze telefonált. A remek tervem ott úszott el, hogy ketten maradtunk. Adam és én. Adam, pedig követett. Sok szempontból felkavaró volt a találkozás vele, annak ellenére, hogy már nem szeretem. Mást azonban éreztem. Feszültséget, haragot és csalódottságot. Hirtelen a csuklómat kezek zárták bilincsbe, de ezek a kezek nem Robé voltak. Nem kellemes bizsergést váltotta ki belőlem. Inkább megborzongtam, ahogy hozzám ért. Adam érintett meg, s húzott közelebb. Már semmit sem jelentett nekem, sem az érintése, sem a közelsége.

- Emiatt a bájgúnár miatt jöttél el? Hogy lehetsz egy ilyen alakkal? – bombázott a kérdéseivel. Ami a legfurább volt, meg akart csókolni. Közelebb hajolt, de még időben elfordítottam a fejem. Az arcom viszont elérte. Kifejezetten rosszul esett az effajta közeledése.

- Nem, Adam ezt hagyd abba! – löktem el magamtól. – Hallod egyáltalán, miket beszélsz?

- Miért vagy ilyen? Máskor nem löktél el.

- Az régen volt. Továbbléptem. Te is megtetted. Most boldog vagyok, mert szeretem Robot, s te meg Dorát, az ő barátja vagy!

- Tényleg szereted Robot? – kérdezte vissza Adam megvető fintorral.

- Mindennél jobban! Szeretem! – mondtam jól hallhatóan, hogy Adam agyáig is eljusson. Mérgesen meredtem rá. Hogy jön ő ahhoz, hogy számon kérjen. Egy pillanat alatt sikerült felhúznia. A balhét egyedül Rob miatt kerültem el. Vele mindenképpen le kell ülnöm beszélni erről a kellemetlen találkozásról Adammel. Most, hogy minden oké közöttünk nem akarok titkokat, felesleges szenvedést. S mintha megérezte volna, hogy Ő jár a fejemben megjelent mellettem. A kezét a derekamra csúsztatta, a hajamra adott egy puszit. Már csak a közelsége is melegséget, heves szívdobogást okozott. Vele egyszerre ért vissza Dora is.

- Sziasztok! – köszöntünk el egymástól az étterem előtt.

Ránk már várt az autó, s mellette egy testőr fürkészte az utcát. Amint elhelyezkedtünk az autóban a forgatás helyszínére indultunk vissza. Egy szót sem szóltunk egymáshoz. Azon gondolkoztam, hogy Dorát majd meghívom külön kávézni vagy valahova. Valahogy Rob hideg és távoli volt, megint. Bár én sem voltam jobb hangulatban. Összekulcsolt ujjainkon kívül semmi más nem volt. Máskor azért néhány csókot váltottunk, amit a sofőr élvezettel nézett végig. Rob gondolatai messze jártak. Gondolkozott, töprengett.

Egy sorház előtt parkolt le az autó. Ez egy új helyszín volt. Az nem kerülte el a figyelmem, hogy gondosan le volt zárva az utca nagyobb része. A rajongók egy hatalmas tömegbe tömörültek. Felpezsdült a várakozók hada, amint észrevették az autónkat. Majd egy elemi csapást megszégyenítő hangzavar szabadult el, mikor kinyílott az autó ajtaja. Számomra még mindig idegen és ijesztő volt a rajongás eme szintje. Rob, amint kiszállt a már el is kapták, ha jól hallottam a sminkbe vonszolták. Egy röpke pillanatot sem hagytak arra, hogy elbúcsúzzunk. Szerelmem útját a villogó vakuk és a felerősödő hangok jelezték. Kiszálltam a kocsiból, s az ellenkező irányba indultam el. Határozottan egy kiadós sétára volt szükségem, hogy mindent átgondoljak. Megemésszek.

- Zoé, Zoé! – kaptam fel a fejem – Várj! – megtorpantam.

- Igen? – néztem körül, ki szólhatott. Rob kocogott utánam. Egyértelmű volt, hogy nem az ő sportja. Sportja? Vajon mi lehet az, ha van olyan egyáltalán?

- Édes elfelejtettem valamit! – megjátszott légszomjjal állt meg közvetlenül előttem. – Életemben nem futottam még ennyit, főleg nem önszántamból.

