11. fejezet - A könnyebb megoldás

Sziasztok,

kicsit vacakolt a blogger, nem tudom, mi lett a baja. :S
viszont emiatt újra ki kell tennem a 11. fejezetet. A pipák és Hanna a komid (elolvastam!) bocsi, ha eltűnik. :S
viszont cserébe sietni fogok a következővel (még jobban), ha van rá érdeklődés. Nem szeretnék komikat követelni, ezért nem is fogok. de ha látom, hogy mégis írtok vagy ügyesen pipáltok (többen) akkor akár már holnap (délelőtt vagy délután vagy este) jön a friss!

Az előző rész komijaival kezdeném. :)

Névtelen: a történetben haladunk tovább, most csak egyszeri múltidézés volt :)

Hanna: elég sok szomorú rész volt. őszintén bevallom, nem direkt írtam ilyeneket, csak úgy jöttek. bocsi, de nem ígérhetek semmit! igyekezni fogok, hogy több happy legyen :)

Ria: remélem, elég gyors voltam! és itt is van a folytatás!

Orsi: azzal, hogy Ned mennyire szereti Em-et és a picit jól kifejezi, hogy teljesen Damon ellentéte, legalábbis ez volt vele a célom. Robbie képe nekem is nagyon tetszik, főleg azért mert hasonlít Rob-ra, de mégsem az ő kicsi kori képe :)

Klau: köszönöm, hogy írtál a chat-be! neked is csak annyit tudok mondani, mint Hannának. igyekezni fogok!

Most pedig jöjjön a 11. fejezet! Várom továbbra is a komikat, pipákat!

Jó olvasást!

Puszi,
Zoé

ui.: remélhetőleg most már jó lesz :S

~ Emília ~

Alig kaptam levegőt. A döbbenet megbénított. Robot néztem. Az én Robom. Teljes életnagyságban néhány lépésre tőlem. Áhítattal csodáltam, s egy régi jól ismert érzés járta át a testem. Ezt az érzést rajta kívül senki nem tudta kiváltani belőlem. Tetőtől talpig beleborzongtam, oly hosszú idő után ugyan úgy szerettem volna, ha a karjaiban tart. Simogat, csókol és kényeztetjük egymást, de reménytelennek tűnik. Azok a kék szemek egy életre elmémbe égtek. A szemei szikrázni kezdtek. Harag, düh, csalódottság, fájdalom és gyűlölet. Hisz láttam a szemében a gyűlöletet. Aztán hirtelen változtak a vonásai az arcán, a szemeiben. Remegett az idegességtől. Újra rám nézett, majd fiára. Egy utolsó undorodó fintort küldött felém, majd sarkon fordult, s kifelé masírozott. Otthagyott bennünket. Nem értettem, mit csinál. Lélekben felkészültem, hogy itt kő kövön nem marad semmi. Felrobban és kiadja minden haragját. De nem így lett. Csak úgy ott hagyott bennünket.

Tétován néztem, amerre eltűnt. Ash látta a tanácstalanságom. Szavak nélkül megértettük egymást. Bólintott, ezzel jelezve, ne hagyjam ennyiben a dolgot. Tudtam, hogy most nem hagyhatom elmenni. Így nem mehet el, ha már egyszer meglátott, megtalált. Ash még mindig a karjaiban tartotta Robbie-t, aki azóta egyetlen egy hangot sem hallatott.

Futva követtem Robot. Az előtérben senki sem volt. A nyitott ajtó árulkodott, merre induljak. A vakító fény miatt egy pillanatra kénytelen voltam megállni. Néztem jobbra, balra. Egyetlen autó állt a bejárathoz közel, mégpedig Ash autója. Körbenéztem. Rob az autónak támaszkodott. Fejét lehajtva állt s talán várt. Nem értettem már semmit. Egyszer elrohan, most pedig mégis várt volna. Közelebb merészkedtem. Teste remegett, rázkódott. Majd hirtelen a földre rogyott. Felsikkantottam rémülten. Rám emelte tekintetét, arca csillogott, s szemei még több fájdalommal teltek meg. Ahogy mellé értem, egyből vele szembe a földre ereszkedtem. A kezéért nyúltam, de elrántotta. Nem engedte, hogy hozzá érjek. Durván megtörölte arcát. A pillantása megváltozott. Égett az arcom a szúrós tekintetétől.

- Rob! Kérlek, bocsáss meg! – hajtottam le a fejem. Könny szökött immár az én szemembe is.

- Hogy kérhetsz erre? Elveszítettelek. Legalábbis elhitetted velem. Elvettél tőlem mindent. Tönkretettél. Mit vársz még, mit szeretnél még? – hangjában mérhetetlen fájdalom párosult az utálattal. Igaza volt. Minden kimondott szóval. Némán hallgattam. – Egy roncs lettem. Miattad. Te… - folytatta volna a lendülettel. Engem hibáztat, hát tessék. Minden joga megvan hozzá. Mégis félbeszakítottam.

