15. Család

Sziasztok,

megérkeztem! :)

Gabó, Kitty és Zsuzsi köszönöm a komitokat.

Remélem a folytatásban sem csalódtok. :)

Ez most egy egyedi rész, mivel két szemszöget is olvashattok.

Jó olvasást!

Puszi,

ZoÉ

~ Véget nem érő szép remény ~

15. fejezet - Család

- Most mi a terved? Megtudhatom végre mi a feltételed? – kíváncsiskodtam, de választ nem kaptam. Rob csak mosolygott, de úgy, hogy lassan cseppfolyós állapotot kezdtem felvenni. Nem lehet igaz, megőrültem. Pontosabban, megőrülök a mellettem ülő férfiért. Mindennél jobban akartam őt. Nagyon boldog voltam, hogy szerelmem mellett lehetek. Az sem érdekelt, mit tervez, vagy hova megyünk. Kit érdekel, csak az a fontos, hogy együtt legyünk. Annyira jó volt a gondolat és maga a szó: „együtt”.

De egy furcsa érzés kerített hatalmába. Bárhogy hessegettem, megmaradt. Befészkelte magát a bőröm alá, s nem engedett. Nyugtalanságot - olyan vihar előtti csendet – érzékeltem. Ez viszont megrémített. Még boldog akartam lenni, még szeretni akartam. Őt akartam, Robot. Nem pedig ezt a hideg és kellemetlen érzést, mert ez csak megmérgez mindent. Nem! – ráztam egy aprót a fejemen, mintha ezzel sikerült volna kiűznöm magamból a negatív gondolatokat. Valamennyire mégis hatásosnak bizonyult. Annyira elmerültem magamban, hogy alig érzékeltem valamit a környezetemből. Feltehetőleg megérkeztünk, mert megállt az autó s a motor hangját sem hallottam.

- Édes min gondolkozol ennyire? – fordult felém mosolyogva Rob. A szája felfele görbült még mindig, de a szemében láttam az aggodalmat, ami mellett a mérhetetlen szerelem tükröződött.

- Semmin. – simítottam kezem az arcára, de gondosan ügyeltem arra, hogy ujjaim végigfussanak az alsó ajkán. Eme gesztus hatására az ajkai szétnyíltak, mintha csak csókot követelnének. Mindeközben Rob egy pillanatra sem vette le rólam a tekintetét.

- Az arcod nem ezt mondja… - lassan, már egyenesen kínzóan közelített felém fejével, míg egyik keze a térdemről egyre feljebb araszolt. Felkúszó keze a ruhám alatt motoszkált, hüvelyk ujjával köröket rajzolt s a combomon. Kész elvesztem. Betelt a pohár. Végem volt.

- Nincsen… semmi….. – dadogtam össze-vissza. A vérem egyre forróbban lüktetett az ereimben, amit Rob diadalittas vigyorral nyugtázott. Amilyen gyorsan csak tudtam az ajka után kaptam. Megelőzve, hogy tovább játszadozzon velem. Sikerült is, hosszas csókolózás után megszakította a csókunk. Beleesett a saját csapdájába. Ő is és én is egyre többet és többet akartunk volna, de nem ez volt a megfelelő hely.

- Menjünk be! – Rob enyhén zihálva vette a levegőt. Semmivel sem voltam jobb állapotban nála. - Megérkeztünk, de úgy látom már, mindenki alszik. – Egy pillanatra a házra tekintett. Követtem a pillantását.

- Hol vagyunk? – kérdeztem tanácstalanul. Elrévedve és megbabonázva itta a szemem a látványt. Az este és a lámpák hangulatos fényei még felemelőbbé tették a környezetet. Körbenéztem, ahol takaros családi házak vettek körül bennünket. Olyan volt az egész utca, mintha egy álomban vagy egy magazinban láttam volna mindent.

- Tudod, mivel nem szeretem a felhajtást… – nyitotta ki nekem szerelmem az ajtót. Kezét nyújtotta, s segített kiszállni a kocsiból. Csókkal jutalmaztam a tökéletes úriembert. Rob kivette a táskámat, majd a derekamat ölelve kísért az autótól a házig. – így jobbnak láttam, ha a szüleimhez jövök. Régen láttak, és akkor a kellemest összekötöm a hasznossal. Szeretném ha megismernéd a családom. Tudom, hogy ez komoly lépés, de szeretném. Mindent komolyan és őszintén gondolok. Szeretlek. Nagyon szeretlek.

