Novella 2.1 - Nagyvárosi Angyal

Sziasztok,

nagyon köszönöm a komikat, amiket a 19. fejezethez írtatok. Rendhagyó módon, ott válaszoltam nektek!
Időközben az oldal látogatóinak száma átlépte a 10 000-et, sőt mostanra már 10 250-nél tartunk. Ezért meglepetéssel készültem nektek!

Egy novellát hoztam (több részből fog állni). :)

Maga novella a Nagyvárosi Angyal címet kapta. Ákos azonos című dala adott egy ötletet, melyből megszületett eme novella. Azt most még nem tudom, mikor kerülnek fel a részek. De amit látni fogjátok sokkal hosszabbak lesznek az egyes részek. :)

Szóval elég a locsogásból.
Jó olvasást!

Puszi,
ZoÉ

Ákos - Nagyvárosi angyal

„Nagyvárosi angyal

Újra téged küldött az Ég

Bár fárad a szárnyad

Tudod, hogy nem pihenhetsz még

Pusztítsd a káoszt

Ez a szerep, melyet rád oszt

Minden küldetés és bevetés

Veled az anyagot hívja a szellem

Veled a gazembert hívja a jellem

Veled az igaz hívja a hazugot

Veled a csalót hívja a becsapott

Te vagy a hírnök és te vagy a hír

Az egyetlen, aki ennyit bír

(Egyszerre hírnök és hír)

De benned minden összetörhet

Ha egyszer durvábban érsz földet

A sorsodról a véletlen is dönthet

Az égre itt a mélység válaszol

Nagyvárosi angyal

A posztod soha el ne hagyd

Te a magánynak és a fénynek

Katonája vagy

A munkádat végzed

És a munkád végez veled

De jössz majd újra meg újra

Ne feledd

(Jössz majd újra meg újra, ne feledd)

De benned minden összetörhet

Ha egyszer durvábban érsz földet

A sorsodról a véletlen is dönthet

Az égre itt a mélység válaszol”

 ~ ~ ~ xxx ~ ~ ~

1. rész 
 

 

 
~ Cassie ~
(Cassandra)

Cél nélkül, tervek nélkül bolyongtam. Eme egyszerű mondat felvet egy egyszerű kérdést. Hol? Igazából én magam sem tudom a választ. Nem pusztán egy adott helyre gondoltam. Még ha éppen New York utcáin sétáltam, akkor sem pontosan erre gondoltam. Most itt jártam, de be kell végre vallanom saját magamnak, hogy az egész életben, létezésemben elveszetten kerestem az utam. Azt, amit nekem szántak. Azonban ez sokkal nagyobb feladat volt, mint gondoltam. Valami mindig változott, és nem feltétlenül a jó irányba.

Észre se vettem, hogy merre járok. A gondolataim fel s alá cikáztak. Körülvett a tömeg, a zaj, a nyüzsgés, de én magam semmit sem érzékeltem belőle. Magamba zárkózva haladtam előre. Ebben segített a fülemben szóló zene. Paul Englishby, Howard Shore, Alexandre Desplat és Carter Burwell által kreált zene különleges világ teljesen magával ragadott. A lábaim maguktól vittek el a kedvenc helyemre. Metropolitan Múzeumhoz.

Ez az egyik hely, ahol minden rosszat el tudtam felejteni. A zenét megállítottam. Minden egyes alkalommal, áhítattal lépkedtem fel a lépcsőkön. Még mindig sokan voltak. A tömeg kissé zavart, bár magabiztosan lépkedtem a kedvenc termem felé. Az ajtóban már ismerősként biccentett Joe, a teremőr. A terem közepén elhelyezett padhoz lépkedtem. A táskámból előhúztam a bőrkötéses naplót, tollat és ceruzát. A táskám végül a padlón végezte. A pad közepére törökülésbe helyezkedtem el. Lassan kiürült a terem. Elővettem a zsebemből a mobilomat, kihúztam a fülhallgatót, amit a nyakara kanyarítottam. Lenyomtam a play-t. Felcsendült a következő szám. Alexandre Desplat egyik szerzeménye. Egy zongorajáték.

Akkor kezdtem el a naplót, mikor megérkeztem New York-ba. Ez nem pusztán egy napló. Annál sokkal több. Nos tényleg úgy kezdődött, az első egy-két napban a tipikus „Kedves Naplóm!…” bejegyzéssel. Azonban elmúlt két hónap. Ez alatt az idő alatt sok bejegyzés került bele, de csupán dátum, hely és kép jelzi a keletkezését. Érzések, élmények, vélemények, benyomások kerültek bele folyamatosan. Egy séta, egy mozi, egy film, egy beszélgetés, egy randi vagy éppen az időjárás kritikája.

A zongorajáték magával sodort. A kezem automatikusan mozgott, nem én irányítottam. S az új oldalon, az új dátum mellé egy új kép jelent meg. Néhány soros megjegyzés firkantottam a kép alá. A zongora utolsó billentyűjének hangja elszállt. A könyvem az ölembe pihent, míg az előttem lévő festményt csodáltam. Rajongásom az impresszionisták iránt korán kezdődött. Ez a csodálat, azonban most teljesedett ki.

A kialakított béke szigetét beszélgetés zavarta meg. Ekkor tűnt fel, hogy egész eddig rajtam és Joe-n kívül senki sem járt erre. A beszélgetés ugyan suttogás volt, de kizökkentett. Felkeltem a padról, iménti ülőhelyemre a könyvem helyeztem. Pár lépéssel kisebb kört tettem, de a pad már nem az enyém volt. Egy fiatal férfi ült a pad távolabbi végén. Könyökei a térdén pihentek, míg arcát a tenyerébe temette. Csendben figyeltem, ahogy kezdeti zihálása lassan lenyugszik. Nagyobb sóhajokkal levette a napszemüvegét. A mozdulatsor közben fedezte fel a kinyitott könyvem és a telefonom. Láttam, s mosolyt csalt az arcomra, ahogy a könyvecske lapját tanulmányozta. Még szerencse, hogy magyarul írtam bele minden szót. Különlegesnek tartották az anyanyelvem. Bár mostanában keveset használtam, hiszen csak angolt érték meg körülöttem.

A lejátszóm Carter Burwell számát indította. Egy zongorára írt altatódal csendült fel. A férfi fehérré vált. Nem tudtam, mi okozhatta ezt a hirtelen változást. Lassan visszasétáltam a padhoz. A könyvemet felvettem, majd nagyot sóhajtva ültem le a pad végéhez. A férfi riadt pillantással nézett rám. Nem vártam meg a dal végét, újat kértem.

