15. fejezet - The show must go on

Sziasztok,

érkezik a 15. fejezet :D Köszönöm az összes komit!

Klau! mindig örömmel olvasom, ha választ kaptok a kérdéseitekre :D hirtelen jött a parányi humor, hogy kicsit ellensúlyozza a szomorú hangulatot. :D

Demon! szurkoljunk Robnak! :)

Pixie! nem rossz ötlet a futam, de most mégsem az nyert :) drukkoljunk Robnak! az egymásra találás egy picikét várat magára :D

Dona! Robot teljesen letaglózta Flóra hirtelen távozása, s még csak vele foglalkozott, nem az anyjával és Steph-fel. a köviben kiderülnek Flóra érzései :) hát Flóra páncélja lehet, hogy lassan megrepedt Robnak köszönhetően, de az enyhülés még messze.

Alice! most elsősorban valóban szomorú részek vannak. Flóra nagyon jól ért az eltűnéshez, de szurkoljunk Robnak, hogy sikerrel járjon és megtalálja a feleségét.

Ancsa! így van, Rob is nagyon meg szeretné találni Flórát, aki nem könnyíti meg a dolgát. :D

Neso! Köszönöm szépen! Üdv az oldalamon! és remélem, hogy a továbbiakban is számíthatok rád! ;)

Jó olvasást!

Várom a komikat!

Puszi,

ZoÉ

„Néhanapján még a legjobbak is hoznak elhamarkodott döntéseket. Rossz döntéseket. Döntéseket, amikről tudjuk, hogy megbánjuk őket abban a pillanatban, abban a percben, vagy legkésőbb, mikor eljön a másnap reggel. Vagyis hát nem igazán bánjuk meg, mert legalább akkor, abban a percben megpróbáltuk, de mégis valami legbelül arra sarkal, hogy őrültséget csináljunk. Valamit, amiről tudjuk, hogy úgyis megfordul, és a visszájára sül el és mégis, csak azért is megtesszük.”

