10. fejezet - A könnyebb megoldás

Sziasztok,

köszönöm a komikat (Ria, Orsi, Gabó, Hanna) és persze a pipákat is!
Ahogy ígértem, tettem fel a "Szereplők"-höz és a fejihez is új képeket. Nekem személyes kedvencem Robbie :)
Ismét egy kicsit a múltba megyünk vissza.
Jó olvasást!

Puszi,

Zoé

~ Emília ~

A mai nap után véglegesen megkérdőjeleztem a döntéseim. Tényleg helyesen cselekedtem? Nem. A múlton változtathatok? Nem. Mit tegyek most? Nem tudom. Tönkre tettem, pedig megvédeni szerettem volna. Régen szerelmes pillantásában, szemének kék tengerében elvesztem. Most megvetően nézett rám, fintor jelent meg az arcán. A tekintetében vad düh lángolt. S tudtam, sírás lesz a vége.

Minden azzal kezdődött, hogy hazaérkeztem. Már másnap megjelent Barbi, Damon „ölebe”. Ennél szűkebb és kevésbé takaró ruhát már nem tudott volna magára húzni. A tonnányi smink sem hiányzott az arcáról, mellyel a szeme körüli óriási kék, fekete karikákat próbálta eltűntetni. Valljuk be, kevés sikerrel. A kevés alvás, az állandó éjszakázás és az a nem kevés szer, melyet egy-egy buliban elfogyaszt hatott rá így. Először csak kipróbálni vett be, aztán egy-két pirula minden buli alkalmával lecsúszott a torkán. Végül mostanra már nem is tud létezni ezek nélkül. Az amúgy tündéri lányt tönkretette. Tudom, hisz régen, nagyon régen ugyanabban a társaságban mozogtunk. Azt hiszem, kettőnk közül nekem több eszem volt s időben rájöttem, hogy ezt nem csinálhatom tovább. De kanyarodjunk vissza a látogatására. Csak az ért váratlanul, hogy már másnap „üdvözöltek”. Damon az üdvözletét küldte ajándék kíséretében. Felélesztette a késztetést, hogy ismét valami szerhez nyúljak, sőt egyre erősödött bennem a vágy, hogy mindent elfelejtsek. Gondtalan legyek. Egyedül maradtam. Elvesztettem mindent. Ezért féltem már előre a kísértéstől. Sikerrel jártak. S utáltam magam – még jobban, mint azelőtt - alig érkeztem haza, s már másnap a klubban voltam.

- Nézzenek oda, kit látnak szemeim? – ölelt meg Ned.

- Jaj, de jó, hogy itt vagy! – öleltem meg. Az egyetlen ember, akinek szívből és őszintén tudtam örülni. A jelenlegi borús világomban Ned, mint egy reménysugár lépett be. A legelső találkozásunk óta barátok voltunk, leginkább azért, mert elfogadtuk a másikat olyannak amilyen. Ned esetében egy állandóan jókedvű, szemrevaló férfi, csak egyetlen balszerencséje, hogy rossz családba született. Sokszor gondolkoztam azon, hogy lehet egy teljesen önzetlen, mindig segítőkész embernek veleéig romlott testvére. Ned és Damon a két teljes végletet jelenítette meg. Ned a mindig pozitív, Damon a mindig negatív és csakis a hasznot leső testvér.

Nem sokáig kellett várnom, hisz maga Damon jött elém. Miután emberei szóltak neki, hogy itt vagyok, kétségtelenül a személyes üdvözlést nem hagyhatta ki. Megkapott ajándékot a kezébe nyomtam. Visszautasítottam.

- Nem értem, miért kéreted magad? Úgy is az enyém leszel vagy így vagy úgy. – ördögi vigyor sehogy sem tűnt el a képéről.

- Hagyj békén! Már végeztem ezekkel és veled is! – szabadulni igyekeztem a karmai közül, de újra és újra megragadott.

- Tűnj el Damon! Emília velem van. – karolt át Ned. Hálásan bólintottam. A bőrömön égett Dam keze nyoma, s egyre rosszabbul éreztem magam.

- Csak szeretnéd… Előbb kapja meg bárki, mint te… - rúgott belénk ismételten ez a tuskó. Soha nem tisztelt senkit és semmit. A nőket játékszernek tekintette, a beteges játékainak eszközeinek. S ebből nem kértem.

