56. fejezet - The show must go on

Sziasztok,

nagyon köszönöm a pipákat és a komikat még annál is jobban. Most pedig jöjjön a folytatás, amelyet reményeim szerint már mindenki nagyon vár, ugye? Ezért nem is akarom felesleges szócsépléssel húzni az időt, helyette inkább itt a fejezet. Egy teljes Rob szemszöget kaptok. Személy szerint úgy érzem, hogy kellően változatos lett, és természetesen nem hagytam ám ki a nagy találkozást, szóval jön Flóra is!
Remélem, komikkal is bizonyítjátok, hogy elnyerte a tetszéseteket!

Egy apró megjegyzés: A meglepetés és egyéb információ pénteken érkezik!

Jó olvasást!
Várom a véleményeket!

Puszi,
ZoÉ

„Mióta megismertem, ráeszméltem arra, hogy két ember találkozása egyszerre lehet isteni adomány és embertelen szenvedés forrása. Mert csak a mesében fordul elő, és a valóságban soha, hogy két ember minden bonyodalom nélkül, szabadon szeretheti egymást és egymáséi lehetnek.”

(Szalai Vivien)

Robert

Los Angeles, 2011.10.12.

- Rob, mikor láthatlak újra? Találkoznál velem? – újra és újra a füleimben csengtek Flóra szavai, s az arcát képtelen voltam elfelejteni. Kérlelő szempár az agyamba égette magát. Szörnyű módon elégtételt éreztem, hogy ezúttal Ő kérlel engem, nem pedig fordítva történik a dolog. Túl könnyelmű voltam, mikor rábólintottam a találkozóra. - Esetleg néhány nap múlva… Később hívlak még, hogy pontosítsuk, hol és mikor találkozzunk! – nem tudtam önmagamon kiigazodni.

- Miért kellett ezt mondanom? – megvontam a vállam, majd a fülemhez emeltem a telefonom. Két egész napja húztam már az időt, mert folyamatosan vívódtam, mihez kezdjek. Egyszerre volt felemelő az érzés, hogy Flóra akar engem, ugyanakkor pont ennyire volt lesújtó a tudat, hogy vigasz díj vagyok számára.

- Rob? Nagyon örülök, hogy hívtál. – boldog hangon és reménnyel telve szólalt meg Flóra a vonal túloldalán. A hiányzott az a csodálatos nő, de igyekeztem tartani magam.

- Szia, Flóra! – még mindig nehezen tudtam kimondani a nevét, hiszen fájt a lelkemben még mindig az árulása, de a hiánya mégis jóval nagyobb szívfájdalmat okozott.

- A találkozó miatt hívtál, ugye? – türelmetlenül kezdett faggatni, amivel egy halvány mosolyt csalt az arcomra.

- Igen, amiatt. – vágtam rá rögtön, talán túlságosan gyorsan is.

- Nagyon szeretnélek látni. Nagyon hiányzol. – Te is nekem! – tettem hozzá gondolatban.

- Most végeztem Steph-nél egy megbeszélésen, szóval ebédelhetnénk. Jó lesz? – itt volt az ideje, hogy lépjek már, ugyanakkor tényleg bíztam Steph által ígértekben. Ha minden összejön, akkor hamarosan úgy is útra kell kelnem, hiszen egy igazi kalandnak nézek elébe a következő film forgatásával.

- Igen, nagyszerű… - Flóra szinte gondolkozás nélkül fogadta el az ajánlatom. A következő pillanatban pedig még jól meg is lepett a szavaival. – Abba a kis olasz vendéglőben találkozhatnánk, amit úgy szeretsz. – a lélegzetem is elállt, ahogy arra a helyre gondoltam.

- Nekem megfelel… Egy óra múlva ott! Szia! – aztán ki is nyomtam a telefonom, melyet a zsebembe süllyesztettem. Egykedvűen sétáltam a kocsim felé, míg a kezemben lévő kulcsot pörgetem az ujjamon. – Flóra még emlékezik a kis vendéglőre, ahol nem is egyszer fordultunk meg… - hirtelen az ott eltöltött varázslatos esték jutottak eszembe, hiszen ott csak ketten voltunk a romantikus hangulatban merülve, amely kellőképp megalapozta az este folytatását. Az éjszakát követő hajnal pedig mámorban és szenvedélyben ért bennünket.