(Grace klinika c. film)

~~~ xxx ~~~

 London, 2011.05.18.

Újra és újra Stephanie kérdése csengett az asszony füleiben. A bizonytalanság bekebelezte és egy mélységes verembe vetette. Uralkodnia kellett volna magán, de képtelen volt rá annak a nőnek a szavai hallatán. Nem hitt neki, nem akart hinni. Képtelenségnek tartott az állításait, és csak még jobban felbőszítette, hogy szemrebbenés nélkül letagad mindent. Claire kiborult, és így kibukott belőle minden addig kordában tartott érzés, ellenszenv, melynek eredményeként Flóra elrohant. Valamiért Claire mégsem érezte az elégedettséget.

Robert megjelenése mindkettőjüket meglepte. A férfi egyből a feleségét kereste, azonban amint értesült a lány távozásáról teljesen megváltozott a hangja, a tartása. Rob szavai mély benyomást tettek az anyára és az ügynökre is. Most először beszélt ezekről a dolgokról, emiatt egyik nő sem tudhatott Flóra múltjáról. Hiszen Claire csak felszínesen társalgott a lánnyal, míg Steph leginkább levegőnek nézte Flórát. Tulajdonképp ezzel mindketten elzárkóztak attól, hogy megismerjék Rob feleségét. Már senkinek sem volt jó kedve, sőt az estét sem élvezték már. A színész rettentő feldúltan rövid időn belül viharosan távozott Sam és Dean kíséretében.

Claire megkereste a férjét, aki egyből észrevette az asszony rossz kedvét. Richard rákérdezett, de az asszony nem válaszolt. Csendbe burkolózott s hazáig egy szót sem szólt. Szó nélkül követték egymást a ház felé, majd miután beléptek az ajtón Claire-nél elszakadt a cérna. Nem bírta tovább tartani magát. Elfáradt, belefáradt. Így szinte megállás nélkül belekezdett a mesélésbe egészen attól a pillanattól, hogy először találkozott Flórával.

Richard meghökkent, mert a felesége mindenről beszámolt. Flóráról hallottakat nem akarta elhinni. Félreértésnek gondolta az egészet. Nagyon súlyos vádnak érezte, hogy Flóra prostituált lenne, de még haszonlesőnek sem tudta elképzelni az idősödő férfi a lányt. Vele mindig nagyon kedvesen elbeszélgetett. Richard volt talán a családban az egyetlen, persze Robot leszámítva, aki feltétel nélkül elfogadta, befogadta Flórát.

A házaspár egy finom tea mellett hosszasan beszélgetni kezdett, melyet egyetlen fiuk érkezése szakított meg. Claire a fiához siettet, de Rob nem volt hajlandó beszélni vele. Az asszonyra még rá sem nézett. Ez az anyának nem pusztán rosszul esett, hanem egyenesen szíven ütötte. Nem érezte jogosnak, hogy egy olyan feslett nő miatt így bánjon vele a saját fia. Csakhogy Robert nem beszélt továbbra sem, csak az emelet fele ment előre céltudatosan. Vissza sem nézett. Mindössze egy rövid „Jó éjszakát!” lökött oda az anyjának.

Az anya figyelte, ahogy a fia eltűnik a szeme elől. A látását könnyek homályosítottak el. Richard lépett a nő mellé, s szorosan a karjaiba zárta. Még ha nem is értett egyet az asszonnyal, akkor is szerette, imádta úgy, mint az első percben, mikor megismerte. S ez az évek alatt nem múlt el, sosem halványodott, sőt inkább csak még erősebbé tette az idő az érzéseket. A férfi addig ölelte a nőt, míg meg nem nyugodt.

A házaspár kézen fogva indult az emeletre, a szobájukba. Claire nem bírta ki, így Robert után ment. Az ajtó nem volt becsukva, csak behajtva és a szoba fényárban úszott. Az asszony nem mert egyből belépni a szobába. Egyre inkább tudatában volt annak, hogy helytelenül cselekedett. Lassan, s már-már félve lökte meg az ajtót, hogy bejuthasson. Nem tudta, mire számítson az ajtó túloldalán. De az őt fogadó látványba csak még jobban belefájdult a szíve és a lelke.

Robot az ágy szélén ücsörögve találta. Megtörten, bánatosan, szomorúan. Az egyik kezével az arcát takarta. Feleslegesen, mert a tarásán minden érzelem látszott, mennyire megviseli a lány hiánya. Az asszony észrevette, hogy a fia másik kezében valami csillogott. Pontosabban valamik csillogtak, mert a nyakában lógó láncot tartotta, az ujjai között rejtve. Ezen kívül pedig ott volt a gyűrű, a karika gyűrű.

Az anya rádöbbent, hogy teljesen megfeledkezett arról az egyszerű tényről, hogy ez a nő nem pusztán egy cafka, akit a fia haza hozott, hanem a fia felesége. Az asszony a nagy igyekezetében a fia házasságát tette tönkre. A saját fiát bántotta, megsebezte. Amint ezt felfogta nem bírta tovább, eleredtek a könnyei újra. De most megállíthatatlanul, szaporán hullottak alá. Az arcára szorította a kezét, hogy ezzel tompítsa a zokogását. A saját szobájába érve az ágy széléig botorkált. Ott viszont keservesen, fájdalmasan zokogott tovább. - Mit tettem?! – ismételte, míg a zokogás rázta az anyát. – Mit tettem?!

„Kellenek a megbánni valók, amíg a szép emlékek is velünk vannak. Mindenki követ el hibákat, csak legyen elég időnk helyrehozni őket.”

(Tuti gimi c. film)

„Hibák, mind elkövetjük őket. Általában úgy kezdődik, hogy csupán jót akarunk, például titkolózunk, hogy megóvjunk valakit. Vagy kis távolságot tartunk attól a személytől, akivé váltunk. Néha nem is tudjuk, mekkorát hibáztunk, csak mikor már késő… Vagy időben észrevesszük, hogy jóvá tudjuk tenni. De minden hiba okkal történik, ezáltal megtanulod a leckét, amit máshogy sosem tanultál volna meg… Remélhetőleg többet nem követed el ugyanazt a hibát még egyszer.”

(A pletykafészek c. film)

~~~ xxx ~~~

  

„Azt hiszed, ha a szívedbe zárod a titkodat, attól kevésbé lesz igaz? Ha sohasem beszélsz róla, sohasem avatsz be senkit, talán megmarad álomnak, még egy álomnál is kevesebbnek, egy félig elfeledett rémálomnak?”

