55. fejezet - The show must go on (part 2)

Sziasztok,

hát akkor jöjjön a fejezet 2. része. Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket és némi komival viszonozzátok is, mert tényleg kíváncsi vagyok arra, mit gondoltok vagy milyen tippetek lenne arra, hogyan folytatódik a töri.

Jó olvasást!

Puszi,
ZoÉ

„A veszteség vitathatatlanul hozzátartozik az élethez. Ilyenkor feltétlenül megtanuljuk, hogy nincs hatalmunk bizonyos dolgok felett, melyekről pedig azt hittük, hogy uraljuk őket. Csakhogy ezzel nem fejeződik be a dolog. Minden vég után új kezdet következik.”

(Stephanie Ericsson)

Robert

Los Angeles, 2011.10.10

Valaki türelmetlenül kopogtatott, ezzel pedig megszakította a bolondozásunkat. Alig akartam hinni a szememnek, mikor megláttam Sarah pólóját. Nem is sokáig viselhette, szépen kihámoztam belőle, s valahova a szoba sarkába hajítottam. – Még az kell, hogy Ő is Edwardos pólóban feszítsen! – Sarah ráadásul elszaladt előlem, így elmenekült pedig jól megcsikiztem volna, kegyes bosszúként. Egyre türelmetlenebbül kopogtatott valaki, míg lihegve kiabáltam az ajtónak egy „Megyek!”-et. Menet közben megigazítottam a pólóm, s igyekeztem mosolyogva ajtót nyitni.

Csakhogy a kinyíló ajtóban megtorpantam, mert hirtelen nem tudtam ébren vagyok vagy álmodom. Nagyon valószerűnek tartottam, hogy mindössze csak a képzeletem játszik velem, s Flóra alakja csak egy hallucináció vagy csak nagyon hasonlít az ajtóban álló nő Flórára. Úgy látszott, hogy tévedtem. Flóra volt az, teljes valójában. A nyakamba ugrott és forró csókot lehelt az ajkaimra. Nem tudtam eldönteni, hogy örüljek vagy ne, hiszen kész voltam elengedni és mindeddig semmi féle életjelet nem kaptam tőle, most viszont a karjaimban tartottam és mámoros csókjával üdvözölt.

- Flóra… - ejtettem ki a nevét, mert biztosnak kellett lennem benne, hogy meg tudok-e szólalni. Csakhogy a fejemben uralkodó totális káosz miatt megakadtam.

- Rob… Beszélni szeretnék veled! Megkaptam a leveled… - valahogy erre tippeltem volna, éreztem valahol, hogy a levél miatt jött el hozzám, amitől fény gyúlt az elmémben. – Talán még semmi sincs veszve!

- Rob… - hirtelen kaptam a fejem a lakosztály belseje felé. Sarah éppen ezt a pillanatot választotta, hogy előmerészkedjen.  – Rob… - Nem láttad a felsőm? Hova dobtad? – nem is én lettem volna, ha megúszom ezt a rohadt kínos helyzetet. Flóra arcából kifutott a vér, komolyan az fordult meg a fejemben, hogy úgy kell majd felkanalazni a földről.

- Nem tudom, talán ott a kanapé mögött lehet… - vontam meg a vállam. Sarah bólintott, s a megadott irányba indult. Kicsit behúztam magam mögött az ajtót, és Flóra ebben a pillanatban hirtelen megmozdult, majd pedig megremegő ajkai között suttogta el azt a néhány szót.

- Hiba volt… Hiba volt idejönnöm… - már lépett volna tovább, de még időben utána kaptam. Nem hagyhattam, hogy csak úgy kisétáljon ismét az életemből. Annyival tartozott nekem, hogy elmondja, miért pont most jött vissza.

- Flóra, most meg hova a francba mész?

- El… Nem akartam semmit sem megzavarni… - dacosan nézett rám, és annyi érzelem volt az arcán, mint még soha. Csakhogy sehogy sem értettem meg, hogy éppen most mit forgat a fejében. Már nyitottam volna a szám, de Ő megelőzött. – Menj inkább játszadozz az új játékoddal! Hülyeség volt azt hinnem, hogy… - dühösen szusszantott, miközben kiszakította magát a kezeim közül.

