6. fejezet - The show must go on

Sziasztok,

pillanatokon belül olvashatjátok Május első fejezetét. :D Remélem mindenkinek jól telt ez a hosszú hétvége, sikerült pihenni, feltöltődni sok energiával és kiélvezni a ragyogó napsugarakat. :D Hálás vagyok Mindenkinek, aki írt!

Pixie! tudom, hogy kevésbé szeretitek az olyan részeket, amikor nem a főszereplők szólalnak meg. kiderül a baba dolog. örülök, hogy érezhető volt a kontraszt, ez volt a fő célom!

Kitty! majd meglátjuk, hogy mit is lép Steph, de addig Rob&Flóra kap egy kis meglepetést. Berlin óta folyamatosan egyezkedtek a részletekről, telefon, mail. Berlin (05.01), Rob elszólása – Róma (05.12.)

Judy! Tudom, hogy Flóra v. Rob szemszöge érdekesebb, de szükség volt rá, hogy egy kívülálló is megszólaljon. De most Flóra jön!

Ancsa! Igyekszem, nem játszani a türelmetekkel, ezért ismét lesznek újabb információ cseppek. :)

Alice! Folytatódik Rob szülinapja, és jön egy meglepi is, ami mindkettőjüket meglepi :D

Klau! életemben először írtam le Stephanie "gondolatait". Egy külső szemlélőként Ő így látja a Rob&Flóra kapcsolatát. Ráadásul Steph Robot ismeri, milyen volt korábban és milyen most. Tömény Rob és Flóra lesz!

Jó olvasást!

Kíváncsian várom a véleményeteket!

Puszi,

ZoÉ

„Aki egyszer már veszített, úgy igazán, vérre menően, az nem könnyen kockáztat újra. Aki egyszer már adott, mindenestül, önmagából egy jókora darabot, az nem tékozol újra. Ha gyengülsz, magadra maradsz. Erőd még inkább elhagy. Erőddel pedig mosolyod, lényed. Lassan a többiek is. Mindenki a jóhoz tapadna. Félelmed pedig rád, az arcodra. Az utat mind egyedül járjuk. Legyünk páratlanul vagy párban: egyedül. Tudom, hogy fáj az egyedül. Fáj az együtt, mégis egyedül. Fáj az egyedül is együtt. Záródsz és záródsz, szorongásod a pajzsod, fegyvered. S ha szemed csukva, füled mellett megy el a dal is. Nem látsz színeket, nem érzel ízeket. Ott állsz magaddal szemben, és nem tudod, ki néz a tükörben. Ha elmentél már a legmélyebb mélységbe, rá kell jönnöd, hogy hit nélkül nem térhetsz vissza. Visszatalálhatsz magadhoz, önmagadon keresztül, de egy másik útvonalon, mint addig. Utólag hálás lehetsz veszteségeidért, hogy eljuttattak egy kevésbé szemfényvesztő valósághoz, azaz "a valósághoz". Igen, igen, sorsunk van, feladatunk van. A bánattal is.”

(Tisza Kata)

~~~ xxx ~~~

Flóra

Füred, 2011.05. 13.

Hihetetlen volt a mai nap. Még mindig nem tértem egészen magamhoz. Éppen ezért is kissé szórakozottan léptem be az üzletbe. Mielőtt beljebb mentem volna, hátra pillantottam. Robert nem követett, hanem éppen telefonált. Így talán jobb is volt, mivel gyorsabban végeztem egyedül. Megvettem mindent a bababoltban, amit gondoltam. Szép ajándékcsomag lesz belőle. Bár tényleg úgy könnyebb lett volna vásárolnom, ha tudom a baba nemét. De mivel a leendő szülők is meglepetést szeretnének, így igyekeztem semleges színeket választani. Igazán nem volt sem kitérő, sem fáradságot nem okozott. Sőt szórakoztatott, mikor sikerült Rob agyát húznom. De mikor a csillogó szemeibe néztem nem volt szívem tovább kínozni, így inkább megöleltem és puszit nyomtam az arcára. Valamiféle kiengesztelésnek szántam. Belement az egyes szócsatáinkba, azonban úgy éreztem, hogy ilyen nem minden nap történik vele. Fogalmam sincs, miért vagy hogyan, de vele olyan közvetlen tudtam lenni. Minden mozdulat, érintés, ölelés és puszi szinte természetesen jött. Így aztán tényleg nagyon jókedvűen szálltam be a kocsiba. Indulás előtt még rápillantottam az órára. Reméltem, nem fogunk elkésni.