(George R. R. Martin)

„Elrejthetjük az elkövetett hibáinkat és a fájdalmasabbnál fájdalmasabb sebeket, de az nem elég ahhoz, hogy tényleg el is tűnjenek.”

(Nana c. film)

Flóra

London, 2011.05.18.

Stephanie és Claire, nem finomkodtak velem. Keményen odacsaptak nekem. Nem voltak tudatában annak, mekkora fájdalmat okoznak nekem. Éppen ezért még véletlenül sem voltam hajlandó kimutatni nekik, micsoda sebeket téptek fel a szavaikkal. Azzal csak az elégedettségüket fokoztam volna. Tartottam magam ameddig tudtam, de aztán volt egy pont, ahol már nekem is elfogyott a türelmem és a kitartásom. Ketten együtt összefogtak azért, hogy Rob-ot védjék. Szerintük azzal tettek jót és azzal védik meg, hogy elüldöznek. – Hát tessék, legyen! Teljesüljön az akaratuk! – Összefogtak ellenem, ők ketten voltak, míg én egyedül. Én voltam az a személy, aki csak úgy belecsöppent Rob eddig gondosan felépített világába. Én voltam a betolakodó. De minden gyanúsításuk ellenére sem akartam semmit Robtól, sem pénzt, sem hírnevet. – Nevetséges feltételezés! Sőt azzal, hogy Rob oldalán jelentem meg, már azzal nem kis kockázatot vállaltam magamra. De a fene egye meg, a lételemem a veszély és az izgalom.

Úgy tesznek, mintha hírnév minden gondot megoldana, mindenre az lenne a megoldás. Azonban tévednek, már csak azért is így gondolom, mert láttam Robot, akit szinte meggyötört, megviselt ez a fene nagy hírnév. A pénz sem megoldás mindenre. Szeretett, barátokat, családot nem vehetsz rajta, és hiába van tömérdek pénzed, ha egyedül vagy, ha magányos vagy. Pénzzel csak ideig-óráig oldhatod meg a magányod. Maximum testi örömöket szerezhetsz. Ezek sem érnek semmit, ha nem az a személy érint, csókol és hajszol az élvezetekben, akit szeretsz. Pénzzel pedig szerelmet sem vásárolhatsz. De végül ugyanúgy nem marad más csak az üresség. A ház sem ér semmit, ha üresen vár rád. Ha hazamész, és nincs senki, akihez szólj, nincs senki, akihez hozzábúj, akit megcsókolj vagy akivel szeretkezz.

Az emberek általában néhány apró részletből, nyomból kiindulva súlyos vádakat kovácsolnak. Ez alól Claire és a drága ügynök sem volt kivétel. Nekik is elég volt egy halvány gyanú, s már nem voltam más a szemükben mint egy ócska ringyó és ennek megfelelően bántak velem. Csak sajnálni tudtam őket, hogy ők nem veszik észre Rob jóságát, tiszta és őszinte mivoltát. Rob, aki csak szeretetre, gondoskodásra, nyugalomra és békére vágyik. Akármennyire is féltem attól, hogy én magam is megsebzem, de el kellett hagynom ezt a helyet. Most még jóval kisebb fájdalmat okozok, mintha más is történt volna kettőnk között. Ha mégis többet érezne. – Talán, ha megnyugszom, akkor beszélek vele, de most képtelen vagyok rá.

