54. fejezet - The show must go on

Sziasztok,

hát megérkezett a folytatás! Reményeim szerint ez a fejet kárpótolni fog benneteket az előzőekben ért sokkok miatt, bár lehet, hogy tévedek. A lényeg, hogy igyekeztem minden felmerülő kérdésre választ szolgáltatni a fejezettel. Ha mégis marad homályos folt vagy kérdés, akkor ne kíméljetek!

Nagyon köszönöm, hogy még nem adtátok fel és írtatok komit is! Mostanában kicsit elhanyagoltam a válaszokat, de most pótolnám.

- Ancsa! Köszönöm a komid! Nyugi, nem gondollak egy nyávogó nőszemélynek, sőt nagyon tetszik, ha megmondod őszintén, mit gondolsz. A kövi fejezetben igyekeztem magyarázni, hogyan romlott el Flóra és Franco boldogsága. De még mennyire hogy Flóra eszébe jut Rob!

- Elena! Már kitaláltam, hogyan alakul majd a folytatás. Egyetértek, hogy Flóra nincs könnyű helyzetben, de igazság szerint ő kuszálta össze a dolgokat, szóval neki is kell cselekednie és helyre tenni a dolgokat. Az pedig rajtam múlik, mennyire könnyítem vagy nehezítem meg a helyzetét.

- Bulika! Senki sem mondhatja, hogy NEM izgalmasak a részek. Remélem, hogy a következő rész nem lesz ennyire sokkoló számodra, vagy mégis?

- Alice! Már érkezik a folytatás és remélhetőleg valami hasonlóra számítottál. Amúgy teljesen jól látod a dolgokat, s igazság szerint nem akartam túl sokáig húzni a dolgokat, mert hát ez elsősorban Flóra és Rob története.

- Pixiem! Bizony-bizony! Nagyon szépen köszönöm a segítséget!
- Klau! Szerintem a fejezet második fele kifejezetten tetszeni fog Neked! Nagyon köszönöm a karakterek nevében is.

Jó olvasást!
Kíváncsian várom a véleményeket!

Puszi,
ZoÉ

„Furcsa, hogy a kor előre haladtával az ember mennyire másképpen gondolkodik a sorsról és a végzetről. Fiatalon még meg vagyunk győződve arról, hogy az élet csupa választási lehetőség. Ott állunk megannyi ajtó előtt, kinyitunk egyet, mögötte még több ajtó, ott is választunk egyet és így tovább. De nemcsak azt választjuk ki, hogy mihez akarunk kezdeni, hanem azt is, hogy mivé akarunk válni. És igazából még az sem zavar, ha hangos csattanással időről időre bezárul mögöttünk egy ajtó. Ahogyan az sem, hogy az ajtók közül sok ugyanoda vezet, ahová történetesen egy másik is. És az sem baj, ha az ajtó zárva van, hiszen ott van a többi, lehet újra próbálkozni. Az, hogy a választási lehetőség csupán illúzió, fel sem merül bennünk, hiszen csak azt akarjuk megtudni, hogy mi van az ajtó mögött, a mögött, amiről azt reméljük, hogy közelebb visz a titok nyitjához. Amíg ifjú az ember, így tekint az életre. Aztán valamikor, amikor az ember nagyjából az élete feléhez ér, megváltozik. Kétségek, csalódások, kudarcok, felesleges ismétlődések veszik át a kíváncsiság helyét. Lassan kezdjük felfogni, hogy már több ajtó van zárva előttünk, mint ahányon még benyithatunk. Egyre többet tekintünk hátra, ahelyett, hogy előre néznénk. Ami eddig jelentéktelen volt, annak hirtelen óriási súlya lesz.”

(Richard Russo)

Flóra

Los Angeles, 2011.10.10.