Vezetés közben a gondolataim halmaza zsibogott a fejemben. Sok-sok olyan dolog, amely egyáltalán nem volt fontos jelen pillanatban, mégsem tudtam tőlük megszabadulni. Ki a fene hitte, hogy a berlini látogatásom idáig fajul, én csak egy egyszerű temetésre mentem. Nem tudom, ki vagy mi és legfőképpen miért rendezte így a dolgokat, de nagyon úgy tűnik, hogy Robnak és nekem találkozunk kellett. Talán a sors akarta így, szeretném hinni.

Lopva pillantottam felé. Csendben volt, de egyáltalán nem bántott a hallgatása. Az a szemvillanásnyi idő elegendő volt ahhoz, hogy teljesen kiűzzön mindent a fejemből, hogy egyetlen gondolatnak helyet hagyjon. Bár csak magamban, de újra és újra kimondtam azt a szót, melyre soha még gondolni sem mertem volna. Feleség. A felesége. Az Ő felesége. Olyan idegennek, mégis természetesnek éreztem. Meg kellett ismételnem, mert még mindig nem akartam elhinni. Különös volt, hogy pont ezt választotta, mikor annyi mást mondhatott volna.

A múltba tévedtem, egészen pontosan arra bizonyos reggelre, mikor Rob előhozakodott a már-már őrült ötletével. Derült égből villámcsapásként ért. Nem tagadom, sőt először csak poénnak gondoltam, de mikor Ő azt a kényszeredett nevetést produkálta, akkor vált világossá, hogy minden egyes szót komolyan gondolt. Őrültség volt, maximálisan. De egy pillanatig sem gondolkodtam. Éreztem, hogy neki segítségre van szüksége és nekem már úgy is mindegy volt, hogy eggyel több őrültségbe ugrom bele vagy nem. Bár kétségtelenül vonzott az izgalom. Nem magamra gondoltam, hanem rá. Így esett, hogy egyességet kötöttünk. Csakhogy Rob lepcses szájának köszönhetően a megállapodás elég rendesen félre siklott.

Mindketten elhagytuk Berlint, ráadásul két ellenkező irányba. Rob folytatta a kampánykörútját, míg én Londonba repültem, s csak két napos csúszással jöttem Magyarországra. Mivel egyikünk utazása sem tűrt halasztást, illetve nagyon sok dolgot kellett volna még megbeszélni, ezért telefonon tartottuk a kapcsolatot. Elvileg az egyezség a „csak randizgat velem”státusztól maximum a „hivatalos barátnő” megnevezésig ment volna el. Robnak esetleg Budapesten, de elsősorban Londonban szabadott volna először valamiféle információt adnia rólunk. De nem bírta ki addig, sőt még tetézte az egészet a feleség témával. Feleség. Pont én. Ez annyira távol állt tőlem. Egykor talán volt ilyesfajta indíttatásom, de elég hamar tovaszállt és azóta még csak a fejemben sem fordult meg ennek az ellenkezője.

Egy parányi sóhaj szalad ki a számon. Rob egyből felém kapta a fejét. Mosolyt csalt az arcomra, mivel sütött róla a gyermeki lelkesedés és viszonozta a mosolyt. Majd egyre izgatottabb lettem hogyan fogadja az előkészített meglepetést. Nem nagy eseményre készültem, sőt éppen ellenkezőleg a kicsi, meghitt és roppant nyugalmas születésnapot szerettem volna Robnak. Szerencsére már nem voltunk messze a háztól. Nem árultam el a pontos úti célunk, s talán emiatt ahogy közelebb érkeztünk, úgy lett Ő láthatóan feszültebb. Ezzel együtt azonban szép lassan eltűnt a mosolya. Az arckifejezése pedig rettentő komollyá vált.