A kinti hűvös levegő kijózanítóan hatott rám. Néhány pillanat alatt kellett átgondolnom, mit csináljak. Mihez kezdjek most? Nem volt egyszerű dolog, de sikerült taxit fognom. Amint bevágódtam, kértem a sofőrt, hogy vigyen el a Pattinson házhoz. Egyetlen céllal mentem vissza, mégpedig a maradék holmimért. A bejutással sem volt gondom. Korábban kiszúrtam az elrejtett kulcsot. Az üres és csendes házban céltudatosan céloztam meg Rob szobáját, hogy mielőbb nyom nélkül eltűntethessem a cuccaim. Pakolás, vagyis inkább a maradék holmim összeszórása közben ezerrel pörgött az agyam. – Nem tartozom ide. Itt nem számít más csak a külsőség, a felszín, a felszínesség. Ítélkeznek mindenki felett, mert azt gondolják, hogy mindenkinél jobbak, mindenki felett állnak. Tévednek! Súlyosat tévednek! Elítélnek mindent és mindenkit, amit és akit nem ismernek, elzárkóznak az ismeretlentől. Ez nem az én világom. Az én helyem a versenypályán, a volán mögött van.

Nem haragudtam volna rájuk, sem Claire-re, sem Stephanie-ra, mert nem eléggé megacéloztam már magam ahhoz, hogy elviseljem az emberek rosszalló megjegyzéseit, a gyanúsításait. Nem egyszer a külsőm miatt megítélnek, és úgy kezelnek, mintha a megjelenésem fordítottan arányos lenne az eszemmel. Claire csak meg szeretné védeni a fiát. Tipikus anyaként viselkedett. De azzal, hogy szóba hozták és belekeverték az anyám, azzal mélységesen megsebeztek. Ez pedig megbocsáthatatlan dolognak számított nálam. Ráadásul az idő múlásával sajnos a legjobb, a legszebb emlékek és érzések egyre halványulnak. Emiatt nagyon utáltam magam, hisz felejtettem. Azonban a fájdalom, a hiány mit sem fakult az évek alatt. Bár megtettem mindent, hogy elnyomjam ezeket, mégsem szűntek meg.

Végül kihámoztam magam a gyönyörű és elegáns ruhából. Tökéletes ruha nélkülözhetetlen kelléke volt az estének, amit mikor magamra öltöttem, akkor az illúzió részévé váltam. Az ágyon hagyott farmert és pulóvert vettem fel a levetett ruha helyett. Ezzel pedig visszaléptem abba a világba, melybe tartoztam. A ruhakölteményt az egyik szék hátára terítettem. Nem az enyém volt, és nem is volt rá szükségem. Még vetettem körbe egy utolsó pillantást, aztán magam mögött hagytam mindent a szobában.

- Elmegyek. Már elmehetek. – sóhajtottam fel fájdalmasan. – Ez lesz a legjobb mindenkinek? – tettem fel magamnak a kérdést. Most először bizonytalan voltam. - Nem hiszem. De nem szeretnék egy családot tönkretenni. Rob túlteszi magát ezen az egészen? Talán, mert még nem léptünk át semmilyen határt, mely még fájdalmasabbá tette volna a távozásom. A csókokkal, az évődésünkkel csak a határokat feszegettük. S miután mindenki megnyugszik elfelejtenek? Kibékülnek? Újra boldog szerető családdá válnak? Aztán Rob számára nem leszek több, mint néhány kellemes emlék. Visszakerül minden a régi kerékvágásba… Élhetem tovább úgy az életem, ahogy eddig…

A táskákkal a kezemben igyekeztem le a földszintre. A bejárati ajtón kilépve a taxi sofőrje elvette tőlem a csomagomat. Bepakolt a csomagtartóba, míg becsuktam az ajtót és a kulcsot visszatettem a helyére. A taxis már a kocsiban ült, de türelmesen várt. Bevágódtam a hátsó ülésre, s fellélegeztem, mert minden gond nélkül összecuccoltam, nem ért haza senki. Borsos árat kért ért a taxis, de nem számított, csak tűnjek el innen. Megtette, gyorsan hajtott el innen.