- Én is szeretlek. Nagyon szeretlek. – könnyekig meghatódtam. Egy olyan féloldalas mosoly volt a jutalmam, hogy nem bírtam tovább, rávetettem magam kedvesemre. Egy cseppet sem tiltakozott, nagyon is kedvére volt.

A legmeghittebb, a legromantikusabb vallomás. Ez volt az a pillanat, amire egész életemben vártam. Most megkaptam és egész életemben emlékezni fogok rá. Néhány percig az ajtóban ácsorogtunk összegabalyodva. Rob gyorsan kinyitotta az ajtót, lámpát kapcsolt. Majd miután visszazárta az ajtót, halk léptekkel indultunk a szobája fele. Igyekeztünk a legcsendesebben haladni, és végre elértük a célunk: Rob szobáját. Nem sok kedvem volt körülnézni, sőt csak egyetlen dolog lebegett a szemem előtt. Ez pedig az ágy volt. Rob egy pillanatra eltűnt. Pont a ruhámból bújtam ki, amikor visszaért. A ruhámat leterítettem az egyik szék támlájára. Éreztem, ahogy szerelmem végigsimítja a hátam, majd egyik kezével a derekamnál ölel magához. A másik keze folytatta útját, végig simogatott, a derekamtól indult le a csípőmig, a fenekemnél elidőzött egy kicsit, aztán a combom következett. Lassan maga felé fordított, mire csókok között elkezdtem vetkőztetni – a zakótól valamikor a bejárati ajtó és a szoba között szabadulhatott meg. Közben lekerült rólam a melltartóm, csak egy szál bugyiban voltam. Hatalmasat sóhajtottam, a vágy, a kéj és a fáradság egyvelege tört elő. Éreztem, hogy egyre nehezebben állok a lábamon. Rob is észrevette, mert lassan elindultunk az ágy felé. Gyengéden dőltünk végig az ágyon, de a hideg ágyneműtől kirázott a hideg. Akartam, mindennél jobban szerettem volna Robot. Ő is kívánt, keményen nekem feszülő ágyéka volt rá a bizonyíték. Szerelmem lágy csókokkal hintette be meztelen bőröm. Megborzongtam. Mégis sikerül elrontanom a csodás pillanatot.

- Sajnálom…ez… most nekem… nem megy… - feszélyezve éreztem magam. Egyszerűen nem tudtam teljesen ráhangolódni az együttlétre. A szülei házában vagyunk, akikkel még nem is találkoztam. Ettől a gondolattól még inkább kirázott a hideg. Megremegtem. Összehúztam magam, s a karjaimmal öleltem a lábaim. Ezzel próbáltam magam megnyugtatni. Rob felpattant, amit nem tudtam mire vélni. Hamar visszajött hozzám, csak annyira hagyott magamra, hogy a szekrényből elővett egy pólót.

- Vedd fel! – parancsolt rám. - Nem szeretném, ha megfáznál. - Ilyennek eddig még nem láttam, ezt a gondoskodó oldalát még nem mutatta.

- Sajnálom, tényleg nagyon sajnálom. – néztem rá kérlelő szemekkel. Ennek nem így kellett volna történnie. - Ezt be fogjuk pótolni! Meg fogok tenni azért, hogy egy tökéletes estével kárpótoljam szerelmem. – az elhatározásom rendíthetetlen volt.

- Szeretlek. - Csókot nyomott a homlokomra. – Semmi baj. Megértem, és nem erőltetek semmit. – csókot nyomot a számra, majd a szekrényhez sétált. Leszórta a ruháját, az alsógatya maradt rajta. Kutatott a szekrényben, majd felvett egy pólót ő is. A következő pillanatban már szorosan összebújva feküdtünk az ágyban. Fejemet a mellkasára hajtottam. Kezemet a pólója alá dugtam, s folyamatosan simogattam a hasát, az oldalát, olykor köröket rajzoltam. Rob is hasonlóan a pólóm alatt motoszkált, de ő a hátamat, a gerincemet simogatta. Hallgattuk egymás légzését, aztán egy puszikat nyomott a hajamba. Teljesen eluralkodott rajtam a fáradtság, s a csalódottság érzése, mivel nem úgy alakult az éjszaka, ahogy kellett volna. Aztán szívének ritmusát hallgattam és magával ragadott az álom.

