52. fejezet - The show must go on

Sziasztok,

hát nagyon nem akarták az égiek, hogy elkészüljön ez a fejezet, de csak sikerült mégis ennek az ellenkezője. Egy teljes Rob szemszöget olvashattok, benne némi magyarázattal, hogyan alakulnak a dolgok Rob és Sarah között. Ne tessék nagyon utálni, amúgy azt is meg lehet írni, hogy éppen mi nem tetszik! 
Nem is húzom tovább az időt!

Jó olvasást!

Puszi,
ZoÉ

„Ha szeretünk valakit, akkor meg kell engedni neki, hogy szabad legyen. Engedni, hogy szabadon hozzon döntéseket, szabadon éljen, ahogy ő akar, és nem úgy, ahogy mi akarjuk. Nem mindig könnyű elengedni azt, akit szeretünk, de más út nincs.”

(Adam J. Jackson)

Robert

Los Angeles, 2011.09.22.

Idegesen doboltam a kormányon. Kissé kiborító volt a forgalom, nekem mégis a belvárosba kellett mennem. A sztrádán vesztegeltem már vagy egy órája, mert olyannyira beállt a forgalom, vagyis csak araszolva haladt a sor. A fogpiszkálómat rágcsáltam, de legszívesebben rágyújtottam volna. A háttérben szóló zene sem tudta elterelni a figyelmem, mert ezres fordulaton pörögtek a gondolataim. Az elmúlt napok fordulatain egyszerűen nem tudtam tovább lépni csak úgy. Annyi kérdésem volt, annyi miért, azonban nagyon úgy tűnt, ezekkel egyedül maradtam.

Először is ott volt Sarah és ez a furcsán alakuló barátságunk, amely tényleg nem volt ellenemre. Felejteni akartam, ez volt az elsődleges célom. Bár egyáltalán nem a legmegfelelőbb lehetőséget választottam hozzá. - Feledni akarom a fájdalmat… Élvezni akarom az éltem… - s a vágyam felülkerekedett rajtam. Legyőzött és akartam mindennél jobban azt a nőt, aki oly odaadóan és gyengéden bánt velem mindig.

Mindkettőnket elragadt a pillanat heve és talán némi bizonyítási vágy vagy inkább kényszer volt az együtt töltött éjszakánkban. Csakhogy eljött a másnap, mely meglepetéssel szolgált mindkettőnknek. Beláttam, még ha a szex jól is működik közöttünk, akkor sem vagyok képes többre. Bárhogy próbálnám, bárhogy igyekeznék, akkor sem menne egy valóságos, komoly kapcsolat Sarah-val. S ez a felismerés ugyan némi fájdalommal járt. Pedig nem akartam Őt bántan, legfőképpen őt nem, de úgy volt tisztességes, ha megosztom vele eme felfedezésem.

Sarah derekasan tűrte a vallomásom, és a válaszával csak még nagyobb meglepetést okozott nekem. Azt mondta, hogy érezte és valahol a lelke mélyén tudta, hogy korai lenne nekem egy újabb kapcsolatba beleugrani, míg az előzőt sem hevertem ki. Biztosított róla, hogy a barátom lesz, és nem bánja azt sem, ha még megismétlődik közöttünk a szenvedélytől túlfűtött éjszaka. Kissé hitetlenkedve fogadtam, hogy neki ennyi is elég, s nem kér többet.

- Most is rá gondolsz. – jelentette ki Sarah határozottan, míg felült a napozóágyon és napszemüvegét feltolta a homlokára. Iszonyú szexis volt abban a fehér bikiniben. Egy cseppet sem bántam így utólag, hogy rávett a medence kipróbálására és azt, hogy elfogadta a meghívást. Rosa ugyan az elején egyáltalán nem nézte jó szemmel, hogy ilyen gyorsan van valaki az életemben és az ágyamban. Pedig ez utóbbi nem volt igaz, legalábbis a meghívásra vonatkozóan. Nem volt semmi hátsó szándékom, csak egy kis társaságra vágytam. Akivel beszélgethetek, aki elfeledteti és megakadályozza, hogy felesleges dolgokon agyaljak.