A csukott ajtót fixíroztam, egyszerűen nem mertem kopogni. Az elhatározással a tarsolyomban érkeztem meg, s mégis minden egyet lépéssel, mely a bezárt ajtóig vitettek, egyre jobban meginogtam. Egyre jobban elbizonytalanodtam, annak ellenére, hogy igen is akartam Őt, mindennél jobban. Mint egy tinédzser, egy csitri, úgy éreztem magam. Izzadt a tenyerem, a gyomrom egyre kisebbre zsugorodott össze, miközben az izgalom felpezsdítette a vérem. Lassan emeltem fel a kezem, miután elszántam magam és végre kopogtam. – Hogy jutottam el idáig? – suttogtam magamnak.

„Robert Pattinson hivatalos közleményben megerősítette a felröppenő híreket:

„Véget ért a házasságom. Elválunk...”

Amilyen gyorsan jött, oly gyorsan vége is szakadt a nagy szerelemnek?…

Robert már meg is találta a vigaszt? Vagy más okok is vannak a háttérben?…”

Nehezen kaptam levegőt, remegő kézzel tartottam kezemben a színes papírlapot, mely ékes bizonyítéka volt az elkövetett hibámnak. – Hát ennyi! Végleg vége! Rob már nem kér többet belőlem. – a gondolat hatására egyből kibuggyant az első könnycseppem. Végig futott az arcomon, majd a papírlapon landolt, elmaszálva a precízen nyomtatott betűket.

Némán álltam és egy-egy könny futott végig az arcomon. – Ezt akartam. – jelentettem ki magamban utalva a megjátszott házasság alól való feloldozásra. – Ezt akartam? – csakhogy most már teljesen elbizonytalanodtam. Kuszán összefolytak a múlt és a jelen érzései, élményei. Hirtelen nem tudtam, mi a fene van velem. Nagy levegőt vettem és igyekeztem megnyugodni. A nagy sóhajok valamelyest könnyítettek néhány pillanat erejéig a lelkem terhein, azonban újra és újra mégis egy éles szúrást éreztem.

- Csakhogy előkerültél! – csattant fel Franco. – Hova a fenébe rohantál?

- Csak sétáltam egyet. – vontam meg a vállam, s igyekeztem a könnyeim nyomát eltűntetni.

- Jó akkor most rád érek… - húzta mosolyra a száját, de egy cseppet sem tudtam értékelni a humorát. Sőt inkább hátat fordítottam neki. – Mi van? Nem ez volt a bajod? – felháborodással átitatott szavait meg sem akartam hallani.

- Nem! – azonban mégis kicsúszott a számon, de eddigre már Franco megkísérelt megölelni és megcsókolni. – Most nincs kedvem ehhez… - bontakoztam ki a karjai közül.

- Miért kéreted magad? Eddig nem ellenkeztél… - fintorgott egy sort. Megütközve néztem a férfit, aki velem szembe állt. Egyszerűen képtelen voltam megszólalni.

- Te semmit sem változtál… Ugyanolyan szemét vagy, ha már túl megszokott és kényelmes a kapcsolat, amiben éppen vagy… - bukott ki belőlem.

- Mit vagy meglepve? Tudtad, nagyon jól, én ilyen vagyok! Régen is ilyen voltam, és most is ugyanaz az ember voltam, mikor hozzám futottál, vagy amikor az újratalálkozásunk óta először dugtalak meg… - szemrebbenés nélkül vetett oda nekem, egy csepp megbánás sem volt a szavait illetően.

- Most már tudom, hogy tévedtem. Nagyon nagy hülyeség volt engednem neked. Rohadt nagy tévedés vagy az életemben! – a kezdeti dühös hangnemem helyett a csúfos beletörődés lett rajtam úrrá. - Pedig hittem benne, hogy minden más lesz… Az elején talán tényleg úgy tűnt… - könny szökött a szembe, mert végre felnyíltak a szemeim és megláttam Franco igazi oldalát. Eddig valamiféle cukormáz vagy alattomos köd homályosította el az igazságot, pedig mindvégig ott volt előttem. – Csak egyetlen dolgot árulj el, miért csináltad ezt? Miért vetetted be a nagy csábítós mutatványt? Miért játszottál velem megint? Miért akartál visszaszerezni, ha ennyire nem számítok neked?

