17. fejezet - The show must go on

Sziasztok,

siettem és már el is készültem a folytatással. Egy teljes fejezet Flóra szemszögét mutatja be. Jó néhány új információ morzsát tartogat Nektek! :D NE FELEJTSETEK EL SZAVAZNI! :D

Nagyon szépen köszönöm a komikat!

- Demon! most az osztás várat magára. Kicsit belepillanthatunk a kövi fejezetben Flóra lelkébe.

- Pixie! Rob szenved, bár még csak a roppant ragaszkodás tudatodott benne. Rob tud, ha akar! ;) Köszi a dícséretet, és örülök, hogy élvezetesnek találod!

- Kitty! még nem vagyok benne biztos, hogy Claire és Steph nem szól-e bele többet Rob életébe. lassan éledezik az a féltékenység, és mellette más is ;)

- Alice! Claire nem hiszi, hogy boldog a fia, de akkor sem akar egy "olyan nőt" a fia mellett látni, és úgy gondolja, ha Rob túl jut ezen, akkor az lehet. van itt még egy apró dolog, ami miatt Claire ezt gondolja, amit hamarosan Rob tudtára is hoz!

- Dona! van még némi infó, amit Claire tudni vél és eddig elhallgatott Rob elől. ezt szeretné vele megbeszélni... nah, de ez egy picit még odébb van. :D Sam jó munkát végzett, de Rob mégis magánakciózott :D

Jó olvasást!

Nagyon várom a véleményeket!

Puszi,

ZoÉ

„Bárhová elmehetsz, bármit megnézhetsz, de minden hely csak annyira jó, mint azok, akik ott élnek.”