- Kire? – kapásból kérdeztem vissza, már –már reflexszerűen. Egyáltalán nem volt tényleges kérdés és Sarah sem válaszolt rögtön.

- Flórára… - vonta meg a vállát, az asztalra tette a napszemüvegét és a medence széléig sétált. Aztán óvatosan bele dugta a lábát, s mikor meggyőződött megfelelő hőmérsékletről rögtön utána be is ugrott a vízbe. Mikor újra a felszínre jött a karcsú testén végigfutottak a vízcseppek. Felkeltem és lomhán a medence lépcsőig sétáltam, s csendben közelítettem meg a mit sem sejtő nőt. Folyamatosan Sarah békésen úszkált a vízben, velem nem is foglalkozott.

- Most megvagy! – kaptam el, magamhoz öleltem s kicsit a víz alá húztam.

- Megijesztettél! – csapott a vállamra, mikor kiszabadult a karmaim közül. – Ezt most miért kellett? – nem bírtam ki mosolygás nélkül, vidámságot éreztem, s mikor Sarah-val voltam sikerült megfeledkezem a gondjaimról. Úgy kellett utána kapnom, mert felszegett fejjel igyekezett kifele a medencéből.

- Hova mész? – követtem a szőke szépséget, de nem válaszolt, csak ment előre. – Kérlek, szépen válaszolj! – pajkosan kacsintott rám, és összezárta a száját.

- Ha nem válaszolsz, akkor mondom az ötletem. Gyere velem, zuhanyozzunk le, aztán együnk valamit! Velem tartasz? – huncutul felcsillantak a szemei.

- Veled? Közösen? – vadul bólogattam, bár egy pillanatra elakadt a lélegzetem, ahogy halványan felrémlett előttem a meztelen teste, melyet nem is olyan régen kényeztettem. – Ha jól sejtem, pusztán vízspórolás miatt?

- Szóval? – választ vártam, de inkább úgy gondolta, hogy húzza az agyam. A csípőjét riszálva indult el előttem, de nem éppen a megfelelő irányba. Utána kaptam és csikízve próbáltam szóra bírni. Mire sikerült rávennem, hogy válaszoljon, akkor meg a torkunkra forrt a szó.

Cosmo hozta a szokásos formáját, s előbb ütött, mint kérdezett volna. Persze utána a szóáradatot is megkaptam, olyannyira, hogy csak pillázni tudtam. Még csak észhez sem tértem, már Sarah a védelmébe vett. Vehemensen kiállt mellettem. Összeszorult a szívem már csak attól, hogy Flórát említették és kimondták a nevét. Egy nagy levegőt vettem, s miután meggyőződtem arról, hogy az állam is a helyén maradt a nem túl finom simítást követően megtaláltam a hangom is. Elsőként leállítottam Cosmo-t, még mielőtt még nagyobb balhét generálna. Sarah-nak elege lett, s a korábban megmutatott vendégszobát célozta meg. Ez lett volna az ideiglenes menedéke, míg nálam vendégeskedik, azonban másképp döntött, amivel csak később szembesültem. Cosmo-nak meséltem el a történteket, ami újra felkavart bennem mindent. Fájdalom és harag keveredett bennem. Akárhogy tagadtam még mindig hiányzott Flóra, mert egy olyan színt vitt az életembe, mely egyszerre volt a nyugalom oázisa és az izgató mámor otthona. De forrt bennem a düh, mert az a nő képes volt mindent félre dobni, még engem is. Aztán túlléptem saját magamon, s felfedeztem, hogy Cosmo-t mennyire rosszul érintik a tőlem hallott vádak. A szavaimmal nem kicsit leptem meg, sőt sokkoltam. A mindeddig csendben szemlélődő és várakozó Gemma mondta ki a legigazabb szavakat.

- Tiszta fejre van szükségünk, hogy előkerítsük azt a lökött csajt… - ezen már kis híján mosolyogni is tudtam volna, ha nem hallom meg Cosmo szavait.