- Sajnálom… - bökött a fejével a kezem felé.

- Nincs mit sajnálnod. Úgyse tudtad elolvasni. – vontam meg a vállam. A tollat és a ceruzát a mai dátumhoz raktam, úgy csuktam össze. Kaptam fel a táskám.

- Tetszett a kép. – zavartan mosolyogva a hajába túrt.

- Az csak firka, széljegyzett. Semmi több. – nem volt időm, sem kedvem befejezni a képet.

Elpakoltam mindent a táskámba. Felálltam és otthagytam minden további nélkül a döbbent férfit. A nyakamban lógó fülhallgatót rendeltetésszerűen vettem igénybe. Még búcsút intettem és egy „Hamarosan találkozunk!”–ot mondtam Joe-nak. Aztán kiléptem a forgatagba. Késő délután volt, de még mindig meleg. Füllett, baljós, vihar előtti. Ideiglenes otthonom jelenleg egy bérház egyik lakása. Ötemeletes ház, legfelső szintjén találtuk a kuckót. Ehhez egy szoba, egy konyha és egy fürdőszoba, és egy kicsike nappali tartozott. Az egyetlen szobán ketten osztozunk a lakótársammal, Dorothea-val. Utálta, ha valaki a teljes nevét használta. Pedig szerintem különleges és egyedinek számított. Mindenkit megkért, hogy akinek kedves az élete, vagy Dora-nak vagy Thea-nak szólítsa.

Jó néhány háztömböt kellett gyalogolnom, míg végre elértem a házunkat. Kezdett sötétedni. Már a lakásokban a lámpák világítottak. A mi ablakunk azonban sötét volt. A kulcsom elővarázsolása nem egyszerű feladatnak ígérkezett. Nehezen, de sikerült. Kinyitottam az ajtót. Villanyt kapcsoltam. A mobilt a dokkolóba tettem, így a lakást betöltötte a lágy zene. A cuccom az ágyra szórtam. Elővettem az egyik kinyúlt pólóm. Belebújtam, s valami kaja készítését tervezgettem.

- A rohadt életbe! Ezt nem hiszem el! – hallottam meg Thea szitkozását.

- Szia Csajszi! Mi a helyzet? – bújtam elő a konyhából.

- Semmi. – flegmán válaszolt, míg ledobta magát a kanapéra. – Leszámítva, hogy a rövidebb útvonal le van zárva egy hülye forgatás vagy rendezvény miatt. Már megint! Kerülnöm kellett, ráadásul egy béna balek balesetet okozott. Megakasztotta az életet! Az ilyennek egyáltalán minek adnak jogsit? – forgatta a szemeit.

- Oh, szívem! Milyen kegyetlen az élet! – nevetve öleltem meg.

- Várj! – tolt el magától, majd jobban szemügyre vett. - Te nem voltál bent egyetlen előadáson sem. Persze akkor könnyen beszélsz!

- Hogy nézzem Faye kárörvendő képét?! – „kedvenc” diáktársunk volt. Míg mi, egyszerű halandók megküzdünk azért, hogy itt legyünk, őt a szülei nyomták be a programba, hogy addig is jó helyen legyen. Kétségtelenül van érzéket, talán tehetsége is, bár ő inkább abból űz sportot, hogy más életét megkeserítse. Jobb napokon még külön öröm bosszantani, de ma nem volt hozzá elég erőm, hogy elviseljem. Szerencsére a rengeteg plusz feladatnak, amit vállaltam, egy-két órát el tudok lógni igazoltan.

- Igaz. Gyere, együnk valamit! – öleltük meg egymást.

Az elmúlt hónapokban rátaláltam a legjobb barátomra. Hasonlítunk egymásra, és mindig számíthatunk a másikra. Kettőnk közül nekem jut mindig az a hálás feladat, hogy főzzek. Thea nem rajong a konyháért. Nem tetszésének hangot ad. Nagy hangot. Nem volt kedvem sokat bajlódni főzéssel. A legegyszerűbb dolgot készítettem el. A vízcsobogásból, gondoltam kedvenc lakótársam nem hajlandó segíteni. A mosogatást azonban rá sóztam. Letusoltam én is, majd a könyvecskét vettem elő. Ilyenkor jobb szerettem egyedül lenni.

A gondolatok, az érzések felgyorsultak. Vad zakatolásba kezdtek. Papírt kerestem, mert most más is eszembe jutott. Gondosan jegyzetet készítettem, ami néhány dalszöveg részletét jelentette. A papírköteg növekedett. A varázs abban a pillanatban tört meg, mikor az utolsó szó a papírra került. Összepakoltam magam körül, aztán én is követtem Thea példáját, aki már békésen szuszogott.

Reggel természetesen elaludtam. Kapkodva próbáltam magam összeszedni. A reggeli kimaradt. Egésznapi döglesztő meleg miatt póló, rövid farmer és tornacipő mellett döntöttem. Fogat mostam, fésülködtem, feltettem a fejem tetejére a napszemüvegem. A füzetem, a naplóm, a telefonom, kulcsom és a pénztárcám a táskámba landolt. Nem sok időm marad, de időben értem az egyetemre. A teremig szinte végig futottam. Feltűnésmentesen az utolsó sorba ültem le. Művészettörténet. Az óra bámulatos volt, ez az egyik olyan előadás, amin szívvel-lélekkel részt vettem.

Mire végeztem az egyetemen, addigra már a koffein szintem vészesen lecsökkent. Ezt sürgősen pótolni kellett. Az egyetem közelében szerencsére találtam egy starbucks-ot. Isteni finom kávét szolgálnak fel. A sorba állás és a helyhiány nem tetszett, de azért a kávéért még ezt is hajlandó az ember kibírni. Mick volt éppen szolgálatban. Kedvesen mosolygott és kérés nélkül a kedvencem nyújtotta a kezembe. Átnyújtottam neki a bankót. A kezemben tartott ital már az illatával is elérte, hogy felébredjek.

A kávém szürcsölve indultam a park felé. A jó időben a gyerekeket is elhozták a szüleik, a dajkájuk játszani. A gyerek zsivaj jutatta eszembe, hogy régen hívtak engem is. A környékünkön, illetve Matt közreműködésével gyerekfelügyeletet vállaltam. Nem sok pénzt jelent, de az egyetem mellett jól jött. Megszólalt a mobilom. Először Thea-ra gondoltam, de helyette ismeretlen számot mutatott a kijelző.

