7. fejezet - The show must go on

Sziasztok,

elkészültem a 7. fejezettel. Előtte szeretném megköszönni a komikat!

• Pixie! Köszi a komid! :D Bizony kedvelik egymást, s emiatt megy minden olyan könnyen. Valóban, most, hogy mondtad a filmet, nekem is beugrott... XD
• Ancsa! Megérdemeltek egy nyugodt napot :D nem gondoltam a szentem a gyűrűre, Robnak legtöbbször csak a szája jár, feleslegesen. XD
• Alice! tartom magam ahhoz, hogy folyamatosan adagolom az infókat, a kövi részben szó lesz Flóra szüleiről.

Elég a szócséplésből!

Jó olvasást!

Puszi,

ZoÉ

„Olyan éles fájdalom hasít a szívébe, hogy le kell ülnie. Mi ez? Hiszen a szeretet fáj! Hát bolondok az emberek? Miért mondják, hogy a szeretet jó? Hiszen ez csupa fájdalom, aggodalom, szorongás! Aki nem tudja, mi a szeretet, annak semmi gondja, vidáman él és fütyül a világra... Hiszen a szeretet fájdalmas és nyomorúságos betegség! És rabság, szomorúság, alázat, megsemmisülés...”

(Békeffi István)

~~~ xxx ~~~

London, 2011.05. 13.

A dátum jeles napnak számított a család életében. Még akkor is, ha nem tudták együtt tölteni a mai napot. A család legfiatalabb tagjának a születésnapja az elmúlt években mindig különlegesre sikerült. A legnagyobb sajnálatukra nem feltétlenül a jó értelembe vett különlegességre kell gondolni. Nem először történt az, sőt egyre gyakoribb lett, hogy valahol a világban gyűltek össze a születésnap megünneplésének alkalomból. Legnagyobb sajnálatukra volt olyan, hogy csak pár órát tudtak együtt eltölteni, legjobb esetben maximum pár napot.

Nem volt olyan családtag, akinek nem hiányzott a másik összes jó, sőt rossz tulajdonságával együtt. Az édesanya elég korán próbálta elérni az ünnepeltet, de mind hiába. „Előfizető jelenleg nem kapcsolható…” hangüzenetet adta már sokadszorra. Az anya egyre aggodalmasabb lett, főleg a gépi hang miatt. Nem értette, miért nem éri el a fiát. Aztán beletörődve tette le a telefont, miután újra csak a gépi hang szólalt meg.

A kisebbik lány sem járt sikerrel. Pedig amint kinyitotta a szemeit és erőt vett magán, melynek eredményeként felkelt, ő is a telefon után nyúlt. Nagyokat ásított még, hiszen alig néhány órája érkezett haza. Szerette a munkáját, sőt egyenesen imádta. Mégis szükségét érezte a pihenésnek, azzal, hogy néhány napot otthon tölthet minden vágya teljesült. A telefonnal ő sem járt sikerrel, mivel neki is csak a szenvtelen gépi hang ismételte a szöveget. A lány egy kicsit elszomorodott emiatt. De nem bánkódott tovább, inkább felöltözött és a konyhába sietett kávéért. Majd örömmel vette, hogy egész napot a szüleivel tölthet.

A hosszúra nyúlt program után fáradtan lépett be otthonába a ház asszonya és ura. Az asszony mosolygott, mert a kisebbik lányának jelenélete és a közösen eltöltött nap felvidította. Tudatában volt annak, hogy a felnőtté válás része, hogy egyre ritkábban látja csemetéit. Egyre kevesebb időt tölt együtt a család. Mert bizony a gyerekei felnőttek. Mindegyik a saját életét éli. Mindhárman azzal foglalkoznak, amit szeretnek. Ennek ellenére fájt a tudat az anyának, hogy messze vannak tőle a gyermekei. Aztán újra mosolyra húzta a száját, mert mint minden anyának tisztán, élesen élnek emlékeiben a képek, mikor kicsi gyerekek vették körbe.