- Miért mire számítottál? – magabiztosan néztem a szemébe, pedig a bennem lejátszódó kettősség majdnem szétvetett. Egyrészt minden porcikám ordítva követelte magának az előttem álló nőt, viszont a büszkeségem nem hagyta magát. S nagyon úgy tűnt, ez utóbbi fogja a harcot megnyerni. Flóra kikerekedett szemei elárulták, hogy jócskán megleptem a kérdésemmel.

- Nem tudom… - mondta tétován, s talán még a megszeppent jelzőt is használhattam volna rá. – De úgy éreztem, mielőbb látnom kell téged… Szükségem van Rád! – kérlelően nézett rám, szinte meghatott az odaadó tekintetével. – A leveled teljesen meghatott és szíven ütött… Vak voltam eddig… S végig igazad volt... Franco-val kapcsolatban… - hajtotta le a fejét, teljesen megbánva beszélt.

- Sajnálom, de ez csak így akkor sem megy nekem… Megcsaltál, elárultál és elhagytál érte… S most meg csak úgy visszajönnél, mintha mi sem történt volna? Csak mert nem éppen úgy jöttek össze a dolgok vele?

- Nem, Rob, kérlek! Nem csak úgy visszajönnék, hanem kezdjünk mindent elölről! Rendbe szeretném hozni, amit elrontottam. Kérlek, csak adj egy esélyt! – lassan emésztettem a szavakat, s minden másodperc egy örökkévalóságnak tűnt. Csendben néztem Flóra szinte már kétségbeesett arcát, ahogy a válaszomra várt, csakhogy nem kétségek gyötörtek. Aztán Flóra mégis előbb szólalt meg.

- „Ha végleg elhagysz, az én életemnek megszűnik az értelme. Ha hagylak elmenni, soha többet nem látlak viszont. De hiába próbálok küzdeni ellene, csak halasztom a halaszthatatlant. Szembeszállok mindennel, hogy még egy percet eltölthessek veled, és ha ez lehetséges, akkor egész életemben érted fogok küzdeni, azért az egyetlen percért, és azért az egy kimondatlan szóért!” (P.S. I love you c. film) – a karom után nyúlt, és Flóra belém kapaszkodott. Az érintése nagyon is ismerős érzéseket kavart fel bennem. – Kérlek, akkor legyünk barátok…

- Ezt ne kérd tőlem! Képtelen lennék csak a barátod lenni azok után a felejthetetlen éjszakák után… Viszont nekem még idő kell és távolság, mert nem tudok csak úgy túllépni a dolgokon… - lassan bontakoztam ki Flóra kezei közül. – Most mennem kell…

- Rob, mikor láthatlak újra? Találkoznál velem? – most először éreztem azt, hogy Flóra minden apró fűszálba kapaszkodik, ami roppant módon tetszett, jól esett a lelkemnek és jócskán növelte az egóm.

- Esetleg néhány nap múlva… - gondoltam ki valami elfogadható megoldást. - Később hívlak még, hogy pontosítsuk, hol és mikor találkozzunk! – rábólintott, majd egy halk és beletörődő elköszönést követően a liftek fele sétált, míg én visszaléptem a lakosztályba.

- Úgy látszik, még sincs minden veszve… Az csak jelent valamit, ha Flóra eljött hozzád, nem? – mosolyodott el Sarah. – Hidd el, hogy még mindig érez valamit irántad! Elég féltékeny volt, mikor meglátott… Szóval hajrá Rómeó! – mosolyognom kellett, valahogy átragadt rám Sarah optimizmusa, bár tartani akartam magam a Flórától kért idő és távolsághoz. – Oh, sietnem kell! Ti pasik nem igazán szeretitek, ha túl sokat késünk… - kapkodta össze a holmiját a jókedvű kolléganőm. Hasonlóan tettem én is, majd egyszerre hagytuk el a lakosztályt. Sarah boldogan várta a nagy találkozást, míg én a történéseken agyaltam…

„Néha azért játsszuk az elérhetetlent, hogy megbizonyosodjunk a másik érzelmeiről.”

(Tuti gimi c. film)