- Nyugi, nem lesz semmi baj! – biztatásomra egy halvány mosolyt erőltetett az arcára. Közben megérkeztünk a ház elé. A feljáróra gurultunk, s végül leállítottam a motort. Rob a környéket és a házat pásztázta. – Végül is… - kezdtem bele, miközben megvontam a vállam. Csak oldani akartam a hangulatot, azonban éppen az ellenkezőjét sikerült elérnem. Ijedten fordult felém, mire mosolyogva fejeztem be a megkezdett mondatom. – ha tudsz úszni, akkor tényleg nem lesz baj…

- Te meg miről beszélsz? – felhúzta az egyik szemöldökét és elég értetlen képet vágott. Érdekesnek találtam, hogy egyik pillanatról a másikra képes a vonásait megváltoztatni. Minél komolyabb, annál markánsabb az arca. Rob arcának a tanulmányozását a hangja zavarta meg. – Itt nincs is víz!

- Itt nincs, de az udvar túl oldalán… - kacsintottam rá. - A stégnél… Ott rengeteg víz van. Mond neked valamit a Balaton? – megrázta a fejét. – Tudod nálunk a Balaton a legnagyobb tó, rengeteg stranddal, kikötővel… - szívesen magyaráztam volna még, ha Peti és Alex nem rontott volna ránk. Mindketten kipattantunk a kocsiból.

- Helló, biztos te vagy Robert! Peti vagyok, ő itt a tesóm Alex – Peti részéről megtörtént a bemutatkozás.

- Helló! Csak egyszerűen Rob. A Robert túl hivatalos. - A három férfi lekezelt. Majd engem pécéztek ki.

- Szia húgi! – ölelt meg Alex, majd átengedett Petinek.

- Szia hugica! Már azt hittük soha nem értek ide… Már majdnem mindenki itt van, de van itt egy kis baj… - csakhogy semmi többet nem mondtak. A buzgó bátyáim felkapták a csomagokat, s befele indultak. Ott hagytak mindenféle magyarázat nélkül. - Ha Peti azzal fogad „van „itt egy kis baj” az semmi jót nem ígér. – egyre jobban piszkált, mi történt mialatt távol voltam.

- Ők tényleg a te rokonaid? – elképedve nézte az előttünk eltűnő alakokat. – Hatalmasak. Mármint úgy értem… hogy… jól ki vannak gyúrva… - habogott össze-vissza Rob.

- Igen, az unokabátyáim… A nagynéném fiai… Peti amerikai focizott, amióta nem játszik kondiba jár. Alex kézilabdázik. Jah, és mindketten jártasak a harcművészetekben… - csuktam le a csomagtartót. A kocsi villogva jelezte, hogy működésbe lépett a központi zár. Megkerültem az autót, és Rob mellé értem.

- Hova hoztál asszony? – beijedt a szentem, mire hízni kezdett a májam. Mégis csak azt mondja a mondás is. Legszebb öröm a káröröm. Így van!

- Jól van, jól van… Minden igaz, kivéve a harcművészet… - megsajnáltam. Túlságosan lágy szívem győzött.

- Áh, szóval itt a bosszú? – most az egyszer elég gyorsan kapcsolt. Valóban ígértem neki még valami megtorlást, és úgy látszik, hogy nem kerülte el a figyelmét a dolog. Magához húzott, megölelt, mintha ezzel ki tudna engesztelni és elfelejteném az ígéretem.

- Kezdetnek! – nevettem fel. Majd kézen ragadtam a „férjecském” és a család színe elé járultunk. – Gyere erre megyünk! – egy kézzel nyitottam az ajtót. Szorosan kapaszkodott a kezembe, így könnyedén tudtam magam után húzni. Nem tudtam lakatot tenni a számra. - Bár a harcművészet Cory asztala. Szóval, ha élve szeretnél távozni, vele ne nagyon kötekedj!

- Végre, hogy itt vagytok! – jött elénk Szilvi és Edit. Mindketten egyből angolul kezdtek örvendezni. Rob reakcióit figyeltem. – Hadd mutassam be Szilviát, a nagybátyám feleségét.

