16. fejezet - The show must go on

Sziasztok,

már itt is a folytatás! Tudom, hogy nem szeretitek a szomorkás hangulatot, ezért megsúgom átmeneti. Tudjátok borúra derű szokott jönni! :D

Köszönöm a komikat, hálás vagyok értük. Láthatjátok, hogy ha írtok nekem, akkor szívesen írok és hozom a folytatást. Szóval csak így tovább! :D

A komikra válaszolni fogok!

Most jó olvasást!

Várom a komikat!

Puszi,

ZoÉ

„Átkozottul tanácstalan vagyok, napról napra tanácstalanabb, holott ennyi tanácsadó és mindentudó még sosem cikkezett, könyvezett a Földön, mint mainapság. Minden bozótban bölcsek hemzsegnek, és állatira tudják a megoldást az egyes egyedek, valamint globálisan, az egész emberiség problémáira egyaránt.”

(Vavyan Fable)

~~~ xxx ~~~

Robert                                                                                            

London, 2011.05.19.

Már hajnalodott, mikor feleszméltem. Még mindig az ágy szélén ültem a medálomat szorongatva. A lánc és a gyűrű is oly könnyűnek tűnt, mintha rajtam sem lenne. Nem akartam, hogy vége legyen, mert egyre inkább afelé sodródtam. – Amilyen hirtelen jött, oly hirtelen távozott az életemből. – Csakhogy gyors és rövid látogatása alatt valamit megváltoztatott bennem. Már nem úgy tekintettem a világra, ahogy azelőtt. Aztán mégis rádöbbentem, akarom a véget. Ennek a rémálmom végét szerettem volna, melyben Flóra nincs velem, vagy legalábbis nem tudom, hol van.

Felkeltem az ágyról, fáradt és lomha mozdulatokkal gomboltam ki az ingem. A gondosan rám szabott maskarát félredobtam. Nem volt kedvem semmihez, túl fáradt, kimerült voltam mindenhez. Az egyik levetett pólóm húztam magamra, hogy ne csak boxer legyen rajtam. A telefonommal a kezemben dőltem el az ágyon. Újra tárcsáztam Flóra számát. Reméltem, hogy talán felveszi, talán utolérem. Hiába reméltem, mert a gépi hangon kívül semmi más nem felelt. Az elmúlt roppant mozgalmas napok, a premier és Flóra eltűnése egyszerre nehezedett a vállaimra. Mindez pedig a szemeim elnehezülésében nyilvánultak meg. Lecsukódó szemeim által az öntudatlanság jótékony sötétjébe merültem el.

A szobámban, az ágyon heverésztem. Minden normálisnak tűnt. Megdörzsöltem a szemeim, mert egyáltalán nem tudtam, hogy álomban vagy a valóságban vagyok. Felkönyököltem, hogy jobban körbe tudjak nézni. Aztán a kinyílt az ajtó. S még inkább nem tudtam, mit gondoljak. Flóra lépett be a szobába. Tátva maradt a szám a látványától. Egy szorosan a testére feszülő trikó volt rajta, ami éppen csak leért a derekáig. A farmer is büntetést érdemlően feszült hosszú combjain. Mezítláb lépkedett közelebb felém. Képtelen voltam megszólalni. Vártam a folytatást. Kecses léptekkel elérte az ágyat, elért engem. Végigsimított az arcomon, s apró szikrák pattantak az ujjai nyomán. Magamhoz akartam húzni, megölelni, azonban eltűnt. Eltűnt, elillant, és tudtam, mindössze egy álom volt.

Mindössze pár órát jelentett a furcsa álom, nem mintha sikerült volna jól aludnom. Pedig rám fért volna, mégsem éreztem magam sem kipihentnek, sem frissnek. Kipattanó szemeimet az újra felerősödő aggodalom követte. Újra a telefonomért nyúltam, de csalódtam. Sem hívás, sem üzenet nem érkezett. Csalódottan kezdeményeztem egy másik hívást.

- Hal…ló…! – némi ásítással egybekötött szavak köszöntöttek a vonal túloldaláról. Nem volt más, akihez fordulhattam volna. Amúgy sem voltam sosem egy türelmes típus, azonban most még gyorsabban elfogyott a türelmem. – Rob… te vagy az?