Megráztam a fejem, hogy mielőbb kitisztulhasson. Azok a csábító emlékképek egyre inkább felforrósították a vérem. Kapkodva ültem be a kocsiba, a kormányt erősen markolva és mélyeket lélegezve igyekeztem észhez térni, még mielőtt valami őrültséget tennék. Vettem egy nagyobb levegőt, csakhogy ebben a pillanatban vakuk villantak. Fintorra húztam el a szám, majd a kulcs után nyúltam. Ezek után még kevésbé volt kedvem tétlenül ott ülni egy helyben. Bár semmit sem hallottam a beszédükből, mégis mindent értettem azokból az elégedett vigyorokból. Nyugalmat magamra erőltetve, ami nem volt egyszerű feladat alapjáraton sem, úgy hajtottam el az irodaház elől.

Az az egész óra elsőre soknak tűnt, azonban végül még majdnem kevésnek is bizonyult. Azok az átkozott fotósok közül a legkitartóbbak autóba pattantak és utánam hajtottak. Hihetetlenül bosszantott, hogy képtelen voltam meglépni előlük. Pedig nagyon meg akartam tőlük szabadulni, hiszen szemtanúkra és kicifrázott történetre egyáltalán nem volt szükségem. Aztán az égiek rám mosolyogtak, mert éppen átcsusszantam a zöldön az utolsó pillanatban. A pirosra váltó lámpa pedig megállásra kényszerítette a követőimet. Aztán beletapostam a gázba.

Az étterem előtt a parkolós fiú széles mosollyal üdvözölt, míg a kezembe nyomta az fecnit. Egy biccentésnél többre azonban nem futotta tőlem, majd az étterem bejárat fele igyekeztem. Ismertem a járást, és valami megsúgta, melyik irányba induljak. Jól gondolkodtam, s megkönnyebbülve néztem körte, hogy csak páran ücsörögnek az asztaloknál. Aztán a távolba felfedeztem Flórát. Az asztalunknál ücsörgött, a hosszú haja kibontva a vállaira omlott. A tekintete az ablak fele téved, s teljesen elvarázsoltan bámult kifele. Az a kék felső volt rajta, amit egyébként imádtam, mert sejtelmesen adta a megfigyelő tudtára, hogy micsoda halmokat rejt a finom anyag el a szemek elől. Pár nagyobb lépéssel elértem az asztalt és gondolkodás nélkül dobtam le magam Flórával szembe.

- Szia, Flóra! – a napszemüvegemért nyúltam és leemeltem a szemem elől. Flóra halványan mosolygott, s mintha a megkönnyebbülést láttam volna az arcán. – Bocs, hogy késtem!

- Szia, Rob! Örülök neked! - a kezem fele nyúlt, de láttam a tétovázást, aztán mégis meggondolta magát. – Féltem tőle, hogy mégsem jössz el… - hajtotta le a fejét.

- Feltartottak… Túlságosan kíváncsiak voltak egyesek. – nyögtem ki, mert még mindig bosszantottak a rám leselkedő fotósok.

- Paparazzik? – Flóra egyből értette a homályos célzásom, így egy bólintással elegendő volt felelnem. – Nem régen érkeztem én is… - A pincér hozzánk lépett, s gyorsan leadtam a rendelést. A pincér távozását követően tűz lobbant Flóra szemeiben. Meglepődve és kíváncsian figyeltem, mire készül. - Gondolkoztál, hogy mi lesz velünk? Rob, kérlek! Adj egy esélyt! Mindent megbántam, igazad volt és vak voltam, hogy nem hittem neked! Bebizonyítom, hogy mindent komolyan gondolok! – Flóra szavaitól egyre jobban éreztem magam. Hatalmasakat dobbant a szívem, hogy komolyan kapcsolatot szeretne velem.