- Jó napot! Rob vagyok! – mutatkozott be a mellettem kissé megszeppent férfi.

- Ő pedig Edit, a nagynéném. – míg megtörtént a bemutatkozás, addig a férfiak is előkerültek. Kezükben a legkedvesebb vendégváró italukkal. - Ajaj! – kiáltottam magamban. - Hogy ebből mi lesz! Lesz még ennek böjtje!

- Kiscsillag, be sem mutatod a barátod? – Imre jól megnyomta az utolsó szót. Nagyon úgy éreztem, hogy nem ezt szerette volna mondani és éppen csak az utolsó pillanatban gondolta meg magát. Öles léptekkel közeledett felém. Elért, s egyből megölelt, míg a bűntársa várakozott a sorára.

- Szia Imre! Ő a nagybátyám. – kibontakoztam az ölelésből, s a pohár és az üveg átpasszolása után a másik férfit üdvözöltem. – Szia Zoli bá! Imre, Zoli bá, ő lenne Robert! – húztam magam mellé az említettet.

- Helló! – Rob lekezelt velük. Ez egy végzetes lépés volt, mivel megragadták a felkínált jobbot és magukkal hurcolták.

- Ha leitatjátok, akkor azt megbánjátok! Mindannyian! – kiabáltam utánuk még magyarul. Nem mintha bármelyik a füle botját mozdította volna rá, sőt kollektívan úgy tettek, mintha nem hallottak volna.

Nem tehettem semmit, győzött a túlerő. Így inkább elindultam a család nő tagjai felé. Az utolsó simításokat végezték. Szépen feldíszített és megterített asztal, gondosan elrendezett kerti bútorok fogadtak bennünket. Minden elkészült, mire ideértünk. Ahogy körbenézte, és fejben létszám ellenőrzést végeztem, pár személy hiányzott még. Szóvá tettem, hogy hol találom a srácokat. Annyi bizonyos volt, hogy Cory és Balázs elvitte a lányokat, mármint a párjaikat valahova. Sem Edit, sem Szilvi nem tudott róluk semmit. Annyi biztos volt, hogy őket megvárjuk. Addig apróbb simításokat végzett a két asszony.

Engem addig szó szerint felküldtek a szobámba. Nem maradhattam segíteni sem. A férfiak még mindig fogásban tartották Robot. A szemeimet forgattam, valahogy mégsem akartam megzavarni őket. Azt mondtam a családomnak, hogy egy kedves barátom érkezik hozzánk. Hozzátettem,hogy pont ma van a születésnapja, ezért szerettem volna meglepni ezzel a kis családias hangulattal, ha már Ő nem lehet a saját családjával. Ez igaz volt, mert akkor még én sem tudtam a hirtelen jött házasságról.

Felbaktattam a lépcsőn, s a szobámba vonultam. Elég meleg időjárás miatt, illetve mivel otthon voltam, egy jóval kényelmesebb ruhát kerestem. Mindnek előtt kinyitottam az ablakokat szellőztetni. Az ágyra szórtam a felvenni szándékozott ruhákat. Amit levetettem, azt a fürdőmbe vittem a szennyesbe. Egy szál bugyiban és melltartóban flangáltam. Nem lepődtem meg, mikor a szoba közepén találtam meg az összes csomagot. A fiúk csak felhozták és ledobták. Így azokat az egyik fotelhez raktam félre, hogy kevésbé legyenek útban. A fekete ujjatlanom ért nyúltam és húztam magamra.

- Hát itt bujkálsz! – ijesztett meg a férfihang. – Jó kis műsor, bár máskor fordítva szokták leadni… - ördögien vigyorgott, míg kacsintott egyet felém. Talán másnál bejön neki és már ennyitől leröpül a lányok bugyija, de nálam elég rendesen melléfogott.

- Szóval élve megúsztad? – mit sem törődve a megjegyzésével és helyette egy költői kérdést tettem fel . Gyorsan megigazítottam a felsőm. Nem mintha zavart volna, hogy alsóneműben lát. Olyan volt, mintha bikiniben lettem volna, egy csipkés bikiniben.