- Ki más lenne! – motyogtam bele a telefonba. – Bocs Sam, hogy felvertelek. De tudnom kell, utolértétek Gemma-t? – nyomtam el egy ásítást, miután kiböktem a kérdésem.

- Még félig alszom… nem láttam a kijelzőt… - a háttérből valamiféle csörömpölés szűrődött be. – Jenny sem érte el Gemma-t, ha szerencséd van akkor együtt vannak. De talán a drágasom eléri Gemma barátját, aztán akkor többet fogunk tudni… - Sam elhallgatott, de úgy éreztem, hogy még mondana valamit. Csak tanácstalan volt, hogy mondja vagy ne mondja.

- Sam, kösz a segítséget! Tényleg! – megelőztem, és közbevágtam. Sam és Jenny volt az egyedüli kapocs Flórához. Szavakkal nehéz kifejezni, milyen hálás vagyok nekik.

- Rob… Megtaláljuk! – bökte ki haverom. – Minden rendben lesz! – nem kellett neki mást mondania, mert a hangjában játszó bizakodást elhittem. Valamiben hinnem kellett. Aztán megszakadt a vonal.

Az első szabadnapom nem éppen a terveim szerint alakultak. Először felöltöztem. Tiszta póló, és melegítőbe. A fürdőben tett kitérőm után, immár felöltözve tartottam a földszint felé, mikor Vic majdnem szó szerint belém futott.

- Rob! – rám nézett, s valami furcsa kifejezés játszott az arcán. – Szörnyen nézel ki! Nem is, inkább pocsékul! – lépett el mellettem. Felfedeztem, hogy éppen a csomagjait hordta lefele. – Liz mesélte, hogy Flóra lelépett. Sajnálom. – tényleg őszinteség sütött a hangjából, sőt még meg is ölelt.

- Kösz, ez kedves tőled! De Flóra nem pusztán lelépett, eltűnt… – a tompa fájdalom valamiért nem akart eltűnni a lelkemből. Ideges voltam, hiszen Flóra minden jel nélkül felszívódott. Vic az arcom állapotára tett megjegyzésére csak a vállamat vontam meg, mert láttam a saját képem a tükörben, nem vagyok meglepve. – Hova utazol? Segítek! – vettem el tőle a jól megpakolt bőröndöt.

- Vár rám a munka. Tényleg jó volt ez a pár nap… Meglepetésekben nem volt hiány. De mennem kell. – Vic is erősen munkamániás. Imádja a munkáját és valóban kiváló munkát végez. Ahogy Liz vagy én, úgy Vic is megtalálta a hivatását, sőt mostanra már ő a legjobb munkatárs a cégnél. Nővérem amint a munkáról kezdett el beszélni, úgy ragyogtak fel a szemei, mosoly terült el az arcán és a szenvedély pedig gesztusaiban.

Segítettem bepakolni a csomagtartóba. Vic közben még egy-egy utolsó öleléssel elköszönt mindenkitől. Apa és Liz kísérte ki a reptérre. A két lány még a reptérig tartó időt is ki akarta használni, valamiről nagyon folyt a diskurzus. Anyával ketten maradtunk. Még mindig haragudtam rá, sőt egyre emésztett a düh. Ennek ellenére a nagy tombolós és kiadós veszekedést eddig elkerültük. Csakhogy itt lebegett felettünk, mint az a baljós, hatalmas vihar előtti csend.

Szó nélkül lépkedtem vissza a házba, megcélozva a konyhát. Egy finom feketére mérhetetlen nagy szükségem volt. Anya követett. A hátamon éreztem a tekintetét, minden egyes mozdulatomnál. Míg bögrét vettem elő a szekrényből, míg kávét töltöttem magamnak vagy mikor éppen az első kortyokat nyeltem le. Semmi kedvem nem volt vele beszélgetni. Helyette kifele indultam, hogy a kávé mellé elszívjak egy cigarettát és újra hívásokkal kísérletezzek.

- Robert, ne csináld ezt! Beszélj velem! Beszélgessünk. – fogta meg anya a karom. – Csak tönkre tesz téged az a nő. Nem látod? – elhomályosuló tekintete, fájdalmas szemei ezúttal nem tudtak meghatni. Imádtam mindig az anyukám. Ő volt nekem mindig a vigasz, a menedék, a támasz. Azonban most rá sem ismertem. Egy számomra eddig ismeretlen oldalát mutatta meg.