Sehogy sem találtam a helyem. Elvesztettem az érdeklődésem. Korábban szívesen tanultam nyelveket, olvastam vagy sportoltam. Egyik sem vonzott. Munkát kerestem, de semmit sem találtam. Minden erőmre szükségem volt, hogy elkerüljem a baj. Egyedül Ned barátsága segített átvészelni a napokat, bár neki is megvoltak a maga problémái. A viselkedéséből tudtam. Ned idegesen és ingerülten viselkedett a környezetével. Mégis kivétel voltam, velem nyugodtabb és közvetlenebb volt. Sok időt töltöttünk együtt. Nagyon szükségem volt valakire, aki mellettem van. Csakhogy Rob eltűnt. Nem hívott és nem hagyott üzenetet sem. Forgatott, de néhány pletykán kívül semmi sem szivárgott ki. Tudtam, hogy időt kell adnunk magunknak.

A lelkem még mindig háborgott. A bűntudatom nem hagyott nyugton. Ned bármit megtett azért, hogy kicsit vidámabb legyek. Egyre többször kedveskedett valamivel. Elvitt vacsizni, szórakozni. Ned tudta, hogy soha nem lehet több közöttünk, mint barátság. Én csak ennyit tudtam adni, s ő elfogadta. Remélt, mert remélt. Ezt megmondta nekem. Pont emiatt a barátság miatt keveredtem bele ebbe az egészbe. Állandó vendég lettem az oroszlán barlangjában. Sok olyan dologról értesültem, amiről jobb lett volna, ha sosem tudom meg. Nem hibáztattam senkit, valahogy nekem úgy írták meg a sorsom az Égiek, hogy állandóan bajba legyek.

Azon a reggel változott meg minden. Nednél aludtam megint. Szigorúan csak alvásról beszélhetünk. Kicsit olyan volt, mintha megint Rob karjaiban lennék. Neddel „jártam”, belekezdtünk egy álkapcsolatba, szigorúan látszat kedvéért. Ez volt az egyetlen módja, hogy Damon leszálljon rólam. Akármennyire szemét, önző és egy rohadék, a családot mindennél előbbre helyezte. S mivel úgy tudta, hogy öccse „barátnője” vagyok, így nem próbálkozott tovább. A látszathoz pedig hozzá tartozott, hogy Ned-del aludtam, de semmi többről nem lehetett szó. Még nem. Londoni események kísértettek.

Azon a reggelen még ágyban voltunk. Ned a hátamat simogatta, a hajammal játszott. Nem tudta, hogy csak tettettem az alvást. Kopogás után Alex robogott be a szobába. Valamit terveztek. Akkor még nem tudtam, csak később lett minden világos. Rám való tekintettel sutyorogva beszélgettek egy tervről. Damon lebuktatásáról egyezkedtek. Életveszélyes ténykedésbe kezdtek. Tudtam, hogy nem szabad Damonnal újat húzni, mégis Alex és Ned nem akart letenni a tervükről. Nem faggatóztam, és bőven elég volt annyi, amit elmondtak.

Ned megváltozott az idő múlásával. Feszültebb és türelmetlenebb lett. Rám is mindez kihatott. Sokszor lettem rosszul. Betegeskedtem. Szégyelltem magam, mert ezzel csak gondot okoztam neki. A rengeteg gondja mellett, értem is aggódott. Az orvos közölte, hogy a babám érkezését. Eszméletlenül örültem, elfeledtetheti a rosszat, és megajándékozhatom Szerelmem. Egy percig sem szűntem meg szeretni Robot. Nem halványult semmit az iránta érzett szerelem. Csak egyetlen probléma, hogy nem keresett és én sehogy sem tudtam vele kapcsolatba lépni. A szüleim továbbra sem tudtak semmit. Hallgattam a Londonról, Robról, a babámról...

Ott és akkor döntenem kellett. Már nem egyedül voltam. Valakit meg kellett védenem. Neddel osztottam a jó hírt. Egyedül Ned tudott a babámról. Belátta, hogy be kell avatnia a terveibe. Rajtaütést szerveztek Damon ellen, akit a törzshelyén, egy night clubban készültek elkapni. Ez volt az álcája és a menedéke. Aznap Ned rossz hangulatban volt.

- Szia! Mi a baj? Olyan feszült vagy. – simogattam meg Ned arcát. A dolgozójában üldögélt és az iratait rendezte.

- Szia, Drága! Hello, kishaver odabenn! – adott puszit a számra, s simított végig pocakomon. Szerencsére még semmi sem látszott belőle.

- Ígérj meg nekem valamit. Kérlek, ha bármi történik velem, tűnj el innen! Kérlek, gondolj a tökmagra… - könyörgően fúrta a szemeit az enyémekbe.

- Sss. Ne beszélj így! Minden rendbe lesz. – ölébe bújtam, próbáltam megnyugtatni. Sikertelenül.

- Ne, ezt most akkor is el kell mondanom. Tedd el ezt a borítékot! Benne van minden… - húzott elő egy vaskos borítékot. Le volt ragasztva. A kezembe adta.

- Minden…? – kikerekedett szemekkel néztem a furcsa tárgyat. Hisz a minden szó elég tág fogalom.