A hajnali városon haladt végig az autó. Csodás és megnyugtató látványt nyújtott. Még szerencse, hogy majdnem a város túlsó felében laktam, így még véletlenül sem fogok beléjük botlani. A sofőr fülég érő szájjal hagyta el az utcát, mert az eredeti összeget egy kicsit megtoldottam, hogy senkinek se beszéljen erről a fuvarról, sőt még a címet is felejtse el.

Az utcai világítás halvány fényében álltam szembe az otthonommal. Ez az egyetlen hely, mely a béke oázisát jelentette nekem. Ez a ház olyan volt nekem, mint egy szentély. Különleges, tényleg csak azok ismerhették meg, akiket nagyon közel engedtem magamhoz. Ott álltam a bejárati ajtóhoz vezető ösvényen. Egyetlen lépést sem tudtam tenni, csak egyszerűen farkasszemet néztem az otthonommal, és most mégsem éreztem azt a katarzist, amit máskor. Pedig mindennél jobban imádtam a házat, a környéket.

Cosmoval már egy jó ideje keresgéltünk. Bár szinte az összes hirdetésben megadott címet felkerestük. De valahogy mégsem találtam meg az igazit. Nem volt semmiféle extra kívánságom, nagy igényeim. Csak szerettem volna egy olyan helyet, mely egy biztos pont lesz az életemben. Már lemondani készültem erről az egészről, és úgy tűnt, hogy sosem szabadulok ki abból a kis és fullasztó lakásból, ahol eddig meghúztam magam.

Nem tudom, hogyan keveredtünk pont erre a környékre, csak egyszerűen kikötöttünk itt. A mellettünk elsuhanó közel egyforma házakat néztem, mikor megakadt a szemem az egyiken. Valamiért vonzotta a tekintetem, megfogott a kisugárzásával. Mikor Cosmo leparkolt a ház előtt, szinte elemi erejű vonzást éreztem. A ház csalogatott magához. Kiszálltam és félve lépkedtem közelebb. Kicsit emlékeztetett a régi házunkra, s talán emiatt volt olyan különleges.

Szerencsém volt, mert eladó volt a ház és az ingatlanos nő tárt karokkal fogadott bennünket. Nem bírtam a nőre figyelni. Minden részletre kihegyezve jártam körbe a házat. A hálószoba első pillanatban beleszerettem. Hatalmas ablakokon keresztül csak úgy áradt be a fény. A konyha és az egész házon látszott, hogy nemrégen újították és korszerűsítették. A garázs és a terasz, egy kicsi kerttel sokat dobott a házon. Tényleg tetszett, s egyetlen személynek sem volt túl nagy. Cosmo már akkor látta, hogy beleszerettem. Nem is húztam tovább az időt, hanem aláírtam a szerződést, mert mielőbb költözni szerettem volna. Meg is tettem. Pár napon belül tényleg azt mondhattam, hogy az a saját házam.

Az első éjszaka utáni reggelt sosem felejtem el. Még szinte mindenhol dobozok és becsomagolt bútorok voltak. A költözés még erősen folyamatban volt. A hálószoba volt az első, amit igazából birtokba vettem. Bár még ott sem csomagoltam ki mindent. A lépcsőn lefele a konyhába tartottam. Ott elsők között a kávéfőzőt és a mikrot üzemeltem be. Míg vártam a kávémra, addig a pultra ültem fel. Aztán a kedvenc bögrémbe töltöttem a kávém. A forró finomsággal a kezemben a teraszra csoszogtam. A borongós fellegek közül kukucskált ki friss reggeli napfény, melyben fürdőzve szürcsöltem el a napom indításához szükséges fekete nedűt.

