14. Békülés

Sziasztok,

tudom, hogy kicsit késő van, de meghoztam a folytatást. Nagyon szépen köszönöm a pipákat és a komikat: Zsuzsi, Kitty és Judy. Imádlak benneteket!

Remélem ilyesmire gondoltatok. Elég nyugis lett :) A végén van néhány kép, kit hogy képzeltem el az este folyamán.

Jó olvasást! :)

Puszi,

ZoÉ

 
~ Véget nem érő szép remény ~

14. fejezet - Békülés

  

 Furcsa álmom volt. Ismét Rob volt az álom középpontjában, de most olyan valóságos volt az egész. Semmi nem számított rajta kívül. Az sem érdekelt, hogy hol vagyok. Csak ő és én, csak mi ketten léteztünk. A nyugalom töltött el teljesen. Az álomban éppen megcsókolt, és az ajkaimon éreztem puha ajkait. Minden gondolkodás nélkül suttogtam: szeretlek, nagyon szeretlek. Nem számított semmi sem, hiába voltam csalódott és bánatos, akkor abban a pillanatban a vágy erősebb volt. Egyre inkább beláttam, hogy én is hibáztam. Túlságosan érzékenyen reagáltam, s emiatt hibás döntést hoztam. Elmenekültem, pedig ezzel nem oldok meg semmit. Igen is meg kellett volna beszélni a dolgokat. Azonban most mindezt félretettem, s azokra a finom ajkakra és szerelmes szavakra koncentráltam. Sikeresen elvették a maradék józan eszem.

Az édes szavak után, melyek bizonygatták a kölcsönös érzéseket szinte fejbe vágtak. Rögtön kinyitottam a szemem, s nem álmodtam tovább. Az álom valóra vált. Talán még a szám is nyitva maradt. Alig néhány centire volt tőlem, s nemcsak álmodtam a csókjait, sőt a szavairól nem beszélve. Hirtelen magamhoz húztam és már öleltem, csókoltam rég nem látott kedvesem.

- Sajnálom! Bolond voltam! – minél közelebb akartam lenni hozzá. Minél jobban érezni őt. Valami hasonló dolog játszódhatott le benne, mert egyre jobban erősödött a szorítása.

- Kicsim bocsáss meg! Előbb kellett volna jönnöm. – mormolta Rob bűnbánóan. Hogy tudnék rá haragudni tovább? Mikor én is éppen olyan hibás vagyok, mint ő.

- Hiányoztál. Beszélnünk kellett volna. Normálisan. – suttogtam, míg szívdobbanásait hallgattam.

- Beszélhetünk? – kérdezte komoran. S elakadt még a lélegzete is.

- Igen, mindenről… - bíztattam, hirtelen jött bátorsággal folytattam – Mielőtt elkezdtünk veszekedni, akkor tényleg csak arról szerettem volna veled beszélni, hogy eljövök segíteni Emmának. Viszont szerettelek volna téged elhívni. Megfordult a fejemben az is, hogy bemutatlak a családomnak. Csak emiatt voltam bizonytalan, hogy fel vessem-e az ötletem… - belátom sokkal jobban kellett volna bíznom magamban és Rob-ban. – Tudod, hatalmas lépésnek éreztem, hogyha találkozol a családommal. Érted?

- Igen, mert az is. – nyomott egy puszit a hajamba. - Szóval akkor nem akartál elhagyni? Nincs senkid? – egy imádnivaló mosoly jelent meg Rob arcán.

- Nem, soha nem akarlak elhagyni. Sosem csaltalak meg! Soha!– nyomtam minden szó után egy-egy csókot az ajkára. – Mindennél fontosabb vagy nekem!

- És mi volt a telefon a hotelben és a megbeszélt találka, mikor annyira suttogtál… - kérdezte gyanakodva. Sejtésem, hogy hallotta a beszélgetést most beigazolódott. Akkor nem kérdezett semmit. Féltékeny.