- Most mihez kezdjünk? Flóra megint hülyeséget csinál… A vesztébe rohan… - egyszerűen nem tudtam rájönni, hogy ez mit akar jelenteni.

Szinte összerezzentem, mikor a jól ismert dallam felcsendült. Mérgesen szusszantottam, mert a telefonom már sokadszorra csörrent meg mellettem. Csakhogy nem igazán akartam felvenni. Ezt az egész találkozót teljes mértékben feleslegesnek tartottam. A legutóbbi beszélgetésünk sem egészen úgy alakult, ahogy szerettük volna. Azt hiszem, mindössze a rossz időzítés volt számunkra végzetes. S az első felindulásból olyanokat mondtunk egymásnak, melyet talán még komolyan sem gondoltunk.

- Rob! Hol vagy? – szólt bele a telefonba a kissé ideges női hang. Türelmetlen volt ő is és én is.

- Szia! Úton, éppen feléd tartok. – fújtattam bele a telefonba, aztán fél kézzel igyekeztem megoldani, hogy előbbre jussak.

- Jó, csak aggódtam, mert még mindig nem értél ide… - a sóhajával jelentős feszültség távozott belőle, szinte láttam magam előtt a feszültségtől merev tartását.

- Sietek… - aztán mindketten vonalat bontottunk.

Félredobtam a telefonom a másik ülésre és végre rendesen megindult a forgalom is. Lendületesen haladtam az ismert irodaház felé. Nem túl sok kedvem volt ehhez a rögtönzött megbeszéléshez, de a lelkiismeretem nem hagyott békén. Aztán meggyőztem magam, hogy a munka eltereli a figyelmem. Bár erre egész kicsi esélyt láttam. Most már nemcsak Flóra lelépése, Cosmo hirtelen feltűnése, hanem Sarah is foglalkoztatott.

- Sajnálom, hogy így beszélt veled. – mondtam egyik lábamról a másikra billegve a szoba ajtajában. Sarah éppen csak végzett az öltözködéssel. Mostanra már csak ketten voltunk, mivel Cosmo és a barátnője feldúltan távozott nem sokkal a beszélgetésünk után.

- Nem a te hibád. – igazította meg a felsőjét. – Hát ennyit a közös zuhanyzásról. – elhúztam a szám. – Valahol megértem, mert ők a feleséged barátai… Szép dolog, hogy kiállnak érte… Csak az alaptalan vádaskodás nem tetszett…

- Úgy látom ugrott a közös zuhany? – tereltem el a témát, nem akartam több kellemetlen percet.

- Igen, majd legközelebb környezettudatosabbak leszünk… - kacsintott rám.

A nap további részében nem beszéltünk többet Cosmo-ék látogatásáról, sem Flóráról, de érezhetően ez a szerencsétlen közjáték rányomta a bélyegét a napunkra. Igyekeztem nem rágódni a dolgokon, s nagyjából sikerült is tartanom magam ehhez, főleg a Sarah-val. Csakhogy a nap folyamán elcsíptem néhány pillanatot, mikor Sarah feltűnően el volt gondolkodva valamin. Nem mondott semmit, és mikor rajta felejtettem a tekintetem, akkor csak bájosan elmosolyodott. A könnyed mosoly remek elterelés volt. Ráadásul alkalmunk sem volt megbeszélni a dolgokat, mert engem Steph hívott.

Aztán valami történt, mert másnap Sarah kedvesen elbúcsúzott. Tudtam, nem marad örökre, de most az Ő távozása is rosszul érintett. Hiába marasztaltam, mert nem tudott maradni, mivel egy nagyobb szabású magazinfotózásra hívták. A képek mellé pedig több oldalas interjút, vagyis inkább portrét szeretnének vele készíteni. Így el kellett engednem.