- Gyönyörű vagy. – ölelt át Rob. Gyengéden bújt hozzám. A keze, az ujjai finoman siklottak a bőrömön. A fejét a nyakamba fúrta. Nagyon jól esett, hiszen én sem vagyok kőből. Nem tudtam nem észrevenni a pálinka jellegzetes illatát. Kibontakoztam a karjaiból, s tetetett bosszúsággal grimaszoltam rá. – Nem tehettem mást! Azt mondták mindketten – még az ujjaival is mutogatott hozzá – meg kellett innom… - Egyet lépett hátra, s lerogyott az ágyra, csak pont a ruhámra.

- Héé! – kiáltottam rá, mire összerezzent. Kiszabadítottam a nadrágom, minek következtében Rob elterült az ágyon keresztbe. De még mielőtt eldőlt volna utánam kapott s rajta kötöttem ki. Magára rántott.

- Valld be, végig ez volt a célod! – böktem oldalba. Nevetve húzott még közelebb magához. Átkarolt, így még nehezebbé tette, hogy felkászálódjak róla. Egy frappáns beszólásra nyitottam a szám, amit megzavartak.

- Na de gyerekek! Ha ennyire nem bírjátok egymás nélkül, akkor legalább azt a nyamvadt ajtót csukjátok be! – Alex kommentálta a látottakat az ajtófélfának támaszkodva. – Kicsit igyekezzetek, mindenki rátok vár! –vetette oda nekünk.

Alex angolosan távozott, de még a hátának kiáltottam: egy „Megyünk!”- öt. Rob mellett támaszkodtam meg a kezeimen, közelebb hajoltam hozzá és egy puszit nyomtam az arcára. Fogalmam sincs, honnan jött a puszi vagy miért adta, csak úgy kapott egy puszit, de Ő még csak megmozdulni sem szándékozott. Hagytam neki néhány percet, addig felöltöztem, megfésülködtem, megigazítottam a hajam. Teljesen elkészültem, ezáltal lejárt a Robnak adott időm. Kezem nyújtottam az ágyon elterült férfinak. Belecsimpaszkodott, majd miután felkelt az ágyról összekulcsolta az ujjaink. Végre a többiek nagy örömére lefele sétáltunk.

- Hogy hogy mindenki ilyen jól beszél angolul? – váratlan, bár jogos kérdést tett fel a vámpírom.

- Imre és Szilvi egy fuvarozó céget vezetnek. Sok külföldi megbízással, külföldi partnerekkel. Nekik természetes és elengedhetetlen, hogy angolul beszéljenek. Edit angol-magyar szakos tanárnő. Zoli bá autószerelőként dolgozik, amióta az eszemet tudom és itt a parton sok a turista, az átutazó vendég, így ő is kénytelen volt megtanulni. – az utolsó mondat megannyi szívemnek kedves emléket hozott elő. Nem egyszer hallottam Zoli bától „Pokolba az egésszel! Ha akar valamit, beszéljen magyarul!” monológot. Aztán Edit mindig kitalált valamit, hogy meglágyítsa a férfit.

- És a fiúk? Várj csak, hányan vannak? – túrt bele a hajába. Irtó jól állt neki ez a mozdulatsor. De egyértelműen a zavarát szerette volna leplezni.

- Négyen. A nagynéném fiai: Peti és Alex, velük találkoztál. A nagybátyám fiai: Cory és Balázs, velük most fogsz találkozni. – Rob hatalmasat nyelt. - Peti vezető beosztású menedzser. Alex hivatásos sportoló. Mindketten sokat utaznak. Náluk alap, hogy több nyelven beszéljenek. Cory építész, Balázs pedig DJ.

- Elég változatos dolgok… Mármint a mit csinálnak. Már csak azt nem tudom, te mivel foglalkozol. – gondolkodóan nézett rám. Sejtelme sem lehetett, mennyire sok mindennel foglalkozom.

- Egy informatikai cégnél dolgozom. Hétköznap munkaidőben, de azon kívül autós szenvedélyem élem ki. – hadartam végig. Édesen kétkedő arckifejezése egyértelmű bizonyíték volt, hogy nem hisz nekem vagy nem tudja elképzelni, hogy igazak a szavaim. – Tudod, négy fiúval nőttem fel, ezek az évek nem múltak el nyomtalanul.

