55. fejezet - The show must go on (part 1)

Sziasztok,

hát jöjjön a fejezet első fele. Nagyon szépen köszönöm a komikat, és remélem, hogy ez nem egyszeri lelkesedés volt. Nem is húzom tovább az időt!

Jó olvasást!

Puszi,
ZoÉ

„A tévedés is fontos. A csalódás is fontos. A kiábrándulás is. A találkozás is fontos, de az elválás is. Fontos a boldogság és a boldogtalanság. A közöny és a szenvedély is fontos. Az árulás is és a bűnbánat is. Fontos az egyedüllét gyötrelme és a kapcsolatok elviselhetetlensége. Az elhagyás és a visszatérés. Fontos a hűség és, sajnos, a hűtlenség is kihagyhatatlanul fontos. Mindent meg kell tapasztalnunk, rosszat és jót. Mindent át kell élnünk. Csak akkor lehetünk valóban egymáséi, ha már minden álruhát, gátlást, önzést, félelmet, csalódást, szenvedélyt, hazugságot levetettünk magunkról.”

(Müller Péter)

Robert

Los Angeles, 2011.10.09.

Nem éreztem semmit, egyáltalán semmit azon kívül, hogy lassan megnyugodni kezdett a lelkem. Lassan múlni kezdett a fájdalom, helyette a beletörődés maradt. Abban a pillanatban, mikor megírtam Flórának a levelet, akkor véglegesen az elengedése mellett döntöttem. Tudtam, hogy tovább kell lépnem, már semmiféle csodában nem bíztam. S ugyanakkor a jótékonysági estét követő éjszaka éppen elég megbánnivalót szereztem. – Nem olyan vagyok! – győzködtem magam, mert nem akartam egy lelketlen bunkó lenni. A bennem zajló vívódás azóta állt fent, mióta Flóra kisétált azon az ajtón. Nekik történetük volt. De az mégsem hagyott nyugodni, hogy tisztában voltam Franco aljas szándékaival. Teljesen biztos voltam benne, nem Flóráért csinálta, vagy nem úgy, ahogy az az eszményi nő megérdemelte volna. Csakhogy sehogyan sem tudtam befolyásolni Flóra döntését, hiába akartam felnyitni a szemét Franco-val kapcsolatban, Ő hajthatatlannak bizonyult.

Az eszem egészen messze járt, míg a testem tette, amit elvártak tőlem. A fotósok egyből vad kattogtatásba kezdtek, mikor Sarah közelebb hajolt hozzám. A felvillanó vaku térített észhez, majd pedig mosolyogva fordultam a kamerák felé, mert ezt várták el tőlem. Megöleltem Sarah-t, mert ezt kérték, vagyis Steph „nagyszerű” ötlete volt, hogy kísérjem el a partnernőm a bemutatójára. Veszélyes vágy – hirdette az összes felirat a premier helyszínén. Kíváncsi voltam David rendezésére egy teljesen más stílusú film kapcsán, ugyanakkor Sarah által megformált karakterre is, hiszen a jégszemű szépséget bámulatos színésznőnek ismerhettem meg.

- Mit szólnál, ha kihagynánk az aftert és vidámparkba mennénk? – sutyorogta a fülembe alig észrevehetően. Ezzel egyetlen probléma volt, hogy a szavai elsiklottak a fülem mellett, s fel sem fogtam azok értelmét.

- Felőlem… - vontam meg a vállam, de miközben válaszoltam a feltett kérdésre az ellenkező irányba néztem.

- Rob! – kicsit megszorította a karom. – Meg mernék rá esküdni, hogy azt sem tudod, mit mondtam neked… - egy apró mosoly játszott az ajkain, amit a fotósok kifejezetten imádtak.

- Nagyon megharagszol, ha azt mondom, hogy meglehet? – suttogtam Sarah-nak alig hallhatóan, míg a másik irányba fordultunk.

- Nem, egy cseppet sem. Feltéve, ha megosztod velem, mi bánt ennyire. – könnyedén túllépett a figyelmetlenségemen, sőt még Ő szeretett volna segíteni.