Elisabeth nevetve pakolt le a konyhában. A lelkes kacagás betöltötte a házat, s megmelengette a szülők lelkét is. A vidámság körbelengte az egész házat, mivel mindenki tudta, hogy hamarosan születésnapot ünnepelnek egy meglepetés party-val. A közös bevásárlás emiatt volt olyan sürgető, de végül egy nagyszerű program lett belőle. Megtalálták a legjobb ajándékot, melyet Liz-nek kellett elrejtenie. A lány már előre kitalálta, hogy a szobájába dugja el, ott az öccse biztos nem fogja keresni. A becsomagolt ajándékkal a kezében indult el rögvest az emeletre. A lány szélsebesen megfordult. Anyjával a vacsorát készítettek és közben beszélgettek. A ház ura az újságot tartotta maga előtt, azonban mégsem tudott az olvasásra koncentrálni. Sokkal inkább némán ücsörögve figyelte a két nő minden mozdulatát.

A telefon dallama zavarta meg az éppen folyó beszélgetést. Claire kedvesen üdvözölte a telefonálót. Meglepetésére a nagyobbik lánya hívta. Victoria kérdéseit azonban nem értette az asszony. – Miért kérdezi, faggatja a lánya? – Így visszakérdezett, de a válasz sokkolta. Hosszú percekig meredt maga elé. – Megnősült?! – Ez az egy szó visszhangzott a fejében. Nem hitte el, nem akarta elhinni. Minden egyes porcikája tiltakozott ellen, hogy igaz legyen ez a hír. A vidámság, a jókedv elszállt egy pillanat alatt. Helyette szomorúság, csalódottság és aggodalom költözött a nő szívébe.

Liz kikapta még mindig sokkos anyja kezéből a telefont, s testvérével megismételtette a korábban elmondottakat. Nem tartott sokáig a beszélgetés, mert egyből a laptopjáért szalad a kisebbik lány. Időközben Vick elküldte a videó-megosztó linkjét testvérének. Három szempár tapadt a képernyőre, majd Liz rákattintott a linkre. A link egy videót indított el. Némán nézték, figyeltek. Aztán felfigyeltek a képekre. Rengeteg kép és újabb videók kerültek elő. Claire nem bírta tovább ezt az idegőrlő állapotot, melyben semmit sem tud biztosra, a telefonért nyúlt. Tárcsázott, de ismételte csak a gépi hang válaszolt. „Előfizető jelenleg nem kapcsolható.”

Liz nem érte be ennyivel, kutatni kezdett. Gyakorlott módon böngészett, s pillanatok alatt megtalálta, amit keresett. A szája elé kapta a kezét, mert a látottak alapján majdnem sikított. A szívtipró színésszé érett öccse minden képen mosolygott. A reptéren készült képeken a férfi szorosan ölelte az ismeretlen nőt, majd a nyakát csókolgatta. Aztán megtalálták a rajongók által készített rövid videókat, melyeket a különböző népszerű közösségi oldalakon reklámoztak.

Liz véletlenül nyitotta meg az egyik felvételt, de ismételten a szája elé kellett kapnia a kezét. Robert ölében ült ugyanaz a nő, s egymást ölelték. A tortára a habként a titokban készített képek, videók kerültek. A fiatalok gyönyörű, tökéletes környezetben, egy vízparton sétáltak. Meghitt, idillikus pillanatot kaptak el a pár életéből. Claire figyelmét mégis a fényben megcsillant a gyűrűk vonzották. Erősen koncentrált. Bízott benne, hogy ez az egész csak egy álom. Rémálom. Egy szörnyű rémálom, melyből hamarosan felébred. Nem így lett. Bárhogy szerette volna, hogy ez történjen.

„Ismerni a szomorúságot nem rémisztő. Az a tudat rémisztő, hogy már sosem lehetsz olyan boldog, amilyen egykor lehettél volna.”

(Bleach c. film)

~~~ xxx ~~~

„Ha valakit őszintén szeretsz, szívedben angyallá változik. Már nem egy ember a sok közül, nem egy az ismerőseid közül, hanem valaki más. Mert szereted. Egész szíveddel szereted. Gondolsz rá, de nem emberre gondolsz. Látod őt, de nem embert látsz. Ha vele vagy, ha beszélsz vele, ha rád mosolyog, minden, minden más. Nem emberi. Jóval több annál. Pedig tudod, hogy hús-vér ember ő... de mégsem az.

Angyal.”