(A negyedik c. film)

~~~ xxx ~~~

Flóra

Brighton, 2011.05. 19.

Megállás nélkül faltam a kilométereket. Nem finomkodtam a gázpedállal. Végre rendesen odaléphettem, és egyáltalán nem törődtem a sebességhatárokkal. Azt tehettem, amit a világon mindennél jobban szerettem. Száguldhattam. A fáradtság mintha nem is létezett volna, mintha eltörölte volna a szabadság, a száguldás élménye. A szabadság illúzió volt csupán, aminek legjobb bizonyítéka az ujjamon megcsillanó gyűrű volt. Meg sem fordult a fejemben, hogy levegyem. Egyedül voltam, amit én választottam, mert menekültem. Pusztán menekültem. Elmenekültem.

Tudtam, hogy ez nem helyes, vagyis nem ez a legmegfelelőbb döntés. Csakhogy most olyan fájdalmat éreztem, amely megbénított és még gondolkozni sem engedett, nemhogy megvédeni magam, szembeszállni az anya és az ügynök kettősével. A távozás egyszerűnek és könnyűnek tűnt.

Az utam egészen Brighton-ig vitt engem. Anglia egyik legnagyobb és leghíresebb tengerparti üdülőhelyére. Még túlságosan korán volt ahhoz, hogy az utcákon sétáljanak a turisták, még az üzletek és kávézók sem nyitottak ki. A forgalom meg végképp nem volt. Egyből tudtam, hova tartok. A táblák segítségével nagyon könnyen megtaláltam a partra vezető utat. Egy félreeső helyet választottam, leparkoltam és gyalog indultam neki a partnak.

Lassú, megfontolt léptekkel haladtam a homokos partra. Egy darabig csak ácsorogtam belefeledkezve az előttem elterülő látványba. A tenger moraja, a friss sós illata megnyugtatott. Miután a homokba letelepedtem, kicsit körbenéztem. Az egész partszakasz üres volt. Pedig a hajnali fények csodálatossá varázsolták a kora reggelt. Egy saját, kis külön világot alkotott meg a természet.

Kint ücsörögve hatalmába kerítette a magány és fájdalom, melyet végre kiadhattam magamból. Egymás után csordultak ki az újabb és újabb könnycseppek. Aztán végigfutottak az arcomon. Nyugodtan hullhattak a sorba, senki sem látta, így nem is zavartattam magam. Megbántottak, megaláztak. Mégis mindezek után is csak egyetlen dologra tudtam gondolni, amely a legnagyobb és legfájóbb az édesanyám hiánya volt. Mindez a szívfájdalom semmit sem csökkent, semmit sem halványult…

Nem panaszkodhatom és nem is tettem soha. Korán elvesztett szüleim helyett négy szülőt kaptam. A nénikém és a bácsikám is részt akart venni a nevelésemben. A bíróság meglepőnek találta, de teljesítette a kérésüket. Megosztott felügyeletet kaptak. Zoli bához és Edithez költöztem, náluk voltam hétköznap, míg a hétvégék nagy részét Imrénél és Szilvinél töltöttem. Ezt ők sem bánták, mivel így tulajdonképp valamiféle állandóságot csempésztek az életembe. Persze Szilviék is többször átjöttek, ahogyan fordítva is működött a dolog. A srácok pedig tényleg a húguknak tekintettek, emiatt szinte az összes hülyeségükbe belerángattak. Sőt volt úgy, hogy néha nagyobb bajba keveredtem, mint ők együtt. Mindent meg akartak nekem adni, hogy ezzel kárpótoljanak. Nem egyszer próbáltak velem beszélgetni a veszteségről, de képtelen voltam rá. Mélyen elzártam magamban, emiatt pedig nem egyszer terápiára akartak küldeni. Csakhogy néhány beszélgetés után rájöttek, hogy nincs velem semmi gond attól, mert nem beszélek róla.

10 évvel azelőtt egészen máshogy képzeltem el a jövőm… 18 évesen… A 18-at betöltve, a nagykorúságot végre hivatalos formában is megkaptam. Ez pusztán formalitás volt, mert mindig is érettebbnek számítottam a kortársaim között. Míg ők gyerekes csínyeken, felesleges vitákba és veszekedésekbe mentek bele, addig én már túl voltam az első futamokon. Fiatalon, telve reményekkel teljesen más elképzelésem volt az életem alakulásáról. 18 évesen nem egyszer megkérdeztek: Hogyan képzelem el a jövőm? Mik a terveim? Milyen célok hajtanak? Bár még nem voltak kész terveim, de valami belülről hajtott. Aztán a kalandok színesítették meg az életem. S belépett az életembe Ő… Felbolygatott és megbolygatott mindent, amit csak lehetett… - Gyorsan megráztam a fejem, mert rá egyáltalán nem akartam gondolni. Mégis sikerült beférkőzni magát a fejembe. De aztán egészen más irányba indultam tovább.

Azt hittem, hogy mostanra már saját családom lesz. Mindig is a legnagyobb vágyam a család volt. Saját család. Úgy gondoltam, hogy a családalapítással kompenzálhatom a hiányt, amit megéltem. Pont ebből kiindulva a saját gyerekeimnek mindent megadok. Azt hittem, hogy ennyire közel a harminchoz lesz gyermekem, vagy legalább terhes leszek. A gyermekem, vagy a terhesség lett volna az egyetlen, amiért kész lettem volna mindent feladni. Szó szerint mindent. Az éjszakázást, a futamokat. Mindent, hogy letelepedjek és a családomnak éljek. Persze imádtam a munkám most, amit csináltam, de lehetségesnek tartom, hogy az sem így alakult volna…

- Most pedig itt vagyok Brighton-ban… – motyogtam magam elé. – Egyedül. Egy káosszal a hátam mögött. – nagyokat sóhajtottam, mert vágytam a megkönnyebbülésre. De valahogy elkerült. – Se gyerek… Se mindig vágyott saját család… Sőt még csak terhes sem vagyok... Mindössze egy álférjem van… Egy kitalált… egy kamu házasság… - ahogy ezeket kimondta, úgy terült el a mosoly az arcomon. Egy-egy könnycsepp lefutott még az arcomon, de ettől függetlenül mosolyogtam. Új, furcsa és ismeretlen érzések kerítettek hatalmukba, amitől még inkább megijedtem. A kínkeserves munkával felépített világom, az én kicsi világom egyensúlya megbomlott és felborult, amióta Rob belépett az életembe. Akarva-akaratlanul változást hozott, változást idézett elő…

„Hogy mit csinálunk az életben, az lényegtelen. Csak az a fontos, hogy csináljuk, mert más nem fogja helyettünk. Mint mikor belép valaki az ember életébe, és az egyik felünk az mondja, messze nem vagyunk még kész rá, de a másik felünk azt mondja, tegyük örökre magunkévá.”

(Emlékezz rám c. film)

~~~ xxx ~~~

„Bolond az, aki a saját világában él. (...) Én bolond akarok maradni, és úgy akarom élni a életemet, ahogy megálmodom, nem pedig úgy, ahogy mások elvárják.”