- Hallo? – kíváncsiságom győzött.

- Hello! Stephanie vagyok, Cassandra-t keresem. – kedves női hang válaszolt.

- Igen, én vagyok, Cassie. Miben segíthetek?

- Mick adta meg a számod, tőle tudom, hogy vállalsz gyerekfelügyeletet. – olyan érzésem volt, mintha Stephanie a nevetését próbálja elrejteni, kiváltképpen mikor az utolsó szót mondta ki. – Elvállalnál két jómadarat? Rob és Tom. – mielőtt válaszolhattam volna, valaki felhorkant. Annyit hallottam, hogy „Nah” és egy „Héé” egy-egy puffanással megspékelve.

- Azt hiszem nincs akadálya. Mikor kell mennem és hova?

- Már ma este. Csak ideiglenesen vagyunk a városban. A szállodához kellene jönnöd.

- Rendben. Melyik szállodában?

Egyeztettünk időpontot és helyet. A kávém elfogyasztása után hazasétáltam. Thea még nem volt otthon, előkerestem a megfelelő zenét, s főzni kezdtem. Meglepetésként összeütöttem egy kis olaszos kaját. Főzés közben rácsodálkoztam, mennyire szükségünk van egy nagy bevásárlásra. Az alapvető dolgokból is hiányt szenvedtünk. Sikerült egy szép hosszú listát kreálnom. Mindennel elkészültem, kicsit összepakoltam. Csörgött ismét a telefonom.

Ezúttal anya hívott. Elég hosszan beszélgettünk. Ritkán volt rá lehetőségünk. Egyrészt az időeltolódás, másrészt a túl magas tarifák sem kedveztek. Leginkább az e-mailek és skype segítségével értük el egymást. Ezeknek megvan a maguk varázsa. Halk kuncogásra kaptam fel a fejem. Thea az ajtóban állt. Alig bírta visszafogni magát. Mindig tetszett a lakótársamnak, ha az anyanyelvemen beszéltem. Mondanom sem kell, hogy legrosszabb reggeleken, mikor bal lábbal keltem fel, a legjobban szórakozott. Könyörgött már többször, tanítsam meg káromkodni. Legtöbbször sikerült leszerelnem, esetleg egy-két szót, ami még az elfogadható kategóriába esik, azokra tanítottam meg.

Elköszöntem anyától. Örültem, feldobott, többet tudtunk beszélni. Már nemsokára hazamegyek. Lejár a program, s hazamegyek. Ez persze kissé el is keserített. Megszerettem New York-ot. Sőt egyenesen imádtam. Elhessegettem a szomorúságot, s tálaltam a késői ebédünket. Megbeszéltük, kinek milyen napja volt. A napot megint csak én szívtam meg. Mehetek melózni, míg Thea randira. Hol itt az igazság? Tettem fel magamnak a kérdést. Ráadásul a készülődését nemcsak végig kellett néznem, hanem asszisztálnom kellett hozzá. Na ő tényleg nem egyszerű eset. A ruha kiválasztása egy örökkévalósággal felér nála. Ha megvan a ruha, akkor már csak minden másból kell a megfelelő színűt, mintájút vagy stílusút előkeresni.

A sürgés közben volt annyi időm, hogy sikerült lezuhanyoznom. Fekete farmert, fehér pókhálómintás pólót és szürke kapucnis pulóvert vettem fel. Tornacipővel lettem teljesen kész. A táskámba pakoltam az ilyenkor szokásos felszerelésem. Egy plusz pólót, a naplóm, a mobilom. Thea torokköszörülésére kaptam fel a fejem. Egyszínű, eléggé testhez simuló ruha volt rajta, amit bőrdzsekivel dobott fel és magas sarkú csizmával. Kicsit iparkodnom kellett, hogy időben odaérjek a megbeszéltek alapján. Taxival mentünk egy darabig, aztán a gyorsabb haladásért gyalog folytattam az utat. Thea megígérte, hogy rám csörög később. Hogyan alakult az ő estéje.

A hotel a maga pompájával emelkedett ki az utca épületei közül. Feszéjezve éreztem magam, hiszem most jártam itt először és a viseletem sem illett ebbe a környezetbe. Ez utóbbit a recepció mögött álló nő egyértelműen bebizonyította. Lenéző fintorral nézett rám, ami rögtön megváltozott bemutatkozásom és Stephanie nevének említésére. Időbe tellett, míg rendezni tudta a vonásait, majd némi keresgélés után kinyögte a szobaszámot. A liftben volt időm összeszedni magam. Nagy levegőt vettem s kopogtam az ajtón. Egy majdnem két méter magas férfi állta az ajtóba. Halk „Hello!” után a férfi mosolyogni kezdett. Bemutatkozott és kezet nyújtott, félreállt és beengedett. A lakosztály nagyobb volt, mint az egész lakásunk. Sőt legalább két lakás simán elvért volna itt. Kellemes színek, modern és előkelő berendezés. Valahogy mégis idegen és egy cseppet sem otthonos. Ez a lakosztály sehogy sem családias. Csak a nevem tudtam kimondani, mert egy női hangra lettünk figyelmesek.

- Ezt komolyan nem tudom elhinni, hogy bírtál erre rávenni. Tom legalább neked lenne több eszed. De ezt nem fogom annyiban hagyni. Ezek után egy szavad nem lehet. Akármit mondok. Megértettél? Szedjétek össze magatokat, úgy néztek ki, mint két csöves. Szörnyű!

Megijedtem. Hogy beszélhet valaki így? Gyerekekkel? Dean mellettem majdnem megpukkadt a nevetéstől. Kétkedőn néztem rá, mire legyintett. Egy nő lépett be. Nem figyelt, az orrnyergét dörzsölte. A nagydarab fickó torokköszörülésére kapta fel a fejét. Kedvesen mosolygott.

- Szia! Te biztos Cassie vagy! – lépett közelebb. – Stephanie, de nyugodtan szólíts Steph-nek.

- Hello! Remélem, nem jöttem rosszkor? – céloztam az iménti hangzavarra.

- Nem, sőt a legjobbkor. Ma már végeztünk. Deannel megyünk vacsorázni. Rob fizeti. – vetette oda mellékesen. – Sokkal tartozik úgy is. Jó szórakozást! – kaptam egy borítékot, amit meg sem mertem nézni. - Egy kérésem lenne, ha lehet, ne hagyjátok el a szállodát! Vagy legalább szólj nekünk! Ne dőlj be nekik!