Ákos: Altató (részlet)

„és ha jön az álom

aludni jó

a távolság

törékeny üveggolyó,

halkul a dallam

alig hallható

bennem is szól

az örök altató”

Telefon rezgésére ébredtem fel. Nagyot nyújtóztam az üres ágyban, s tanácstalanul kerestem a telefonom. Nagy nehezen megtaláltam, mert a táskám legalján bújt el. A kijelzőre pillantottam, a rendelő számát véltem felfedezni. Megijedtem, talán baj van? Az asszisztens volt, kérte: ha megoldható korábban menjek. Egyeztettem az új időpontot, s leraktam a telefont. Megdörzsöltem a szemem, majd jobban körbenéztem a szobában. Feltűnt, hogy nincs mellettem senki. Ekkor lettem figyelmes a felfele szűrődő hangokra, mintha vita vagy veszekedés lenne.

Nem figyeltem a folytatásra, s elgondolkoztam: mi lehet a vita tárgya? Remélem, hogy nem én! Tegnap még szerencse, hogy visszaugrottunk Emma lakására. Előkerestem a tiszta fehérneműt, a farmert és az egyszerű, passzos felsőmet. Felöltöztem, összeszedtem a holmim. A ruhám még mindig a széken pihent, de a többi, a levetett holmi a földön hevert. Összekapkodtam mindent. A saját dolgaim beleraktam a táskámba. Beágyaztam és szellőztettem. Hamar körbenéztem, mégis rendezetten hagyjam ott a szobát.

Felkaptam a másik táskámat, benne az irataimmal, némi pénzzel és kezemben a telefonnal lassan, félve indultam lefele. A többi cuccért meg visszajövök később, most az orvos a fontosabb. Győzködtem magam, majd elindultam lefele a lépcsőn. A lépcső közepénél jártam, mikor megpillantottam Robot, az étkező ajtajának támaszkodva. Az étkezőből jött a hangzavar, ahogy közelebb értem megpillantottam a családját is. Az asztal reggelihez volt megterítve. Apukája és nővérei az asztalnál ültek le. A lányok kezében egy-egy pletykalapot véltem felfedezni. Nem meglepő módon Rob volt a címlapon. Az anyukája az asztal mellett ácsorgott. Gombóccal a torkomban léptem közelebb Rob-hoz, és hátulról bújtam hozzá. Úgy öleltem át, míg az ujjaimat a hasán fűztem el. A kezemre simította a tenyerét. Lágyan és szeretetteljesen cirógatott. Szeretem, nagyon szeretem őt és meg fogok tenni bármit, hogy bepótoljuk a múlt éjszakát.

~ Robert ~

Akaratlanul görbült felfele a szám, minden különösebb erőfeszítés nélkül. Egyszerűen nem bírtam befejezni a mosolygást, amelyet Zoé kíváncsisága idézett elő. Bájosan próbálta kiszedni belőlem a feltételem. S miután nem adtam be a derekam, hátradőlt az ülésen. Ezzel persze pokoli kínokat okozott nekem, amiről persze neki sejtelme sincs. Azt a ruhát neki találták ki. Szerintem ő nem vette észre, de szinte minden pasi csorgatta utána a nyálát, s legszívesebben agyon vágtam volna az összes hímet a teremben. Aztán most pedig a vágy veszi el az eszem, ahogy az a finom anyag felcsúszott a lábán. S ahogy mocorgott, mert faggatózása közben igyekezett rám figyelni, még inkább kivillant a bőre. Erősen kellett markolnom a kormányt, és az útra koncentrálnom. Szerencsére hamar megérkeztünk, s teljes figyelmem immár szerelmem kötötte le. Zoé gondolatai azonban valahol máshol jártak. Csak remélni tudtam, hogy nem valami ostobaságot forgat a fejében. Persze mikor rákérdeztem terelni kezdett, de azzal ahogy végigsimított az arcomon mindent elfeledtetett velem, főleg mikor az ajkamon éreztem meg az ujjait. Bárhogy győzködött, azért az arcán észrevettem a változást. Cselesen közelítettem fele, hátha megmondja, de nem tette. Forrón csókolni kezdett. A szívem majd ki akart ugrani a helyéről, olyan ütemben kezdett el kalapálni, s a nadrágban is elfogyott a hely. Szeretni akartam, kívántam, ahogy még soha. Ahogy a szemében néztem nem láttam mást, csak szerelmet. Ez az csodálatos nő engem szeret. Még mielőtt totálisan elvesztettem volna az irányítást, javasoltam, hogy menjünk be. Újból előbújt belőle a kíváncsiság, de most válaszoltam a kérdéseire, míg kiszálltunk a kocsiból. Aztán a szavak maguktól jöttek, de semmit sem bántam meg. A csillogó szemeiben lobogott a vágy. A csókjaitól a fellegekig repültem.

Belül már szinte ujjongtam, mikor végre a szobámba értünk. Csak egyetlen pillanatra léptem vissza a szobámból, de mire visszaértem Zoén már nem volt rajta a ruhája. Mondjuk úgy, hogy biztonságba helyezet. Ahogy beléptem a szobámba, megpillantottam szerelmem tökéletes testét. A beszűrődő lágy holdfénynek és a lámpák fényének a keveréke világította meg. Óriásit kellett nyelnem, ha eddig nem lettem volna felhúzva, akkor ez a látvány biztosan elintézett volna, de most csak még jobban fokozta ágyékom keménységét.

Már szinte remegtem, annyira kívántam Őt. Mégis úgy értem hozzá, mintha porcelán lenne. Aztán hozzáértem a bőréhez, szikrákat éreztem. Egyből magamhoz húztam, s nem eresztettem. Kínzóan lassan fordult felém, a lekerülő melltartója feltárta előttem a kerek halmokat, melyektől összefutott a nyál a számban. Ízlelni akartam. Hatalmas kísértést és próbatételt jelentett, de uralkodtam magamon. Nem támadtam le. A szoba csendjében a kéjes sóhajok, az elcsattanó csókok jelentették az egyedüli zajforrást. Bár körülöttem a világ is megszűnt, ahogy kedvesemet a karjaimban tarthattam.

Kijózanítóan hatott rám, ahogy éreztem, hogy Zoé remegni kezdett. Ez azonban nem a jó értelemben vett, a vágy vagy a gyönyör okozta remegés volt. Ez most más volt. De nem csillapodott. Első aggódó gondolattól vezérelve egy pólót húztam elő, és nyújtottam át neki. A gondoskodás minden korábbi vágyamat felülírta, s magam is meglepődtem.

- Szeretlek. Semmi baj. Megértem, és nem erőltetek semmit.

Végülis érthető, hisz még csak most békültünk ki. Felvettem az alváshoz egy pólót és visszabújtam Zoé mellé. Erősen kapaszkodott belém, majd miután megérezte a cirógató érintésem ellazult, megnyugodott. A pólóm alatt járt a kis kacsóival. Egyre lassabbak lettek a mozdulatai, végül elaludt. Belém kapaszkodva aludt el. Békésen szuszogott, de valahogy én mégsem tudtam elaludni. Hosszasan merengtem, majd csak hallgattam alvó kedvesem, míg végül legyőzött az álom.

Néhány órás alvás után kipihenten ébredtem fel. Örömmel láttam, hogy szerelmem békésen alszik, s a mocorgásom sem ébresztette fel. Erősen koncentrálva ittam magamba a látványát. A csókolnivaló ajkai enyhén szétnyíltak, mintha éppen csak arra várna, hogy nyelvem könnyedén birtokba vegye őket. A tincsei kuszán tekeregve omlottak a nyakába, s az arcára. Nem bírtam ki, el kellett tűrnöm a haját, hogy az arcát teljes egészében lássam. Éppen csak eltűrtem az a kósza tincset, megcirógatva az arcát, melytől sóhajtva hagyta el szerelmem tüdejét a levegő.

- Meglepem! Meglepem egy reggelivel! - Határoztam el. Először a fürdőbe mentem, majd előhalásztam a szekrényből tiszta ruhát. Kicseréltem a pólóm és felvettem egy melegítőt. Aztán sebesen indultam a konyha felé, hogy kedvesem ébredése előtt elkészüljek. Konyhai tudásom igen szűkösnek mondható, de bíztam némi anyai segítségben. Ha megkérem anyát, hogy mondja el mit és hogyan csináljak, akkor sikerülni fog a reggeli elkészítése, melyet az ágyba fogyaszthatunk el. A konyhában viszont engem ért meglepetés.

- Jó reggelt! – köszöntem meglepetten. Szembe találtam magam az egész családdal.

- Jó reggelt neked is, kisfiam! – köszönt anya, míg az asztalt terítette meg. Apa csak biccentett, s olvasta tovább a sport rovatot.