Mire feleszméltem, addigra a jól ismert irodaház előtt találtam magam. Immár rutinosabban vezettem és közlekedtem, mint mikor először Los Angeles-ben jártam. Ráadásul a közlekedési szabályok sem mentek elsőre, de mostanra már csak jót röhögök a korábbi bénázásaimon. Komótosan pakoltam össze az ülésre szórt dolgaim. Felvettem a napszemüvegem, a baseballsapkát is a fejembe húztam. A sokat emlegetett forgatókönyvet a hónom alá csaptam, s a kezemben a telefonommal szálltam ki a kocsiból.

Nem láttam, de szinte éreztem az engem követő kíváncsi szempárokat. Egészen biztos voltam benne, hogy minden egyes lépésemről egy-egy kép készült. Rezzenéstelen arccal igyekeztem a bejárat felé, hogy mielőbb letudjam a kötelező köröket. Bár kétségtelenül nagyon felpiszkálta a fantáziám a film ötlete. Steph-nek teljesen igaza volt a szereppel kapcsolatban, s a forgatókönyv elolvasása után tényleg akartam ezt a szerepet.

A lábaim automatikusan vittek előre. Gondolkodnom sem kellett az útvonalon, csak haladtam előre. Egy-egy ismerős, aki mellett elhaladtam, vagy aki elhaladt én mellettem üdvözölt, amit elfogadtam és viszonoztam. Drága ügynököm titkárnője kifejezetten izgatott mosollyal kívánt jó napot nekem, amire csak megvontam a vállam. – Hol van itt jó nap? – tettem fel magamnak a kérdést, mikor beléptem Stephanie irodájába.

- Helló Steph! – szólaltam meg elsőként, majd az íróasztal előtti ülőalkalmatosságot céloztam meg.

- Szia! Csakhogy ideértél… - nézett végig rajtam Steph. Leplezetlenül húzta el a száját, mert nem nyerte el a tetszését az öltözékem, amit végül szóban is közölt velem. – Kicsit jobban is adhatnál magadra. – nem vettem fel a piszkálódását, mert én igen is így éreztem jól magam.

- Beszéljünk inkább a munkáról, mint az öltözködési stílusomról! – vettem át a szót, s a forgatókönyvet egyből a kezem ügyébe vettem. – Ezt szeretném mielőbb nyélbe ütni. Szeretném, nem is inkább akarom ezt a szerepet.

- Hát megleptél volna, ha nem szeretnéd! – dőlt hátra a székében a szőke ügynököm. – Már javában folynak a tárgyalások a forgatásról…

Teljesen belemerültünk az időpontok egyeztetésébe, hiszen elég soros menetrendnek néztem elébe, melyben fotózás, promózás, majd pedig forgatás fix időpontokkal szerepeltek. Bónuszban Steph meglepett egy jótékonysági rendezvényre szóló meghívóval.

- Igenis, meg kell jelenned. El kell fogadnod a meghívást. – nyomatékosította még egyszer a rendezvény helyét és idejét. Ahogy magyarázott nekem, úgy lett egyre kényelmetlenebb az ülés. Ráadásul egy olyan témát kezdett el boncolgatni, amihez nem igazán volt hangulatom. – Szépen bevonulsz a vörös szőnyegen, szélesen mosolyogsz, míg a feleséged öleled… Bizonyítsd be, hogy tévedés a lapokban megjelenő hírek, híresztelések!

- Ezt nem tudom teljesíteni… - ejtettem ki a szavakat, míg a tekintetem az üvegfelületen keresztül messzire révedt. – Nem tudok a feleségemmel bevonulni azon a nyamvadt vörös szőnyegen…

- Álljunk meg! Te meg miről beszélsz? Már miért ne tudnád teljesíteni a feladatot? Pofon egyszerű… - Steph lendületesen faggatott, és éreztem, itt az ideje, hogy véget vessek a felesleges színjátéknak.

- Flóra lelépett… elhagyott… - csak nagyon nehezen tudtam kinyögni a mondanivalóm.