Leértünk a földszintre, egészen az udvarra vezető ajtóhoz. Szinte egyszerre szorítottuk meg a másik kezét, valamiféle bíztatásként. Csakhogy az ajtón kilépve tapsvihar fogadott bennünket. Ki-ki a maga párja mellett várt ránk. csodálkozva néztem körbe. A mosolygós és összebújós párok, a családom vett körbe bennünket. – Szóval ebben sántikáltak. – A szülinapi bulit rendesen átalakították anélkül, hogy bármit elárultak volna nekem.

A reakcióinkat figyelték, míg az feldíszített pavilon felé tereltek bennünket. Egészen eddig nem engedtek minket ide. Miután kicsit jobban észhez tértem felfedeztem, még mindig erősen kapaszkodom Rob kezébe.

- Drágám, szeretnénk gratulálni nektek s ünnepelni benneteket. Sok boldogságot szeretnénk kívánni. – Edit és Szilvi ölelt és köszöntött minket elsőnek. Könnyekig meghatódtak. Csak honnan a fenéből tudták meg.

- Nos, Robert, csak annyit mondanánk, hogy tedd boldoggá Flórát! Nagyon megérdemli! Üdv a családban! - Zoli bá beszéde után megrohamoztak bennünket. – Ne nézz így leány, mi sem a Marson élünk! – ha eddig nem, akkor most aztán padlót fogtam.

- Helló, Balázs vagyok, mi még nem találkozunk. – mutatkozott be a későn befutó egyik bátyám.

- Mi sem találkozunk. Kornél vagyok, de mindenki Cory-nak hív. – csatlakozott a másik késő is.

Nyakig belekeveredtünk ebbe az egészbe. Mindenki boldogan ragyogott. S egyszer csak skandálni kezdték „Csókot!”. Egy puszit nyomtunk egymás szájára. Ezt azonban nem fogadták el. Rendes csókot követeltek. Rob szembe fordított magával. Lassan felemelte a kezét, az arcomra csúsztatta. Felemeltem a fejem, s találkozott a tekintetünk. Gyönyörű kékes szemekben elvesztem. S a tökéletes pillanatban ajkunk összeért. Gyengéden ízlelgettük egymást. Megszűnt a külvilág, csak a karjaiban tartó férfi létezett s én.

- Köszönöm, ez a legjobb szülinapom. Ne aggódj, helyre hozok mindent! – kábán figyeltem a szavait. De a mondanivalója második részét sehogy sem fogtam fel. Az utolsó pillanatban sikerült megállítanom, még mielőtt valami hülyeséget csinálna. De folytatta. – Valamit el kell mondanom… - Rob bűnbánóan beszélni kezdett.

Kedvenc nagynéném mentette meg a helyzetet. Asztalhoz parancsolta az egész bagázst. Finomabbnál finomabb ételekkel pakolták meg az asztalt. Sokat készültek. Rá kellett jönnöm, hogy ezért kellett az elmúlt két napban annyit rohangálnom mérgezett egér módjára. Az asztaltársaság folyamatosan kérdésekkel bombázta szegény Robot. A leginkább Bogi, Edina érdeklődött. Bevallották, hogy hatalmas Edward rajongók. A párjaik, Balázs és Alex hirtelen mindent megtettek, hogy a lányok inkább velük foglalkozzanak. Féltékenyek voltak rendesen. Adél és Dóra visszafogottabban viselkedtek, de láthatóan rájuk is nagy hatást tett Robert, amit Peti és Cory nehezményezett. Végig az orruk alatt morogtak. Aztán elhangzott egy kényes kérdés. Egy frappáns kitérővel eltereltem a figyelmet és felpattantam, míg nem figyeltek rám.

- Meglepetés! – ültem végül vissza a helyemre. A dobozkát a hátam mögül húztam elő. Fokozott érdeklődéssel fordultak felém. Robert egyből bontogatni kezdte a gondosan becsomagolt ajándékot. Az arc felragyogott, akárcsak egy gyerek nekiesett és pillanatok alatt elpusztította a borítást.