- Tévedsz, mert nem Ő, hanem a hiánya tesz tönkre! Flóra a feleségem. – emeltem fel a kezem, és mutattam meg az ujjamon lévő karikát. - Miről anyukám? Miről beszélgessünk? – néztem mélyen a szemébe. Nem akartam neki fájdalmat okozni, azonban a dühöm eluralkodott rajtam. – Hogy hogy vagyok? Hogy érzem magam? Elég csak rám nézned! Szörnyen, pocsékul, idegesen és rohadtul dühösen. – sziszegtem a fogaim között. Összeszorult a szívem.

- Stephanie és én is, csak neked akartunk jót. Mi téged védtünk, még akkor is, ha nem hiszed el. – kicsordultak anya könnyei. Közben hátrált egy lépést. A csengő abban a pillanatban szólalt meg, mikor ki akartam nyitni a szám. Nem voltam kíváncsi senkire sem. Az eredeti úti célomnak megfelelően kimentem cigizni. Néhány pillanattal később kinyílt mögöttem az ajtó, amit korábban becsuktam.

- Rob… - egy már jól ismert hang szólított meg. Erőtlenül és bátortalanul mondta ki a nevem. – Rob…

- Pont jókor jöttél, Steph. – nem fordultam meg, így is tudtam, ki áll mellettem. Jó nagyot szívtam a cigarettámból, melynek felizzott a vége. A düh, a harag pont így izzott a lelkemben. – Talán végre tudtok némi magyarázattal szolgálni, miért üldöztétek el a feleségem? Mert sehogy sem értem, miért tettétek ezt? Miért? Azt mondjátok, hogy meg akartok védeni? De mitől? Az Istenit! Felnőtt vagyok, nem egy szaros gyerek, akit még irányítani kell! – észre sem vettem, de a mondanivalóm végére a hangom felerősödött, és már majdnem kiabáltam. A drága ügynököm megszeppenve nézett rám.

- Rob… - Steph megkísérelt megszólalni, azonban a bennem forrongó indulatok közbeszóltak. Nem hagytam, hogy beszéljen, hanem lendületesen, határozottan és szinte kiabálva magyaráztam neki és az időközben hozzánk csatlakozó anyunak.

- Próbálom megérteni, miért tettétek ezt velem, de képtelen vagyok felfogni. Azt állítjátok, hogy értettem tettétek, mégis én vagyok tőle szomorú, nekem fáj és boldogtalan vagyok. Az ügyködéseiteknek hála  tönkretettétek a kapcsolatom Flórával merő jóindulatból. Képesek voltatok a lelkébe gázolni. Pedig nála tisztább, nála jóságosabb személlyel nem találkoztam még. Mellette végre önmagam lehettem. Ha a szemébe néztem, ha beszélgettünk, ha a közelemben volt, akkor nem a színészt, nem a címlapok főhősét, nem Edwardot látta bennem, hanem Robot. – még levegőt is elfelejtettem venni, a cigim is a kezemben égett le. – Rob voltam neki. Őt nem érdekelte semmi más, csak én! Én, amilyen valóban vagyok. Gratulálok, most aztán tényleg meg lehet a véleménye rólunk! Az egészben az a röhej, hogy ő és a családja minden fenntartás nélkül fogadott. Úgy kezeltek már akkor, pedig akkor találkoztam velük először, mintha régóta családtag lennék…. Erre itt Flóra mit kapott tőletek? Vádaskodást, vagdalózást és bántást! Ítélkeztetek, anélkül, hogy bármit is tudtatok volna róla!

- Rob, ne csináld ezt! Minket hibáztatsz… Elkönyveltél bennünket rosszaknak, pedig mi csak a te érdekeidet tartottuk szem előtt. De úgy látom, bármit mondok, nem számít. Neked Flóra szava a szent! – Steph meglepően higgadtan beszélt, pedig láttam a szemében az indulatokat. - Nem veszekedni jöttem, hanem elköszönni. Visszarepülünk Los Angeles-be… A hónap végéig szabad vagy, de aztán kezdődnek az előkészületek. Intézek jegyeket, szállást, mindent. Telefonon elérsz engem és Nick-et is. Ne késs el!

- Steph, tudom a dolgom… - határozottan csengtek a szavaim, míg egy újabb szál cigarettát gyújtottam meg. Most ecseteltem, hogy nem vagyok egy taknyos kölyök, mégis még mindig úgy kezelnek.