(Paulo Coelho)

~~~ xxx ~~~

Flóra

Brighton, 2011.05.20.

Tegnap miután összeszedtem magam és elszívtam legalább három cigit, azután visszamentem a kocsimhoz. Kezdett feléledni a tömeg, lassan benépesült a part és az utcák vidám, kacagó turistákkal. Nem volt semmi kedvem sem tovább sétálni, a kávézóba sem akartam beülni, aztán mégis ott kötöttem ki. Egy finom teát ittam, hogy még jobban megnyugodjak. Valahogy a fáradtság is elhatalmasodott rajtam. Így inkább valami szállás után néztem. Nem sokáig kellett mennem, mert rátaláltam a megfelelő helyre.

Brighton Beach nevű hotelben húztam meg magam. Egy kisebb és barátságos panziónak számított. Bőven elég volt annak ellenére, hogy semmi különös nem volt a szobában. A legegyszerűbb és a legkevesebb berendezés volt megtalálható. Jelen pillanatban egyetlen dologra volt szükségem. Egy ágyra. Az ágy gondolatára jutott eszembe az after partin váltott csókok. Szinte biztos voltam benne, hogyha Claire és Stephanie nem kezd magánakcióba, akkor Robbal az első adandó alkalommal egymásnak esünk. Nem is kérdés, simán lefeküdtem volna vele. Akartam és ő is akarta. De ha engedtünk volna a kísértésnek, akkor meg tudtuk volna őrizni a barátságot? Onnantól kezdve már sosem lehettünk volna csak barátok? Tudnék-e Rob-ban annyira megbízni? Tudnám szeretni Robot?

A válasz pedig egyszerű: nem. Ő a távozásával együtt elvitte a szerelmem. Nekem Ő volt az egyetlen és igazi. Azonban Ő nem adott mást a szerelmem cserébe, mint fájdalmat, szenvedést. Összetört, pedig annyiszor bizonygatta, hogy sosem tenne olyat. Aztán még megtette. Aztán a távozását követően egyre biztosabbá vált számomra, hogy hiába szeretnek. Nem tudtam szeretni, nem voltam szerelmes. Azóta. Mégsem ment. Képtelen vagyok szerelemre.

Bosszúsan fújtam egyet, mert már a fejem is megfájdult. Fáradtan hanyatlottam az ágyra. Ennek az egész hülye helyzetnek átgondolásába teljesen belefáradtam. Az elmúlt éjszakákon sem túl sokat aludtam, így most végre aludhattam. Teljesen kiütöttem magam…

Lassan kászálódtam ki az ágyból. A fáradtság teljes mértékben felül írt mindent, így sikerült jó néhány órát átaludnom. Mégsem éreztem magam kipihentnek. Megmosakodtam és felöltöztem. A levegőre volt szükségem. Eredetileg a partra indultam, de közben mégis inkább megváltoztattam az irányt. Kissé borús volt az idő, pont amilyen a hangulatom. Sőt az égen egyre súlyosabb felhők tornyosultak egymásra. A nap sugarai hosszas küzdelem után, csak fáradtan bukkantak elő. A tenger moraja különleges muzsikát varázsolt a frissítő sós illat mellé. A panorámában gyönyörködve sétáltam az étterem felé. Egy kicsike kávézó és étterem állt az utca végén.

Az ajtó kinyitásával egy időben egy parányi csengettyű szólalt meg. A hangulatos, barátságos helyet még előző nap találtam. Az ablak mellett találtam meg a megfelelő helyet, ahonnan egészen a víztükörig elláttam. Az asztal mellett megállva kibújtam a kabátomból, amit a szék hátára terítettem, majd leültem.

- Jó napot! Mit hozhatok? – szólalt meg a fiatal dallamos női hang. A boldog hang mellé egy kedves mosoly is társult.

- Helló Eve! Kávét kérnék szépen. – a pincérlány bólintott, s kávéért indult. Fiatal és fülig szerelmes volt. Alig múlt 19 éves, de már most menyasszony. Ott virított a gyűrűs ujján a kecses eljegyzési gyűrű. Persze ez a gondolat elindított bennem valamit, s a karikagyűrűre siklott az ujjam. Eddig fel sem fogtam, hogy még mindig viselem. Nem volt szívem levenni. Most még meg is kellett érintenem, hogy biztosan tudjam, hogy ott van.

- Eddig nem is mondtad, hogy férjnél vagy! – rakta le elém az extra nagy adag kávét Eve. A másik kezéből pedig egy tányér került elém. Pirítós és palacsinta volt rajta, és mellettük friss gyümölcs. – Kérlek egyél valamit! Meghívlak! – Eve még jobban elém tolta a tányért, de én kikerülve a kávét emeltem fel. Már az előző nap finoman megjegyezte, mennyire sápadt vagyok. S mivel csak a teát ittam, mindenáron meg akart győzni, hogy egyek valamit. De nem sikerült neki. Ma pedig újra próbálkozott.