- Majd később… Most élvezzük az estét és ünnepeljünk Téged! – igaz volt, s talán tényleg nagy szükségem lett volna arra, hogy jól kibeszéljem magam. Elmeséljem, elmondjam a gondolataim, az érzéseim, melyek mostanában bennem kavarogtak. Sarah egy könnyed bólintással beleegyezett a gondjaim kivesézésének elhalasztásába, aztán mindketten egy-egy riporterhez léptünk.

Munkaköri kötelességemnek eleget téve jó néhány kérdésre válaszoltam, majd kismillió autógrammot is kiosztottam a rajongóknak. Mindezek segítettek elterelni a figyelmem, s mire végeztem, addigra lassan a terembe kezdtek el terelni bennünket. Ezalatt futottam össze David-del, aki szívélyesen üdvözölt és még azt is elárulta, hogy nagyon jól halad a filmmel. A neves rendező szájából elhangzó dicséretre most nagyon nagy szüksége volt a lelkemnek.

- Mond csak Robert, igazak a pletykák? Allen Coulter forgatja Az elrejtett igazságot? – kíváncsiskodott a David.

- Igen, bár még folynak a tárgyalások… Allen nagyszerű lenne, a stílusa nagyon passzolna filmhez…

- Ha jól sejtem, akkor nagyon szeretnéd a főszerepet?

- Minden vágyam… Teljesen más oldalamat tudnám megmutatni.

- Hidd el, bolondok, ha nem téged választanak! – veregette meg a vállam bíztatásként, aztán további jó szórakozást kívánt és a feleségéhez indult, míg én a helyem felé lépkedtem.

Hamarosan a többiek is így tettek. Mindenki elhelyezkedett és a stábtagok, a szereplők megtapsolását követően kialudtak a fények. Elindult a varázslat. Bámulatosnak találtam a filmet és természetesen Sarah játékát. Lenyűgözve néztem végig a filmet, mely lebilincselő volt az első perctől az utolsóig. A hatása alatt voltam még akkor is, mikor az autóhoz kísértek, hogy átvigyenek az after helyszínére.

A flancos klubot kissé átalakították, hogy még több vendéget befogadhasson a hely. Egyszer már jártam itt, akkor is premier után érkeztünk, bár akkor sokkal több hangsúlyt fektettek a díszítésre. Most néhány színes neonfénnyel tették különlegessé a helyet. Egyre fullasztóbbnak érzetem a termet, sőt túlságosan zsúfoltnak éreztem az egészet. Szükségét éreztem, hogy mielőbb kiszabaduljak és friss levegőt szívjak. Kifele menet a mellettem elhaladó pincér tálcájáról leemeltem egy poharat, s az itallal a kezembe levegőzni indultam. A teraszon kicsit távolabb találtam egy szabad padot, ahol helyet foglaltam és rágyújtottam.

- Csakhogy megvagy! Már mindenhol kerestelek. Hogy tetszett a film? – huppant le mellém Sarah. Kicsit kipirult az arca, szaporán vette a levegőt, teljesen izgatott volt.

- Tökéletes voltál. Nagyon tetszett a film. – lelkesen válaszoltam a nekem szegezett kérdésre. Az első pillanatban Sarah talán túlzásnak érezte, pedig minden szót komolyan és őszintén gondoltam.

- Ha így van, akkor koccintanod kell velem! – húzott maga után. – S arról sem feledkeztem meg, hogy tartozol nekem némi magyarázattal… - a terasz üveges ajtajáig kézen fogva sétáltunk, ami egy cseppet sem volt kellemetlen, sőt nagyon is jó érzés volt tudni, hogy valakinek számítok még.

- Jó, csak előbb érjünk vissza a szállodába! – a bejáratnál engedtük el egymás kezét, hogy még véletlenül se kerüljünk pletykára okot adó helyzetbe. Bár valahogy mostanra abszurdnak számított, hiszen megjelentem a premieren immár elvált férfiként, legalábbis a világ szemében annak számítottam.

 Néhány koccintás utána elég hamar visszaértünk a hotelbe. A recepció előtt elhaladva nem egy szúrós pillantást zsebeltünk be, de igazság szerint semmi rosszat nem éreztem abban, hogy egy nagyon kedves barátomat felkísérem a lakosztályába. Bár ahhoz sincsen semmi közük, ha éppen Sarah-val tölteném az éjszakát. – Szabad férfi vagyok az istenért! – csattantam fel magamban. Aztán némán lépkedtem Sarah mellett, egészen addig, míg el nem értük a megfelelő ajtót. Amint beléptünk a lakosztályba Sarah lerúgta a cipőit, s kérlelő pillantásokkal és szavakkal kérte, hogy segítsek neki lehúzni a ruhája cipzárját.