- Flóra, ez akkor sem ilyen egyszerű… - sóhajtottam, és az előttem lévő vizes pohárból kortyoltam, mert úgy éreztem, hogy menten kiszárad a szám. – Megsebeztél… elárultál, amelyre nem találok szavakat… - egymás szemébe mélyedtünk, s elcsendesedtünk. Hosszú pillanatok teltek el, s közben még a pincér is kihozta a rendelést, csak hogy már koránt sem volt akkora étvágyam.

- Rob! Kész vagyok bármit megtenni érted! Harcolok érted, szeretném újra elnyerni a bizalmad, amit csúfosan eljátszottam… - Flóra váratlanul elkapta a kezem, erősen kapaszkodott belé. Az érintése meleg és puha volt, olyan ismerős. Finoman simítottam végig a kézfején, mert képtelen voltam elszakadni tőle.

- Jól esnek a szavaid, de mindez még korai lenne… Korainak érzem… Kész voltam elengedni téged, ami nem volt sem egyszerű, sem pedig fájdalommentes… - dőltek belőlem szinte meggondolatlanul a szavak. Flóra elszomorodott, bár nem ez volt a szándékom. – Kérlek, ne légy szomorú! Nem azért mondtam…

- Tudom, de a saját döntéseimmel is tisztában vagyok… - homályosult el a velem szembe ülő szépség tekintete. – Ha tehetném, akkor mindent visszacsinálnék… Higgy nekem! – kicsordult az első könnycseppje. Ijedten kapott az arcához, és egyből eltüntette néhány könnyed mozdulattal a könnycseppet.

- Elhiszem, de kérlek, érts meg te is engem! Már nem tudok feltétel nélkül bízni benned… Nem megy… egyszerűen nem… - a poharamért nyúltam, de most mégsem ittam belőle, hanem a peremén futtattam végig az ujjam. – De mi lenne akkor, ha csak úgy beleugranánk ebbe a kapcsolatba? – Flóra csendben és visszafojtott lélegzettel figyelt. – Nem tudhatjuk, mi lesz… Újrakezdjük, és mi lesz? Bármi megtörténhet. Ráadásul nincs rá semmi garancia, semmi védelem, hogy velem maradj, és ne éljem át újra az elvesztésed vagy a hiányod okozta fájdalmat… De arra sincs semmiféle biztosíték, hogy Franco következő felbukkanása után nem gondold meg magad…

- Rob, tudnod kell, hogy végeztem Franco-val… Végleg… Örökre… - határozott meggyőződéssel állt ki az elhatározása mellett.

- Lehet, és most tényleg így gondolod… - nagyon is hinni akartam Flórának, de nem ment.

- Most és mindig… Hidd el, tudom! Téged akarlak, te vagy az egyetlen, akivel boldog lehetek… - a következő pillanatban Flóra édes ajkait a számra nyomta. Gyengéd és igazán szerelmes csókkal igyekezett még inkább a tudtomra adni az érzéseit. Puhatolózva csókolt. Teljesen megbolondított, főleg úgy, hogy a finom ajkakat én is így üdvözöltem volna legszívesebben.

- Most jobb lesz, ha megyek… - álltam meg az asztal mellett, mert félő volt, hogy ha így folytatjuk, akkor elvesztem a fejem. Még a végén az ágyban kötünk ki, bármennyire is élvezetes lenne a szeretkezés, mégsem oldana meg semmit.

- Rob, csak annyit kérlek, hogy gondolt át és ne elhamarkodottan dönts! – Flóra is felkelt a helyéről, majd egy puszit nyomott az arcomra, aztán az ellenkező irányba indult el. Pár pillanatig néztem a távolodó alakját, majd sarkon fordultam én is. Feltettem a napszemüvegem és a baseball sapkám, s a parkoló felé indultam.

A napok gyorsan követték egymást, melyek kissé össze is folytak. Egy maratoni fotósorozatot készítettünk. Stewart Shining újabb és újabb beállításának köszönhetően meghosszabbodott a munka, bár kétségtelenül az egyik legjobb sorozat készült rólam. A kedvencem a zongora volt, míg a lámpákat állították be, addig egy könnyed dallamot kezdtem el játszani. Persze egyből Flóra jutott eszembe. Ez alatt a néhány nap alatt is keresett Flóra, hogy egy újabb találkozót beszéljünk meg.

- Jó… Ez nagyon jó! – Stewart majdnem megijesztett. – Rob, maradj így! Nagyszerű… - Egyből megindult a vakuk ostroma és újabb fotók születtek. – Remek! Rob, erre nézz! – arra fordultam és szorgalmasan hajtottam végig az elhangzó utasításokat. – Kicsit mosolyogj! Jó, most dőlj hátrább… Tökéletes!

Hosszú órák után végre Stewart ellőtte az utolsó képet, és ezzel végre felsóhajtottam. Kissé fáradtan öltöztem át és pakoltam össze a cuccaimat. Dean a kocsival már kint várt az épület előtt, de még mielőtt beültem volna a hátsó ülésre, megszólalt a telefonom. Flóra – olvastam ki, aztán egy könnyed mozdulattal kinyomtam.

- Rob, minden oké? – Dean aggódva nézett rám.

- Jah, csak vigyél minél előbb haza! – dobtam be magam a hátsó ülésre.

Tudtam, hogy ezzel az elutasító magatartással nem oldok meg semmit, azonban még mindig nem tudtam, mi legyen. Egyik felem mindennél jobban szerette volna Flórát magam mellett tudni, csakhogy még sem tudtam a büszkeségemen, a sérelmeimen csak úgy továbblépni. A gondolataim káoszában vesztem el, míg el nem értünk a villát. Ott viszont egy érdekes dologra lettem figyelmes. Egy kocsi, egy ismeretlen autó várakozott. Az elsőként Flórára gondoltam, hogy nem hagyta annyiban és ezerrel nyomul. Csakhogy Dean cinkos pillantásai máról árulkodtak. Éppen csak kiszálltam a kocsiból és a vállamra csaptam a hátizsákom, mikor kicsapódott a bejárati ajtó.

- Rob, jaj Rob! – szólalt meg anya, s már nekem is csapódott és erősen szorított magához. – Édes kisfiam, mikor akartál nekünk szólni? Az újságból kell megtudnunk a híreket? Kisfiam, mi történt köztetek? Válás? – enyhén sokkosan néztem szembe anyával, míg a felhalmozódott kérdéseit sorolta. – Nagyon aggódtunk érted…

- Kösz anya. – húztam el a szám. Lassan sétáltam befele a házba. A megszokott rutin mozdulatokkal szórtam le a holmim. A dzsekim kissé összegyűrve a fogas alján landolt a táskám tetején. Anya nem bírta ki, s a fejcsóválás és szemrehányó pillantások közepette igazította meg utánam a dzsekim. – Helló apa! – kezeltem el apával, aki türelmességével a mai napig lenyűgözött.

- Hogy vagy Rob? – veregette meg a hátam apa.

- Megvagyok… - vontam meg a vállam. – Kértek valamit inni?… Vagy enni?… Talán van valami rendes kaja is, Rosa előre készítette ellátmányt, hogy éhen ne haljak, míg távol van... – a konyha felé indulta a magyarázás közben. Reméltem, hogy ezzel el tudom terelni a témát és anya nem kezdi el szapulni Flórát. A pult mellé telepedtünk le, poharat és gyümölcslevet vettem elő anyának, míg apának és magamnak hűs sört szereztem. Anya egy nagyobb korty után azonban bele kezdett a monológjába.

- Látod kisfiam, megmondtam, hogy Flóra nem hozzád való. Ez a nő egy cseppet sem értékelt téged… és jobb is, hogy kilépett a színről… Menjen csak, hátha megtalálja a maga foltját… Remélem kisfiam, hogy tanultál ebből a helyzetből, sőt ne is várj Flórától sok mindent, mert ezek után nem hiszem, hogy hűséges lenne bárkihez is. Ugye nem azon gondolkozol, hogy megbocsátasz neki? Mert lehet, hogy megint hoppon maradnál, a következő adandó alkalommal… - leesett állal hallgattam a rám zúdító áldást. – Mi a fenét mondjak? – kattogott az agyam.