- Köszönöm, de nem kell meghívnod. – kortyoltam egy ismét a kávémból. - Mikor lesz a nagy nap? Hogy haladnak az előkészületek? – váltottam témát, remélve ez jobban foglalkoztatja Eve-et, mint az étkezésem. Nem volt egyáltalán étvágyam.

- Oh, hát július végén, július 30-dikán. – leült velem szembe, s úgy beszélt tovább. – Szép nyári esküvőt szeretnék, kint a szabadban. Már nagyon várom. Andrew, a vőlegényem nem szeretne nagy esküvőt és bevallom nekem is jobban tetszik az olyan szertartás, ahol csak a család és a legkedvesebb barátok vannak jelen. Nektek milyen volt az esküvőtök? – kíváncsian fürkészte az arcom. Láttam rajta azt a különleges ábrándos tekintetet, ami mosolygásra késztetett. Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak. Aztán egy tényleg kedves emlék jutott eszembe.

- A miénk… nagyon picike volt... – arra gondoltam, mikor Rob szülinapi partiján megkaptuk azokat a gyűrűket. Ismét a gyűrűn futottak végig az ujjaim. Eve pedig felkuncogott mellettem. Nem tudtam rá haragudni. Olyan lelkes volt, és talán neki nagyobb szerencséje van a szerelemben, mint nekem volt.

- Szép emlékek. – kuncogott tovább. Somolyogva bólintottam rá.

- Rob sem szereti a felhajtást és én sem… – Eve legnagyobb meglepetésére és elégedettségére csíptem egy falatot a palacsintából. Lassan majszoltam el a falatot, míg Eve beszélni kezdett.

- A ruhám már megvan, a meghívók is. Még a fogásokkal és a tortával nem jutottunk előbbre, mert Andy nem igazán édes szájú. A virágok és a dekorációk kiválasztását is rám hagyta… – míg hallgattam Eve beszámolóját néhányszor a tekintetem a vizet fürkészte.

Reggel mielőtt öltözködni kezdtem, bekapcsoltam a telefonom. Rengeteg nem fogadott hívás, kismillió üzenet várt rám. Lenémítottam a kis vacakot anélkül, hogy megnéztem volna a számokat, ki is keresett. Az asztalra került masina újra villogni kezdett. Sejtettem, és a sejtéseim beigazolódni látszódott, hogy Rob, és a barátaim is folyamatosan hívnak. Újra Rob nevét írta ki a kijelző. De nem akartam, jobban mondva nem tudtam még vele beszélni. Miután abbahagyta a villogást egy másik név jelent meg. Cosmo. Ő is megpróbált elérni, de még vele sem álltam szóba. Ebből tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben velem, sőt egyáltalán nincs rendben semmi. Főleg ha még Cosmo-val sem beszélek, és az sem érdekel, ha esetleg tud egy jó futamot. Csak döbbenten néztem a kijelzőt. Szinte ledermedtem a felfedezéstől.

Eve zökkentett ki. Zavartan emeltem fel a fejem. A kedves pincérlány elnézést kérve állt fel az asztaltól, mert egy kisebb csapat jött be. Lopva pillantottam feléjük. Turisták voltak. A ruhájuk és a kezükben tartott úti kalauz elárulta őket. Három pár volt. Az egyik nagyobb asztalnál foglaltak helyet. Kávét és süteményt rendeltek, miközben kedélyesen cseverésztek, nevetgéltek. A megérkező kávé és sütemény mellett pedig mosolyogva, jókedvűen tervezték a nap és az utazásuk folytatását.

- Flóra, hol van a férjed? Talán itt találkoztok? – hozott egy újabb adag kávét Eve. Meglepett a kérdéseivel, mert egészen másra figyeltem. Most nem ült le az asztalomhoz, csak megállt mellette.

- Londonban van. A mi helyzetünk egészen bonyolult… - emeltem a számhoz a csészét. Minden szavam igaz volt, csak nem a megfelelő kontextusban használtam őket.

- Ne haragudj, nem akartam vájkálni az életedben. – hirtelen Eve visszakozni kezdett. Talán látott valamit az arcomon.

- Semmi baj. Nem haragszom Eve. – gyorsan megnyugtattam a pincérlányt.