- Hát nem érted? Az egész nem szólt másról, mint arról, hogy újra az enyém legyél… Enyém és senki másé… Legfőképp ne azé a ficsúrért! Újra az én ágyamba tudjalak. – hirtelen fejbekólintott a felismerés. – Robnak végig igaz volt! – Dühített, hogy egy mafla színész csak úgy megkapott és képes voltál hozzá is menni. Izgalmas játék volt, míg megkaptalak… - s ez volt az a pillanat, mikor tényleg tudtam, semmi sem köt ehhez a férfihez.

Sarkon fordultam és a háló fele siettem. Minél előbb el akartam innen tűnni, mert legszívesebben elsüllyedtem volna a saját hülyeségemtől. Elhagytam és megbántottam azt a férfit, akinek fontos voltam, aki tényleg törődött velem, aki gyengéd és odaadó volt velem, aki nem azért akart maga mellett, mert birtokolási vágyán képtelen volt uralkodni.

- Most mit csinálsz? – hallottam a hátam mögül a megdöbbent hangot. Mégsem foglalkoztam vele.

- Szerinted? Minek látszik? - Csak még gyorsabban szórtam bele a táskámba a magammal hozott holmikat. Nem számított, hogy úgy gyűrtem össze a felsőket, a sortokat vagy a nyári ruhát.

- Flóra, hallod? – kapta el a kezem, mikor éppen be akartam húzni a táska cipzárját. – Hova készülsz?

- Engedj! Hagyj! – vetettem oda nagyon is szúrós pillantások közepette. – Elmegyek!

- Nem engedem! Nem engedlek! – szorította meg a bilincsként a kezét a karomon.

- Nem érdekel, te mit akarsz… Én most megyek! – rántottam ki a kezem a kezéből. Franco szikrákat szóró pillantásai közepette kaptam fel a táskám és a maradék holmimmal a kezemben a bejáratot céloztam meg. Franco csak néhány lépéssel követett.

- Ha most kilépsz azon az ajtón… - megtorpantam az ajtóban, a kezem már a kilincsen volt. – Ha kilépsz, akkor engem elfelejthetsz! – A nyelvem hegyén éreztem már a szavakat, részben ki akartam mondani, mit gondolok, részben pedig tartottam volna magam ahhoz az elvhez, hogy okosabb vagyok, ha csendben maradok. De az utolsó pillanatban, mikor Franco-ra néztem, egyből megeredt a nyelvem.

- „Tévedés volt azt képzelni, hogy a szerelem örökké fog tartani. Tudhattuk volna, hogy egyszer elmúlik. Már a felületes megfigyelés is elegendő annak belátásához, hogy ha a szerelmi láz tartós lenne, mindannyian bajba kerülnénk. Komoly megrázkódtatást jelentene ez az üzleti életben, az ipar, a vallás, az oktatás és a társadalom minden területén. Miért? Mert a szerelmeseket valójában semmi más nem érdekli. Ezért is nevezzük ezt az állapotot "megszállottságnak".(Gary Chapman) - fájdalmasan ejtettem ki a szavakat, és ezzel tényleg végleg búcsút vettem Franco-tól egyszer s mindenkorra. Kiléptem az ajtón, s most először éreztem úgy, hogy a mögöttem becsukódó ajtó végleg lezártam életem egy olyan részét, amelyhez mindeddig ragaszkodtam, még akkor is ha csak fájdalmat okozott nekem.

- Vége… - sóhajtottam fel. Egyszerre voltam felszabadult és lehangolt. – Soha többé nem engedek neki!