- Elhagyott? – döbbenten kérdezett, mire csak egyet bólintottam. Az ügynököm némi töprengés után szólalt meg. Egy lavina indult meg, mely teljesen elsodorta magával Steph-et, és megállíthatatlanul kombinálni kezdett. – Ezt nem hagyhatod annyiban! Mi lesz most? Elváltok? Intézkedni kell, beszélni az ügyvédeinkkel… Gondolom, házassági szerződést nem írtatok? Felelőtlenül beleugrottál egy házasságba, mely elég hamar zátonyra futott, s most meg aggódhatsz, hogy a drága feleséged mit visz magával…

- Emiatt ne aggódj! Nem lesz semmiféle válás és Flóra semmit sem vitt vagy visz magával… - még mindig az üveg felé fordultam, bár a visszatükröződő felületen láttam Steph arckifejezését.

- Ezt meg hogy a fenében gondoltad? – a döbbenetén nem igazán tudott továbblépni és a vallomásommal pedig még inkább sokkoltam.

- Úgy, hogy a házasság nem volt törvényes… - az ügynököm felé fordultam, aki kikerekedett szemekkel nézett rám, mintha a marslakó lennék. – Egy jól sikerült színjáték volt, az egész csak játék volt némi extrával… azonban minden egyszer véget ért. A mi színjátékunk most ért oda, hogy lemenjen a függöny. Flóra elhagyott… visszament az exéhez… - felesleges lett volna szépítenem a tényeket, így legalább Steph megtudta az igazat. – Te is és a saját anyám, mindketten elértétek a célotokat végül… Flóra kilépett az életemből… és alig látok rá esélyt, hogy valaha is egy pár legyünk…

A nap további részét otthon töltöttem. Nem igazán volt kedvem semmihez sem, de mégis erőt vettem magamon és a forgatókönyvet kezdtem el olvasgatni. Szerettem volna határozott és elszánt lenni, mint a leendő karakterem, Nick Halden. Az elszánt nyomozó semmitől sem rettent meg, s míg a célját el nem érte, addig küzdött. Idegesített a gondolat, mely egyre inkább az elmémbe fúrta magát. – Harcolnom kellett volna Ő érte… - idegesen csaptam össze a színes papírköteget és félre dobtam.

Magamat győzködve kezdtem meg a készülődést az estére. Steph gondoskodott arról, hogy kifogástalanul jelenjek meg. A Gucci öltönyt magamra húzva egészen más emberként festettem a tükörben. Míg a nyakkendőmet igazítottam meg, addig eldöntöttem, hogy jól fogom érezni magam. Flóra előtt is feltaláltam magam, s azért sem fogok keseregni. Túl fogok lépni rajta.

Néhány pillanattal később megérkezett értem az autó. Steph, Nick és Dean érdekes pillantásokkal követték az utam, míg a ház előtt várakozó autóig sétáltam. Feltehetőleg nem tudták hova tenni az arcomra kiülő halvány mosolyt.

- Helló! – beszálltam a kocsiba, s miután elhelyezkedtem a hátsó ülésen a tanácstalanul fürkésző közönségre néztem. – Indulhatunk, mert a végén még elkésünk!

- Rob, jól vagy? – ült be mellém Stpeh, aki átható tekintettel vizsgált.

- Már miért ne lennék jól? – kérdeztem vissza egyből, s egy csibészes mosolyt vettem elő az eszköztáramból.

- Nem kell ezt csinálnod… - Steph a szemeit forgatta, míg beszélt. Tudtam, hogy rá is hatással vannak bizonyos gesztusaim.

- Mit nem kell csinálnom?

- Nem kell megjátszanod magad és a fájdalmat sem kell elrejtened. Legalábbis előttünk nem. Sejtjük, hogy mennyire megvisel téged az, hogy Flóra elhagyott…

- Semmit sem leplezek. Jól vagyok! Menjünk, bulizni van kedvem! - A néma bólintások után végre megmozdult az autó. S a csend egész úton megmaradt. Nick vezetett, de olykor a visszapillantóban meglesett. Dean is igyekezett feltűnésmentesen lecsekkolni, míg Steph leplezetlenül bámult. Egy nagyobb sóhaj kíséretében megráztam a fejem, s az ablakon túlra bámultam.