- Igazad van. Ezzel nem tudok vitatkozni. Minden az én hibám. – felálltam – Nem magyarázkodom, nem könyörgök, pedig minden vágyam az lenne, hogy helyrehozzam a hibáim. Egyetlen ok miatt kellett döntenem, s az a kisfiunk biztonság volt. – kikerekedett szemekkel nézett rám, de folytattam. - Önző módon ragaszkodtam hozzá, érte tettem mindent. Nem tudtam volna még egy babánkat elveszíteni… - megtöröltem az arcom. Rob szó nélkül bámult rám. Az előbbi irdatlan haragja eltűnt. Sejtettem, hogy a kimondott szavaim járnak a fejében. Vártam, de hiába. Lehajtott fejjel visszaindultam a bárba.

- Most is csak így itt hagysz? Hova a fenébe mész? – megragadta a karom, maga felé fordított. Ismét a harag, a düh elvakította. Egy cseppet sem finoman fogata még mindig a karom. De képtelen voltam ellenkezni. – Nem érem be ennyivel, követelem a magyarázatod! – hangja parancsoló és hideg lett. Régen férfias hangja simogatta a lelkem, most ennek nyoma sem volt. A hangja mint egy éles kés úgy nyílalt belém. Teljesen ismeretlen volt a velem szembe álló férfi. Szólásra nyílt a szám. Küszködve ejtettem ki a szavakat. Az emlékek nehezítették meg a dolgom.

- Nem önszántamból hagytam hátra mindent. A családom, a barátaim és téged. Szerinted nekem könnyű volt?... Ahogy te, úgy én is egyedül maradtam…

- Hogy higgyek neked? – az előbbi szorítása meggyengül. Kitéptem magam karjaiból, pedig legszívesebben még közelebb bújtam volna. Megcsókoltam volna, csak még egyszer utoljára megízlelhessem mielőtt eltaszít magától s talán örökre.

- Nem kell, hogy higgy nekem. Mindenkinek együtt kell élnie a döntéseivel. Már megtanultam. – ezzel hátat fordítottam Robnak s az ajtóig meg sem álltam. Nem tudtam elviselni a fel-fel csillanó gyűlöletet a szemébe. Vagy csak én képzeltem, hogy gyűlölet bujkál benne?

- Ezzel nem végeztünk! Többé nem szakíthatsz el a fiamtól! – kiáltott utánam.

A szívem összeszorult. „Fiam” - Újra és újra visszhangzott a fejemben ez az egyetlen szó. Fiamat mondott, s nem fiúnkat. Pusztán ezzel az egyetlen szóval mindennél nagyobb félelmet ültetett el bennem. Elszakítottam egészen eddig a fiától, s most mi lesz ha Ő ugyan ezt fogja tenni. Elveszi tőlem. A kétségbeesés soha életemben nem hatalmasodd el rajtam ennyire, pedig túl voltam jó néhány rázós és kilátástalan tűnő helyzeten.

Zokogtam folyamatosan, úgy léptem be az épületbe. Homályosan láttam, merre haladok. Pontosan addig tudtam botorkálni, ahol azelőtt Rob torpant meg. Azon a helyen viszont a lábaim felmondták a szolgálatot. A földre rogyva bőgtem tovább. Hosszú percekig tartott, mire csillapodni kezdett a sírás. Felemeltem a fejem s mindenki aggódva figyelt. Tekintetem a picúrt kereste. Ő vidáman mosolygott, míg Chris reptette a kezében. Ash bűnbánóan Alex-hez bújt. Míg Adam mellém térdelt és felsegített. Végignéztem a csoportosulásunkon. Ők az igazi barátaim, ők mindig mellettem álltak. Talán emiatt vagy inkább ebből a pár gondolatból sikerült erőt merítenem.

Lelkemben vad háború dúlt. Bevackoltam magam a hálószobámba. Gondolkoznom kellett. Álmatlanul forgolódtam éjszakánkon át. Nem voltam hajlandó kitenni a lábam a házból. Ash folyamatosan rágta a fülem, hogy beszéljek Robbal. Féltem ettől a beszélgetéstől, rettegtem. Erőt vettem magamon, végre elhatározásra jutottam. Három nap kellett hozzá, de rábeszéltem magam, minél előbb túl kell lennem azon a beszélgetésen. Kritikus helyzet állhat elő azzal, hogy Rob megtalált bennünket. Csak egy, egyetlen fotó elegendő ahhoz, hogy nyakig bajban legyünk és senki se legyen biztonságban. Csak azért, mert nem voltam hajlandó behódolni annak a férfinak, s megtenne bármit, hogy végre bosszút álljon.