- Ne less! – szólt rám játékosan, míg azon ügyeskedett, hogy a kioldott ruha ne a földön kössön ki. – Bár semmi újat nem látsz már. – mosolyodott el pajkosan, mire felnevettem. – Érezd maga otthon! Sietek! – azzal eltűnt a hálóban. Úgy tettem, ahogy kérte és a kanapéra telepedtem.

- Már itt is vagyok! - kuporodott mellém a tüneményes szőkeség. Késő volt ugyan, mégsem voltunk fáradtak. Annyira az élmények hatása alatt voltunk, hogy amúgy sem tudtam volna lehunyni a szemem. – Figyelek. Még mielőtt bármit is mondanál, ismerlek már annyira, hogy lássam, valamin rágod magad. Kérlek szépen, Rob beszélj! Segíteni fog, ha kibeszéled magadból, mi nyomja a lelked…

- Köszönöm, hogy ilyen jó barátom vagy. – fogtam meg Sarah kezét. Erőt gyűjtöttem, bár féltem tőle, Sarah mit fog szólni. – Hülyeséget csináltam a jótékonysági estély után, és tényleg bánt… Nem ilyen vagyok és nem is akarok ilyen lenni…

- Vajon mi a franc történt a múlt este? Mi a fenét műveltem?... – nemcsak a testem, de a lelkem is sajogni kezdett. Lüktetett a fejem, s minden egyes mozdulat egy pofonnal ért fel.

- Maradj nyugton! – motyogta az álmos női hang. Abban a pillanatban megtorpantam, mert ismerős volt, de egyszerűen nem bírtam összerakni az eseményeket. Olyan alapvető kérdésekre sem tudtam a választ, mint a ki, a hogyan került az ágyamba, vagy egyáltalán én hol a fenében vagyok.

- Hogy kerültél az ágyamba? – sürgetve bukott ki belőlem a kérdés. A mellettem lassan ébredező nő mocorogni kezdett, majd ahogy a haját elkotorta az arcából, úgy ismertem fel az ágyamba fekvő nőt. – Kérdeztem valamit! – ragadtam meg a karját. Meg sem lepődött, viszont az én mérgem egyre gyarapodott. Rezzenéstelen arccal emelte a kezét és az arcom kezdte el simogatni. Egyáltalán nem esett jól az érintése, felfordult a gyomrom, feltehetőleg az est alatt elfogyasztott nem csekély mennyiségű alkoholnak köszönhetően.

- Éjszaka összefutottunk… és cseppet sem volt ellenedre, hogy bepróbálkoztam. Te is és én is kellően részegek voltunk… – megpróbált közelebb hajolni hozzám és csókot adni, de undorodtam tőle, s magamtól is, mert nem volt több eszem. Inkább feltápászkodtam és a takarót a derekam köré csavarva szálltam ki az ágyból.

- Azt hittem, hogy Torontóban érthetően beszéltem… - sziszegtem a fogaim között, mert ez az alattomos liba mégis elérte, hogy az ágyamba bújjon. Elsősorban rá haragudtam, de ugyanakkor magamra is, mert az elkeseredésem okán egy csomó hülyeséget csináltam. A józanodás fájdalmas pillanatában bevillant, mire utasítottam Steph-et, és már meg sem tudom állítani, hiszen a közleménnyel mostanra minden szennylap tele van. Ez lehet a nap fő szenzációja.

- Ha annyira el akartad volna kerülni a szexet, akkor mi a francnak szólítottál le… - dacosan ellenkezett közben ő is kimászott az ágyamból. – Te voltál, aki odajött hozzám… Akkor meg miért baj, ha kipróbáltam valamit, ami mindig is érdekelt… Nagyon is sokan kíváncsiak milyen veled az ágyban. És van is miért! – csak úgy a képembe vágta a véleményét, nem törődött semmivel. Végülis már felesleges lett volna, hiszen lefektettem az éjszaka, s halványan úgy derengett, hogy nem szemérmeskedtünk egy cseppet sem.