A nyüzsgő tömeg és a villanó vakuk tették egyértelművé számunkra, hogy megérkeztünk. Nagy levegőt vettem, mellyel még magamba szívtam a nyugalom és a csend utolsó cseppjeit, aztán kinyitottam az ajtót. Kiszálltam, s ezzel egyből a figyelem középpontjába kerültem. Felszegtem a fejem és kihúztam magam, majd hagytam, hogy a fotósok kiélhessék minden vágyuk. Sorra készültek a képek rólam, míg Steph és Nick oda nem lépett mellém. A kijelölt útvonalon haladtunk végig a szőnyegen. Egy-egy riporternél meg kellett állnom, s ilyenkor a kíséretem kissé háttérbe húzódott. Egészen addig nem volt baj, míg a filmezésről és a jótékonyságról kérdeztek, de elhangzott az a kérdések, mely nagyon is rosszul érintettek.

- Robert, kérem, válaszolna? A felesége miért nem kísérte el? – összeszorítottam a szám, de a túlbuzgó nőszemély még mindig nem adta fel. – És hol hagyta a gyűrűjét? - Steph lépett mellém, majd indulást vezényelt. Többet nem álltam meg a szőnyegen, éppen elégnek ítéltem meg a rólam készített képek mennyiségét és több elkedvetlenítő vagy felkavaró kérdésre sem volt szükségem.

Épületen belül már kicsit nagyobb biztosságban érezhettem magam. Csak ekkor vettem észre, hogy mindeddig ökölbe szorultak a kezeim, és a tartásom is mérhetetlen feszültségről árulkodott. – Túl kell lépnem ezen… - suttogtam magam elé, úgyhogy senki nem hallhatta meg.

- Jól vagy? Minden rendben? – Steph arcán most először fedeztem fel az aggodalom jeleit. A tekintetéből és az arcáról le lehetett olvasni, hogy mégsem tartja már olyan jó ötletnek ezt a jótékonysági estét.

- Jól, csak kell egy ital! – bólogatva adtam a tudtára a gondolataim, éppen csak kimondtam a mondat végét, mikor megjelent mellettünk egy pincér. Felmarkoltam az italt, melyet egy az egyben eltűntettem.

Egy kisebb tiszteletkör megtételét követve a szervező személyesen üdvözölt s köszönetet mondott a jelenlétemért. Majd egy hirtelen ötlettől vezérelve kitalálta, hogy a legfőbb szponzornak járó díjat én adjam át. Éppen visszakozni akartam, mikor Steph szúrós pillantások közepette megüzente, hogy vissza ne merjem utasítani a felkérést. Nem a díj átadása ellen volt kifogásom, hanem a beszéd mondása ellen, amit szerencsére azzal ki tudtam küszöbölni, hogy a szervezőtől kaptam néhány sornyi bevezetőt. Idegesen várakoztam a színfalak mögött, hogy végre sorra kerüljek. A tenyerem izzadt, és úgy éreztem, hogy hülyét fogok magamból csinálni. Fáziskéséssel léptem a színpadra a nevem elhangzása után. Tétován lépkedtem az emelvényen a mikrofonig.

- Jó estét kívánok mindenkinek! Engem ért a megtiszteltetés, hogy átadjam a díjat a nagyszerű énekesnőnek, Florence Welch-nek. A kiemelkedő jótékonyságáért cserébe. Kérem, tapsolják meg, Florence Welch! – mosolyogva lépkedett fel a szépséges énekesnő a színpadra. Egy könnyed puszi kíséretében adtam át neki a díjat, majd a háttérbe húzódtam. Ezzel lehetőséget adtam neki, hogy beszédet mondjon.