- Hallottad? – fordultam felé – Csak Roy volt, tudod egész jó barátok lettünk. Végre megértette, hogy én csak téged szeretlek… - erre a válaszra olyan féloldalas mosolyt kaptam, amitől ott helyben elolvadtam. Igen, mert még mindig olyan hatással van rám, elbűvöl, megbabonáz. A következő mozdulatával azonban eddig ismeretlen gyengédséget mutatott önmagából.

- Kérlek, mond meg… - a hasamra csúsztatta kezét. Mélyen a szememben nézett, úgy kezdett el beszélni.

- Nem... nem… - dadogtam - nem vagyok terhes…

- Biztos? – kérdezte csalódottan. Csalódott? A szemében láttam, s ettől olyan rossz érzésem lett. Sőt bűntudatom. Annak ellenére, hogy nem igazán fogtam fel a csalódottsága okát. Talán meggondolta magát?

- Az orvos három napot mondott. Holnapután kel visszamennem hozzá, mivel kivizsgáltattam magam. Elkísérsz? – félve tettem fel a kérdést.

- Még szép! – mondta, s már csókolt és simogatott tovább.

Elvette a maradék józan eszem a szerelem. A saját hülyeségemnek köszönhetem, hogy egészen eddig szenvedtem. Bár lehet, mindkettőnknek kellett ez a kis külön töltött idő, hogy rendezni tudjuk önmagukban a dolgokat. Mondjuk nem, mintha annyit agyaltam volna, de láthatóan Rob igen, mert átgondolta a dolgokat, mert egyértelműen már most láttam rajta a változást. Egyre jobban belemelegedtünk a csókokba, s már Rob megszabadult és megszabadítottam néhány ruhadarabjától. Rajtam sokkal kevesebb ruha volt alapvetően. Az alváshoz használt póló és sort még mindig rajtam volt. Rob már azon dolgozott, hogy orvosolja ezt a problémát. A pólómból való kiszabadításommal volt elfoglalva, úgy, hogy a fedetlenné váló bőrömet csókjaival borította be. Hirtelen robogott be Emma. Rob egyből abbahagyott mindet, s a takarót húzta magunkra. Bosszúsan sóhajtva hagyta el a levegő a tüdőmet. Barátnőm felé pillantottam, aki behunyt szemekkel és karba tett kezekkel állt az ajtó mellett.

- Emma? – furcsán csengett a hangom. Élettel telivé vált.

- Sajnálom fiatalok, de még sok dolgunk van! – hadarta örült tempóban. Drága barátnőm csak mondta és mondta a magáét. Ez az ő napja. Igen, most ő a legfontosabb. Rob igyekezett visszatartania a kitörni készülő nevetését. Már egyre vörösebb lett a feje, de tartotta magát.

- Tudom, tudom – válaszoltam Emmának. – Nyugodj meg! Mindent el fogunk intézni! Minden a legnagyobb rendben lesz! Szuper az egész est! - Tényleg így gondoltam. Minden szavam őszinte volt. De Emmán erőt vett az idegesség, s emiatt nem igen hitte el a szavaim. Láthatóan egy kicsit mégis sikerült csillapodnia, de nem túl sokáig.

- Látod, hány óra van? – s már nem is láttam, nem hogy válaszolni tudtam volna. Rob végre kikuncoghatta magát és normálisan vehetett levegőt. Az én hősöm!

- Nincs kedved eljönni egy kis társasági eseményre? – fordultam Rob felé, aki éppen végig dőlt mellettem az ágyon. Az a látvány aztán nem semmi volt. Elöntött a forróság. Legszívesebben engedtem volna a csábításnak. Már azon voltam, hogy rávetem magam. Csakhogy megszólalt.

- Miért is ne? De van egy feltételem! – egész könnyen belement, bár az a feltétel gyanús volt. Feltétel? Mit akarhat?

- Mi lenne a feltétel? – vágtam a szavába, mert túlzottan felcsigázott.