Fáradtan keltem ki az ágyból. Először Robbie-hoz mentem, mint minden reggel. Élvezettel figyeltem, ahogy a csöppség ébredezik. Mosoly bujkál a szája szegletében. Napról napra változott, növekedett. Mostanra rutinosan, a betanult mozdulatokkal pillanatok alatt elláttam a picúrt. Feltűnt, hogy túl nagy csend van. Robbie-t a karomba vettem, s úgy indultam lefele.

Első gondolatom az volt, hogy a többiek talán még alszanak. A srácok tényleg aludtak, de a konyhában szörnyű látvány fogadott. Csak amiatt, hogy Robbie a karomban volt nem kezdtem el sikítani. Matilda a földön feküdt. Szólongattam, de nem reagált. Kicsi fiam az etetőjébe tettem, s úgy fordítottam, hogy kifele nézzen az ablakon. Megsimogattam Matilda arcát, szólongattam, de nem reagált. Kissé hisztérikusan mentem a telefonnal a fülemen először Adam, aztán Chris szobájába. Nem túl finoman felráztam őket. Persze közben a telefonon mentőt hívtam. Nagyon megijedtem.

Robbie-t ringattam, sétáltam vele a nappaliban, míg a mentőre vártunk. A finom babaillatot szívtam magamba, hogy végre én is összeszedjem magam. Váratlanul nyílt a bejáratai ajtó s fokozva a hangulatot Alex és Ash idegesen robogtak befele. Nem vettük fel a telefonokat és nem tudtak minket elérni. Naná, hogy mindjárt a legrosszabb jutott az eszükbe. Nem csodálom. Szólni akartam, hogy nem velünk van baj, mikor megjöttek a mentősök.

A még mindig eszméletlen Matildát kórházba szállították. Két lehetőségem volt, azonban egyik sem tetszett. Mindenképp Matilda után kellett mennem a kórházba, viszont már csak az volt kérdés, hogy Robbie-val vagy nélküle. Pakolás közben Ash hozta a lehengerlő és a bombasztikus formáját. Addig csicsergett nekem, hogy nehezen, de beleegyeztem, hogy ő vigyázhasson Robbie-ra. Sejtettem, hogy nem ok nélkül szeretne ennyire a kicsire vigyázni, de momentán nem volt elég erőm még Robbal is foglalkozni.

Alex és Ash Robbieval indultak először. Velük biztonságba lesz, és vigyázni fognak rá. Megbíztam bennük, feltétel nélkül. Alex, akinek annyi mindent köszönhetek. Nagy levegő után a szobámba rohantam. Farmert, póló és pucsit húztam. Matildának összekészített csomaggal szálltam be az autóba, ahol Adam és Chris várt rám.

Sietős léptekkel haladtam előre, míg a testőreim közvetlenül mögöttem szedték a lábukat. Megnéztek bennünket, végigmértek. Már megtanultam kezelni az ilyen helyzeteket. Már túl léptem azon, hogy foglalkozzam azzal, hogy bámulnak. Már nem tudnak pirulásra késztetni a kedves, bókoló vagy behízelgő szavak. Sőt a durvább, otrombább beszólások, mert erre is volt példa, elszállnak a fülem mellett. Szép kis vagyonra tettem volna szert, ha minden ajánlat estén akár csak egyetlen dollárt tennék félre. Az ajtó automatikusan tárult fel. A pultoz masíroztam, hogy megtudjam hol van Matilda.

Utálom a kórházakat. – ezen morfondíroztam. Mindig a rossz emlékeket hozzák elő. Elég kihalt volt az a folyosó, ahova mennünk kellett. Csak két-három ember lézengett. Várnunk kellett. A várakozás pedig idegőrlő. Még folytak a vizsgálatok, mikor megérkeztünk. A folyosón a műanyag székbe rogyva vártunk. A találkozásunk jutott eszembe, illetve az együtt töltött idő. Matilda mintha a második anyám lenne. Nem szeretném, hogy valami komoly baja legyen.

Végre kinyílt az ajtó és az orvos lépett ki rajta. Többféle vizsgálatot sorolt fel, nem győztem kapkodni a fejem. De jó hírrel is szolgált a doki. Végre Matilda felébredt, bemehettünk hozzá. Mint egy kisgyerek bújtam hozzá. Elég sokáig mellette maradtam, Adam és Chris is.

Megijedtem, mikor a zsebemben megszólalt a mobilom. A fülemhez tartottam a kis vackot, de megszólalni, köszönni sem volt időm.

- Szia, van egy hatalmas ötletem… - s én elfelejtettem levegőt venni. Egy ötlet? Ha azt mondom, hogy féltem, akkor hazudok. Egyenesen rettegtem a nagy ötlettől… sőt inkább a következményektől. Mi van, ha nem úgy sül el az a hatalmas ötlet, ahogy várnánk? Bár ennél nagyobb bajba már úgysem lehetek...