(Csitáry-Hock Tamás)

~~~ xxx ~~~

Robert

Füred, 2011.05. 14.

A zsibbadó kezem ébresztett. Finom mozdulatokkal mozgattam meg az ujjaim. A kellemetlen bizsergés ezáltal szép lassan csillapodott, majd el is múlt. Flóra még békésen szuszogott mellettem. Először Őt, majd a gyűrűmre pillantottam. A reggel fényei táncot jártak az aranykarikán, melyet tegnap óta viseltem. Mióta az ujjamra került, azóta még csak meg sem fordult a fejemben, hogy levegyem. Nagy sóhajok között egyetlen szó hagyta el a szám: tegnap…

Tegnap még féltem, ideges és feszült voltam, mikor megérkeztünk. Ráadásul Flóra ahelyett, hogy megnyugtatott, még jobban piszkált. A lelkiállapotomnak a két hatalmas tag megjelenése sem tett jót. Ráadásul az egyik amerikai focizott, tehát simán ketté tud törni, mint egy ropit. Nem nagyon szerettem volna így végezni. A másik meg kézilabdázik. Mindkettő izmosabbnak, kigyúrtabbnak nézett ki, mint Kellan. Pedig ő a fél életét az edzőteremben töltötte, vagy éppen valami sporttal foglalja le magát.

Szerencsére a család női ágával is megismerkedtem. Edit és Szilvia tárt karokkal fogadott bennünket. Talán ezek voltak azok a pillanatok, melyek alatt valamelyest sikerült megnyugodnom. Közvetlenek és barátságosak voltak, mindkét nő kézfogás helyett egyből megölelt. Sőt Szilvi még puszit is nyomott az arcomra. Mondjuk ez azért meglepett.

Aztán jöttek a férfiak. Őket meglátva megint a frász kerülgettek engem. Elég borongós tekintettel közeledtek felém, s náluk még a híres mosolyom sem ért semmit. Ismételten angolul szólaltak meg, így legalább értettem, miről beszélnek. Flóra meg mindenkit pillanatok alatt az ujjai köré csavart. Mellette biztonságban éreztem magam, amire rájöhettek a férfiak. Pillanatok alatt  magukkal hurcoltak, elszakítottak attól a személytől, aki megvédhetne. Rám néztek és én meg féltem, főleg úgy, hogy mindkettő képén ördögi vigyor jelent meg. Flóra ugyan kiabált utánunk valamit, de én nem értettem, ők meg nem akarták érteni. Kicsit visszafordultam, s az Ő arca sem túl sok jóval kecsegtetett. Volt egy olyan érzésem, hogy Ő tudta, mi fog történni velem.

Igazam lett. Rohadtul féltem a két férfi nem ok nélkül kísért félre a többiektől. Kihallgatás pedig kezdetét vette, amint hallótávolságon kívülre kerültünk. Mindenről kérdeztek, volt olyan kérdésük, amibe még én is belepirultam. Jobbnak láttam, hogy őszintén válaszoljak minden nekem szegezett kérdésre. Anyuról, apuról, a nővéreimről, a munkámról, a csajozásról, a piálásról, a drogozásról, sőt még a szerencsejátékról informálódtak. A válaszaimat nagy hümmögéssel, olykor bólogatással fogadták, de az arcukról semmit nem tudtam leolvasni. Egy darabig méregettek, majd itallal kínáltak. Erős és jellegzetes szaga volt a pohárnak, fogalmam sem volt, mi volt benne. - Hát legyen! – gondoltam, s a kezemben lévő poharat megemeltem. Úgy, ahogy ők is. Egy húzásra tüntették el a poharuk tartalmát. Nem vallhattam szégyent. De majdnem megfulladtam, ahogy végig marta a torkom az ital. Erre meg kinevettek. Sürgetve még egyet töltöttek. Nem menekülhettem sehogy sem. Előre láttam, hogy ebbe fogok belepusztulni. A második kör már kevésbé égetett, még az ízét is éreztem. Jól teljesíthettem a vizsgájukon, mert megveregették a hátam, azután pedig elengedtek.

Körülnéztem, de Flórát sehol sem láttam. Hát enyhén forgott a velem a világ, pedig még sokat sem ittam. A lágy és enyhe szellő csapta meg az arcom. Friss levegő valamelyest tisztított a fejemen, de még mindig kótyagos voltam. Edit láthatta a tanácstalanságom, mert egyből maga után húzott a házba. A lépcsőig kísért, s lendületesen magyarázta, merre menjek. A korlátba erősen kapaszkodva haladtam felfele. Csúnya lett volna, ha pofára esek.