- Majd ha itt lesz az ideje, akkor megtudod… - viccelődött, ami nem tetszett. Miért nem mondja meg kereken, mit szeretne. Hitelen váltott témát.  – Milyen esemény lesz? Mennyire kell kiöltözni?

- Galéria megnyitó. Emma és én is elegánsabb ruhát választottunk. Nekem mindenben tetszel! De mondjuk egy ingnek és egy zakónak nagyon örülnék, ha azt vennéd fel. – Tapasztalataim szerint ezeket sosem díjazta. Most sem. Olyan édesen grimaszolt, hogy vad késztetést éreztem, hogy most rögtön csókolnom kell.

Kelletlenül másztunk ki az ágyból, és szedegettük össze a szétszórt ruhákat. Rob dzsekije, inge, sőt a pólója, mint a földön hevert. Ő maradt a szobába, ott öltözött fel és nyugodott le. Szüksége volt néhány percre, mivel a teste elég egyértelmű jelét adta, hogy mennyire kíván. Sajnos nem volt rá sem a hely és az idő megfelelő, hogy megpecsételjük a kibékülésünket. Pedig már én is sóvárogtam Rob után.

Azt hiszem, mindkettőnknek jobb, hogy a fürdőbe száműztem magam, míg el nem készültünk. Mégsem bírtam ki, amint megláttam Robot, csókot leheltem ajkára. Emma hatalmas adag kávét főzött mire leértünk. Éppen a pirítósokat készített, mikor betoppantunk a konyhába. Hárman ültünk le reggelizni.

Emma azonban az idő múlásával csak még idegesebbé vált. Látszott rajta, hogy nem sok kell a kiboruláshoz. Mindehhez még hozzájött az is, hogy Nick még nem biztos, hogy el tud jönni. Pedig fontos lett volna Nick jelenléte, hiszen ahogy én láttam, Emma neki is bizonyítani akart. Vigasztalóan megöleltem kedvenc barátnőm, aki már a könnyeivel küzdött. Rob csendben, de büszkén figyelte bennünket. Némi gondolkodás után felajánlotta, hogy ő szívesen lesz mindkettőnk kísérője.

- Sőt ez tök poén lenne, egyszerre két csajom is lenne. – dőlt hátra a székben, míg a saját megjegyzésén nevetgélt. – Legalább lenne egy kis hasznunk a hiénákból, ha már úgysem bírom lerázni őket.

Miután Rob kiszórakozta magát, és ivott még egy kávét úgy döntött, hogy hazamegy. Az anyukájáról szinte kisfiús rajongással beszélt. Meg tudtam érteni, mennyire hiányzik a családja. Mielőtt útjára engedtem volna szerelmem egy hosszú csókkal búcsúztam tőle. Alig lépett ki az ajtón, de máris hiányzott.

Rob után becsukódó ajtó nem csak szerelmemtől választott el, hanem a valóságtól is. Belecsöppentem egy hatalmas forgatagba, amelyben Emma volt a kapitány, s magamra ölthettem a másod tiszt szerepét. Míg szerelmem édes csókjaival ébresztett, addig barátnőm telefonon keresztül ellenőrizte a galériában folyó előkészületeket. Sloane hősiesen helytállt. Hatalmas tisztelettel adóztam a kitartása előtt. Emma aztán nem bírta tovább, oda kellett mennünk a galériába. Miután a saját szemével meggyőződött, hogy rendben van minden végre hazamehettünk és nekiláthattunk a készülődésnek.

Zuhany, hajmosás. Emma haját felcsavartam, ami nem volt túl könnyű az állandóan izgő-mozgó lánnyal. Önmagamnak egy egyszerűbb megoldást választottam, kifésültem a hajam, és a megszárítását követően egy könnyű kontyot készítettem magamnak. Ezután következett a smink és a ruha. Izgatottan vártam, hogy szerelmem visszatérjen hozzánk. Újra a karjaiba legyek, újra csókolhassam.

