mit szólnátok a frisshez?
íme a 6. fejezet! ezzel elérkeztünk a múltbeli sétánk végéhez.
köszönöm a pipákat az előző fejezetre és a komit is! várom a komikat!
jó olvasást!
Puszi,
Zoé
~ Emília ~
Megöleltem Robot. Szorosan kapaszkodtam bele, de aztán elfogyott az erőm, s a sötétség győzött. Lecsukódtak a szemeim. Az utolsó jelenetet ismétlődött szüntelenül. Bármit is tettem, bármit mondtam, újrakezdődött az egész, elölről. Ettől minden porcikám átjárta a félem.
- Kicsim, jól érzed magad? – megsimogatta az arcom. Megráztam a fejem.
- Bocsáss meg! Kérlek! Ne haragudj… Én… nem… nem tudtam… én nem akartam… - össze-vissza dadogtam.
- Sssh… - két keze közé vette az arcom. – Kicsim, próbálj megnyugodni! – Rob hangja zaklatottabb lett, ekkor vette észre a kezemben szorongatott tárgyat.
- Terhes vagyok…
Rob elfehéredett. Kezei, melyek eddig simogattak megálltak s erőtlenül hullottak le rólam. Tekintete és arca közömbös volt, nem volt egyetlen érzelemnek sem a nyoma. Leült az ágy szélére, végig maga elé meredt. Hirtelen megöleltem. Ragaszkodtam, kapaszkodtam bele, ahogy csak tudtam. Ragaszkodtam, kapaszkodtam bele, ahogy csak tudtam. Nem lökött el, nem taszított el, de nem is ölelt vissza.
Már hisztérikusan zokogtam. Egy apró hangfoszlány ért el. Felé rohantam, vagyis igyekeztem felé. Felismertem a hang gazdáját. Rob.
- Kérlek Kicsim, ébredj fel! Ne hagyj itt! Elveszem nélküled! Szeretlek, szeretlek titeket! A babánkat is. Soha nem gondoltam rá, hogy ennyire örülni fogok egy ilyen hírnek…
A sötétség lassan húzódott vissza. Éreztem összefűzött ujjaink. Nehezen, de sikerült megmozdítanom a kezem. Ismét hallottam a hívogató hangot. Fájdalmasan kérlelt, szólongatott, hogy ébredjek fel. Ezt nem igazán értettem, hiszen én ébren voltam. Legalább is én akkor és ott biztos voltam. A szemem mégis csukva maradt. Lassan, pislogva nyitottam ki a szemem.
Megijedtem, hiszen Robbal találtam szembe magam. Félelmet, aggodalmat, zavartságot éreztem. Rob csillogó szürkés kék szemei figyelték minden rezdülésem. Folyamatosan ismételgette, mennyire szeret minket. Igen, jól hallottam, kimondta: minket. Saját magam kellett győzködnöm, hogy elhiggyem. Puszikkal borította arcom, homlokom, s a végére könyörögve kért bebocsátást ajkaimon. Csókunk felforrósodott, szenvedély vette át az irányítást.
- Szeretlek… Szeretlek… Titeket… Ti vagytok a legfontosabbak az életembe…
- Szeretlek… - suttogtam elcsukló hangon, csupán ennyit bírtam kipréselni magamból.
Az idillünket az orvos szakította meg. Sajnos nem éppen a legjobb hírekkel fogadott minket. Nem tudták meghatározni, miért volt az eszméletvesztésem. Felkészített rá, hogy a terhességgel függhet össze. Azt sem zárták ki, hogy szervezetem nem fogadja el a magzatom. Eddig bírtam, s felzokogtam. Keservesen sírtam. Nem hittem a fülemnek. Nem, bele se mertem gondolni, s mielőbb el akartam űzni a negatív gondolatokat. Rob védelmező karjaiba vett. Ott találtam menedéket. Megnyugvást. A nővér jött be a szobába, de a többire már nem emlékeztem…
Megfigyelésre bent kellett maradnom még egy éjszakára. Miután hazamehettem Dr. Rob szigorú ágynyugalmat rendelt el. Minden kívánságom, minden rezdülésem, minden mozdulatom leste. Vigyázott rám, ránk. Óvott mindentől. Rob ezt az érzékeny, odaadó oldalát is megismerhettem.
Egész nap az ágyban, vagy a kanapén kellett feküdnöm. Volt időm gondolkodni. Töprengtem, hogy mihez is kezdjek a továbbiakban. Terveket szövögettem, s egy örömteli család képe lebegett a szemem előtt. Odáig merészkedtem, hogy egyszer a neveken tépelődtem. Félve említettem meg ezt a témát Robnak. Ő pedig kitörő örömmel fogadta. Újabb és újabb neveket talált ki.
Egyetlen név volt, amihez maximálisan ragaszkodtam – ha a kislányunkra gondoltam. Veronica. Megegyeztünk, hogy két nevet kap a babánk. Egyet, amit ő és egyet, amit én választhatok ki. Tetszett ez a megoldás. Hevesen jutalmaztam csókjaimmal a leendő apukát. Ennyi jutott ki a jóból.
Apróbb puszik, csókok és gyengéd simogatáson kívül mást nem hagyott. Minden egyes akciómat, mellyel csillapítani tudta volna vágyam félbeszakított. Megsemmisülést éreztem minden alkalommal. Elmenekült. Cigizni ment vagy hideg zuhanyt venni. Ha lehiggadt, visszajött hozzám… Pár nap múlva kicsit enyhített szigorán.
Rémes reggelre ébredtem. Hányinger, szédülés. Robnak kellett kikísérnie a fürdőbe. Egyetlen pillanatra hagyott magamra, de ekkor megtörtént a legrosszabb. Összeestem, a hasamba éles szúrást éreztem. Odakaptam, s a lábaimon valami nedveset éretem…
Ezen a végzetes reggelen elvesztettem a babánk és az összes életkedvem. Valami eltörött bennem, melyet sehogy és semmi nem tudott meggyógyítani. Az idő múlásával sem tudtam feldolgozni a történteket. Utáltam, gyűlöltem magam. Csakis magam hibáztattam, hogy a szervezetem saját maga ellen dolgozott. Rémálmok gyötörtek. Egész nap mozdulatlanul gubbasztottam valahol. Lényegében nem tettem semmit. Egy igazi élő halott voltam.
Megváltoztam. Befele fordultam. Rob szüntelenül mellettem volt. Ő ugyanúgy szenvedett. Elvesztette a gyermekét. Ennek ellenére szerelmét bizonygatta. Nem hibáztatott. Ölelt, simogatott. Legtöbbször nem reagáltam egyáltalán a közeledésére. Egy idő után, még jobban undorodtam magamtól. Mert Robot is elutasítottam. Némely tiszta pillanatomban szerelmemet sajnáltam. Az elutasítás ellenére sem szűntem meg szeretni, mert mindennél jobban szerettem. Tehetetlen volt, amit meg tudtam érteni. Semmivel sem tudott a kialakult helyzetből kibillenteni.
Rob lassan belefáradt. Elfogytak a szép szavak. Egyáltalán nem hibáztattam érte. Megértettem. Odáig fajultak a dolgok, hogy kiabált, veszekedett. Mindezt jobbesetben egy vállrándítással tudtam le, máskor némán hallgattam. Csendben merengve a kis világomba…
Az utolsó együtt töltött hónapban Rob bejelentette a forgatás időpontját. A meglévő fájdalom mellett tudatosult bennem, hogy Robot is elveszítem. Próbáltam beszélni vele, de a végén veszekedés lett belőle, egyre többször. Veszekedtünk. Vele nem mehettem, és otthon sem maradhattam egyedül. Nem hagyott magamra. Attól tartott, hogy valami őrültséget teszek. Őrültséget, melyet nem élek túl. Rob eldöntötte, míg ő forgat, addig jobb lenne, ha hazamennék.
Minden időm a lakásba töltöttem. Maximum az erkélyre ültem ki. