8. fejezet - The show must go on

Sziasztok,

rendhagyó módon meghoztam a folytatást! :D köszönöm a komikat!

A ballagóknak ezúton is gratulálok! Az érettségihez pedig sok-sok sikert és kitartást kívánok!

Jó olvasást Mindenkinek!

Várom a komikat!

Puszi,

ZoÉ

~~~ xxx ~~~

Minden Édesanyának!

Nagyon Boldog Anyák Napját!

~~~ xxx ~~~

„Mintha igaz volna, hogy vannak szerencsétlen napok az esztendőben, amikor csövestől szakad a nyakunkba a bosszúság és keserűség, éppúgy vannak néha örömnapjaink is (…)”

(Gárdonyi Géza)

„Soha nem gondoltam úgy, hogy le kellene tagadnunk a bosszúságot, a fájdalmat vagy a gonoszságot – csak sokkal könnyebb, ha jókedvűen vágunk neki az ismeretlennek.”

(Eleanor Hodgman Porter)

~~~ xxx ~~~

Budapest, 2011.05. 14.

Az ügynök jókedve már régen elszállt. Baljós felhők egyre inkább gyülekeztek s semmi jót nem ígért számukra az újabb nap. Egyetlen perc nyugta sem volt, mióta utoljára beszélt kedvenc ügyfelével. Azóta folyamatosan csörgött a telefonja. Ugyanúgy, ahogy Nicknek is. Mindketten a színész okozta zűrzavaron próbáltak uralkodni, s elrendezni azt. A sokadik kávéjukat fogyasztottak el, míg a fülükhöz szinte hozzánőtt a modern technika parányi és bosszantó csodája. A mozgásra a lakosztály négy fala adta lehetőséget tudták csak kihasználni. Körbe-körbe járkáltak, míg végül elszédülve inkább valamelyik fotelbe vagy a kanapéra nem rogytak le.

Dean az egyik fotelben helyezkedett el. Csendben figyelte egy darabig Steph és Nick mozdulatait, aztán a távirányítóért nyúlt. Végignyomkodta a távirányító gombjait, ezáltal végigfutott a csatornákon. Egy sportcsatornán torpant meg, ahol a nyelv sem jelentett akadályt. Dean védence lelépett, így semmi dolga sem volt vagyis azonkívül, hogy a megérkezésük óta készenéltben álljon, ha esetleg baj történne. A testőr sem szerette volna, ha bekövetkezik ez. Azonban a megérzése működésbe lépett. S történt valami.

A hotelszoba kötelező tartozéka, a telefon csengése zavarta meg az egyre idegesebb Steph-et és Nick-et. Dean sejtette, hogy rá maradt a feladat, hogy felemelje a kagylót. A testőr szemei kikerekedtek, mivel a recepciós nő hangja adta tudatára, hogy Robert megérkezett, bejelentkezett, s immár elfoglalta a lakosztályát. A testőr megköszönte s letette a telefont. Steph és Nick, mindketten befejezték a telefonbeszélgetésüket, majd pedig Dean felé fordultak várakozóan.

- Rob. Megérkezett. – A testőr csak ennyit mondott. Elég volt, hogy a szobában tartózkodók tudják, hogy elérkezett a várva-várt fejmosás.

Steph közel állt hozzá, hogy szétrobbanjon a felgyülemlett feszültségtől. A színész eltűnése hatalmas kavarodást okozott mindenkinek, mivel nem tudták, mikorra várható vissza. Az interjúkat át kellett ütemezni, úgy hogy a premierig végezzenek. Mindezt egyetlen ember szeszélye miatt a többi ember szenvedte el. Egy olyan személy miatt, aki egészen eddig mellőzött minden sztárattitűdöt, problémamentes volt vele a munka. Előkerült, megérkezett, ami ugyan jó jelnek számított, csakhogy még most is késésben voltak. Mindhárman Robert lakosztálya felé robogtak.

Egy inas éppen akkor lépett ki a lakosztályból, így Stephanie és kísérete könnyedén bejuthatott a szobába. A hatalmas lakosztályba belépve sehol sem találtak senkit. A csomagok a nappaliban sorakoztak fel. De mellettük, senkit nem lehetett látni. Mindhárman különböző irányba néztek, hogy hátha valami mozgás árulkodik. Vártak, mert az is előfordulhat, hogy Rob csak a mosdóba ment.

Hirtelen váratlan hangokra lettek figyelmesek. Nevetés. Vidám, felszabadult nevetés irányába indultak el. A hálószobából szűrődtek ki a hangok. Férfi és női hang keveredett. Nyitott ajtón keresztül szembeszülhettek az ágyon heverésző párral. A három fő társaság az ajtóban torpant meg. Majd mind az öten meglepetten meredtek egymásra. Senki sem ilyen viszontlátásra számított.

Steph tért észhez legelőször. Úgy gondolkodott, ha nem foglalkozik a nővel, a jelenlétével, akkor majd eltűnik. Most sem ideje, sem kedve nem volt felesleges csatározásokba belemenni. Főleg egyre inkább úgy látta, hogy a színészt teljesen az ujja köré csavarta. A nyílt és ellenséges viselkedéssel pedig csak még több bajt okozna saját magának. Steph tudta, hogy először a jelen helyzetet kell orvosolni, megoldani, mely pont Rob felszívódásából adódott. Az ügynök okosan inkább Rob feladatait kezdte el sorolni, melyeket még a premier előtt el kell végeznie.

A színésznek egyáltalán nem tetszett, sőt a háta közepére se kívánta az egészet, de tudta, hogy meg kell tennie. Azzal győzködte magát, ha megteszi előbb szabadulhat. Nagy sóhajok közepette kelt fel az ágyról. Rájött, hogy éppen ideje lenne bemutatni a kísérőjét. A várt reakciókban nem csalódott. Az már kevésbé tetszett neki, hogy magára kell hagynia Flórát. De meg kellett tennie.

Steph árgus szemekkel figyelte Robertet. Látszott rajta, hogy egyáltalán nem a riporterekkel beszélgetne. Mégis kiváló színész lévén a kamera előtt tökéletesen viselkedett. A filmmel, a munkájával kapcsolatos kérdésekre pontos és lényegre törő válaszokat adott, viszont a magánéletére vonatkozó kérdéseket lazán védte. Az ügynök meglepődött. Ritka pillanatok egyikének lehetett tanúja. A színész az interjúkat és a beszélgetéseket mindig nehezebben viselte, s láss csodát, most meg sem kottyant neki. A szünetekben a gondolatai persze máshol jártak. Az utolsó interjút követően kivágtatott a konferenciateremből. Nehezen bírtak lépést tartani vele. A lakosztály fele sietett. Hozzá rohant… Ahhoz a nőhöz…

„Nem tudtam, mit rejt számomra a jövő. Heteken át a harag és keserűség kínozott, s arra következett a lankadtság. Voltál-e valaha tengeren sűrű ködben, midőn úgy tetszett neked, mintha az a majdnem kézzel fogható szürke sötétség körülzárna, amikor a nehéz, nagy hajó nyugtalanul és izgatottan tapogatja útját a part felé a mérővel, te pedig dobogó szívvel várod, hogy mi fog történni? Olyan voltam..., mint az a hajó, azzal a különbséggel, hogy rajtam nem volt iránytű, sem hangjelző, s nem tudtam mennyire van még part.”

(Helen Keller)

~~~ xxx ~~~

„A siker titka, hogy megtanuld, hogyan használd fel a fájdalmat és az örömöt ahelyett, hogy a fájdalom és az öröm használna ki téged. Ha ezt megtanulod, te tartod kézben az életedet, ha elmulasztod, kiszolgáltatod magad az életnek.”

(Anthony Robbins)

~~~ xxx ~~~

Flóra

Budapest, 2011.05. 14.

A csengő hangjára ébredtem fel. Álmosan fordultam át a másik oldalamra. Valami azonban nem stimmelt. Először nem jutott el a tudatomig, mi olyan különös. Majd mikor kezem minden akadály nélkül csúszott végig a lepedőn jöttem rá, mi vagyis inkább ki hiányzik mellőlem. Egy röpke pillanatig a tegnap este jutott eszembe, s ezért inkább örültem, hogy mégsem találtam magam mellett.

Felkelés után a fürdőbe sétáltam. Kényelmesen hajtottam végre a szokásos reggeli teendőket. Kényelmes melegítő és egy egyszerű trikóra váltottam az alvós viseletem. Kifejezetten jól aludtam, mégis ásítozva sétáltam a konyha felé. Ahogy számítottam rá, ott találtam a díszes társaságot, már befejezték a reggelit. Rob mellett haladtam el, ami hibának bizonyult. Az ölébe húzott. Sikerült meglepnem, azzal nem ellenkeztem, ahhoz még korán reggel volt.

Pont amiatt, hogy reggel volt nem akartam hinni a fülemnek, hogy elfelejtette a saját premierjét. Nem akartam elhinni, sőt belegondoltam és a számat harapdálva igyekeztem a nevetésem elfojtani. Erre képes volt az az ütődött megcsikizni, ráadásul sehogy sem tudtam kiszabadulni a karmai közül. De velem együtt nevetett. Olyan szép volt a nevetése, dallammal teli. A hangja pedig kifejezetten tetszett.

Rob előhalászta a telefonját, addig inkább segítettem elpakolni a felesleges tányérokat. Magamnak pedig kávét töltöttem. A kávém kortyolása közben tűnt fel, Rob mennyire csendben van. Maga elé bámult, a gondolatai valahol máshol jártak. Tanácstalan voltam, mit tegyek vagy mit kellene tennem. Egy kicsit hagytam, hadd rendezze el magában a dolgokat, de mikor már percekkel később sem mozdult, akkor már tényleg lépnem kellett. Visszaültem az ölébe, s az arcát simogattam meg. Feleszmélt. A vonásai változtak, és a szemében félelem bújt meg. Ráeszmélt, milyen helyzetbe sodortuk egymást. Cikázva futottak végig a gondolatok. Éreztem, hogy most biztatásra, támogatásra volt szüksége. Ezt a szavaimmal és a tetteimmel szerettem volna a tudtára adni.

Megöleltem és újra puszit nyomtam az arcára. Kikászálódtam az öléből, majd a kezemet nyújtottam neki. Először az emeletre mentünk. Összepakoltunk a cuccaink. Átöltöztem, addig Rob lehordta a csomagokat. Újra jó kedvű lett. Bár ez a fene nagy jó kedv okozta a vesztünk.

Szépen sikerült bemutatkoznom az összegyűlt társaságnak. Kikerekedett szemekkel néztek rám, mintha minimum a Marsról jöttem volna, vagy legalábbis ufó lennék. Igyekeztem mosolyogni, mert Robot nem akartam bajba sodorni, végülis a reptérről elraboltam, mondjuk Ő sem nagyon tiltakozott ellene. Inkább a tiltakozás helyett, élvezte az egészet.

Nick és Dean nem tűnt olyan vészesnek, azonban Steph, Rob ügynöke emberszámba se vett. A feladatok hosszú sorát darálta Robnak, aki bőszen bólogatott neki, mint egy szófogadó kiskutya. Egy kicsit sajnáltam Őt. Elképzeltem, milyen lehet neki ezt végighallgatni, majd pedig teljesíteni. Megmondják neki, mikor s mit csináljon, állandóan körbeveszi Őt egy csomó ember. Nem csinálhatja azt, amihez éppen kedve van, és valamilyen szinten még önmaga sem lehet. Ahogy ránéztem egy komoly és kötelességtudó férfit láttam magam előtt. Már nyoma sem volt a tegnapi felszabadult Robnak, vagy éppen annak a férfinak, aki reggel vigyorogva az ölébe vont. Sok mindent megértettem, ahogy az előttem zajló eseményeket figyeltem.

Robot elrángatták az interjúkra. Nem szívesen ment, nem szeretett volna magamra hagyni. Biztosítottam róla, hogy miattam tényleg nem kell aggódnia, ki tudom használni addig az időt. Első körben a kocsit visszavittem Petinek. Tőle kaptam kölcsön, hogy használjam, míg Magyarországon vagyok. Szerencse volt, hogy most a Volvo-t adta oda, mert így mindkettőnk cucca befért a csomagtartóba. - Bezzeg, ha az Audi TT-t kértem volna. – Bár azt szívesebben vezettem, kicsit emlékeztetett a csodaszép kicsikémre. Már korábban megígértem magamnak, amint lesz lehetőségem meghajtom tisztességesen.

A visszapillantóban többször vettem észre magamon, hogy mosolygok. Őszintén mosolyogtam, végig. Tényleg jó kedvem volt, jól éreztem magam. Lehet közrejátszott az is, hogy feldobott a tudat, hogy haza megyek. Igen, haza megyek. Imádtam Füredet, számtalan csodálatos élményem köt oda, de a saját otthonom Londonban van. Mióta kiköltöztem, azóta is visszajárok Füredre. Minden évben ott töltöttem egy hosszabb-rövidebb időszakot. Ezúttal a berlini kitérő módosította az egész eltervezett programot. Berlin idén egy fájdalmas kitérő volt.

Hamar megérkeztem Petiék lakásához. Egy teljesen újonnan elkészül sorház egyikében lakott a barátnőjével. Nagyon tetszett a lakásuk kialakítása a két autós garázzsal, és még egy kicsi kertjük is volt. Természetesen méretes sövénnyel. Hangulatos volt a fülledt nyári napokon esténként kint piheni.

A garázsba parkoltam le, s Peti ragaszkodott hozzá, hogy bemenjek legalább egy kávéra. Régen voltunk csak úgy ketten, mert többnyire, ha Füredre megyek akkor a családdal vagyok szinte végig. Olyankor mindig van valaki körülöttem, aztán Peti sem egyedül jön látogatóba. Kávé mellett beszélgettünk kicsit olyan dolgokról, melyeket csak a srácokkal vagyok hajlandó megosztani. Így került szóba Berlin, és persze Cosmo is. Peti alig akart elengedni, de végül megtette. Hívott nekem taxit, így míg annak érkezésére vártam, addig dumálhattunk. Öleléssel és puszival váltam el tőle.

Már csak egyetlen dolog maradt hátra, mégpedig ruhát kellett vennem estére. Rob még Berlinben megígértette velem, hogy elkísérem a budapesti premierre. Bajban voltam, mert nem tudtam, mit szokás viselni ilyen eseményen. A taxi sofőrjére majdnem szívbajt hoztam, mikor felkiáltva kértem, hogy álljon meg. A kirakatban látott ruha azonnal rabul ejtett. A sofőr morgolódva húzódott félre és a kezét nyújtotta a pénz után. Kifizettem, még némi borravalót is hagytam neki, aztán kipattantam és sietve kapkodtam a lábam.

A próbababán egy káprázatos kék árnyalatú ruhát láttam. Elől mély kivágással. Mellnél egy aprócska pánt tartotta össze az anyagot. Deréknál és csípőnél selyemcsík díszítette. Karcsúsított szabályával, illetve a díszítéssel még jobban kiemelte a karcsú vonalakat. Nekem kellett az a ruha. Az üzletbe belépve két nő, akik a ruhákat rakták a helyükre, ellenszenvesen végigmértek. Tényleg nem voltam kiöltözve. Fekete farmer, egyszínű felső, meg a sálam. Balerina cipő, enyhe smink és napszemüveg. De még sem érdemeltem meg, hogy ilyen csúnyán nézzenek rám. A fiatalabb nő jött oda hozzám, felajánlotta a segítségét. Levettem a napszemüvegem és ugyan vettettem a egy röpke pillantást a többi próbababa felé. Nem tetszettek, nem fogott meg egyik kiállított darab sem. Így szemrebbenés nélkül a kirakatban lévő ruhát kértem. Persze mást akart mutatni helyette, mondván nekem az túl drága. Megőriztem a higgadtságom, és újra kértem Őt, hogy felpróbálhassam a kiválasztott ruhát. Nem engedtem neki. A két nő összenézett, majd végre teljesítették a kérésem.

Tökéletesen állt rajtam, mintha csak rám öntötték volna. A tükörben magamra sem ismertem. Elégedett voltam a látvánnyal. Azt hiszem abban bíztam, hogy ezzel a megjelenés megfelelő egy premierre. A pénztárhoz lépve a kártyámat nyújtottam. Ekkor már mindkét nő legszívesebben körbe ugrált volna. Felmarkoltam az új szerzeményem, s míg a napszemüvegem visszahelyeztem az orromra, addig elhatároztam, hogy ide többet az életbe nem jövök vissza.

A vásárlás és a forgalom miatt kicsit később értem vissza a szállodába, mint terveztem. A ruhám megvolt, a cipőm a csomagomban pihent, a hajammal nem terveztem semmi extrát. Megmosni, kifésülni. Néha a legegyszerűbb dolgok sokkal többet érnek. A lakosztályba lépve nem láttam Robot. A háló fele indultam, mikor az erkélyen megpillantottam. Kint dohányzott. Nem vett észre, viszont én tökéletesen láttam. Minden izma megfeszült.. - Miért ilyen feszült? Mi történt? - Tettem fel magamban a kérdéseket. Választ azonban nem találtam. Elnyomta a cikket, majd rágyújtott a következő cigarettára. Ezúttal kicsit lazult a tartása, de a vonásai nem változtak. Ki akartam hozzá menni, bennem volt a szándék, hogy beszélgetek vele, és hátha akkor kicsit enyhül a feszültsége. Azonban már így is késésben voltam. Elnapoltam a beszélgetést. Eldöntöttem, ha elkészülök, majd megkérdezem, mi történt.

A fürdőbe zárkóztam, sietve álltam be a zuhany alá. Villámgyors zuhanyt, és hajmosást követően kapkodva készülődtem. Jó szokásomhoz híven bugyiban rohangáltam. Furcsálltam, hogy Rob nem jött be, pedig elég nagy zajt csaptam. Bár így „nyugodtan” öltözhettem. A ruha cipzárjával azonban meggyűlt a bajom. Segítséget kellett kérnem. Kikukucskáltam az ajtón, de nem láttam senkit. Az erkélyen az ajtónak háttal támaszkodott a megmentőm. Nem akartam kimenni, így az üvegen kopogtattam. A váratlan hangra összerezzent, de egyből a hang irányába kapta a fejét. Szemében pedig valami egyből megcsillant.

- Hát itt vagy? – ölelt szorosan magához. Úgy csinált, mintha ezer éve látott volna utoljára. Tetszett, hogy ennyire ragaszkodó, de most sokkal sürgetőbb volt, hogy segítsen nekem a cipzárral

- Hol máshol lettem volna? Készülődtem a fürdőben. – böktem a fejemmel az említett irányba. Közben igyekeztem, hogy a ruhámat megtartsam, mert mindenáron le akart csúszni.

- Itt voltál? Végig? – Rob kissé értetlen módon köztem és a fürdő ajtaja között járatta a tekintetét. Bólintottam, majd úgy fordultam, hogy fel tudja húzni a cipzárt.

- Szívem, rohadtul elbambulhattál, ha nem hallottál semmit. – vetettem oda neki, de végre mosolygott. Eltűnt a rossz kedve. Mindketten befejeztük a készülődést, és indulhattunk.

Kicsit feszültek voltunk mindketten. Első hivatalos megjelenésünk. A hoteltől a premier helyszínéig külön kocsi vitt minket, egyedül Dean jött velünk. A feldíszített épület előtt állt meg az autó. A kordonok, az óriás plakátok jelezték, hogy megérkeztünk. A testőr szállt ki először. Kaptunk még néhány percet, amit egyedül és együtt tölthettünk. Rob összefűzte az ujjaink, pontosan úgy, mint akkor este Berlinben. Biztatóan mosolygott rám. Apró puszit nyomott a homlokomra, majd az ajkamra is. Az összekulcsolt kezünkre helyeztem a másik kezem. Ez volt számunkra a főpróba. Még készülődés közben felvetettem pár kérdést erről a mi „házasságunkról”. Egyikünk sem tudta pontosan mire számíthatunk, ezért az itteni premiert egy főpróbának tekintettük vagy ha jobban tetszik, akkor lehetőségnek, hogy felmérjük a terepet. Ezután az este után okosabbak leszünk. Dean kopogott az üvegen. Jelezte, hogy elérkezett az idő. Kinyílt mellettünk az ajtó.

A kinyíló ajtó is kisebb hangzavart eredményezett. Rob szállt ki elsőnek. Hatalmas hangzavar robbanásszerűen tört ki, ahogy meglátták. A kezét nyújtotta nekem, és úriember módjára segített kiszállni. Tett egy lépést hátra, a kezem még mindig nem engedte el. Büszkén mosolyogtam, s mellé sétáltam. Lassan fordult körbe, miközben integetett a rajongók felé. Villogtak és kattogtak a fényképezőgépek, mellettünk vagy hárman kamerával közelítettek felénk. Rob közelebb húzott magához, majd az útvonalat jelző szőnyegen indultunk el. Minden lépés után meg kellett állni, Rob derekamat ölelte át, úgy pózoltunk a fotósoknak. Milliónyi kérdés hangzott el, nem is lehetett mindegyiket rendesen érteni.

Stephanie, Nick navigálta Robertet az interjúk miatt. Minden kérdésre szívesen felelt, ami a filmmel kapcsolatos, azonban a magánéleti kérdéseket élből elutasította. Addig a háttérbe húzódtam Dean mellé. Különös érzés volt az események középpontjában lenni. Éreztem, ahogy pezseg a vérem. Az adrenalin szintem hirtelen ugrott egyet. Izgalmas, de rettentően frusztráló egyben. Érdekesnek láttam ezt a világot, mert új volt számomra és ismeretlen. Azonban ennél többet nem szerettem volna belőle. Nem tudnám elviselni, hogy parancsszóra parádézzak, azzal és arról beszélgessek, amit egy előre elkészített forgatókönyvbe foglalnak. Csak még inkább tisztelni és megérteni tudtam Robot.

A bejáratig vezető út néhány méter volt, mégis legalább egy óra kellett, hogy megtegyük. Rob vagy egy tucat gyorsinterjút adott, kismillió képet készített a rajongóival és rengeteg autogramot osztott ki. Az utolsó fotóknál már kevésbé volt olyan mosolygós, mint az erején. A mozdulatai is lassabbak voltak. Miután végzett, megfordult és búcsúzóul integetett a tömegnek. Fáradtan lépett mellém. Az oldalához bújtam, puszit nyomtam a szájára.

- Ügyes voltál! Nagyon büszke vagyok rád! – suttogtam a fülébe. Nem terveztem, de ezzel teljesítettem a fotósok legnagyobb örömét. Újabb sorozat közös kép készült rólunk. Majd végre bemehettünk az épületbe.