Az ajtó tárva nyitva volt, azonban sehol sem láttam Flórát. Visszaléptem egyet, hogy jó fele indultam-e el. Következő pillanatban megállta a szívem, olyan látvány fogadott. Egy szál bugyit és melltartót viselt, mikor előkerült. Vérforralóan tökéletes alakjával nem bírtam betelni. Minden elképzelésemet felülmúlta, piszkosul szexis volt. Nem vett észre, így az ajtónak dőltem. Csodáltam a kilátást, bár legnagyobb sajnálatomra a műsornak hamar véget vetett, egy fekete ujjatlant húzott magára.

A kettesben töltött idő ismételten nyugalommal töltött el, amit egy váratlanul érkező családtag zavart meg. Míg öltözködött, addig békén hagyott. Kezdtem magam már jobban érezni. Tisztult a fejem. Kezét nyújtotta, és úgy sétáltunk le a családhoz. A lefele tartó út alatt Flóra mesélt a családtagokról. Szép lassan kezdtem őket megismerni. A fiú említése, főleg hogy négyen vannak nem igazán tetszett – Halott ember vagyok! – futott át a fejemen. Különös volt az a pillanat, mikor Flórát kérdeztem a foglalkozásáról. Az már az első találkozásunkkor lejött, hogy roppant okos, találékony és segítőkész nőszemélyhez sodortak az események.

Aztán az események csak ezután indultak be igazán. Fel sem fogtam, de az ünneplés középpontjában voltunk. Kikövetelték a csókot. A tökéletes pillanatban ajkunk összeért. Gyengéden ízlelgettük egymást. Elvarázsolt, megbabonázott. Képtelen voltam kiverni a fejemből az érzést, ami elhatalmasodott rajtam, miután elváltak ajkaink. Vonzott, csábított. Csalogatott. Még többet akartam, mert nem hittem el, hogy tényleg megtettük. A csók azonban fejbevágó felfedezést hozott magával. Beláttam, hogy ez így nem fog működni. Képtelen leszek magamon uralkodni. Azt viszont semmiképp nem tudnám elviselni, ha megutálna.

Színt akartam vallani. Megkíséreltem elmondani az igazat, de belém fojtották a szót. Megismerkedhettem újabb családtagokkal, illetve a barátnőkkel. Rajongók egytől egyig. Szóval tartottak, még azt sem tudtam Flóra hova ment. De ajándékkal tért vissza. Örülten kíváncsi voltam, mit rejthet a doboz. Egy csodálatos medált kaptam tőle, belevésette a nevét. Egyből a nyakamba akasztottam. Alig jutottam szóhoz, tökéletes és egyszerű ajándék. A gesztus, a szeretet sokkal többet jelentett. Pont Szent Kristóf, az utazók védőszentjét választotta. A meglepetéseknek nem volt vége. A család is kedveskedett egy aprósággal. Csakhogy egy pár karikagyűrű volt. Bólogatva jelezték, hogy próbáljuk fel. Lenyűgözött, hogy elfogadtak. Csupán boldoggá kell tennem ezt a fantasztikus nőt, mindössze ennyit kértek tőlem. Eszem ágában sem volt másként cselekedni.

A nap hátra lévő részét együtt töltöttük. Sétáltunk, körbevezetett a házban, a kertben. A városba is kimerészkedtünk. Repestem a nyugalomtól, a béke mámorával nem bírtam betelni. Kézen fogva sétáltunk néha beszélgettünk, de olykor csendben élveztünk a szemünk elé táruló csodaszép látványt. - Meg tudnám szokni! – többször jutott eszembe ez az egyszerű mondat.

Egyvalami mégis foglalkoztatott. Nem mertem előhozakodni vele, de a kíváncsiságom nem hagyott nyugodni. S mikor előhozakodtam vele, hibát követtem el. Szó szerint úgy menekül be a fürdőbe. Rosszul éreztem magam. Leültem az ágyra és vártam. Hallatszott a vízcsobogás. Vártam, de elálmosodtam, s kicsit kényelmesebb pozíciót vettem fel. Cikázó gondolataim körülötte jártak. - Mi történhetett? – tettem fel magamnak a kérdést többször. Válasz híján csak találgatni tudtam. Elnehezültek a szemeim. Egyre gyakrabban ásítottam, de nem jött vissza Flóra. - Lehet, hogy nem is alszik velem. – gondoltam letörten. Elfeküdtem, s nem kellett sokáig várnom az édes álom elragadott.