- És a forgatás? Nem ott kellene lenned… - nem tudtam befejezni, mert magához rántott. Ajkamra tapasztotta a sajátját, ezzel is megakadályozva, hogy még több időt vesztegessek el beszédre. Követelőző csókja ellenére hevesen kezdett el verni a szívem. Átjárt a szerelem, minden porcikámat érintve, s elképesztő energialöketet adott. Jobb kedvem lett. A jókedv nem tartott sokáig, mert Emilie olyan szúrósan és megvetően nézett végig rajtunk. Bár inkább nekem szólt a tekintete. Nem foglalkoztam vele. Ahelyett, hogy megszakítottam volna szerelmem ízlelését, még szenvedélyesebben csókoltam Robot.

- Most már tényleg menned kell! Ne legyen belőle baj! – a nyakába csimpaszkodva motyogtam neki. A kimondott szavakra inkább saját magam meggyőzése miatt voltak szükségek.

- Sajnos, de este mindent bepótolunk! – súgta édes hangon. Ismertem már annyira, hogy tudtam többet jelentettek a szavak. Ebben nemcsak az édes együttlét, hanem a kíváncsisága és féltékenysége szülte faggatózás is beletartozik. Rob sokkal féltékenyebb mint a pasik általában, s ma mindennél jobban kellett erőlködnie, hogy tartsa magát. Letagadhatja, de láttam és éreztem. Nem véletlenül volt közöttünk az a bizonyos túl csendes autóút.

Nagyon sóhajtottam, s folytattam a megkezdett sétát. Egy kicsit, muszáj gondolkodnom… Lehajtott fejjel, s a napszemüveg mögé rejtőzve indultam el. Nem is tudom meddig sétáltam. Arra rájöttem, hogy Adam a keserű szájízen és a rossz emlékeken kívül már nem jelent mást. Voltak ugyan jó pillanataink, azonban az az este mindet megmérgezte. Így már semmi sem volt ugyanolyan.

Taxival mentem végül haza, mert egy kicsit el is keveredtem. A telefonom jutott az eszembe, hogy egyáltalán megvan-e még. Nem csörgött egész nap. Persze a táskám legeslegalján bújt el a pici vacak. Meglepődve láttam, hogy le volt némítva, így persze, hogy nem csörög. Aztán valaki hívott. Nem írt ki számot, csak „ismeretlen”- ként kezelte a készülék. Több tucatszor próbált meg elérni. Nem maradt más választásom, hogy várjam a hívást. Többet úgysem tudok tenni.

A lakás helyett a bárba mentem, miután kiszálltam a taxiból. Sarah és Jane tartották a frontot, míg a srácok, Danny és Matt a lányok szerint megbeszélésre mentek. Roy, amint meglátott narancslével várt. Vele beszélgettem, mert a lányoknak nem volt egy szabad pillanatuk sem. Be akartam állni, hogy segítsek nekik, de nem hagyták. Majd nagy nehezen rávettek, hogy menjek fel a lakásba. Nem tetszett, mert megint csak egyedül voltam. Beletörődve mégis felmentem. Bekapcsoltam a zenét, leszórtam a ruháim és a zuhanyig meg sem álltam.

Arra gondoltam, hogy akkor kicsit rákészülök az estére. Úgy várom Robot. Kimásztam a víz alól, éppen csak magam köré csavartam egy törölközőt. Csengettek. Kész csoda volt, de meghallottam a zenén keresztül is. Senki más nem volt a közelben, aki a segítségemre sietett volna. Így szorosabbra tekertem a törölközőt és lefele indultam. Útközben teljesen lekapcsoltam még a zenét. Majd robogtam lefele, hogy kinyissam az ajtót.

Az ajtóhoz léptem, s már addigra harmadszor szólalt meg a csengő. Érdekes látvány lehettem, mivel a hajam vizes volt, egy törölközőt tekertem magam köré. Mezítláb lépkedtem a hideg padlón. Kattant a zár, és kitárult az ajtó. Csodálatos csillogó szempár ámulattal nézett végig rajtam. Igen ám, de más személyre számítottam. Roy állt velem szembe az ajtóban, egyre jobban elöntött a forróság, teljesen elvörösödhettem zavaromban. Akármennyire is jó barátnak tartottam Royt, mégis kellemetlen volt számomra ez a helyzet. Láthatóan Roy nem nagyon zavartatta magát, inkább még egyszer végigmért.