- Ez gyönyörű… - akadt el a lélegzete. – Köszönöm. – a karjaiba zárt. Elégedettséggel töltött el, hogy tetszik neki az ajándékom.

- Egy apróság. Szent Kristóf, az utazók védőszentje. Tudom, rengeteget utazol s ő majd megvéd téged. A másik oldalába a nevem van belevésve… - simítottam végig a medál első, majd a hátsó oldalán. Rob tekintete követte az ujjaim, majd ő is hasonló mozdulatot tett.

- Fantasztikus vagy. – kaptam puszikat az arcomra és a számra is.

- Ha már az ajándékoknál tartunk, mi is készültünk valamivel. – Edina vett át a szószoló szerepét. Ismételten egy aprócska doboz kerül elő. Megsemmisülten figyelem Rob kezét. Felemelte az ajándékot, megforgatta s óvatosan kinyitotta. – Ha valamelyik nem jó, akkor lehet cserélni vagy igazítani.

- Egy pár karikagyűrű... – Bólogatva jelezték, hogy próbáljuk fel. Rob tért észhez, felvette a kisebbiket. Kezemért nyúlt. - Flóra elfogadsz férjednek?

- Igen. – tétován mondtam ki. Még mindig sokkos állapotban voltam, nem tértem napirendre, hogy ilyen egyszerűen túlteszik magukat ezen az egész helyzeten. Beállítottam egy számukra idegennel és ők mégis minden további nélkül befogadták. Ahogy ezt végiggondoltam, erősen megdobogtatták a szívem. Azért viselkednek így, mert szeretnek. Közben Rob a helyére igazította a gyűrűt. A kezembe helyezte a dobozt. Szinte remegő kézzel kiemeltem a másik gyűrűt a helyéről. - Elfogadsz feleségednek?

- Igen. – hirtelen lendült, még fel sem fogtam, s már puszit adott a számra. - Tökéletesek. De el kell mondanom, hogy a hivatalos esküvőt, a hagyományok szerintit későbbre tervezzük. Egy apró fogadalomtétel volt… - zúdította rá a családra az amúgy velem egyáltalán nem egyeztetett story-t. – Még hogy mindent helyre hoz! A francot, csak még nagyobb bonyodalmat generál!

- Fiam, ha boldoggá teszed a Virágszálat, akkor nem érdekel bennünket, hogy hagyományos vagy ilyen újszerű esküvőt akartok. Nekünk csak az a fontos, hogy boldogok legyetek! Mindketten! Együtt! – Zoli bá egyszerűen megoldotta a helyzetet és a poharáért nyúlt. Magasba emelte. Mindenki nevetett, s koccintottunk.

A kicsit későre sikerült ebéd után asztalt bontott a társaság. Mindenki még utoljára gratulált, s a párok is ki szerették volna élvezni a jó időt, és a szabadnapot. Kisebb-nagyobb csoportba verődtek és úgy indultak a városba. Mi nem csatlakoztunk hozzájuk, mivel előtt szerettem volna Robot körbe vezetni a házban, a kertben és csak utána gondolta, hogy a város felé vesszük az irányt, ha tényleg még nem fáradt el.

Nem csalódtam, nagyon élvezte az utunk és folyamatosan kérdezett. Teljesen elolvadt a környezettől. A kíváncsisága még a fáradságán is túltett. Nekiindultunk sétálni elsősorban a part fele. A mólóig jutottunk. Imádtam a sétányt, főleg nyáron. Nagyon sokszor sétáltam végig rajta, vagy éppen az egyik padról csodáltam a hajókat. Mindig felvidított vagy éppen megnyugtatott. Reméltem, hogy Rob is olyan békésnek és nyugodtnak érzi magát ahogy én.

A korán érkező nyaralók között átlagos párnak tűntünk, normálisnak. Kézen fogva sétáltunk néha beszélgettünk, de olykor csendben élveztünk a szemünk elé táruló csodaszép panorámát. Sötétedni kezdett, mikor visszafele indultunk. A kivilágított sétány és utcák még jobban rabul ejtették Robot. Levakarhatatlan vigyorra a képén húzott közelebb magához. Míg végül a derekamnál fogva ölelt magához.