- Szia Claudia! – köszönt egyszerre Victoria és Lizzy. Utálom, ha így viccelődnek. Már kinőttünk, vagyis én már biztosan kinőttem ebből a gyerekes játékból.

- Muszáj ilyen korán kezdeni! – morogtam feléjük. Ekkor pillantottam meg, hogy egy-egy magazint bújnak. A változatosság kedvéért ismét én virítottam a címlapon. Ezen csak egy hatalmas mennyiségű kávé segít túljutni.

- Láttad, már mit írnak a lapok? – kezdte Victoria.

- Igazán szólhattál volna, hogy apa leszel! – folytatta Lizzy.

- Ti mindent elhisztek? A fele sem igaz, amit ezek a pletykalapok összeírnak! – dühöngtem. – Amúgy hogy hogy mindketten hazajöttetek? – váltottam gyorsan témát. Két bögrét vettem elő, de majdnem kiejtettem, mikor rápillantottam anya kezére.

- Ez akkor mit jelent?  – mutatta fel anya a kis kék cipellőket. Azok meg hogy a fenében kerültek hozzá.

- Semmit. – meglepetten csak ennyit bírtam kipréselni magamból.

- Robert Thomas Pattinson! Rendes válaszokat akarok hallani! – egyre mérgesebb lett az anyám. Ha a teljes nevemet használta, az sosem jelentett semmi jót, általában ilyenkor voltam a legnagyobb bajban.

- Hagyjátok már, ez az ő élete! – csattant fel Lizzy. Legalább ilyenkor kitart mellettem. Végre valaki mellém áll. Néhány percet szótlanul töltöttünk el, de sokkal többnek éreztem. Az étkező ajtajának támaszkodtam kínomban, mert nem tudtam, hogyan vezessem elő a dolgokat. Végül a gondolataimból Zoé hozott vissza.

- Jó reggelt Édes! – súgta halkan.

- Jó reggelt neked is! Szeretnélek bemutatni a családomnak! – húztam közelebb magamhoz. Lágy, de annál élvezetesebb reggeli csókot váltottunk. Remélem nem hallott semmit.

- Szeretném bemutatni nektek Zoét, a barátnőm, a szerelmem… - hangsúlyoztam a két utolsó szót – Anyukám: Claire, és a nővéreim: Victoria és Lizzy. Apukám: Richard.

- Nagyon örvendek a találkozásnak! – köszöntötte őket udvariasan mindenkit. A döbbenet, a meglepődés látszott rajtuk, vagyis mindenkin.

- Mi a baj kicsim? – vettem észre a telefont Zoé kezében.

- Semmi komoly, csak merre találok egy fürdőszobát – kezdte hirtelen határozottan – Csak sietnem kell, előbb kell mennem az orvoshoz…

- Hogy mondhatod, hogy semmi komoly?! Mikor te magad mondod, hogy az orvos telefonált?! – töltött el az aggodalom, ahogy kimondta az orvos szót.

- Azért telefonált, hogy menjek korábban… A fürdőt merre találom? – kérdezte, s egy csókot nyomott a számra. A család megdermedve és tátott szájjal bámult minket.

- Megyünk, már mondtam, hogy megyünk, mert nélkülem egy lépést sem tehetsz! – elszántan néztem vele farkasszemet. – A fürdőt, pedig ott jobbra a második ajtónál találod. - Ismét egy gyors, de annál édesebb csókot nyomott ajkamra, s már ment is a fürdőbe.

Egyszerre voltam dühös és boldog. Miután szerelmem eltűnt az ajtó mögött felrohantam a szobámba. Felhúztam egy farmert, inget húztam a pólómra – végülis az tiszta volt – pár dolgot pedig a zsebembe süllyesztettem. Előbb értem le a földszintre, így csak leültem az asztalhoz. S mivel nem tudtam Zoé mikor ér vissza, és már éhes voltam, elkezdtem egy péksütit eszegetni. Mert a meglepetésnek szánt reggeli fuccsba ment. A családom csendben engem bámult. Azt hiszem, kellett nekik néhány perc míg megemésztették a tényt, hogy most mutattam be a barátnőm. Nem sok lányt hoztam haza. Aztán Zoé visszajött, aki megtorpant egy pillanatra. De az anyukám odalépett hozzá, még mielőtt bármit tettem vagy mondtam volna.

- Sajnálom az előbbi jelenetet. Remélem, nem haragudtál meg? Örvendek, kérlek, tegezz engem.

- Nem hallottam semmit. Köszönöm szépen a bizalmat! – válaszolta, de kérdőn nézett felém. Biztos vagyok benne, hogy hallott valamit. Csak kedvesen letagadja. Aztán válaszként csak az asztalon heverő magazinokra mutattam, és a pár, pici kék cipellőre.

- Oh! – szalad ki a száján. De a kezét egyből a szájához kapta, végül mégis hatalmas nevetésben tört ki.

- Ez olyan vicces? – vetette oda Victoria, elég gorombán. Ezért elég szúrós pillantásban volt része tőlem.

- Nem, nem vicces... – elhallgatott, aztán folytatta – Te tényleg megvetted? – nézett rám csillogó szemekkel. Bólintással válaszoltam. - Azért a cikkek, és fotók okoztak néhány galibák. – ölelt meg. Először nem tudtam, mire gondol, de nagy nehezen eljutott a tudatomig a kijelentése.

- Most viszont enned kell! Mit szeretnél enni? – faggattam, míg az ölembe ültettem. Természetes és magától értetődő mozdulat volt. Nem akartam több időt nélküle eltölteni.

- Köszi, de nem vagyok éhes.

- Zoé! Kicsim, igenis enned kell! Zoé! Legalább egy péksütit! – egyre határozottabb hangon parancsoltam rá. Durcásan megrázta a fejecskéjét. Az anyukámra pillantott, aki egy tányért rakott le elénk. Ahogy én ránéztem, és leheltem egy köszönömöt. Láttam a büszkeséget, és az örömöt, amit a fia gondoskodása váltott ki belőle.

- Jó, de csak egyet. – vette tudomásul Zoé, hogy nincs más választása.

- Tudod nagyon jól, hogy enned kell. Vagy ha nem, akkor elmondom Danny-nek és Sarah-nak. Biztos lenne egy-két keresetlen szavuk hozzád.

- Inkább eszek! – harapott bele a croassontba. A megjegyzésem néhány kérdő tekintetet idézett elő.

- Danny Zoé unokatesója. – kezdtem magyarázni a többieknek – Sarah pedig a barátnője. Nagyon kedvesek, és nagyon jó barátok lettünk…

- De miért vagy ilyen zsarnok Zoéval? – csodálkozott Lizzy. A kérdés váratlan volt, s elég rossz kedvem lett tőle. Most mit is mondjak?

- Majd én válaszolok. – mentett meg szerelmem – Nem zsarnok, és igaza is van. Volt egy időszak, mikor nagyon kikészültem. Depressziós voltam. Odáig fajult a dolog, hogy alig aludtam, alig ettem. Sokszor lettem rosszul, a végén pedig balesetet szenvedtem. Nagyon aggódott értem mindenki, de legfőképpen az orvosok. Nagyon féltek, nehogy marandó károsodást okozzon ez az állapot. – könnyedén mesélte, pedig vele történt minden szörnyűség.

- Kérlek, mond, hogy nem igaz? – döbbent meg anya, de valahogy megváltozott a hanghordozása.

- Ez teljesen komoly, ezért voltam kórházban. – bökött Zoé az újság felé – Nem terhességről volt szó.

- Ez hogy került Robert táskájába? – folytatta anya – A földön találtam, Rob a táskád mellett.

- Köszi! – csattantam fel elég gorombám – Meglepetés! Ez egy meglepetés, a new york-i forgatás szünetében pillantottam meg, következő nap már a címlapon voltam velük. Arra gondoltam, hogy csakis te lehetsz a gyermekeim anyja, csak veled szeretnék családot! – szenvedélyes csókok lettek a jutalmam.

- Most már tényleg indulnunk kell, ha nem szeretnénk elkésni. – Zoé amint kimondta, tudtam, igaza van.

- Amint végeztetek, gyertek vissza! Jobban meg szeretnénk ismerni Zoét! – mondták közösen, míg az ajtó fele igyekeztünk. Vajon miért változtatták meg a véleményüket ilyen hirtelen. Először olyan ellenségesen estek nekem reggel, most meg milyen nyájasak Zoéval. Majd rá fogok kérdezni, döntöttem el, amint lesz egy adandó alkalom.

- Mindenképpen! – válaszoltam - Sziasztok! – mondtuk egyszerre.