- A könnyű testi erőszak is megengedett, ha bármelyik ellenkezne. – nevetett Dean.

- Tessék? Mi van? – két, ránézésre a húszas éveibe járó srác jött elő az egyik szobából.

- Most mit vagytok oda? Ez az egész a ti hülyeségetek. – vette át a szót Steph. - Cassie, itt az esti társaság! – Steph elkezdte összeszedni a holmiját. – Rob és Tom.

- Nem is! Javítanék, mert ez az egész baromság Rob idióta ötlete. – mutatott a társára Tom. Rob egyből vörösödni kezdett. Nem hittem, hogy látok ilyet, mármint egy pasi ennyire zavarban legyen, s még bele is piruljon.

- Steph ez most komoly? - A megkérdezett bólintott, aztán távozott Deannel.

- Haver, én egyre jobban félek tőle. Steph sokkal durvább, mint anyád.

- Kösz, ez kedves volt. A francba, most majd törhetem a fejem, hogyan engeszteljem ki. – szántotta végig amúgy is kusza haját. Ezek ketten simán elbeszélgettek, míg cigit szedtek elő. Én, meg mint egy hülye álltam ott, ahol eddig totál döbbenten. Ez egy nagyon rossz vicc, amihez nagyon nem volt kedvem.

- Mi a fene folyik itt? – a hangom élesen borította be a szobát, illetve szakította meg a két férfi között a társalgást.

- Én... én Tom vagyok… és most szerzek kaját és piát. – kereket is oldott.

- Köszi. – motyogta Rob. – Ezek szerint nem emlékszel rám.

- Már miért kellene? – néztem rá, bár azt meg kell hagyni ismerősnek tűnt.

- A múzeumból… Mindegy… Meg akartalak ismerni… Megérteni… Aztán megint láttalak… - mint egy totál zavarban lévő gyerek állt volna előttem, s nem egy férfi. Ezzel mosolyt csalt az arcomra megfeledkezve arról, hogy semmit sem értek.

- Egyszerűbb módja nem volt? – somolyogva néztem rá.

- Az én világomban nincs olyan, hogy egyszerű… - a kimondott szavaival egyidőben az arca, a tekintete megváltozott. A szomorúság futott rajta végig.

- Oké. De miért akarsz megismerni? Mit akarsz megérteni? – másfele tereltem a beszélgetést, s ezzel sikerült elérnem, hogy eltűnjön a szomorúsága.

- Figyeltelek a múzeumban. Nyugodt, természetesen és őszinte voltál. Valahogy felkeltetted az érdeklődésem… Meg kíváncsivá tettél azokkal a szövegekkel…

Mosolyt csalt az arcomra, ahogy újra a zavarával küszködve faggatott. Nem is tudom, mikor telepedtünk le a kanapéra. Tom is előkerült. Ő is kíváncsiskodott. Ennyit még soha nem nevettem. A két férfi teljesen lökött, de imádnivalók. Már megfordult a fejembe, hogy vallatáson vagyok. Azonban ők is tudtak vicces, nevetséges, sőt elég megalázó történetet mesélni a másikról. Mint három gyerek, vagy még annál rosszabbak voltuk. Kergetőztünk, párnacsatáztunk. Végül a srácok kikönyörögték, hogy nézzünk filmet. Fogalmam sincs, milyen filmet néztünk. Elaludtam elég hamar.

Reggel a zsibbadó kezem ébresztett fel. Ami a problémám kisebbik részét jelentette. Tom velem szembe, és történetesen az én kezemen volt a feje alatt. A nagyobb problémát Rob okozta. Majdnem agyon nyomott, a feje a nyakamban pihent, de annak ellenére, hogy az oldalamon aludtam, rám nehezedett. Mi tagadás, védelmezően ölelt át. A telefon csörgése mentett meg. Rob nagy nehézségek árán méltóztatott felkelni. Lassan eljutott a tudatáig, hogy majdnem összenyomott. Erre olyan esetlen és bocsánatkérő képet vágott, hogy hangosan felkacagtam. Tom pedig a kacagásomra kelt fel. Tom kapott az ébresztés miatt egy puszit, míg Rob is a bamba képért. Mindkét srác egész reggel levakarhatatlan vigyorral vánszorgott. Gyors zuhanyzás után, a tegnapi ruháim vettem vissza, a pólóm ki tudtam cserélni. Reggelit is kaptam.

A lift előtt álltunk meg egy pillanatra. Tom hívott egy taxit nekem. Rob a kíséretére várt, akik a forgatásra viszik. Tom pedig kihasználta, hogy semmi dolga. Megfűzött, hogy velem tölthesse a délelőttöt, míg haverja forgat. Mondván kipróbálja magát az egyetemi csajoknál. Nevetgélésünk egy fiatal lány zavarta meg. Mosolygósan közeledett és üdvözölt mindenkit. Örvendezett egy sort, hogy Robot kereste a felesége megbízásából. Még be se fejezte az asszisztensként dolgozó lány, egy magas, rettentő vékony nő lépett oda hozzánk. Nem vacakolt, egyből megcsókolta Robot. Szerencsére nem láthattak az arcomon semmit, mert ekkor megszólalt a telefonom. Futólépésbe távolabb húzódtam tőlük. Az a bocsánatkérő, sajnálkozó kifejezést, ami Rob arcán ült, nem értettem. Egy szó sem esett tegnap este feleségről. A telefonban Thea aggodalmaskodva magyarázott. Megnyugtattam, megbeszéltem vele egy találkozót is. Mintha mi sem történt volna, jó kedvet tettetve léptem vissza a társasághoz.

- Bocsánat, de változott a program. Most mennem kell! Kösz fiúk a tegnap estét és az éjszakát! – időt sem hagyva a reagálásra, egy-egy puszi után sietve távoztam.

A starbucks-ban Thea a hátsó asztalnál ült, egyedül. Messziről láthattam a kellően bosszús hangulatát. Ennek nem örültem. Tudtam, hogy ritkán és akkor jó oka van így viselkedni. Amint észrevett intett, talán egy enyhe mosolyt is megengedett. Egyetlen kérdést kellett feltennem, hogy tisztán lássak. A választ egy bólintás jelentett. Kitárt karokkal megöleltem a csupa szív barátnőm, aki totálisan maga alatt lehetett. Most akármennyire jól sikerült a tegnap este, most Thea sokkal fontosabb volt. Szomorúan ücsörögtünk még egy órácskát az asztalunknál csendben beszélgetve. Az órára pillantva konstatáltuk, ideje indulnunk.

Az egyetemen két előadást kellett végigülnünk. Az egyik tárgy Jelenkori művészeteket volt hivatott bemutatni. Ez inkább érdekességnek számított, főleg a témák miatt, másrészt a fiatal tanárok miatt. Ennek a tárgynak a célja, hogy a kortárs művészet történetére (jelentős alkotók, művek, események, kiállítások, stb.) vonatkozó alapismereteknek az átadása és a kortárs művészeti élet fórumainak, intézményeinek a megismertetése. A másik óránk Médiatörténet volt. A tantárgy feladata a képzés céljának megvalósításában: A technikai médiumok megjelenése nyomán megjelenő és a globális információs társadalom kialakulásában szerepet játszó eszközök, kifejezési formák, jelenségek történeti kontextusba ágyazása és a médiaelmélet központi témáinak és fogalmainak megismertetése.

Kissé lemerülve hagytuk el az egyetem épületét. Thea rá akart gyújtani, csakhogy egy nagyon fontos dolog hiányzott, mégpedig az öngyújtója. A tartalék öngyújtóm kerestem a táskámba, már nem először fordult elő, hogy Thea elhagyta valahol a sajátját. Az öngyújtó helyett a telefonom került a kezembe. Az híváslista szerint két szám váltogatva egymást, úgy próbált utolérni. Aztán már csak az egyik. Az utolsó számot visszahívtam, míg a kedvenc kis olasz éttermünk felé tartottunk.

- De jó, hogy végre hívtál! – hatalmas sóhajok törtek föl, az amúgy komolytalan férfiból. – Annyiszor próbáltunk elérni…

- Észrevettem. – szúrtam közbe. De feltehetőleg meg sem hallotta.

- Figyelj, ami reggel történt, az… - egyből szabadkozni kezdett, de idejében leállítottam. Szerencsére.

- Ne. Tom, nem számít. Nem történt semmi, nem az én dolgom. De most nincs több időm beszélni, kérlek, ne haragudj!

- Akkor ma már nem lesz közös program? – csalódott kisgyereket tudtam elképzelni ehhez a hanghoz.

- Inkább holnap, majd bepótoljuk! – vetettem fel, hogy kiengeszteljem Tomot.

- Jó, de szavadon foglak! Holnap hívlak, hol s mikor fussunk össze! Attól függ, Rob mikor szabadul. – egyből lelkesebb lett a hangja.

- Jó, majd hívj! Most mennem kell! – egy halk „szia” után ki nyomta a telefont.

A Thea „gyásza” már másnapra elmúlt. Sőt még programot is szervezett magának.. Tom elég későn szólt, de egy kocsmai iszogatásra rá tudtak venni. A bárban, azonban sokan voltak. Mindenki kérdő tekintettel nézett rám. Méregetett és néhol még utálkozó pillantást is kaptam. Egy nagyobb társasággal voltak a srácok, de jól éreztem magam.

Tom még pár napig maradt a városban. Egész sok időt lógott velem. Tomban is megvolt az a tulajdonság, hogy össze-vissza képes volt beszélni bármiről. Remek figyelemelterelő technika, amit sehogy sem tudtam alkalmazni. Viszont egyre többször és többször került elő Rob témaként. Ami együtt járt Tom viselkedésének változásával. Kezdett elegem lenni.

- Oké Tom ki vele! Ebből elegem van! – töröltem meg a szám a szalvétámmal. A hangom teljesen nyugodt volt, azonban a velem szembe ülő férfi riadt képe nem erről tanúskodott.

- Mi van? – jött az egyszerű és tettetett kérdés.

- Hol kezdjem? – néztem rá szúrósan. – Áh, meg van! Mondjuk ott, hogy látszólag zavar valami. Robot állandóan emlegeted. Elcsászkálunk minden fele, faggatsz és érdeklődsz, de még egy nyamvadt lépést sem teszel előre. – lassan megértettem, miért van ez. – Már nem vagyok érdekes? Nem tetszem?

- Cassie. Nem erről van szó! – most felszabadultan és szívből nevetett Tom. Csak nem a legjobbkor, mert ez egy cseppet sem esett jól.

- Ez kedves, még ki is nevetsz… - dühöngtem az orrom alatt.

Aztán végre mesélni kezdett a nagyra nőtt gyerek. Oda kellett figyelnem, és néha visszakérdeznem, mert teljes képtelenségnek tűntek a szavai. Szerettem volna hinni neki, de nem ment. Megijedtem. Igen, ez a legjobb szó, ami kifejezi a bennem kavargó érzéseket. Ráadásul már Tomra sem számíthattam. Ő megtette, amit csak tudott. A beszélgetésünk után csendessé váltam. Így inkább elköszöntem s hazamentem.

Tom hirtelen utazott el, csak telefonon tudtam elköszönni. Megszerettem, mindig sikerült mosolyt csalnia az arcomra. Aztán megint visszacsöppentem a szürke mindennapokba. Rengeteg új ötletem, új élménnyel sikerült gazdagítanom a naplóm. Azonban ráébredtem ismét magányos lettem. Thea kibékült a barátjával, ezért sokkal kevesebbet jött haza. Az időm vészesen fogyott. Ezzel az elvégzendő feladatok gyarapodtak. Az egyetem, a lakás és starbucks bűvös háromszögében éltem. A forgatásról is csak morzsákat tudtam, hogy éppen melyik utcán folytak a munkálatok. Még gyerekfelügyeletet sem tudtam vállalni.

A lakásunk túlságosan is csendessé vált. Nyugodtan minden figyelmem a vizsgáimra fordíthattam. Egyik péntek reggel beszélgetésre ébredtem fel. Thea hangját egyből felismertem. Vidáman kacagott és a csörömpölésből egyből leesett, hogy a konyhában mesterkedett valamiben. Thea és Matt várakozott rám. Reggelivel is készültek, tehát valami fontos dologra gondoltam. Velem osztották meg elsőként a jó hírt az összeköltözésükről. A részletekbe annyira belemelegedtek, hogy észre se vették a lelépésem. Felöltöztem. Most tudtam hova tartok.

Nagyon hiányzott már minden. Elhanyagoltam, nem jártam arra. A szokásosnál is nagyobb nyüzsgésre lettem figyelmes. Túl sok látogató, túl nagy forgalom. Most a megszokott izgalom helyett inkább valami baljós érzés hatalmasodott el rajtam. Joe sem a szokásos helyén volt. Annyit tudott elsuttogni, hogy régen látott és örül nekem. Eszembe jutott, hogy az ázsiai kiállítást mostanában mellőztem. Arra indultam el. Képtelenség nyugodtan szemlélni a csodás műalkotásokat. A sok sugdolózó, csacsogó tinit képtelen voltam kizárni a fejemből. Elszaladtam a mosdóba, onnan kilépve egy mogorva vadállat kapta el a karom.

- Ezt nem hiszem el! Azt mondták, kifelé! A rajongók kint várakozzanak! – kiabált velem.

- Engedjen el! Nem, nem vagyok rajongó! – rettentően szorította a kezem, s úgy ráncigált.

- Lezárták a termeket. A látogatókat kiterelték. – valahonnan mögöttünk beszélgettek.

- Engedjen el! Eresszen el! – kapálóztam, de még rosszabb lett. Bilincsként szorult rám a kéz, amit sehogy sem tudtam lefeszegetni magamról.

- Nem hallja, eressze el, most! – kiáltott egy ismerős hang. A férfi hirtelen fordult meg. ezzel egy időben elengedett, és véletlenül fel is lökött. Hangos puffanással értem földet.

- Cassie! Kicsim! – Rob már mellettem termet. Letérdelt mellém. Remegtem, mégis habozás nélkül megölelt. Kínos helyzetbe keveredtem. A bokám iszonyúan fájt, meg a kezem is. Rob el akart tolni magától, de nem hagytam. A mellkasán, a pólójába temettem az arcom.

- Ne, kérlek! Nagyon fáj a bokám. – suttogtam csak neki.

- Rob, mi tart ennyi ideig? – hallottam meg Steph hangját. Gyorsan az arcomhoz kaptam, megtöröltem a szemeim. Teljesen feleslegesen, mert Rob pólóján látszottak a könnyeim. – Rob… Cassie? - de az ügynök megakadta a mondanivalójában.

- Dean, kérlek, vidd Cassie-t az öltözőmbe! Steph hívd az orvost, nagyon fáj a bokája és annak az úrnak, pedig felmondunk! – Rob határozottan osztogatta a parancsokat.

- Ne, ne rúgd ki! Kérlek! – néztem kérlelő szemekkel. A férfi csak a munkáját akarta elvégezni, bár lehetett volna finomabb. Neki is lehet családja, és szüksége lehet a pénzre. Nem akartam, hogy miatt veszítse el a munkáját. Hosszúnak tűnő percek múlva bólintott. Belegyezett, hogy nem fogja a férfi elveszetni a munkáját. Dean felkanalazott, Rob a táskámat kapta fel. Közelebb lépett hozzám, s az arcomat megsimogatta. – Minden rendbe lesz Kicsim! Dean vigyáz rád! Pár perc és utánatok megyek.

Dean vállára hajtottam a fejem. Nem néztem, merre megyünk. A testőr teljesítette a parancsot. Az öltözőig cipelt. Ott a kanapéra tett le. Még zsebkendőt is adott. Sírtam. Nem az imént lezajlott események miatt. Hanem egy rossz emlék miatt, amit mindig el szerettem volna felejteni. Majd Dean hozott nekem egy palack vizet, de akaratlanul megijedtem a felém közeledő kezétől. Előzékenyen nézett rám. Rob szó szerint berobbant az ajtón. Nyomában Steph és egy férfival. Mint kiderült a férfi a stáb orvosa volt. Hálát adtam az égnek, hogy ma kivételesen szoknyát vettem fel. A doktor csak feltűrte az anyagot térdig, szabadon megvizsgálhatta a bokám. Szerencsére csak meghúztam. Bár a biztonság kedvéért befáslizta. Azt tanácsolta, hogy jegeljem a kezem és a bokám is. Nem kell kórházba mennem emiatt. Egy fájdalomcsillapítót azért adott a biztonság kedvéért.

Haza szerettem volna menni. Rob viszont nem akart elengedni. Még a fotózásra is marasztalt. Megpróbáltam felkelni a kanapéról, ami egyáltalán nem bizonyult jó ötletnek. A bokámba éles fájdalom hasított, ahogy megmozdítottam a lábam. Az elviselhetetlen fájdalom elmulasztásáért kértem a bogyóból, amit az orvos hagyott itt nekem. Rá kellett jönnöm, nehezen megy a mozgás segítség nélkül. Kénytelen voltam belegyezni a maradásba. Megint Dean vitt, Rob szorosan mellettünk jött. Többen érdekes pillantásokat vetettek ránk. A Rob nevét viselő székbe ültettek le, Steph mellé. Az ügynök lelkesen magyarázta, mikor mi az utasítás, és hogyan kell megvalósítani. Egyetlen személyt néztem, vonzotta a tekintetem. Ha elkalandozott a figyelmem, akkor is rövid időn belül újra nála kötöttem ki. A fotózás végére egyre nehezebbnek éreztem a fejem. Tompulttá váltam.

Hideget éreztem. S megrázkódtam. Lassan nyílt ki a szemem. Alig néztem körbe, egyből tudtam, nem otthon vagyok. Hol vagyok? Kétségbeesésem megszűnt, mikor a másik oldalra fordítottam a fejem, s Rob békésen szuszogott mellettem ép kezemet fogva. Lassan mozdítottam meg az ujjaim. A finom mozdulatokra egyből felkapta a fejét a mellettem alvó.

- Minden rendben, Kicsim? Fáj valamid? Mit hozzak? – ült fel, de a kezem még mindig fogta. Csak mosolyogni tudtam. Álmos tekintete és hangja még édesebbé tette.

- Nem fáj semmim. – nagyot sóhajtott. Még jobban mosolyogtam. – Tudod, már harmadszor hívtál „Kicsim”-nek?

- Nem. – vágta rá egyből. Ezért is tudtam, hogy hazudik, és rettentő zavarban volt. – Jó, oké! Tudom. Mert így érzem. Kérlek, ne szakíts félbe! Már az első pillanatban vonzottál. Aztán azért hívattalak ide Steph-fel. Csak aztán úgy elrohantál, és egyre többet lógtál Tommal. Ő próbált rávenni, hogy lépjek már végre, ne szerencsétlenkedjek. De itt volt a forgatás, és féltem, hogy téged nem én érdekellek, hanem Tom. De amikor megláttalak, ott a földön, majdnem megállt a szívem. Kár tovább tagadnom, tényleg nagyon fontos vagy nekem.

- Be kell nekem is vallanom valamit. – sütöttem le a szemem, fogalmam sincs honnan vettem a bátorságot, hogy színt valljak. – Te érdekelsz. Fontos vagy nekem. Csak megijedtem a saját érzéseimtől.