Eljött a délután 5 óra, és megszólalt a csengő. S tudtam, hogy itt van. Egyszeribe a hevesebben kezdett kalapálni a szívem, úgy, hogy attól tartottam, ki fog ugrani a mellkasomból. A gyomromban pedig ezernyi pillangó kelt életre.

- Megyek! – dallamosan csengett a hangom, míg az ajtó felé siettem.

- Szia Szerelmem! – ezt így még nem igazán mondtam neki. Láthatóan jól esett neki, mert azzal az imádnivaló csibészes mosolyával ajándékozott meg. Szó szerint beleremegtek a térdeim, olyan hatást gyakorol rám. Nem tétováztam, egyből szájára tapasztottam a szám.

- Szia Édesem! Milyen gyönyörű és lelkes itt valaki? – vált el tőlem, hogy levegőhöz jusson. - Úgy hiányoztál. – immár ő kezdeményezett. Megcsókolt,de még szenvedélyesebben, mint eddig bármikor.

- Igen, mert itt vagy végre. Nagyon hiányoztál! Te is kitettél magadért. – tessékeltem be Robot. Ekkor sikerült végignéznem rajta. Fekete öltönyt viselt, fehér inggel és nyakkendővel. Nem farmer és edzőcipővel, hanem a fekete nadrághoz illő alkalmi cipővel.

Tökéletes úriembernek nézett ki. Ha eddig nem, akkor most teljesen leesett az állam. Annyira elérzékenyültem, hiszen miattam hajlandó volt öltönybe bújni. Pedig tudom, mennyire utálja a kiöltözést, az öltönyt és a nyakkendőt. Alig ismertem rá a szeretett férfira. Először a rózsák, amelyek gyönyörűek, és minden alkalommal, mikor elmentem mellettük bele kellett szippantanom a csokorba. A gyengéd viselkedése, és a csalódottsága, csak mert nem vagyok terhes. S most a kiöltözés. Megváltozott, komolyabb lett. Határozottan az az érzésem volt, hogy ő komolyan gondolja a kapcsolatunkat.

- Szeretlek. Nagyon szeretlek. – bújtam Robhoz. Nem tudta, ezt most miért és miért így mondom. Csak egy csókot adott, mikor megérkezett barátnőm is.

- Meseszépek a hölgyek! – bókolt Rob. Most már Emma is hallotta, és belepirult.

- Köszönjük, és örvendek a találkozásnak! – ölelte meg Emma Robot. Eme közvetlenség meglepte szerelmem, s talán kicsit zavarba is hozta.

- Indulhatunk, vagy várunk még valakit? – szólalt meg először Rob, hogy ezzel is elterelje a figyelmünket a zavaráról.

- Nem, már mehetünk! Nekünk kellene elsőnek odaérni! – válaszoltunk egyszerre Emmával.

Rob, mint egy igazi úriember kinyitotta nekünk az autó ajtaját. Segített beszállni. Ezúttal másik autóval jött – bérelte talán –, Emma vállalta, hogy hátra ül. Így ülhettem Rob mellett, ami láthatóan kedvére volt, mert végig fogta, simogatta a kezem. Ámulva léptünk be a galériába, mely immár tökéletes pompájában tündökölt. Sloane fogadott bennünket. Ámuldoztam, mennyire gyönyörű lett az egész terem. A kiállítás képei valósággal megbabonáztak. Mintha egy mesébe, tündérmesébe csöppentem volna. A galériában minden rendben zajlott, a vendégek folyamatosan érkeztek. Egyre többen és többen lettünk. Szerelmem mellettem állt, s egy pillanatra sem engedett el. Végül Ashley és Jackson eleget tett a meghívásnak. Mikor meglátta őket, Rob gyengéden magához húzott, megcsókolta a nyakam.

- Megérkezett Ash és Jack. Üdvözüljük őket! – húzott volna maga után, amire szükség sem volt.

- Oké! Menjünk! – már indultunk volna, mikor Emma állított meg. – Majd utánad megyek. – bocsátottam útjára Robot egy csók után.