- Reméltem, hogy ezt mondod… - ennyivel elintézte az ügynököm a dolgot. Sarkon fordult és anyával együtt befele indultak.

Utánuk léptem, mert elfogyott a kávém, és utánpótlásra volt szükségem. Bent fedeztem fel Nick-et és Dean-t, kezet fogtam velük és néhány szót beszéltünk. Rájuk nem haragudtam, nem ők voltak a hibásak. Elköszöntem tőlük, és jó utat kívántam. Dean sok szerencsét kívánt, minél előbb találjam meg Flórát és felhívta mellékesen a figyelmem, hogy örülne, ha a feleségem csatlakozna hozzám a forgatás ideje alatt.

A váratlan látogatók távozását követően elcsendesedett a ház. Folyamatosan a telefonom bűvöltem, de csak nem akart megszólalni. Flórát meg képtelen voltam elérni. Elkeseredésemben már a rendőrséget hívtam, mi a teendő egy eltűnés esetén. Nem túl kedvező híreket kaptam, mert addig nem tesznek semmit, míg az eltűnését követően legalább 48 óra le nem telik. Így nem maradt csak a várakozás. A kínzó és idegőrlő várakozás.

Egyáltalán nem volt semmi kedvem a társasághoz, ezért kint gubbasztottam a teraszon. Liz, miután visszaértek a reptérről, párszor kijött, de mivel nem voltam hajlandó beszélgetni, így hamar otthagyott. A gondolataimba mélyedtem, s valami megoldás, valami nyom után kutattam az elmémbe, hogyan tudnám Flórát megkeresni. Abban szinte biztos voltam, hogy ha más megoldás nincs, akkor este teszek egy látogatást abban a bárban és kénytelen leszek megkeresni azt a tetovált srácot. Jobb ötlet híján ebben maradtam, mikor majdnem a szívrohamot kaptam a megszólaló telefon hallatán.

- Rob! Jó hírem van! – szólt bele Sam a telefonba. Egyből éberebb lettem, sőt még az eddigi ülőhelyemről is felpattantam. Idegesen szántottam végig a hajam, már nagyon vártam, hogy valami jó is történjen. – De van egy rossz hírem is…

- Mond! Ne húzd tovább az időt! – sürgettem haverom, hogy minél előbb beszámoljon be a tarsolyában lévő információkról. – Kezd a rosszal!

- Flóra nincs Gemma-val. Ez a rossz hír. A jó hír, hogy Jenny beszélt Gemma-val, meg a barátjával. Ők is körbetelefonálnak, és segítenek megkeresni Flórát… Ha valaki tud valamit, akkor értesítenek engem. Ha megtudok valamit, akkor rögtön hívlak! – darálta le Sam a szövegét, éppen csak levegőt vett a monológja között.

- Arra gondoltam, hogy visszamennék a bárba? Jössz? – ez mind szép és jó volt, de a késztetés nem csillapodott bennem, hogy tegyek valamit. Sam-re gondoltam, hogy elsősorban csatlakozik hozzám, és utána hívnám a többieket is.

- Rob, szívemből jön a tanács: maradj a seggeden! Azzal nem segítesz, ha feleslegesen ugrálsz vagy ha esetleg elvereted magad… Ne csinálj hülyeséget, kérlek! Hallod? – győzködött Sam, persze eszem ágában sem volt lemondani az eredeti tervemről.

A haverom azonban ismert annyira, hogy úgysem teszek le az őrült ötletemről, így bebiztosította magát. Még véletlenül se legyen lehetőségem a bárba indulni. Ezt nagyon egyszerűen megoldotta úgy, hogy rám küldte a srácokat. Tom, Marcus és Bobby vigyorogva állított be hozzánk, mondván régen dumáltunk és közben iszogathatunk is. Persze bármikor máskor tárt karokkal fogadtam volna egy ilyen ajánlatot, de mivel tisztában voltam azzal, hogy mindezzel maradásra akarnak bírni. Sikerült nekik. Egész pontosan Tomnak, mert az egyik kedvenc italát áldozta be este. Egy nagyon finom, ízletes whiskey-t sikerült elpusztítanunk.

„Ha egy férfinak nehézségei adódnak egy nővel, sokat segíthet, ha beszél róla egy másik férfival. Nem azért, mert a másik férfi jobban ért a nőkhöz, de így legalább ketten lesznek tanácstalanok egy helyett.”

(Nora Roberts)