Mire visszaértünk a házhoz, addigra tényleg mindkettőnknek lógott mindene. A meleg, az izgalom, a hatalmas séta és természetesen a fáradtság letaglózott bennünket. Nem is bántam. Az idősebb generáció még kint üldögélt, beszélgetett és borozgatott. Kedvesen invitáltak, hogy csatlakozzunk hozzájuk, azonban már egyikünknek sem volt elég ereje, hogy esetleg ébren maradjon.

Az ismerős úton haladtunk fel a szobámig. Felajánlotta, hogy elpakolok és megágyazok, addig Rob elmehet zuhanyozni. Nem kellett kétszer mondanom. Befele masírozott a fürdőbe, ezzel magamra hagyott.

Még néhány mozdulat közben akaratlanul is a gyűrűre pillantottam. Feszélyezett? Nem. Tetszett? Igen. Nagyon tetszett, főleg, hogy tartozom valakihez. Olyan régen éreztem ezt. Azt hittem, hogy teljesen elvették ezt tőlem, s képtelen lennék újra így érezni. Most mégis az összetartozást éreztem. Még akkor is hozzá tartozás csak látszat, ha hazugság. Kedves, vicces és szeretni való férfi, visszaadta az életbe vetett hitem. A reményt.

- Flóra, kérdezhetek valamit? – somfordált ki a fürdőből. Csupán egy boxert vett fel. Nem csodálom, fülledt este volt. Főleg úgy, hogy végignéztem Robon. A haja még nagyjából vizes volt, látszólag a törölközővel dörzsölte át csak. S egy-egy kósza csepp végigszaladt a meztelen felsőtestén. Melegem lett hirtelen.

- Már kérdeztél? – nevettem rá. Totál zavarba hozott, amit leplezni szándékoztam.

- Hol vannak a szüleid? A nagynénéd, a nagybátyád, a srácokat és a barátnőiket, mind bemutattad, de a szüleid? – kérdései hallatán lefagyott az arcomról a mosoly.

- Nincsenek szüleim. Rob... Erről nem tudok beszélni. – nem tudtam mást mondani erről. Jól éreztem magam, elfeledtette velem az egész nap. Nem akartam, most ezzel előhozakodni, mert azzal csak mindkettőnk hangulatát padlóra küldtem volna. Inkább elmenekültem a beszélgetés elől.

Gyorsan kikerültem Őt és a fürdőbe siettem. Kevésbé volt már olyan jó a hangulatom, mint a nap folyamán, pedig erősen a mai napra koncentráltam. Kevés sikerrel. Inkább beálltam a víz alá, és csak hagytam, hogy átjárjon. Hosszú zuhany segített megnyugodnom. Fáradtan törölköztem. Fogmosás közben a tükröt bámultam. Önmagam voltam, de mégsem. Apró mosoly, csillogás a szememben eddig nem volt. Most mégis ott bujkáltak a vonásaiban. Felöltöztem, és elhatároztam magam, ha nem is ma, de beszélgetek Robbal a múltamról. Talán, ha megint csak ketten leszünk.

A szobába belépve egyből békésen szunnyadó férfit láttam. A meztelen mellkasán a beszűrődő fénytől csillogott a tőlem kapott medálja. Zavart, hogy meg kell osztanom vele az ágyam? Nem. Sőt meglepően jó érzés volt úgy lefeküdni, hogy tudom mellettem van. Puszit nyomtam a homlokára, majd elhelyezkedtem. Megérezte, fel nem ébredt ugyan, de megölelt. A karjaiban aludtam el... Rob csodát művelt velem, s a legkevesebb, hogy viszonzom a jóságát… Tudva, hogy valami új kezdődött el… Reményekkel telve gondoltam a holnapra…

„Higgy a szívedben és saját jóságodban, mert ha így teszel, mások is ezekben fognak hinni. Higgy a csodában, mert teli van vele az élet. De ami a legfontosabb, hogy higgy önmagadban, mert odabenn a lelkedben rejtőzik a csoda, a remény, a szeretet és a holnap álmai.”

(Ron Cristian)