A színpadról leérve fellélegeztem, bár akkor több fotós rohamozott meg bennünket, hogy közös képet készítsenek rólunk. Florence külön kérésére még koccintottunk is és a tokomon lecsúszó alkohol egyre jobban felszabadított. Olyannyira, hogy teljesen megfeledkeztem a nyavalyámról, és felszabadultan csatlakoztam a beszélgetéshez. Jó ízűen nevettem fel az elsütött vicceken. Sorra jöttek a gyönyörűbbnél gyönyörűbb hölgyek. Szemrebbenés nélkül legeltettem rajtuk a szemem, és úgy tűnt őket sem túlzottan zavarta, hogy figyelemmel adózom neki.

Est során elég sokszor sikerült koccintanom, s az idő előre haladtával az alkohol mámoros köde lassan ereszkedett le az elmémre. Kifejezetten élveztem a kissé bódultan mámoros állapotot, a kellemes zsibbadtságot.

- Rob, kérlek! Ne igyál többet! – lépett mellém Steph. Alig hallhatóan és láthatóan suttogta el a fülembe.

- Nem vagy az anyám! – morogtam rá, majd a Martini-s poharat a számhoz emeltem.

- Lehet, de éppen úgy viselkedsz, mint egy dacos gyerek! – szúrós pillantásokat lövellt felém.

- Inkább tedd a dolgod! Holnap első dolgod a közlemény legyen! – motyogtam kissé összeakadó nyelvvel.

- Miféle közlemény? – kikerekedett szemekkel nézett rám a drága ügynököm.

- Arról, hogy elváltam! – vontam vállat, majd két pezsgős poharat vettem el a tálcáról, és megcéloztam a nagyon ismerős szőkeséget.

Álmatlanul forgolódtam az ágyban, amely olyan hideg, üres és óriási volt nélküle. Egyszerűen nem bírtam elaludni. Újra és újra lehunytam a szemem, de minden alkalommal Őt láttam magam előtt. A gyönyörű és törékenynek tűnő testét, hosszú hajzuhatagát. Szinte éreztem a selymes bőrét és éretem a finom ízét. Csakhogy mindez már csak a képzeltemben maradt meg. Olykor az álmok világában megcsókolt, megölelt vagy éppen velem szeretkezett, csakhogy minden alkalommal az ébredés megtörte a varázst, s visszacsöppentem a rideg valóságba. Tudtam, hogy egyszer eljön az a nap, hogy válaszút elé kerülök. Vele maradok, vagy el kell engednem. Bár reménykedtem benne, hogy talán mégsem az utóbbi teljesül. Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy Flóra sok mindent megtett értem. Az pedig a legkevesebb, ha nem állok a boldogsága útjába, már ha tényleg Őt szereti. Akkor pedig el kell engednem. Nem tarthatom magam mellett, ha mást szeret. Nem láncolhatom magamhoz, csak mert szeretem. Megérdemli a boldogságot, mert szeretem. El kell engednem, hogy boldog legyen, mert szeretem. – Szeretem. Nagyon szeretem. – még ha csak magamban, de most először mondtam ki a bűvös szavakat. De elkéstem. Csalódott voltam, hiszen úgy éreztem, hogy jól érzi magát mellettem. Talán még azt is megkockáztattam volna, hogy azt merjem mondani, boldog. De ezek szerint tévedtem. Nagyot tévedtem…

Hirtelen pattantak ki a szemeim, s azt sem tudtam, hol vagyok. A múlt éjszaka teljes homályba burkolózott, totális filmszakadás. Fáradt voltam, s minden tagom elzsibbadt. Éppen csak megmozdultam, és felfedeztem, a hiányos öltözetem. A fejem hasogatott, és az oldalamhoz egy békésen szuszogó női test simult ugyancsak meztelenül. A haja az arcába hullott elrejtve előlem a vonásait. Hiába törtem a fejem, ami amúgy csak még hasogatóbb fejfájáshoz vezetett.

- Vajon mi a franc történt a múlt este? Mi a fenét műveltem?... – nemcsak a testem, de a lelkem is sajogni kezdett.

„A pokol nem egy hely.

Hanem egy érzés.

A hiány érzése.”

(Csitáry-Hock Tamás)