Egy álomban éreztem magam. Mindez tegnap történt. Hiába tudom, velem történt, mégsem hittem el. Ráadásul a mellettem békésen szuszogó angyali teremtés a bizonyíték és az ujjamon lévő gyűrű. Még hosszú percekig az arcát fürkésztem. Reméltem, hogy még sokszor köszönt így a reggel, hogy mellettem van Ő.

Finom kávé illat szállt a levegőben, ami egyre inkább magához csábított. Újra Flórára néztem, de nem úgy tűnt, mintha mostanában felébredne. A kávé viszont még jobban csalogatott. Felbátorodtam, és óvatosan kimásztam az ágyból. Felkaptam a farmerom és egy tiszta pólót. Mezítláb először a fürdőben mentem. Majd lefele indultam az emeletről. Minden alkalommal figyeltem, Flóra merre irányít. Így most egyedül is boldogultam. Gond nélkül megtaláltam a konyhát. Az ajtóban megtorpantam, mert a ház ura és asszonya készülődött reggelizni. A házaspár egyből a saját szüleimet juttatta eszembe.

- Jó reggelt! – köszöntem illedelmesen, mikor beléptem az ajtón. Zoli bá és Edit meglepődve nézett rám. Kicsit zavarban voltam. Kínomban az egyik kezem zsebre dugtam, a másikkal a hajamat szántottam végig.

- Jó reggelt! De korán keltél, fiam! – köszöntött a férfi, majd az asztalnál az egyik székre bökött. Egyből helyet foglaltam Zoli bá mellett.

- Mit szeretnél reggelire? Mit hozhatok? Kávét vagy teát? – Edit egy egész étlapot felolvasott, miközben tányért, csészét rakott le elém. Kedvesen mosolygott. Teljesen olyan volt, mint anya.

- Kérem, ne fáradjon! Csak egy kávét kérek! – viszonoztam a mosolyát. Bőven elégnek éreztem a kávét.

- Nem! Először is tegezz! Másodszor az én házamban mindenki rendesen reggelizik. – nézett rám összehúzott szemekkel Edit. Aztán kettőt fordult, s kávét került a csészémbe, míg a tányéromra rántottát pakolt.

- Köszönöm. – Ahogy megéreztem a finom illatot, egyből összefutott a nyál a számban. Nem gondoltam volna, hogy ennyire éhes vagyok. Sietve pakoltam a számba az egyik falatot a másik után. Evés közben jutott eszembe, hogy most lehetőségem van, megtudni, mi történt Flóra szüleivel. – Hol vannak Flóra szülei? – tettem fel a kérdést, melynek hatására mindketten megálltak mozdulat közben. Rájuk kaptam a tekintetem.

- Fiam, ezt vele kellene megbeszélned… – még az öreg is elszomorodott, ahogy megemlítettem Flóra szüleit. Megtaláltam azt a kényes témát, amely mindenkinek a fájó pontja. El sem mertem képzelni, mi történt valójában. Tragédia. Az már biztos.

- Kérdeztem… - töröltem meg a szám a szalvétámba. Az idősödő férfi csak bólintott. - Csak annyit mondott, hogy nincsenek szülei… - feszülten vártam, mert nem tudtam, hogy Zoli bá beszél vagy sem. Aztán, mikor tényleg lemondtam volna róla, akkor szólalt meg.

- Elvesztette őket egy szörnyű balesetben. Gyerekkorában. Még olyan fiatal volt, akkor még fel sem fogta igazán… Azóta pedig nem beszél róla… Azóta senkivel sem beszélt róla... Soha… Senkivel… Talán így dolgozta fel… vagy csak elfojtja… - Zoli bá miután befejezte a beszédet félre tolta a tányérját. Helyette az újságot vette maga elé.

- Köszönöm. – sután bólintottam – Köszönöm, hogy elmondta. - majd magamba szállva folytattam az evést. A gondolataim azonban végig azon jártak, amit megtudtam. Csodáltam Flórát, hiszen mindezek fényében is rengeteg szeretet van benne.