- Beszélhetünk? – lépett mellém Emma. Kifürkészhetetlen tekintettel nézett rám.

- Persze, mond csak! Baj van talán? – tényleg nem tudtam, mire gondoljak.

- Nem, minden rendben. Lenne egy hatalmas kérésem, lehetne a lakás az enyém ma este? – kérdezte csillogó szemekkel. A barátja mégis ideért időben, sőt marad még pár napot. Természetes, hogy ki akarják használni az időt.

- Igen, de kell néhány dolog… - kuncogtam együtt Emmával. Sikeresen elkészítettük a haditervünk. Majd csatlakoztam Robhoz, aki jól elbeszélgetett Ashsel és Jackel. Hatalmas puszival és szoros öleléssel köszöntöttem a közös barátainkat, akik megdicsérték a ruhám, majd áradozni kezdtek a galériáról. Dagadtam a büszkeségtől, hiszen jó érzés volt hallgatni az elismerő szavakat. Sőt nem jó, hanem fantasztikus.

- Min töprengsz kicsim? –  elbambultam. Csak azt vettem észre, hogy Rob a derekamra csúsztatja a kezét. Ekkor persze villantak a vakuk. A ragyogó kék szemekbe fúrtam a tekintetem, s úgy válaszoltam.

- Csak azon, hogy hajléktalan lettem ma estére…

- Ez legyen a legnagyobb baj! – nevettünk fel – Amúgy is van még egy feltételem, tudod. – mondta Rob sejtelmesen. Valamiért pajkos gondolatok futottak végig a fejemben. Bíztam benne, hogy bepótoljuk az elvesztegetett időt, amit külön töltöttünk.

- Igen, de te se felejtsd el, holnap megyünk az orvoshoz. – emlékeztettem szerelmem.

Rápillantottunk az óránkra, s elérkezett a megfelelő pillanat. Emma köszöntötte a vendégeket és néhány szóval összefoglalta, miért lesz érdemes ellátogatni a galériába a továbbiakban. A rögtönzött beszédet koccintás és tapsvihar zárta. Felcsendült a lágy melódia, s hömpölyögve jártak a vendégek körbe. Egy-egy festmény vagy kiállított fotó előtt kisebb csoportok alakultak, aki megvitatták a részleteket. Minden pompásan alakult. Zökkenőmentesen. Sem őrült rajongók, sem paparazzik nem zavarták meg az estét. Pedig ettől egy picit tartottam. Voltak fotósok, de akik hivatalosak voltak a rendezvényünkre. Valamelyik magazin, hetilap - vagy akárhogy is nevezem – előzetes egyeztetés alapján kapott engedélyt a fotózásra.

Az este további része szédületes gyorsasággal elrepült. A vendégek elégedetten, rengeteg új élménnyel távoztak. A galéria mellett azért a Twilight sztárjai is kaptak némi figyelmet, bár ők gondosan ügyeltek, hogy a háttérben maradjanak. Nem ők játszották a főszerepet ma este. Sikerült Ashleyvel beszélnem, elmeséltem a beszélgetésünket Robbal. Meg az orvosos dolgot is megemlítettem, hogy együtt fogunk elmenni. Biztatóan megölelt, és leszögezte, hogy támogat mindenben minket. 

Végül négyen maradtunk: Emma Nick oldalán, Rob és én. Bemutattuk egymásnak a fiúkat. Emmával gyorsan összenéztünk, majd fáradságra hivatkozva sietettem a távozást. Rob tett egy gyors kitérőt a lakásunk fele. Őrült tempóban összeszedtem néhány nélkülözhetetlen dolgot. A következő pillanatban már a kocsiban ültünk, vadul csókolóztunk. Aztán Rob beindította a motort.

- Most mi a terved? Megtudhatom végre mi a feltételed? – kíváncsiskodtam, de mindhiába. Rob egy szót sem szólt, csak mosolygott. 

Ash

Jack

Emma

Nick