- Igen, iratok, útlevél, születési anyakönyvi kivonat, jogosítvány… minden szükséges papír, hogy menekülj! Mentsd meg az életed, élned kell a pici miatt... Te jobb életet érdemelsz… te és a pici is… Neked soha nem lett volna szabad belekerülnöd ebbe a mocskos világba. Kérlek, menekülj! – bólintottam, s folytatta. Meghatódottan hallgattam a szavait. Őszintén hittem minden kimondott szavában. – Van egy bankszámlám, arra mentettem meg a megtakarított pénzem… Legyen ez az én ajándékom a babának. Nem akarom, hogy Damon megszerezze. Érted, az a tiétek. Alex tud mindent. Elintézett mindent. Csakis vele, csakis rá számíts!

- Ne beszélj így. Megijesztesz… Nem fogadom el, nem fogadhatom el… Az a te pénzed. – csóváltam a fejem.

- De igen, el kell fogadnod! Ne aggódj, az tiszta pénz. Kérlek, ne butásodj! Gondolj a kicsire… - tudta, hogy az utolsó mondata megingat, s képtelen leszek ellent mondani. - Adj egy csókot inkább.

Rám is átragadt Ned baljós előérzete. Ennek ellenére nevetgélve szórakoztattuk egymást. Kellemes napos időt a teraszon, illetve a kertben élveztük. Kicsit elfelejtettünk a gondjaink. Damon rajtunk tartotta a szemét. Tőle szokatlan módon a teraszon ücsörögve cigizett. Éreztem magamon a tekintetét. Majd fogta magát beviharzott a házba. Vacsoráig nem is láttuk, de akkor előkerült s a clubba indult magával cipelve Nedet. Ennek nem így kellett volna lennie. Nem ez volt a terv. Az utolsó pillanatban búcsúztam el Nedtől. Mondván családi program lesz, illetve a holnapi napot is a szüleimmel töltöm. Remegtem, nehogy lebukjak a füllentésem miatt. Dam nem találta gyanúsnak.

Otthon voltam. A szobám ablakából bámultam a fényeket. Óhatatlanul a kezem a még lapos hasamon pihent. Amikor észrevettem, megsimogattam és mosolyra húztam a szám. Pár pillanatnyi mosoly. De lehervadt, ahogy Robra gondoltam. Szívem zakatolt, s eszem a helyes megoldást kutatta. De nem találtam. A ház üres és csendes volt. Szüleim valami összejövetelre mentek. Részben örültem neki, hiszen nem kell magyarázkodnom, miért vagyok zaklatott. Vártam, de éreztem, hogy minden perccel csökken az esélyünk. A boríték. Félve vettem a kezembe a tasakot. Egész nap a táskámban pihent. Senki nem tudott róla. Össze kellett szednem minden bátorságom, hogy megnézzem. Veronica Hamilton. Új név, új adatok és új papírok. Minden, amire az embernek szüksége van, hogy új életet kezdjen. Nézegettem a papírokat egy ideig. Rémesen fáradtnak éreztem magam és elnehezültek a szemeim. Telefon zörgésére riadtam. Hajnali kettőkor ki hívhat?

- Igen? – rettentő álmosan, vagy inkább kimerültem szóltam bele a készülékbe.

- Én vagyok… - Alex suttogása semmi jót nem ígért. Összeszorult a torkom.

- Hol van Ned? Mi van Neddel? – s már folytak is a könnyeim.

- Baj van, azért hívlak. Ned megsebesült. Dam gyanakszik rá, rád… Szedd össze a cuccod, mindent! Segítek! Megígértem Nednek, hogy segítek neked megszökni.

- Oké, de mond meg, mi van Neddel? Mennyire súlyos?

- Erre nincs időnk! Tedd, amit mondok! A régi gyárterületen várlak, 8-as raktár! Többit, majd ott elmondom… - sürgetett Alex.

A könnyeimmel küszködve szedtem össze a holmim. Néhány ruha és a nélkülözhetetlen, pótolhatatlan dolgok az utazótáskában landoltak. Persze úgy pakoltam össze, hogy az ne tűnjön fel senkinek. Most tudatosult bennem, ha kilépek azon a kapunk, akkor ide már többet nem jöhetek vissza. Muszáj megtennem! Meg kell tennem! – magamat győzködtem. S újra a hasamra került a kezem. Érted teszem! – suttogtam, pedig tudtam, hogy még a olyan icipici. Még volt annyi időm, gyorsan levelet írtam. Egy levelet hagytam az asztalomon benne az egyik kedvenc képemmel. Csak remélni mertem, hogy majd egyszer Rob kezébe kerül. Ha nem, akkor továbblépett… Talán egyszer még lehetünk együtt…

Az út kihalt, elhagyatott volt. Alex már a raktárnál toporgott. Nem egyedül volt. Leparkoltam, félve közelítettem hozzájuk. Alex hozzám lépett, s megölelt.