~~~ xxx ~~~

„Sokszor előfordult már életemben, hogy tehetetlennek éreztem magam. Ez talán a legkínzóbb érzés, amit átélhetünk: a tanácstalan, cselekvésképtelen harag. A katonát harc közben ért vágás fájdalma nem mérhető ahhoz a kínhoz, melyet a fogoly érez, ha korbácsütés éri. Még ha nem is sérti fel a testét, a lelkébe belehasít.”

(Robert Anthony Salvatore)

 London, 2011.05.20.

A srácok hiába akartak felvidítani, nem sikerült nekik. De a beszélgetés, a hülyéskedés kicsit elterelte a figyelmem. Minden második kérdésük Flórára vonatkozott. Fogalmam sincs mikor kerültem ágyba, de ott ébredtem. Valamiféle éber kóma után. Alig aludtam valamit. Sehogy nem találtam meg a helyem, össze-vissza forgolódtam. Hiányzott mellőlem Flóra, hogy megöleljem, hogy hozzám bújjon. – Hogy tudtam eddig nélküle aludni?

Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy képes valaki így eltűnni a föld színéről. Nyúzottnak éreztem magam most, mint bármikor máskor, akár egy teljes forgatási nap után. Az elmúlt két napban alig aludtam, rengeteg kávét és cigit pusztítottam el, ami nagyon is jellemző lett volna egy forgatásra időszakára. Akkor mégis van valami, valami megfoghatatlan légkör, lendület, amely magával ragad és szinte visz magával. Ezáltal egyáltalán nem érezhető ennyire a fáradság. Az izgalom, amit egy-egy film elkészítése jelent mindent képes ellensúlyozni.

Erőt vettem magamon és felkeltem. – Nem így képzeltem el a szabadságom. – sokadszorra motyogtam magamnak. Letört és rosszkedvű voltam. Semmi sem bírt felvidítani. Sem a zene, sem a családom, semmi. Lassan haladtak előre az órák. Megőrültem attól, hogy semmit nem tudok Flóráról. Megértem, hogy a lelkébe gázolták, de akkor is valami életjelet adhatott volna magáról. Haragudtam az egész világra, legfőképp anyára és Steph-re. Valahol mélyen legbelül tudtam, hogy nem teljesen ők felelősek ezért a helyzetért, de szükségem volt bűnbakra. A lelkemnek kellett, hogy valakit vagyis valakiket hibáztathassak. Rémes, de így volt, s ettől csak még szarabbul éreztem magam. – Egy rohadt ördögi körbe kerültem. – hiába tárcsáztam, még mindig csak a gépi hang felelt Flóra helyett. Eközben leértem a földszintre.

- Reggelt! – motyogtam megtörten anyunak és apunak. Mindketten felnéztek és viszonozták a reggelre vonatkozó üdvözlésem. – Még hogy jó! – tettem hozzá magamban. Kávét töltöttem magamnak, Liz hirtelen robogott be a konyhába.

- Sziasztok! Képzeljétek el… - A tegnap estéről mesélt. Néhány régi barátjával találkozott. Éppen fennhangon ecsetelte, hol voltak bulizni és az az előző esti koncertről beszélt. Megállás és levegő nélkül darálta a mondanivalóját, mint mindig. De most képtelen voltam rá koncentrálni. Akkor torpant meg, mikor semmiféle módon nem reagáltam rá. Kábultan bámultam rá, a bögrém mellől. A kérdése azonban magamhoz térített. – Rob, mióta van medálod? – vizslatott Liz, míg a sokadik kávémat pumpáltam magamba.

- Ne nyúlj hozzá! – kaptam el a kezét, mielőtt elérte volna. Aztán ilyen hirtelen engedtem el. Féltettem a medált, hiszen csak ennyit hagyott nekem Flóra. Óvni akartam, ahogy őt kellett volna óvnom.

- Jól van, csak meg akartam nézni. – nézett rám kikerekedett szemekkel és felemelte a kezeit. Letettem a bögrém és közelebb léptem egyet Liz-hez, s hagytam, hogy megnézze a medálom. Félve közelített felém.