- Minden képzeletet felülmúló látvány! Már ezért megérte feljönni… - húzta még szélesebbre a vigyorát.

- Ezen kívül mi szél hozott? – fontam karba a kezeim, így akadályoztam meg a törölköző lecsúszását.

- Jah, Danny-nek hozta egy futár. – mutatta fel a borítékot. – Sarah azt mondta, ne hagyjuk lent a bárban. Hivatalos cuccok. Meg adhatnál egy kulcsot is, mert Sarah és Jane is itt hagyta valahol.

- Jó, akkor vigyem ezt irodába és adjak kulcsot? – elvettem a vaskos borítékot. Igyekezve, hogy ne legyen vizes ahogy megfogtam. Az előtérben álló szekrényke tetejére pillantottam, hátha ott vannak a kulcsok. Sarah kulcscsomója valóban a szokásos helyén volt. Felismertem a kulcstartóját, ami egy szív volt benne egy hatalmas D betűvel. Születésnapjára kapta Danny-től, emiatt féltett kincsnek számított. Felkaptam a kulcscsomót és Roy kezébe nyomtam. Vigyorogva köszönt el. Míg felcsaplattam a lépcsőn, először az irodába mentem. Jól láthatóan, a dolgozó asztal közepére raktam le a borítékot. Már indultam volna vissza a szobám fele, mégsem maradhatok törölközőbe csavarva. Csak kiléptem az iroda ajtaján, mikor ismét megszólalt a csengő.

Most már fürgébb voltam, nem beszélve arról, hogy közelebb is voltam jelenleg az ajtóhoz. – Ha szórakozik velem, akkor megfojtom! – morgolódtam magamban. – Most adtam neki kulcsot, ezt már csak tényleg direkt csinálja. Oh, ezt még meg fogja bánni!

- Talán elfelejtettél valamit, vagy itt hagytál valamit? – viccelődve nyitottam ki az ajtót. Még véletlenül sem akartam megadni azt az örömöt, hogy bosszankodni lásson. Hatalmas mosollyal tártam ki az ajtót, ami rögtön le is fagyott, ahogy a dühös illetővel szembe kerültem. Tévedtem, mert még sem Roy jött vissza. A ragyogó szemek stimmeltek, de máshoz tartoztak.

- Te meg mit a jó büdös francot csinálsz ilyen lenge öltözetben? – a fogai között sziszegte bosszúsan Rob. Látszott rajta, hogy erőlködnie kell, hogy visszafogja az indulatait. – Mi a fészkes fene folyik itt?

Nem engedtem, hogy tovább húzza magát. Cselekedtem. Inkább hevesen csókolni kezdtem. Átöleltem, s egyre beljebb húztam a lakásba. Egy pillanatig nem megtorpant, majd nyelve utat tőrt magának, hogy vad táncra hívja az enyémet. A csóknak a lecsúszó törölköző vetett véget. Rögtön utána kaptam, ahogy éreztem a bőrömön lecsúszó anyagot, amit Rob pajzán vigyorral figyelt.

- Szóval, mit kerestél törölközőben az ajtóban? Másrészt ki és mit hagyott itt? – idegesen túrt bele a hajába, míg járkálni kezdett előttem. Egyre feszültebb lett. Egyértelműen a féltékenység rászállt az agyára, s nem engedte tisztán, józanul gondolkodni. – Várom a válaszokat. Ki volt itt?

- Nem volt itt senki… - húztam a kanapéhoz. Leültettem, majd az ölébe ültem. Idegesített, hogy ide-oda mászkál. Így a szemébe tudtam nézni, míg a nyakát, a tarkóját, az arcát cirógattam. – Valami hivatalos papírokat hoztak a bárba Danny-nek. Sarah nem akarta, hogy eltűnjenek, ezért felküldte Roy-jal. Csak nem volt náluk kulcs. Zuhany alól szálltam ki, mikor csengetett… - magyaráztam, hogy mi történt az elmúlt percekben. Rob végre felengedett. A fejét a nyakamba fúrta. A haja kellemesen csiklandozott, míg a lehelete finoman cirógatta a bőröm. A következő pillanatban viszont kirázott a hideg. Végigfutott rajtam, s a remegés nem kerülte el Rob figyelmét.