- Sajnálom! Nagyon sajnálom! – ölelt, nem engedett el.

- Ne… Nem… - éreztem, ahogy a zokogástól remegek. Elvesztetem Nedet is.

- Nyugodj meg… Szeretett… - még keservesebben zokogtam.

- Mi… mi… történt? – dadogtam. Lehet, nem kellett volna firtatni a dolgot.

- Dam rájött, vagy valaki feldobta Nedet… hogy… mit tervez… Damon már az elején megmondta, hogy az üzletből csak úgy nem lehet kiszállni… Egyetlen úton lehet távozni… - Alex húzott magával, míg beszélt. Beültünk a másik autóba. – Ned már régóta ki akart szállni… De nem volt elég bátorsága soha sem… Most viszont érted és a gyereketekért bármit megtett…

- Nem, nem a mi gyerekünk, hanem csak az én babám…

- Tudom, de Ned elfogadta volna, elfogadta volna sajátjának. – Ismételten felzokogtam. Alex megfogta a kezem. Türelmesen várt, hogy kicsit csillapodjak. Feltűnt, hogy nem vagyunk egyedül. Egy másik férfi a környéket pásztázta, de távolabb is láttam néhány árnyékot. – Mindegy… A clubban vártak ránk, Nedet kérdőre vonták. Lebukott. A rajtaütés meghiúsult és az emberei tüzet nyitottak. Damon bosszút akar állni, még Nednek is megmondta… Nedet lelőtték, viszont az az őrült nem nyugszik, míg minket el nem kap…

- Minket? – még jobban megijedtem.

- Igen, téged, engem és az embereim… Fedett nyomozó vagyok. Egy ideje figyeltük az eseményeket, de semmit nem tudtunk tenni a felszámolásukért. Ezért voltam én Ned első embere, mert így jobb rálátásom volt mindenre. Cserébe Ned új életet kért, védelmet…

- Miért vártatok eddig? Miért nem cselekedtetek előbb? Akkor Ned nem… - nem tudtam befejezni. Kiabáltam, pusztán a fájdalomtól.

- Akartam, akartunk, de te is képbe kerültél… Aztán Ned változtatott a megállapodásunkon. Már nem magát, hanem téged, titeket szeretett volna biztonságba tudni… - erőtlenül bólogattam. Kaptam egy kis időt megnyugodni. Rám fért volna, de egyszerűen nem ment. Addig a táskám átkerült ebbe a kocsiba.

- Mit fogunk csinálni? Mi lesz velem? – Alexet is meglepte, mennyire higgadtam kezelem immár a tényeket. Már feladtam. Feladtam, hogy ellenkezzek.

- El kell tűnnöd… Meg kell halnod… Megrendezett öngyilkosság vagy önmagad okozta baleset… Választhatsz… - kiéreztem a szavaiból az iróniát. – Már mindent megszerveztem. Először kicsit meghúzzuk magunkat Londonba, aztán onnan irány Los Angeles. Megfelel?

- Van más választásom? – sóhajtottam letörten. – Mihez kezdjek L. A.-be?

- Majd még visszatérünk rá, ha már ott leszünk. Most igyekezzünk…

Három hónap után ismét Londonban voltam. Menekültem. Megint. Egy eldugott lakásban rejtettek el. Rejtőztünk el. Alex néhány embert kirendelt megfigyelőnek a szüleimhez, és megmaradt pár emberrel a kapcsolata a bandából. Folyamatosan kaptuk a híreket. Dam nem tudott semmit rólam, keresett ugyan, de ő és a szüleim is értesültek a „halálomról”. Alex mindent helyrerakott, még a temetést is elintézték. Az üres koporsónak. Reméltem, hogy minden szerettem így biztonságba lesz.

Alex a temetés után három nappal nagyon meglepő híreket kapott. Rob nálunk járt. Keresett engem… De immár nem tehettem semmit. Nem kereshettem. Most nem. Még nem. Az újságok címlapja hirdette, hogy Szerelmem merre járt. Mindenki – rajongók, fotósok, újságírók – az Ő nyomában volt. Ráadásul az internetnek hála az egész világ megtudhatta a vele kapcsolatos információkat másodperc töredéke alatt. A nyilvánosság most az ellenségem volt. Szép kis helyzetben találtam magam… Mindössze egy hetet töltöttünk Londonba, ahol minden mozdulatom árgus szemek figyelték. Bezárva töltöttem ezt a hetet. Nehéz, fájó és összetört szívvel, lélekkel vettem búcsút. Elhagytam mindent és mindenkit…