- Oké. – bólintottam neki. Megengedtem neki, hogy a kezébe vegye és közelebbről is megnézze. - Flórától kaptam szülinapomra. Szent Kristófot ábrázolja, az utazók védőszentjét. – az emlékek egyszeriben törtek rám. Az ő családja olyan könnyen befogadott, annyi mindennel kedveskedtek.

Miután befogyott a kávém átvonszoltam magam a nappaliba. Gyanús volt nekem, hogy Sam még mindig nem jelentkezett. Liz nem adta fel és követett. A kanapén terültem el, és a tv-t kapcsolgattam. Nővérem egy darabig csak nézett és meg sem mukkant. Aztán talán az ötödik csatornánál elszakadt nála a cérna, nem tudott tovább csendbe maradni. Kérdéseivel bombázott. – Mikor és hol találkoztunk Flórával ? Milyen volt a promóciós körút? Melyik városokban voltunk? Sam honnan ismeri a feleséged? Miért nem szóltál az esküvőről? - Össze-vissza, csapongva kérdezett mindenről, ami éppen az észébe jutott. A munkáról, a barátaimról és Flóráról. Kénytelen voltam válaszolni, reméltem így előbb szabadulok. Aztán rájöttem, hogy valakivel mégis csak beszélgetnem kell, mert örökké úgy sem gubbaszthatok kussban. Egyedül apuval és a nővéreimmel kommunikáltam, bár Vic elég hamar elutazott. Anyura még mindig haragudtam.

- Nemsokára lesz egy jó koncert. Megint elmehetnénk. Te hozod Flórát és a srácokat, meg én is szólok a barátaimnak. Olyan jó lenne, kis időt együtt tölteni, mint régen… - Liz elszomorodott. Lebiggyesztette a száját és még a fejét is lehajtotta. – Úgy hiányzol… alig látjuk egymást…

- Tudom, Liz… Ti is hiányoztok nekem… - Liz újra kikerekedő szemekkel nézett rám, azonban ezúttal csillog az a szempár. Meghatottan mosolygott, s mikor kinyújtottam a kezeim, abban a pillanatban megölelt. – Hidd el, szeretném, ha néha nem lenne annyi munka, ha lóghatnánk együtt… Ha újra el tudnék menni a koncertedre… De majd valami kitalálunk, jó? – könnyben tekintettel nézett rám, de somolyogva bólogatott.

- Jó! Én meg majd beszélgetek Flórával… Ismerkedünk… és talán hamarosan barátnők lehetünk! – nagyot dobbant a szívem. Én örülnék neki a legjobban, ha tényleg ez történne.

Tényleg jól esett Liz-zel beszélgetni. A kanapén gubbasztottunk végig, mert annyira elmélyülten beszélgettünk. A kezem ügyében volt a telefon, de meg sem szólalt az a parányi vacak. Időközben apu is csatlakozott hozzánk, bár ő a háttérben szóló meccsre koncentrált elsősorban. Csak olykor kérdezett vagy válaszolt nekünk. Persze bennem még mindig dolgozott az idegesség és a feszültség, ha el is terelték róla a figyelmem. A csengő zökkentett ki bennünket.

- Szerbusz, Sam! Gyere beljebb! Robert a nappaliban van… - hallottam meg anya hangját. Felugrottam a helyemről. Liz is követte a példám, és szorosan a nyomomban a haverom elé siettünk. A telefonom mindvégig néma volt, de a személyes megjelenését valamiféle jó jelnek vettem. - Talán megtörténik végre valami!

- Köszönöm Claire! – pár pillanat múlva megláttam haveromat. Reméltem, hogy valami hírrel szolgál. Nagyon akartam valami jót hallani. Sam mögött egy idegen pasast vettem észre. Nem tűnt ismerősnek, bárhogy gyötörtem az agyam.

- Maga… Ki maga és mit keres itt? – anya felháborodott és roppant mérges hangja közbeszólt.

- Cosmo vagyok. Örvendek asszonyom! – mosolyogva fordult anya felé és kezét nyújtotta. Anya azonban nem fogadta el, sőt inkább otthagyott bennünket. - Sam kért meg, hogy jöjjek Flóra miatt… - ez az ismeretlen pasas kimondta azt a bűvös szót, mely mindent felülírt az elmémben.