Zoli bá elmélyülten tanulmányozni kezdte az újságot. Hümmögött és morgott, ha valami nem nyerte el a tetszését. Pont mint apu. Egyszer majdnem felröhögtem a felfedezésemen. De sikerült még időben visszanyelnem a röhögést és inkább Edittel kezdtem el beszélgetni. Ő egész eddig a reggeli utánpótlásával fáradozott. Miután elkészült és meggyőződött, hogy előttünk is van pusztítani való étel, csatlakozott hozzánk. Érdeklődve hallgattam ahogy mesélt az iskoláról, ahol tanít, a diákjairól vagy a kollégáiról. Néhány kérdéssel azonban sikerült elérnem, hogy Flóráról meséljen. Belemerültünk teljesen a csevegésbe. Csengő hangja rázta meg az egész házat. A családfő pattant fel, s igyekezett kifele.

Nem sokára megjelent Flóra, hatalmasakat ásítva lépkedett be a konyhába. Elég volt ránéznem, máris jobb kedvem lett. Pimasz vigyorral a képemen rántottam az ölembe. Furcsa módon nem csinált semmit. Hagyta magát. A vállamra hajtotta a fejét. A haja mind az arcába omlott. Finoman tűrtem el a füle mögé ahogy csak tudtam. Megsimogattam az arcát. Puszit nyomtam az arcára. Meg sem mozdult. Örültem neki, hogy nem menekült el, azt bizonyította, hogy nem haragszik rám. Nem haragszik, amiért a szüleiről faggattam. A felénk közeledő hangokra azonban kipattantak a szemei.

- Rob, nem ma lesz a premier? – aggódva fordult felém.

- Oh… a francba… teljesen elfelejtettem. – olyan béke vett körbe, amire már régen volt példa. Így nem volt nehéz teljesen megfeledkeznem mindenről.

- Elfelejtetted? – somolyogva kérdezett, de láttam, hogy alig bírja visszafogni a kitörni készülő nevetését. Aztán gonosz módon az oldalához nyúltam, s megcsikiztem. A karjaim között ficánkolt, csak azért sem engedtem el.

- El. De te vagy az oka! – nevettem vele. Majd egy ismételt puszi után a nadrágom zsebéhez nyúltam. – A telefonom… – végigtapogattam a zsebeim, mert úgy rémlett, elraktam a telefonom.

Most tűnt fel, hogy az idegesítő vacak egyetlen egyszer sem szólat meg. Ki volt kapcsolva. Csak most tűnt fel, hogy nem hívott senki. A családom és a barátaim sem értek utol. Totálisan elgondolkoztam. Máshol jártam. Egészen eddig nem jutott el a tudatomig, mit tettem. Igen, mert felelőtlenül ugrottam bele ebbe az egészbe. Magammal rántva Flórát. - Angyali jóságát hogy viszonozhatnám? - Felé pillantottam. A reggeli romjait pakolta el. Csészét vett elő, s kávét töltött magának. Finom vonásai szemet gyönyörködtető látványt nyújtottak. - Hogy tehettem vele? Hogy tehettem a családommal?

- Mi a baj? Olyan csendben vagy. – simogatta meg az arcom Flóra és újra az ölembe ült. A közelségével elérte, hogy újra megnyugodjak.

- Hogy tehettem? Most mihez kezdjek? – éreztem a kétségbeesésem, mert a tetteimnek következményei vannak. Ráadásul a saját családomra nem is gondoltam. Mostanra biztosan ők is értesültek a „házasságomról”.

- Jaj, te nagy mamlasz… - a mellkasomhoz fúrta a fejét. – Meg fogjuk oldani. Együtt. Hallod? Együtt mindent elintézünk… - biztatott. A szavaival újra bebizonyította, hogy igenis segíteni szeretne nekem.

- Eljössz velem? Elkísérsz? Gyere velem! – felcsigázott a gondolat. A kérdéseim kétértelműek voltak, mert míg Ő nagy valószínűséggel a premierre gondolt, addig nekem jóval nagyobb terveim voltak. - Talán rá tudom venni, hogy velem jöjjön. Haza. Londonba.

„Minden veled töltött perc csak erősíti bennem a vágyat, hogy még több percet töltsek veled. Boldog vagyok veled. Olyan boldog, hogy azt talán már nem is szabad. Ezentúl ha a jövőre gondolok, nem azt mondom majd: "én ezt és ezt teszem", hanem azt: "mi ezt és ezt tesszük." És ez mindent megváltoztat.”

(Guillaume Musso)