- Anya, nem tudhatod… - sóhajtottam, és belekortyoltam a sörömbe. Majd minden figyelmem a sörösüveg címkéjének szenteltem. – Talán igazad van, talán nem… De akkor sem tudhatod… Anélkül is bennem van a kétely, hogy még jobban beletennéd a bogarat a fülembe… Már most kételkedem, tépelődök, mi legyen velünk…

- Jaj Robert, a jámbor lelked használja ki ez a nő… Nem veszed észre, hogy teljesen megszédített. Az ujjai köré csavart, s a végén mégsem tudsz szabadulni tőle… - anya a szemeit forgatva oktatott ki, és még mielőtt folytathatta volna, közbevágtam.

- Kérlek, anya, ne beszélj így Flóráról. Attól, hogy így szidod még semmi sem lesz jobb, sőt csak még jobban fáj, hiszen szeretem őt… S inkább talán még én tartozok neki, mert minden parádét elviselt… - nyögtem ki, mert egyre inkább a nyelvem hegyére került az igazság. Egy hirtelen ötlettől vezérelve megfordult a fejemben, hogy talán ideje lenne elmondani az igazságot, hogy mindenki számára kitisztuljon a kép.

- Ezzel meg mire akarsz utalni? Még hogy te tartozol neki? Te, akit végül megcsalt? Mégis miféle feleség az ilyen? Ha még a házastársi esküjét sem képes betartani?

- Semmilyen… - elharaptam a mondani valóm végét, de ezzel csak azt értem el, hogy anya még dühösebb legyen.

- Robert, te teljesen összezavarodtál! Miket beszélsz, te gyerek! – csattant fel végül édesanyám, s apára nézett valamiféle támogatást várt volna. Azonban apu megvonta a vállát és ránk hagyta ezt a kellemetlenné váló beszélgetést.

- Nem vagyok gyerek, és végre teljesen őszinte vagyok! Kár volt eddig is minden áskálódásod Flóra ellen, mert csakhogy tudd ez az egész csak egy megrendezett dolog volt. Nem volt semmiféle eskütétel, semmiféle házasság… csak egy hülye megállapodás, hogy eljátssza a feleségem, remélve, hogy a hiénák békén hagynak… - végül mégis kibukott belőlem minden.

- Ezt nem hiszem el! Robert, te megbolondultál! Mi a fenét gondoltál édes fiam, mikor ebbe az egészbe belementél? Mégis mit ígért neked az a nő?

- Semmit… és ezt az egészet én találtam ki. – kezdtem elölről a vallomásom. - Flóra volt az, aki néhány heti ismeretség után hajlandó volt belemenni a játékba. Szó nélkül elvállalta, úgy, hogy még azt sem tudta, mi vár rá. Aztán kitartott, mellettem volt. S tudod mit, vele sokkal boldogabb voltam… és itt az ideje, hogy megtudd. - hatásszünetet tartottam, és egy nagyobb levegő után elárultam a féltett titkom. - Szeretem Flórát, szerelmes vagyok abba a nőbe, akit te ennyire elutasítasz… Szeretem, de mégsem vagyok képes megbocsátani neki… pedig tudom, hogy megbánta…

- Látod kisfiam, csak ezt akartam hallani! Látod Richard, igazam volt mindenben. Kiszúrtam én, hogy valami nem stimmel kettőjük között… és azzal is tisztában voltam, hogy mélységesen beleszerelmesedtél Flórába, aki ugyancsak odáig van érted.

- Anya jól vagy? – döbbenten hallgattam anyu szavait, és el sem akartam hinni, hogyan ered a tudása. Aztán rájöttem, hogy ennyit tesz az anyai megérzés, mellyel nem tudok vitába szállni.

- Remekül, bár ennek az álházasságos dolognak nem örülök, viszont mielőbb rendbe kéne tennetek ezt a kapcsolatot… Mert már kezdtem megbékélni Flórával, főleg, hogy láttam rajta, mennyire szeret. Bár nem értem, mi miatt tette, amit tett, de talán rendbe tudjátok tenni. Nagyon bízom benne, másrészt kezdtem elfogadni azt is, hogy te gondoskodsz végre unokákról… mert a nővéreid teljesen hajthatatlanok…

- Claire, hagyd már abba! Lesz unoka, mikor itt lesz az ideje! Most az a fontosabb, hogy a fiatalok kibéküljenek!