Kinyitottam a szemem, s rabul ejtettek a csodaszép kékes szemek. Egy darabig csak néztük egymást. Rob boldogan ölelt magához. Közelebb vont, s a mellkasára hajtottam a fejem. Szíve rettentő gyors ütemben kalapált. Az egyik keze a hátam, a hajam simogatta. Túlságosan is jól helyezkedtem el. Boldogan hunytam le a szemem, mert reméltem az álmomban is Ő szerepel.

Egyedül ébredtem. A kezem már egyáltalán nem fájt, a bokámat is meg tudtam mozgatni fájdalom nélkül. Egyedül voltam. Csalódottan vettem tudomásul, hogy talán álmodtam a tegnapi beszélgetésünk. A fürdőbe csoszogtam. Annak fényében, hogy nem sok kedvem volt bármihez is. A fürdőben kikészített törölközőn kívül egy pólót és egy inget is találtam. Tisztálkodás után a szoknyámhoz felvettem a pólót. Az ing túl hosszú volt, így nem gomboltam be, hanem összekötöttem. Kijöttem a fürdőből, de még mindig egyedül voltam a szobába. Kintről motoszkálás szűrődött be a szobába.

- Rob? Rob? – indultam el a hálóból. Kissé megfájdult a bokám, ahogy egyszerre huzamosabb ideig használtam.

- Kicsim, Cassie! – sietett hozzám, ahogy meglátott. Futó puszit nyomott az arcomra. – Miért nem szóltál, hogy felébredtél? Jól vagy? Fáj valamid?

- Sss… Nincs semmi baj. Nem tudtam, hogy itt vagy. Bocsánat, kölcsönvettem a pólód és az inged. – csak legyintett és reggelivel kínált.

Egy ideig csendben falatoztunk. Sehogy sem tudtam eldönteni, hogy mi a helyzet velünk. Félve pillantottam a mellettem ülő férfira. Vidám mosolya, csillogó kékes szemei ámulatba ejtettek. Fáradtságról a szemei alatt látszó karikák árulkodtak. Nagy sóhajok közepette egy kék színű, összefűzött papírköteget kezdett el lapozgatni. Figyeltem a mozdulatait, ahogy elmélyülten tanulmányozza a sorokat. Hirtelen a telefonom csörögni kezdett. Automatikusan vettem fel.

- Szia Cassie! – anya szólt bele, de valami borzalmas hangon.

- Szia! Anya mi a baj? – pattantam fel ülőhelyemről. Képtelen voltam egy helyben maradni.

- Nem, nincs semmi baj. Csak egy kis megfázás. Nem azért hívtalak, hogy aggódj értem, hanem mikor érkezel? Tudod, már hiányzol…

- Jó… De mond, hogy nem vagy egyedül! Még két hét…

Rövid beszélgetés alatt végig a könnyeimmel küszködtem. Miután elköszöntem anyától az ablak elé bicegtem, onnan figyeltem a várost. Meg kellett nyugodnom. A bűntudat azonban cseppet sem csillapodott. Tudtam, anyunak szüksége van rám, hiszen csak mi ketten voltunk. Mindig. Csak ketten. Ilyenkor jut eszembe, mi lenne, ha lett volna egy rendes apám. Egy apa. De nem lehet mindenkinek szerencséje. A merengésből Rob zökkentett ki. Kérdően nézett rám. Mellé telepedtem a kanapéra. Egyből a kezem után nyúlt, cirógatni kezdte.

- Tudod, nekem csak anyukám van. Egy csodálatos, odaadó anyukám. Az apám soha nem ismertem, nem keresett minket… Szerintem azt sem tudja, hogy létezem.

- Elhagyott titeket? – elgondolkodva nézett a szemembe Rob.

- Nem tudom… - ráztam meg a fejem. – Anya csak annyit árult el, hogy egyetlen éjszaka volt, és a férfi nős volt… Mintha említette, hogy korábban találkoztak, de csak később történt meg az az éjszaka… és lettem én…

Jól esett kicsit kiönteni a lelkem. Nem sok emberrel lehet ilyen dolgokról beszélgetni. Cserébe Rob is mesélt a családjáról. Kicsit irigyeltem, hiszen megadatott neki a normális család. Nekem nem volt sem apám, sem testvérem. Viszont megszállottan szerettem a zenét, a művészetet. Az elért sikereim nagy része annak köszönhető, hogy meríteni tudtam abból az érzelmi háttérből, mely a körülöttem lévők biztosítottak. Ma nem lennék itt, New York-ban, nem vehetnél részt az ösztöndíj programban, ha a műveim nem aratnának sikereket. A program ráadásul két hét múlva véget ér. Rob figyelmét ez sem kerülte el, sőt sokat sejtetően mosolyogni kezdett. Kifaggatott, részletekbe menően a hazautazásomról. Mikor, melyik géppel repülök és pontosan hova… Rákérdeztem volna, miért fontos ez neki, ha ő itt lesz és forgat, csakhogy Dean robogott be a szobába. Szó szerint elhurcolta volna Robot, mert megint késében volt.

A mélygarázsban egy sötétített ablakú jármű várt. Dean előre, míg Rob és én hátra ültünk. Rob nem engedett el. Rá akart beszélni, hogy menjek el a forgatásra. Ezt viszont elutasítottam. Helyette felvetette, hogy ők kiszállnak a forgatás helyszínén és a sofőr, pedig hazavisz. Még ez tűnt a legelfogadhatóbbnak.

Két hét elszáguldott mellettem. Az első héten részt kellett vennem egy záróvizsgán, amely két teljes napig tartott. Az első napon az elméleti tárgyakból kellett számot adnunk a tudásunkról. A második napon egy gyakorlati feladatot kellett megoldanunk. Kora reggel kiosztották a feladatokat, amelyekkel a délutáni időpontra a legjobb tudásunk szerint kellett teljesítenünk. Mindkettő pokolian nehéz volt, nem véletlenül. Az első napon totál paráztam, mert a gyakorlat sokkal közelebb állt hozzám. De mindkettőt túléltem. A második héten az eredmények készhez vétele után a program zárásához szükséges papírokat kellett elrendeznem, aláírnom és átvennem. Boldogan néztem végig, ahogy a jó jegyek egymás után felsorakoztak. A második hét legvégén volt egy kisebb összejövetel, ahol a professzorok átadták az okleveleket.