A kávé elfogyasztása után kontyba tekertem a hajam, sort és pólóban vetettem magam bele a dobozok forgatagába. Az első dobozból pont a lejátszóm került elő. Előhalásztam és beüzemeltem. A zene dallam betöltötte a házat és úgy folytattam a kipakolást…

Elértem a bejárati ajtót. A zárban elforduló kulcs hangosan kattant, és feltárta a befele vezető utat. Beléptem a ház csendjébe, s egyedüli zajforrás én magam voltam. A megcsörrenő kulcscsomóm, a szaggatottan vett levegő, mely szinte égette a tüdőm. Ledobtam a kulcsom a megszokott mozdulattal a helyére. Lerúgtam a cipőim is. Majd céltudatosan haladtam előre, a szobámig meg sem álltam. Még lámpát sem kellett kapcsolnom. Egyrészt a beszűrődő fényeknek köszönhetően, másrészt mert rohadtul ismertem már a járást. Erről eszembe jutottak Claire szavai, melyekre akaratlanul is fintorogtam. - Méghogy egy jól sikerült éjszaka miatt kaptam házat? - ismételtem meg. - Bár úgy lett volna! – sóhajtottam fel - Hogy gondolhatott a pénzért szexre?

Fintorogásom közepette léptem be a saját szobámban, ahol kapcsoltam villanyt. A kezemben lévő összes holmi az ágyon landolt. Egyetlen mozdulattal lehúztam magamról a pulóverem és ledobtam azt a kupac mellé. Farmerban és melltartóban először a fürdőbe mentem. Lemostam magamról a kissé elkenődött sminkem. Aztán jól kifésültem a hajam, melyet egy erős kontyba tekertem fel. Ezt követően a szekrényhez sétáltam. Elővettem egy trikót, amit rögtön magamra is húztam és egy pólót is. Másik pólót, tiszta fehérneműt, zoknit, egy másik pulcsit vettem elő. Mindezt felhalmoztam az ágyra és egy újabb kupacot hoztam létre. A kézitáskám tartalma egy az egyben az ágyon landolt. Szerencsére ez egy nagyobb méretű darab volt, így a feltornyozott ruhahalmot szórtam a táska aljára. A következő fordulóban megérkezett rá tárcám, a telefonom, melyet kinyomtam. Persze némi egyéb női kellék is elfért a táskámban. Minden mást otthagytam, ahol volt. Az ágy közepén. Rajtam kívül senki más nem fog bejönni a hálószobába. Lekapcsoltam magam után a villanyt s a földszintre indultam.

Útban kifele a táskára rádobtam még a bőrdzsekim. Felhúztam az edzőcipőm, és felmarkoltam elsőként a lakás kulcsát, majd a kocsim kulcsát. A garázs fele mentem ki. Áhítattal simogattam meg a kicsikém tetejét. Könnyed mozdulattal kinyitottam az ajtaját és a táskát csak bedobtam a másik ülésre, aztán beszálltam. A garázsnyitó a slusszkulcs mellett lógott, így könnyűszerrel kinyitottam és becsuktam magam mögött az ajtót. Amint ez megtörtént a gázba tapostam, s elindultam előre.

Nem volt tervem, sem célom. Egyszerűen csak hajtottam előre. Azt csináltam, amit mindig is imádtam. A sebesség, a távolság egyre nagyobb jobban megnyugtatott. Nagyon szívesen mentem volna egy futamra, de arra most képtelen lettem volna fejben ott lenni. A sebesség utáni vágyam másképp is ki tudtam elégíteni. Míg el nem értem a város perem területét, addig valamelyest vissza kellett fognom magam, de amint a külső kerületekbe értem, odatapostam.

Egyetlen elágazásnál álltam meg. tanácstalanul néztem a táblára, melyek az adott végállomást jelölték. Igazából nekem teljesen mindegy volt, melyiket választom. Egyetlen érmét vettem el. – Fej vagy írás? Írás vagy fej? – pörgettem meg az ujjaim között. Aztán feldobtam és megpördült a levegőben. Mindössze egy érmére bíztam a döntést, az érme döntötte el helyettem, hogy jobbra vagy balra forduljak. Újra a lovak közé csaptam, felpörgött a motor és egyből megugrott a kilométer óra.

Így esett a választára arra az útra, mely nem hittem, micsoda meglepetéseket tartogat nekem…

„Mindig azt hittem, hogy muszáj megküzdeni az élet hullámaival, legyenek bármekkorák is. De talán mégsem olyan nagy őrültség sodródni velük, amíg előrevisznek.”

(Nana c. film)