- Mit tudsz a feleségemről? Mit tudsz Flóráról? – minden további felmerülő kérdésem félretoltam- Válaszolj! - kapva-kaptam az alkalmon, hogy követeljem a válaszokat.

- Semmit… és ez a baj… Eltűnt, felszívódott… Nem veszi fel a mobilját. A barátaink sem tudnak róla semmit, pedig mindenkit riadóztattam. – meglepődtem, ahogy a barátaikról beszélt. Még erősebben azt éreztem, hogy Flóra teljesen kizárt a valós életéből. Erről most bizonyosodtam meg teljes mértékben. – Aki látja Flórát, az leadja a drótot… - végig az járt a fejemben, hányan lehetnek az említett barátok. - Nem jött el a bárba sem. – itt egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Még mindig képtelen voltam elképzelni Flórát azon a helyen. – Már kezdtem érte én is aggódni. Így elmentem hozzá. Voltam nála. Járt a házban. – bármennyire hálás voltam a hírekért, ökölbe szorultak a kezei, hogy ez a tag csak úgy bemehet Flóra házához. Nekem még a címét sem mondta meg, de ez pasas simán ki-be járhat nála. – Flóra járt otthon, mert a cuccait megtaláltam… Mindent az ágyra szórt… meg egy-két dolog hiányzik… és a kocsija is…

- Lehetetlen! – ismételte a fejemben egy hang. - Nem lehet! – a féltékenység elemi erővel kerekedett felül rajtam, hiszen ez a Cosmo nevű tag része Flóra életének. Azonban ezen tények ismeretében már egy szemernyi kétségem sem volt, hogy este a bárba látogatok.

Jó néhány órával később a bár parkolójában cigiztem. Félrehúzódtam a gyülekező tömegtől. Csuklya volt a fejemen és baseball sapka, ezekkel még inkább leplezni akartam magam. Vártam, mert a cigimet még el akartam szívni kint. Jól tettem, mert feltűnt az a Zero nevű srác. Az autó árát, amiből kiszállt nem mertem volna megsaccolni, de biztos néhány filmen szerzett gázsim simán ráment volna. Mint egy kiskirály úgy vonult végig a tömegen. Legszívesebben bevertem volna a képét. Elszívtam a cigim és eldobtam a csikket. Zsebre dugtam a kezeim. Neki akartam indulni, hogy most elkapom ezt a gyereket és erősen faggatózni kezdek nála. Egyetlen lépés után azonban megtorpantam.

Egy újabb autó gördült be a parkolóba. Pontosan Zero kocsija mellett állt meg. Ismerős volt az autó és a sofőrje is, már láttam mindkettőt. Elakadt a lélegzetem. Cosmo volt az teljes életnagyságban. Zero-val fogtak kezet, és valamin nagyon törték a fejüket. Kinyílt az autó másik ajtai is és egy ledér nőszemély pattant ki. Mélyen kivágott felső, rövid szoknya nem sok mindent hagyott a képzeletre. Öngyújtó villant a kezében. Kecsesen lépkedve kerülte meg az autót, majd Zero-t puszikkal üdvözölte. Cosmo addig kivett a csaj kezéből a cigit és beleszívott. Miután a csaj végzett Zeroval, Cosmohoz simult, aztán a torkáig ledugta a nyelvét és még a cigijét is visszaszerezte. A díszes társaság karöltve vonult be a bárba.

Követtem őket. Bár a tömeg megnehezítette az utam. Ráadásul a privát terembe tartottak, még éppen láttam a hátukat, mikor két hústorony elállta az utam. Nem engedtek tovább. A bárpult mellett álltam meg, kértem egy italt és az ajtót fixíroztam. Hiába. Se ki, se be nem ment senki. Próbáltam a csapos rávenni, hogy juttasson be, de csak nem sikerült. A pult mellett maradtam, rendeltem még egy italt. Szomorúan állapítottam meg - Ez az este se vitt közelebb Flórához…

„Akaratom ellenére egy hazugságrendszert építettem magam köré, abban a reményben, hogy falain nem törhetnek keresztül a tények. Íme, most itt állok tanácstalanul, védelmi rendszerem falait töri, bombázza az igazság.”

 (Berkesi András)