Egyre többen és többen tértek be kávéra, frissítőre. Egy parányit zavart a tömeg, így a távozás mellett döntöttem. Természetesen csak miután megittam a maradék kávém, a palacsintám és a gyümölcsöt is elfogyasztottam. Kiraktam a pénzt az asztalra, magas borravalót hagytam Eve-nek. Tudtam, hogy megérdemli és neki talán szebb élete lesz. Egy boldogabb élete. Felvettem a kabátom, s útnak indultam az utcán. Újra eszembe jutott a telefon. Gyorsan tárcsáztam.

- Jó napok! IT-dot-com miben segíthetek? – szólalt meg az ismerős hang. A túlbuzgó asszisztensek gyöngye. Sosem értettem az okát, de mi sehogy sem jöttünk ki egymással. Ugyan ez sosem volt kihatással a munkánkra, mert volt úgy, hogy közösen kellett megoldanunk egy-egy feladatot.

- Szia Becky, Flóra vagyok. A főnök bent van? – sietve beszéltem, minél előbb túl szerettem volna ezen lenni. Sejtettem, hogy úgyis elsikálom a dolgot.

- Szia, de jó, hogy hívtál. Pont az előbb keresett. – örvendezett, de éreztem a hangjában, hogy ez pusztán tettetett volt, mert valaki pont a közelében volt. - Kapcsolom, tartsd! – pillanatokon belül már vonalban is a keresett személy.

- Flóra! Végre! Hol a francba vagy? Jól vagy? – megkönnyebbült hang egy csöppet sem emlékeztetett a főnökre. Az irodában mindig a komoly és megfontolt oldalát domborította. Ismertem már jó rég óta és tudtam, hogy a magánéletben sokkal lazább. – Mi a franc ütött belét? Cosmo majdnem őrjöng!

- Helló Heiko! Persze, minden oké. Csak akadt egy kis elintéznivalóm. Szólnom kellett volna korábban, de hirtelen történt minden… - még szerencse, hogy nem kis részesedésem van a cégben, emellett bőven kiveszem a részem a munkából, amit imádok. Amellett általában én dolgozom a legtöbbet, szóval sejtettem, hogy nem a munka lesz itt a legnagyobb baj. Hanem az eltűnésem.

- Az a lényeg, hogy minden rendben. Ugye? – Heiko megállt, s a válaszomra, a megerősítésemre várt. Mi mást mondhattam, mint azt, hogy minden oké.

- Igen, persze. – igyekeztem minél hitelesebben alakítani, de mégsem sikerült túl jól. Némi hümmögés után volt hajlandó folytatni a mondanivalóját.

- Viszont hol a fenében vagy? Mindenki téged keres. Mondtam már, Cosmo rohadtul aggódik érted… Miért nem hívtad fel? És mikor akartál szólni, hogy férjhez mentél? – csak úgy peregtek az információk. – Mindenki engem keres? Honnan tud Heiko Rob-ról? Ott meg mi a fene történt?

- Figyelj, megígérem, hogy mindenbe beavatlak titeket. Mindent el akartam mondani, de akkor a futam és Jason közbeszólt. Most mennem kell. Ígérem jelentkezem még, sőt hamarosan visszamegyek! Beszélj Cosmo-val! Szia! – ki is nyomtam a telefont anélkül, hogy bármit is szólhatott volna Heiko.

- Mindenki engem keres? Honnan tud Heiko Rob-ról? Ott meg mi a fene történt?- újra feltettem magamnak a kérdéseket, mert olyan ésszerűtlennek tartottam, hogy Rob és a barátaim összefutnának. Erre tessék, elég elhagynom a várost, és már meg is történt a találkozás. Valami azt súgta, hogy Sam bizony nyakig benne van. Mégsem tudtam rá haragudni.

Addig-addig kószáltam, míg újra a partra jutottam. Ezúttal egy padra ültem le, felhúzott térdeimet öleltem. Így néztem a víz táncát. Magamban pedig azon igyekeztem, hogy újra megacélozzam a szívemet körülölelő falat. Mert nagyon úgy tűnt, hogy minél előbb vissza kell mennem. Az összes emléket, az összes érzést újra bezárjam a fal mögé, hogy ha visszamegyek akkor leperegjen rólam minden. Úgy ahogy eddig. - Csak önmagamra számíthatok!

„Gondolj életed néhány fájdalmas eseményére. Ezekből hányért vagy ma hálás, mert ezeknek köszönhetően megváltoztál, nőttél. Itt van az élet egyik egyszerű igazsága, amiről a legtöbb ember mit sem tud. A boldog események örvendetessé teszik az életet, de nem vezetnek önmagunk felfedezéséhez, növekedéshez és szabadsághoz sem. Az a kiváltság olyan dolgoknak, személyeknek és helyzeteknek van fenntartva, amelyek fájdalmasak számunkra.”

(Anthony De Mello)