Közben persze készülődtem haza. A pakolással kissé meggyűlt a bajom, de Thea segítségével sikerült megoldani a bosszantó problémát. Thea mindenre gondolt, még búcsú bulit is tartott nekem. Egyetlen személyt hiányoltam, de ő most kötelessége miatt Los Angeles-ben tartózkodott.

Az utazás előtt a parkban csatangoltam, még utoljára szerettem volna még egy jó kávét meginni és egy hatalmasat sétálni. A kedvenc dalom dübörgött a fülembe. Volt még időm, mivel egy esti járatot választottam. Bíztam benne, hogy kevesebben lesznek, illetve anya ki tud jönni elém a reptérre, ha érkezem. Erről semmiképp nem tudtam lebeszélni. Mosolyogva sétáltam a járdán a ház fel. Mikor valaki elkapta a karom.

- Megvagy! – ölelt magához.

- Neked máshol kellene lenned… - motyogtam az orrom alatt, de meghallotta.

- Nem is örülsz nekem? – elesetten és elkeseredetten nézett rám.

- De, nagyon is! – éreztem, ahogy a szavak elhagyják szám, úgy leszek egyre vörösebb.

Rob hosszasan nézett a szemembe. Aztán ajka egyre közelebb és közelebb kerültek az enyémhez. A csók, az első csókunk. Észvesztő pillanatokon keresztül ízleltük egymást. Elbűvölt, elvarázsolt a gyengédség, amivel Rob a karjaiba tartott. Csak mosolyogni tudtam, míg szorosan hozzá bújtam. A régóta keresett boldogságom testesítette meg. Az idillünket az átkozott telefon zavarta meg. Kedvenc barátnőm megérezte, hogy sürgetésre van szükségem, különben lekésem a gépem. Robot magam után húztam, egészen fel a lakásig. Éppen csak kinyitottam az ajtót, de barátnőm igyekezett elém. Nekem esett, mondta és mondta…

- Miért nyomtad ki az átkozott mobilt? Csak neked akartam jót, nehogy lekéssed… - bosszankodásának rögtön vége lett, amint meglátta Robot.

- Aha. A gépre gondoltál? – nem bírtam ki nevetés nélkül.

- Fancba! A budos eletbe!... – Thea felsorolta az összes tőlem tanult szót, majd egy szusszantást követően folytatta. – Legalább elmondhattad volna! De mindegy… Ha már itt van, akkor kifaggatom én, míg összeszeded a cuccod…

- Rob bemutatom a barátnőm, Dorothea-t. Bocsi, már előre is! – nevettem rá, majd a cuccom felé indultam volna.

- Héé… előbb csókot, akkor elengedlek! – Gyors csókot váltottunk, persze Thea végig bámult minket.

A szobába igyekeztem, de behallatszott az összes kérdés. Kicsit visszaléptem, és megláttam Rob teljesen elvörösödött arcát. Kuncogva szedtem össze a kézitáskám, a gurulós bőröndöm és a teletömött utazótáskám. Minden holmim nálam volt. A szoba az én oldalamon teljesen üresen állt. Elszomorított, hiszen annyi szép emlék kötött ide engem, s most el kell mennem. Rájöttem, hogy elérkezett a búcsú. Könnyekkel küszködve hagytam el az egykori szobánkat. Rob mellettem termett. Elvette a táskákat a kezemből. Nem sírtam, még nem. De rettentően jól esett, hogy megölelt.

Thea pityergett mellettünk. Aztán hozzánk csapódott. Mindent meg kellett ígérnem. Jelentkezek, amint megérkezem. Írok és telefonálok rendszeresen. Tartjuk a kapcsolatot, és ha úgy adódik, akkor visszajövök New York-ba. Hatalmas öleléssel és két puszival váltunk el. A csomagjaim kerestem, de nem voltak sehol. Rob csibészesen mosolygott, s a kezét nyújtotta. Amint kezünk összeért összefűzte ujjaink. Csókot lopott. Lent Dean várt az autó mellett. Kedvesen köszönt, s tőle végre megtudtam, hova tűntek a táskáim.

Az utcán egyre többen ácsorogtak, így nem vesztegethettük az időnk. A reptéren néhányan megbámultak minket, de ezt többnyire távolról tették. A beszállás előtt - mint akibe a mennykő csap bele – jutott el a tudatomig, hogy Rob velem jön. Vagyis együtt utazunk Londonba. Végig azon töprengtem, rákérdezhetek-e vagy inkább hagyjam a dolgot. Az sem volt egészen világos, mi van kettőnk között. Ez kapcsolat vagy sem. Magamban biztos voltam, sőt az a csók egyértelművé tette számomra az érzéseim.

Elfoglaltuk a helyünk. Rob mosolygós szemeivel voltam elfoglalva. Aztán megsimogatta az arcom, s rákérdezett, miért vagyok szótlan. Simán kiszedte a merengésem okát. Alig árult el valamit, sőt meglepetést emlegetett. Kicsit duzzogva csuktam le a szemem, ami inkább szórakoztatta. Éreztem még a finom simogatást, az ujjaink összefűzését, aztán édes álomba találtam magam…

Egymáshoz bújva – már amennyire az ülések lehetővé teszik – aludtunk. Leszálláshoz közeledtünk. Egy hirtelen ötlettől vezérelve csókot loptam. Rob rekedtes hangon egyetlen szót ismételgetett: „még”. „Nem” rövid és tömör válaszra kipattantak a szemei. Hitetlenkedve nézett velem farkasszemet. A leszállásra figyelmeztető hang zavart meg minket. A terminálon a várakozó vagy az álmos utasok nem foglalkoztak velünk.

- De hol lehet anyu? – tettem fel a kérdést magamnak. Körbenéztem, de sehol sem láttam.

- Apu? Mit keres itt apu? – meglepettség tükröződött Rob hangjából.

- Anyu? – fedeztem fel. Egy idősebb férfi mellett álldogált. Anyu amint meglátott felém sietett.

Egy rossz érzés kerített hatalmába. Furcsa, megmagyarázhatatlan volt. Talán erre mondják, hogy megérzés. Anyu különösen viselkedett. Főleg akkor, mikor az előbbi idősebb férfi csatlakozott hozzánk. Ő volt Rob apukája. Egy kicsit irigykedtem, hiszen nekem sosem volt ilyenben részem. Tetszett, ahogy férfiasan megöleli szeretett fiát. Kedvesen viselkedett egy-két szót még sikerült beszélnünk, de aztán felfigyeltek Robra. Hirtelen jött tömegben, pedig elsodródtunk egymástól.