- Persze Richard, te könnyen beszélsz… De én babázni szeretnék, dajkálni az unokáim, játszani velük.

- Talán előbb még a kapcsolatom kéne rendbe tenni, aztán a jóval távolabbi jövőben gondoskodni az utánpótlásról…

- De ha kérhetnénk, akkor rendezett körülmények között old meg a feladatot, és ne egy futó kalandból old ezt meg! – édesanyám ezen mondatától kis híján a föld alá süllyedtem.

Egy gyerek, egy unoka téma. – helyben voltunk. Eléggé ráncoltam a homlokom, hogyan jutottunk el idáig. Csakhogy innentől kezdve nagyon is foglalkoztatott a dolog. Egy kicsi baba, a mi kisbabánk. Olyan gyönyörű lett volna az a csöppség. Flóra sötét hajával, remélhetőleg az ügyességét is az anyjától örökölte volna, míg én beértem volna annyival, hogy az én kék szemeimet és a zene iránti kíváncsiságát örökölje a csemeténk. Tudtam, hogy Flórát nagyon érzékenyen érintené ez a téma, s ugyanakkor megtettünk minden annak érdekében, hogy még véletlenül érkezhessen egy apróság. Bár utólag már rettentően bántam, persze tudtam, hogy ez felelőtlenség lett volna részemről a dolog jelenlegi állása miatt, illetve a történtek tükrében. Mindig is úgy gondoltam, hogy fiatalon legyek apuka, bár nem tudom, hogy fért volna bele egy picúr az életembe. A szerződések, a filmek és forgatások bizony elsőbbséget élveztek az életemben, s nem biztos, hogy feladtam volna mindent. Ugyanakkor a kapcsolatunk Flórával koránt sem volt olyan stabil, hogy bátran belevágjunk a babaprojektbe. Kétségtelenül élveztük a projekthez kapcsolódó folyamatot.

- Hát te meg min mosolyogsz olyan törvénytelenül? – kérdezte meg anya, míg a finom vacsorát követve borral, vagyis én személy szerint sörrel öblítettem le.

- Semmi. Csak egy hülyeség jutott az eszembe, de nem lényeg… Nem is fontos! - legyintettem és igyekeztem elterelni a témát. – S van valami programotok vagy tervetek? Meddig is maradtok?

- Ha ennyire útban vagyunk, akkor át is költözhetünk egy szállodába…

- Nem azért mondtam! Sőt nagyon szívesen csatlakoznék hozzátok, míg itt vagyok én is… Mert egy csomó jó dolog van, amit érdemes megnézni… elvinnélek benneteket, meg akár a partra is lemehetnénk. Olyan csodálatos hely!

- Mit jelent az, hogy amíg itt vagy? Miért hova készülsz? – anyu kíváncsian fürkészett, a csillogó szemeiben egyértelműen ezt láttam.

- Van egy új film, amit nagyon szeretnék megcsinálni… De még semmi sem biztos, és a meghallgatások, a felkészülés, majd a forgatás New York-ban lenne…

- Milyen film, aminek ilyen nagy előkészületei vannak?

- Egy krimis dráma…

Nagyon jól éreztem magam az elmúlt napokban, hiszen végre eltölthettem egy kis időt ismételten a szüleim. Jó érzés volt, hogy elnavigálhattam őket L.A. különlegesen szép helyeire. Sétáltunk, vásároltunk vagy csak lógtunk a parton. Jól sejtetem, nagyon élvezték a naplementében való andalgást, mert egyre többször sétáltak kettesben a parton. Az egyik ilyen este váratlan vendégem volt.

- Szia! Remélem, nem zavarok. – motyogta lehajtott fejjel. – Nem bírtam tovább nélküled. Látni szerettelek volna. – a szemeimbe nézett és ezzel elvarázsolt teljesen.

- Szia! Gyere be! – tártam szélesre az ajtót.

- Tényleg nem szeretnék zavarni. Inkább beszéljük meg, mikor láthatlak újra, vagy mikor találkozhatnánk! Ebéd vagy vacsora? – észre sem vettem, de a kezemért nyúlt és elveszetten kapaszkodott belém.