Nyüzsgés és zsivaj volt ott is, bár mérsékeltebben, mint odakint. Ez pusztán az egymással beszélgető emberek által keletkezett. Nem túlzás, ha azt mondom, mindenki Robot akarta. Kedvesen üdvözölték, kezet fogtak vele, gratuláltak neki. A férjem, mert mindenki számára az volt, igyekezett mindenkinek bemutatni. Figyeltem a sok-sok embert, és igyekeztem mindenki nevét megjegyezni, aki Robbal közvetlen kapcsolatban áll. Őt magát, olyan másnak láttam megint. A saját közegében volt, de mégsem illett bele.

Rob kézen fogott, majd úgy vezetett a vetítésre. Elfoglaltuk a helyünket, de még kezdés előtt a szervező a színpadra invitálta Robékat. Megtapsolta őket a nézőtér, mindenki mondott egy rövid köszöntött, aztán visszaengedték őket a helyükre. Rob amint visszaért hozzám a kezéért nyúltam és biztatóan szorítottam. Lassan elcsendesedett a terem, kialudtak a fények. Taps fogadta a vetítés kezdetét.

Lenyűgözött Rob korhű megjelenése. Teljesen átélte, átvette a szerepét. Nagyszerűnek tűnt már néhány pillanat után a játéka. A szívem hevesen dobogott. Ilyet még soha nem éreztem, főleg nem vele, vele kapcsolatban. Hirtelen váltott a kép és elakadta lélegzetem. Aztán a hetedik percnél váratlan dolog történt. A film előhozta a legsötétebb rémálmom. Újra átéltem mindent. Erősen szorítottam a karfát, s erősen nyeldestem vissza a könnyeim. A kilencedik percig bírtam. Ott elszakadt a cérna. Nem tudtam tovább ott ülni. Elengedtem Rob kezét, és kirohantam a vetítésről.

Mielőtt teljesen elhomályosult előttem a világ, láttam egy kijáratot jelző táblát. Gondolkodás nélkül abba az irányba iramodtam. A folyosón egyedül voltam, nem járt arra senki. Így a falnak dőlve engedhettem a könnyeimnek. Fáj, szúrt, égetett, de nem akart elmúlni. Úgy éreztem, mintha belülről felemésztene, elhatalmasodna rajtam és végül ismét porba dönt. A könnyek szaporán hulltak alá. – Talán egyszer tényleg legyőz a fájdalom. Vagy talán egyszer sikerül nekem győzedelmeskedni…

A könnyeimtől nem láttam semmit, de éreztem, ahogy Rob átölelt. Itt volt velem. Nem kérdezett, nem faggatott, csak mellettem maradt. A jelenléte nyugtató hatású volt. A zokogásom csillapodott, de egy hangot nem bírtam kinyögni. Utánam jött, megkeresett és megvigasztalt. Lassan váltunk el egymástól. Felegyenesedtem és letöröltem az utolsó könnyeket. Remegő kezekkel húztam elő a zsebéből a cigarettás dobozát. Szó nélkül hagyta. Néhány lépéssel elértük az ajtót, s miután kiléptünk a fal tövében húzódtunk meg csendben, míg mindketten rágyújtottunk. Éreztem még mindig magamon Rob aggódó tekintetét, de tartotta magát és nem kérdezett. Csendben támogatott, támaszt nyújtott. Elnyomtuk a csikkjeinket. A táskámba rejtett tükörben megnézhettem a pusztítást, melyet a kiborulásom okozott. Gyors mozdulatokkal igyekeztem eltűntetni vagy legalábbis mérsékelni az árulkodó nyomokat. Pillanatok alatt végeztem, ekkor Rob a kezét nyújtotta, majd bevonultunk. Kézen fogva sétáltunk be, mindkettőnk arcára mosolyt varázsoltunk, mintha mi sem történt volna. Előkerültek az italok, s megtelt a terem élettel, melynek mi is részesei lettünk.

„A fájdalom a múlt és a jelen szépségére emlékeztetett. Arra, amim van, és a szeretetre, amit elvesztettem. A szeretetre, amit adtam. És a szeretetre, amit elhagytam. Minél jobban fájt, minél jobban sajgott, annál édesebbek voltak az emlékek. Így bár szenvedtem a fájdalomtól, mégis együtt éltem vele."

(Charles Martin)