A hirtelen jött szabadságtól megrészegülten lépkedtem, sőt inkább siettem az üresen várakozó taxi felé. Bevágódtam a hátsó ülésre és sürgetve kértem a sofőrt, hogy mielőbb a reptérre vigyen. Annyi minden kavargott bennem, s nem is tudtam, igazság szerint, mit csináljak. Egyik részem mielőbb Rob-hoz akart volna rohanni, hogy térden csúszva előtte a bocsánatát kérjem, és valamilyen módon kibékítsem. Talán még semmi sincs veszve. De a gyomrom szinte azonnal összeugrott, ahogy a cikkre és a képekre gondoltam. Láttam arról a bizonyos jótékonysági eseményről készült fotókat, melyen Rob kifogástalanul jelent meg, viszont az est végén valakivel távozott. Ugyan a képekből nem derült ki, hogy ki lehetett az az ismeretlen nő.

A reptéren céltudatosan haladtam a mosolygós nő felé, hogy mielőbb felkerülhessek egy gépre. Los Angeles-be szerettem volna egyenesen repülni, csakhogy egyik gépre sem tudtam feljutni. A mosolygós nő kitartóan keresett nekem egy járatot, azonban csak másnapra tudott volna helyet biztosítani nekem.

- Köszönöm, nem! – valami megoldáson törtem a fejem, de valahogy csak nem akart jönni az az isteni szikra. – Melyik a legkorábbi járat, ami indul?

- British Airways Londonba tartó járata. – felemelte a fejét és várakozóan várta az utasításom. – Kéri a jegyet?

- Legyen! Köszönöm! – bólintottam rá és már intézkedett is a jegyemet illetően.

A várakozás és a repülőút alatt azon gondolkoztam, hogy nem véletlen, hogy pont most Londonba sikerült csak jegyet szereznem. Talán jobb is így, hogy lépésről lépésre haladok, mert így legalább megfontoltan tudok cselekedni és nem ész nélkül a saját vesztembe rohanok, úgymint az Franco-val tettem. Ráadásul, ahogy Franco bűvkörébe kerültem, úgy feledkeztem meg minden másról, mely fontos volt nekem. A családomról, a barátaimról, a munkámról és a futamokról is. - Sok helyrehoznivalóm lesz! – dőltem hátra az ülésen és lázasan dolgozott az agyam, hogyan teljesítsem mindezt.

Szokatlanul hűvös volt az időjárás Londonban. Szerencsére hamar sikerült taxit szereznem, így nem kellett sokáig fagyoskodnom. A napsütés és meleg után elég erőteljes váltás volt a kissé csípős időjárás. A taxiban ülve előkotortam a mobilom, mely hosszú idő óta kikapcsolva lapult a táskám alján. Egész pontosan azóta, hogy elhagytam Robot, annyira lefoglalt Franco, hogy még erről az idegesítő kis masináról is megfeledkeztem. Félve ütöttem be a számjegyeket, hogy újra életre keljen. Ahogy számítottam rá rengeteg üzenet várakozott arra, hogy végre elolvassam és a hangpostám is megtelt. Gyorsan átfutottam a listát, s tátott szájjal néztem, mennyien kerestek. A családom minden tajga hívott, Cosmo, Gemma, Heiko, Demo, a lányok is sorra, sőt még Rob számát is felfedeztem a listában. Elérzékenyülten néztem a nevét és a számát. – Ez mégis csak jelent valamit?

A saját házam előtt szálltam ki a taxiból. – Hazaértem! – Jó érzés volt, de valami roppant módon hiányzott nekem. Akkor még nem tudtam mi, akkor még csak a hiány érzése volt bennem. Előkotortam a kulcsom, és igyekeztem minél előbb bejutni egy kellemesebb hőmérsékletű házba. A sofőr készségesen és némi borravaló fejében segített behordani a bőröndjeim. Miután kifizettem a férfit és becsuktam mögötte a bejárati ajtó, akkor fedeztem fel a másik bőröndhalmot.