- Flóra, nem zavarsz… Csak némi időt kértem ahhoz, hogy kitaláljam, mi legyen velünk. De ha már itt vagy, akkor szívesen látlak. Vacsorázz velünk!

- Veletek?

- Nyugi, csak a szüleim vannak itt. Amúgy tudnak mindent, szóval nem kell aggódnod semmi miatt.

- Szívesen maradok. – aztán a következő pillanatban hozzám bújt. Automatikusan fontam köré én is a karjaim. A haja finom és édes illatot árasztott, éppen úgy, ahogy a bőre. – Nagyon hiányzol… Kimondhatatlanul… - sóhajtotta bele a mellkasomba.

- Te is nekem… - ennyit hajlandó voltam elárulni. Flóra erre felkapta a fejét, az örömtől elhomályosult tekintettel nézett rám.

- Kérek, bocsáss meg! – bújt újra hozzám, még szorosabban ölelte a derekam. Megremegett a kezeim között, s mire észbe kaptam, addigra gyengéd puszit nyomtam a hajába, majd fogalmam sincs, hogyan jutottunk addig, hogy csókolózzunk.

- Ezt már szeretem! – szűrődtek be a hangfoszlányok az elmémbe. – Nézd, Richard, milyen édesek! – ez volt az a pillanat, mikor szétrebbentünk, mintha valamiféle csínyen értek volna bennünket. Flóra pedig még soha életben nem volt annyira vörös, mint abban a néhány pillanatban.

- Inkább üljünk asztalhoz, mert éhen halok! – apa találóan megoldotta az erősen kínossá váló helyzet megoldását.

- Szóval akkor most kibékültetek? – anya csak nem akarta alább adni.

- Nem, még nem… - fájdalmasan motyogta Flóra, és minden érzelem az arcára volt írva. – Megértem Robot, már nem tud úgy megbízni bennem, ahogy régen… Csak nehéz nélküle… De minden erőmmel harcolok érte! – Flóra megint az a határozott nő volt, akit megismertem és ettől piszkosul megkívántam, de nem engedhettem a vágyaimnak.

Már a négyesben elköltött vacsora is meglepetés volt, de az igazán nagy meglepetést Steph szolgáltatta másnap. Ott kezdődött, hogy hajnalok hajnalán állított be hozzánk, mikor éppen csak egy szál gatyában kimásztam az ágyból. Persze anyával egyből csacsogó partit csapott, alig akart belekezdeni a mesélésbe, mellyel elárulta volna a jövetelének valódi okát. Ráadásul a két nő a frissen főtt kávét is mind megitta, így apával hoppon maradtunk. Egyre bosszúsabban matattam, míg kávét főztem. S Steph végre nagy nehezen rátért a tárgyra. Teljesen feldobva ecsetelte a mélységes részletekbe menően, mit intézett nekem.

Első sokkban a kezemben lévő, szerencsére még üres bögre a földön landolt, de amint magamhoz tértem, akkor Steph-et a karjaimba kaptam és megpörgettem a levegőben. Önfeledten nevettem és azt éreztem, hogy teljes egyenesben van a karrierem. Ahogy felfogtam az örömöt, úgy esett le, hogy egy hálátlan feladat is vár rám. Beszélnem kellett Flórával.

A pakolás és intézkedés közepette kértem meg Flórát, hogy találkozzunk. Egy csendes és hangulatos helyet választottam ki, ahol elbújhattunk a kíváncsi szemek elől. Ideges voltam, feszült, mit és hogyan mondjam el Flórának, hogy elmegyek. Nem akartam szakítani vele, de magamhoz sem akartam láncolni. Ekkor láttam meg Őt. Flóra boldog mosollyal és pokoli szexis szerelésben sétált oda hozzám. Egyből puszit nyomott a számra, minden gondolkodás nélkül. Magabiztos és észbontó volt.

- Nagyon izgatott vagyok, nagyon vártam már ezt a pillanatot… - fogta meg az aszalt tetején a kezem.

- Előbb hallgasd meg, mit szeretnék mondani… - dünnyögtem az orrom alatt.