- Megkaptad, amit akartál, úgyhogy most tűnj el! – ridegen közöltem vele a véleményem, egyáltalán nem volt hangulatom jópofizni vele. Minél előbb meg szerettem volna szabadulni tőle.

- Megnyugodhatsz, még ha marasztalnál sem maradnék tovább… Valóban megkaptam, amit akartam háromszor is! – elégedettségtől dagadó vigyorától csak még dühösebb lettem.

- Ha bárkinek is elmondod, azt meg fogod bánni! – az elhatalmasodó düh elvette a maradék józan eszem, s rám nem jellemző módon fenyegetőzni kezdtem.

- Te most megint fenyegetsz engem? – most először láttam a meglepettséget Sara arcán.

- Nem, csak adtam egy jó tanácsot! Bár hiába teregetnéd ki, simán letagadnám… és valljuk be, nekem inkább hinnének, mint neked.

- Mit mondtál? Mit képzelsz magadról? Te szemét! – Sara elkezdte összeszedegetni a szétszórt ruháit, közben pedig folyamatosan szidott. – Csakhogy tudd, Flóra miatt másztam rád…

- Húzz innen! Menj a francba! – elborult az agyam, ahogy Flóra szóba került. Csak azért csinálta, hogy még jobban fájjon, amit végső soron el is ért.

- Nagyon bunkó voltam, szemét alakként viselkedtem. Pedig anyám mindig arra tanított, hogy tiszteljem a nőket…

- Rob, ne emészd magad! Tényleg nem volt szép tőled, hogy csak kihasználtad az a lányt, de valahol érthető a viselkedésed. Mellesleg ezen már amúgy sem tudsz változatni…

- Már semmit sem tudok…

- Ezt most miért így mondod?

- Írtam Flórának egy levelet… - csúszott ki a számon. Sarah pedig kikerekedő szemekkel nézett velem farkasszemet. – Azt hittem, ha őszintén leírom az érzéseim, akkor talán sikerül még változtatnom valamit…

- Nem így lett?

- Nem… Flóra azóta, hogy elhagyott, nem jelentkezett, megszakított minden kapcsolatot velem…

- És a levél? Azt hogy kapta meg? Biztos vagy benne, hogy megkapta?

- Igen, teljes mértékben. Cosmo-t bíztam meg a kézbesítéssel. Végülis a levéllel lezártam az életem azon szakaszát és búcsút vettem Flórától…

- Rob ennek így kellett lennie. Tudom, vagyis csak elképzelni tudom, mennyire fáj… De be kell látnod, hogy ideje volt lezárni a dolgokat… Már elmondtam, de most megismétlem. Rám számíthatsz, melletted állok és támogatlak mindenben, amiben csak kell… Ehhez azonban az kell, hogy bízz meg bennem!

- Köszönöm neked! – néztem mélyen Sarah szemébe és a beszélgetésünk hatására mélységes megnyugvás vett erőt rajtam.

Sarah marasztalt, s igazság szerint tényleg nem volt kedvem egyedül lenni, így aztán ott maradtam a szállodába. Első pillanattól kezdve a kanapéhoz ragaszkodtam, de Sarah meggyőzött, hogy úgyis ott az a hatalmas ágy, ami ráadásul jóval kényelmesebb, mint a kanapé. Rábólintottam, majd az ágy jobb oldalát kaptam meg saját térfelemnek. Pólóban és alsógatyában nyúltam végig az ágyon, aztán hosszú és hosszú percekig a sötétben is a plafont bámultam. Végig, míg el nem aludtam, addig Flórára gondoltam. – Hiába engedtem el, még mindig hiányzik… és igazság szerint még mindig fáj…

„Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy megszűnik a fájdalmad. Amíg szereted, fájni is fog a hiánya. Ez nem baj. Attól még elengedheted. Sírva búcsúzunk egymástól, s ha igazi a szereteted, ez egy jó sírás. Elválasztva lenni bárkitől is, akit szeretünk: fáj. Ha már nem fáj: nem is szeretjük. (...) Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem örökre. Nem közönyt jelent. Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni, szállni, a maga útján - abban a biztos reményben, hogy visszatalál majd hozzám. De amíg nincs itt, mindig hiányzik. És fáj.”

(Müller Péter)