- Csakhogy előkerültél te lökött tyúk! – lépett ki az egyik szobából Cosmo. – Már kezdtem azt hinni, hogy a hadsereget kell rád uszítanom, hogy megkerül. Hol a fészkes fenében voltál? – Cosmo a dühöngése ellenére a karjaiba zárt. Szorosan öleltem és hirtelen minden érzés egyszerre nehezedett rám. Pár pillanattal később már azt vettem észre, hogy a vállaim vadul rázkódnak és erősen kapaszkodom Cosmo-ba, aki a hátamat simogatta. – Jól van, Virágszál, nem akartalak bántani… Kérlek, szépen ne sírj!

- Oltári hülyeséget csináltam… - szipogtam, míg a könnyek megállíthatatlanul futottak végig az arcomon.

- Tudom, hidd el, tudom. – ölelt át még szorosabban. – Viszont jobban aggódnék, ha nem jöttél volna rá magad… De hogy a francba dőlhettél be annak a mocsoknak?

- Nem tudom… - suttogtam lesütött szemekkel, hiszen beláttam a tévedésem.

- Jó hát mindig is abban volt a legjobb, hogyan tegye a szépet… De ha még egyszer csak a közeledbe megy, vagy rád néz, akkor agyoncsapom!

- Nem kell fenyegetőznöd, bár értékelem… Most tényleg megtanultam a leckét!

- Jaj, Cosmo, most éppen miért morogsz? – sétált le Gemma a lépcsőn, a fülén telefonnal. – Maddie! Itt van! Flóra hazajött! Később beszélünk, miután jól kifaggattam! Puszi! – lecsapta a telefont, és hozzám rohant. Cosmo elengedett és most Gemma ölelgetett meg. – Úgy hiányoztál! Miért nem vetted fel azt a rohadt mobilt? Hol a pokolban jártál? Mindenki téged keresett… Mi a csuda történt veletek Robbal? Ez most komoly, már el is váltatok?

- Szívem, engedd szóhoz jutni is! Akkor talán még válaszolni is fog! – nyomott egy puszit Cosmo Gemma arcára. Elmosolyodtam, s végre kissé megnyugodtam. Megtöröltem a szemeim és a kanapéra telepedtünk.

- Mindenekelőtt inkább ti meséljetek! Merre jártatok? – Cosmo és Gemma egymásra nézett, szavak nélkül beszélhették meg választ, mert a legjobb barátom mindössze csak egyet bólintott, míg Gemma lehajtott fejjel nyögte ki a választ.

- Robnál… - ahogy meghallottam a nevét egyből elakadt a lélegzetem. Cosmo némán felállt a kanapéról, a fogasig sétált. A kabátja zsebéből egy borítékot húzott el, melyet nekem nyújtott át. A lezárt boríték egy kissé meggyűrődött, de kíváncsian forgattam meg az ujjaim között. Az ismerős volt az írás, mely rajta szerepelt: ”Flórának…”

Sietve nyitottam ki a borítékot, s hajtottam szét az összehajtott fehér papírt. Visszafojtott lélegzettel kezdem olvasni a sorokat…

Drága Flóra,

talán meglep, talán nem, de kötelességemnek éreztem, hogy megírjam ezeket a sorokat, még akkor is, ha megkésve kapod meg a levelem. Persze külön köszönet Cosmo-nak, hogy futárkodik.

Visszatérve a lényegere bizonyára már értesültél a közleményemről. Sajnálom, hogy csak a sajtóból értesülsz, de nem volt más választásom. Döntöttél, mégpedig úgy, hogy kilépsz az életemből. Elfogadtam a döntésed, elengedtelek, még akkor is, ha hatalmas fájdalmat okozott nekem az elszakadás tőled. Ehhez hozzá tartozott az is, hogy a fiktív házasságunknak is véget vessek. Meg kellett tennem, érted és önmagamért is. TE is és én is minden kötöttség nélkül új élet kezdhetünk. Ki kellett adnom a közleményt, máskülönben benne ragadtam volna a múlton való merengésbe, és csak azon járt volna az eszem, mi lehetett volna.