- Rob, megijesztesz. – egyből megfagyott körülöttünk a levegő.

- Flóra, sajnálom, de ez most nem fér bele az életembe. Nem arról van szó, hogy nem bocsátok meg, mert azt hiszem, már akkor megbocsátottam, mikor visszajöttél hozzám. Csak most a filmre és a munkára szeretnék koncentrálni. Csakis és kizárólag. Ráadásul néhány napon belül indulnom kell… Totál be vagyok táblázva és fogalmam sincs, mikor lesz egy szusszanásnyi időm.

- Hagyd Rob, felfogtam! Nem kell szépíteni! Tudod mit, egy kicsit belefáradtam és úgy érzem, hogy szélmalomharcot vívok, így itt és most feladom… Hát legyen! – megnémulva hallgattam Flóra szavait és a kicsorduló könnyei láttán összeszorult a szívem. - Talán a sors akarja így, hogy a kapcsolatunk törésén nem vagyunk képesek továbblépni… Ráadásul te már kész voltál elengedni, itt az ideje, hogy én is ezt tegyem… - Flóra felpattant – Csak annyit mondok, visz’ lát! Talán még összefutunk az életben… - a távolodó alakját figyeltem, s megkövülten ültem a helyemen.

Flóra könnytől áztatott arcára, még most napok múlva is kristály tisztán emlékeztem. Azóta Ő kísértett álmaimban és a valóságban is. Hiába próbáltam utolérni telefonon, vagy e-mail-ben, semmire sem válaszolt. Egyre többször csapott be a képzeletem, mert szinte lépten-nyomon Őt kerestem, de mégsem találtam meg. Míg végül tényleg csakis a munkára koncentráltam.

A szüleimmel együtt indultunk neki az útnak, felbuzdultak New York hallatán. Boldogan kezdtek neki a tervezgetésnek, mit szeretnének megnézni és hova kell mindenképpen ellátogatniuk. Csak ámulattal figyeltem a szüleim, mert ők igazi társakká váltak az évek során. Mindig és mindenben számíthattak egymásra, s tőlük vettem a mintát, de én is ilyen tartós és lenyűgöző szerelmet, társat szerettem volna magam mellett tudni. De úgy látszik, nekem még várnom kell arra a bizonyos nőre vagy legalábbis a felismerésre, hogy tényleg Ő lesz az én társam.

Kissé nehezen vettem búcsút a villától és Los Angeles-től, mert mindkettő rendesen megszerettem, de bíztam benne, hogy a Nagy Alma is hasonló érzéseket, ha nem jobbakat vagy mélyeket vált ki belőlem. A LAX fele tartva is fokozódott az izgalom bennem, ami teljes mértékben átvette az uralmat felettem. – New York… Micsoda kaland vár rám! – vigyorogtam, amint elfoglaltam az ülésem. - Új filmmel az új városban rendbe fogom tenni az életem… Majd lesz valami velem és Flórával… Ha tényleg összetartozunk, akkor a történetünk itt még nem ér véget! – sóhajtottam, míg lassan lehunytam a szemem. Az álom magával ragadt, s ahogy számítottam, az utamon Ő is elkísért…

„Rájöttem néhány dologra. Ha az életünk pontosan úgy alakul, ahogy szerettük volna - és állítólag ez a sikeres élet ismérve - nos, ebben az esetben néhányan azt gondolhatják, hogy kudarcot vallottam. Egyvalami számít. Hogy a csalódások miatt ne a keserűség uralja az életünket. Tanuljuk meg elengedni a múltat. Ha elönt minket a sötét kétségbeesés, fogadjuk el, hogy nem fürödhet minden napunk fényben. Jusson eszünkbe: csak az éjszaka fekete egén világítanak a csillagok, és azok a csillagok egyszer majd hazavezetnek minket. Ne féljünk attól, hogy hibákat követünk el, ne féljünk a botladozástól vagy a zuhanástól. Sokszor éppen az tartogatja számunkra a legnagyobb örömöt, amitől a legjobban félünk. (...)

Ki tudja, kit hová sodor az élet. Az út hosszú, de végül is... maga az utazás a cél.”

(Tuti gimi c. film)