- Vegyél fel valamit. Meg ne fázz nekem! – aggodalmaskodva beszélt. – Addig iszok valamit, míg felöltözöl. Mert ha veled megyek, akkor nem hiszem, hogy tudok uralkodni magamon. – Ezt már nevetéssel hadarta nekem. Nem is kellett volna mondania, mert éreztem egyre keményedő ágyékát.

Felszaladtam a szobába, az első pólót és farmert, ami a kezembe került, fel is vettem. Az asztalon heverő mobilomra még egy pillantást vetettem. Újra hívott az ismeretlen, de hát erről lemaradtam. Aztán szaladtam vissza Robhoz. Lendületből a nyakába ugrottam, és a kanapén landoltunk.

- Szeretnék neked valamit elmondani. Mindenek előtt tudnod kell, szeretlek. Csak téged szeretlek, amit most elmondok az már a múlt. Fájó emlékek, és nem többek. Már csak te számítasz. Megérteted? – néztem rá Robra, aki figyelmesen hallgatott.

- Szeretlek, nagyon szeretlek! – suttogta.

- Az igazság az, hogy nem ok nélkül jöttem New York-ba. Volt egy személy, akit akkoriban azt hittem, szeretek. Fontos volt nekem. Most már tudom, hogy az sosem volt szerelem. Ragaszkodtam hozzá, barátilag szerettem. Aztán ez már nem volt elég, én azt hittem, több van közöttünk, de ő ezt sosem viszonozta. Soha nem is mondta ez a személy, mit érzett irántam. Ez a személy… ezt a személyt te is ismered… - kezdtem el dadogni, mikor a kényesebb részhez értem – Ma ismerted meg. Adam az.

- Adam? – kérdezte meglepetten Rob. – Ezért voltál olyan szótlan és zavart?

- Igen – bólintottam, folytattam – Már lezártnak tekintetem, és nem is gondoltam, hogy újra találkozni fogok vele. Nem már nem jelent semmit. Csak felkavart, mert a megjelenése és a jelenléte sok más emléket hozott felszínre…

Még be sem fejeztem, s ezernyi régi emlék tört elő elmém egy rejtett zugából. Olyanok, amikre nem is gondoltam volna. Felváltva egyszer jó, egyszer rossz emlék, de a rossz sokkal több és bántóbb volt. A következő pillanatban már a könnyeim futnak végig az arcomon. A legjobban mégis az fájt, hogy a barátaimat vesztettem el. Köztük az egyik Adam volt, a legjobb barátom.

- Semmi baj kicsim! Most már itt vagyok veled! Szeretlek! – próbált Rob megnyugtatni. Először nem sok sikerrel, de aztán ahogy magához húzott. Olyan jó volt érezni, hogy tartozom valakihez, s ettől az érzéstől nyugodtam meg.

- Szeretlek! Ne haragudj, hogy ezt csak most mondtam el… - A vallomásom könnyített a lelkemen, de mégis fájt a múltra emlékezni.

- Rob, van még valami… ma… ma az ebéd után Adam bepróbálkozott… - s már megint folytak a könnyeim.

- Oh, ezt meg fogja keserülni… - kezdett el morogni szerelmem. Nem értettem, nem tudtam követni.

Szó nélkül hagyta, hogy kicsusszanjak az öléből. Dühös volt, még ilyennek soha nem láttam. Jobb, ha egy kicsit megnyugszik – gondoltam, s a hűtőhöz indultam, mert teljesen kiszáradt a szám. Pohárba töltöttem Robnak és magamnak is. A sajátom elég hamar el is tűnt. Rob még mérgelődött, nem figyelt másra. Megtöröltem az arcom, a szemem, ezzel eltűntetve a könnyeim nyomát. Mélyeket lélegeztem, hogy ezzel is még inkább megnyugodjak. Az utolsó mély levegőm kicsit hangosabbra sikerült. Nagyot sóhajtottam, erre szerelmem felkapta a fejét. Odalépett hozzám és szó nélkül megcsókolt. Tudtam, hogy szeret. Nem kellett egy szót sem szólnia. Csókoltam, szorosan hozzábújtam remélve, hogy ezzel lezártuk a beszélgetést. Legnagyobb meglepetésemre ismét megszólalt a csengő. Összenéztünk, tanácstalanul csóváltam a fejem, nem várok senkit… Rob gyorsabban kapcsolt és egyből elindult az ajtó fele…