Későn nyíltak fel a szemeim, későn ismertem fel az érzéseim, melyeket már nem volt lehetőségem megosztani veled. Beléd szerettem. Észrevétlenül beloptad magad a szívembe és teljesen behálóztál. Csak későn jöttem rá, mit jelent számomra a jelenléted és a hiányod. Ha elég bátorságom lett volna, ha időben észhez térek, akkor talán semmi sem alakult volna így. Talán megvallottam volna neked az érzéseim, s akkor talán egyszer a közös úton, egyszer a megjátszott házasságunk is valóra vált volna. Igazivá váltottam volna, sőt bármit meg adtam volna neked.

Sajnálom, mérhetetlenül sajnálom, hogy nem így alakult a mi történetünk és mindez már csak egy múló álom marad. Így nem marad más, mint az, hogy végérvényesen elengedjelek, hogy boldog lehess a választottaddal.

„Köszönöm, hogy beléptél az életembe, és örömet szereztél nekem, köszönöm, hogy szerettél, és elfogadtad az én szeretetemet. Köszönöm az élményeket, az emlékeket, amelyeket életem végéig féltő gonddal megőrzök. És főleg köszönet illet, amiért megmutattad nekem, hogy eljön az idő, amikor elengedhetlek.” (Nicholas Sparks)

Légy boldog! Csók,

Rob

Hosszú percekig csak meredten néztem a kezemben tartott papírlapot. - Beléd szerettem. – ismételte a hang a fejemben, sőt egyenesen üvöltötte. – Belém szeretett. – elérzékenyülten pislogtam, ezzel szerettem volna megakadályozni a könnyeim. - Szerelmes.

- Most mit csináljak? Mit tegyek? – néztem a barátaimra, akik halvány mosollyal figyeltek engem. A gyönyörű sorok és az idézet teljesen megmelengette a lelkem. Mindazok ellenére, amit vele tettem, Rob mégis levelet írt nekem. Egy csodálatos levelet.

- Szerintem tudod, mit kell tenned. – Cosmo bólogatva és roppant határozottan jelentette ki.

- Egy kérdés van, amire végre őszintén válaszolnod kell! Szereted Robot? – Gemma Cosmo-hoz bújt, míg a válaszomra várt.

- Szeretem Robot? – ismételtem meg a kérdést, melyre egyre sürgetőbben válaszolnom kellett. Ahogy kimondtam Rob nevét, és rá gondoltam egy megnyugtató érzés áramlott szét bennem. – Igen… Szeretem… Szeretem Robot… - meglepődve, de mérhetetlen örömmel ejtettem ki a vallomást.

- Akkor tudod, mit kell tenned! – kacsintott rám Cosmo.

- Igen, harcolnom kell Robért! – elszántan jelentettem ki. Még nem lehet minden veszve, ha Rob ilyen levelet küldött nekem. Csak úgy nem léphet tovább, csak úgy nem engedhet el. Meg fogok tenni érte mindent, hogy megbocsásson. Aztán elölről kezdjünk mindent. – Szeretlek, Rob! – öleltem magamhoz a levelet, míg a boldogságtól egy könnycsepp mégiscsak legördült az arcomon.

- Nah, végre, hogy megjött az eszed, te lökött liba! – mindhárman felnevettük, de tudtam, hogy igaza van Cosmo-nak. S ezért sem vettem a lelkemre, sőt hálás voltam, mert ők is biztattak, hogy harcoljak és szerezzem vissza a férjem.

- Hogy jutottam el idáig? – suttogtam magamnak. – Hosszú és sűrű napokon keresztül, illetve Cosmo-nak köszönhetően, aki jegyet foglalt nekem L.A-be és elárulta, hogy hol találom Robot. – adtam meg magamnak a választ. Türelmetlenül kopogtattam ismét, de csak később volt szerencsém meghallani a túloldalról a motoszkálást, sőt talán még egy „Megyek!” is elhangzott. A percek, melyeket várakozással töltöttem egyszeriben lelassultak, szinte megállt az idő. Az izgalom és a pánik már korábban beférkőztek a bőröm alá, s most már kellőképp működésbe léptek.

A következő pillanatban kitárult előttem az ajtó. A meglepetéstől felkaptam a fejem, és mivel Rob állt velem szembe tovább már nem gondolkoztam. Nem húztam feleslegesen az időt, hanem lendületből a nyakába ugrottam. A másodperc tört része alatt cselekedtem, az ajkaimat a szájára tapasztottam. Megcsókoltam úgy igazán, csakhogy Rob vissza sem csókolt. Teljesen ledermedt az érkezésem okozta sokkban. Aztán varázsütésre magához tért, csakhogy roppant zavart lett. Felfogta, hogy tényleg itt vagyok, de tapottat sem mozdultunk, amit ugyancsak nem értettem.

- Flóra… - zavartan ejtette ki a nevem, de még ez is elbűvölt. Tétován kereste a szavakat.

- Rob… Beszélni szeretnék veled! – igyekeztem most is olyan magabiztos lenni, mint eddig és kitartani az elhatározásom mellett, hogy harcolni szeretnék érte. – Megkaptam a leveled… - már majdnem kiböktem volna a vallomásom, mikor az ismerős hangok megakadályoztak benne.

- Rob… - valahonnan a lakás belsejéből a hívogató hangok hallatszottak. – Rob… - ismerős volt a hang, de bizonytalan voltam a hang tulajdonosát illetően. – Nem láttad a felsőm? Hova dobtad? – a szőke szépség a lépett elő az egyik ajtó mögül. Zilált hajjal, mezítláb került elő. Farmer volt rajta és melltartó. Sarah szégyentelenül a felsőjét kereste, ekkor fedezett fel bennünket. Farkas szemet néztem velem, s még egy halvány mosoly is megjelent az arcán, mikor látta, milyen rosszul érint engem a jelenléte.

Egy lépést rögtön hátráltam. Rob öltözéke nem volt ennyire szembetűnő. Az imádott szakadt farmerját és az egyik kinyúlt, kifakult pólóját viselte, bár tényleg gyűröttebb volt a kelleténél. Néhány másodperci tanulmányoztam Rob arcát, aztán a szemében láttam azt, amit ruhájuk állapota is egyértelműen közölt velem.

- Hiba volt… - elcsuklott a hangom, nem tudtam végigmondani. Összeszorult a torkom, alig akart egyetlen hang kijönni rajta, de erőt vettem magamon. –Hiba volt idejönnöm… - sarkon fordultam és igyekeztem mielőbb eltűnni. – Elkéstem…

„Miből készült az anyag, melyet elszakítanak az emberek, mikor "szakítanak"? A magyar nyelv szavai pontosak, érzékletesek; belső és jelképes értelmükre érdemes mindig odafigyelni; tehát; két ember elválik egymástól, "szakítanak", s e pillanatokban csakugyan elszakad valamilyen finom huzal, fonál, érzésből, vonzalomból, ingerből, kíváncsiságból, szomorúságból, vágyból szőtt... asztrálszövet, mely eddig együtt tartotta őket. Elszakadt, mert szakítottak, s most már nem tartja őket... Valahogy így szakadt el a Föld a Naptól, a Gondolat az Érzéstől s a végén Jancsi, Juliskától. Most bámulnak az égre, s azt hiszik, a szakítás magányügy. De ilyenkor a világűrben is történik valami.”

(Márai Sándor)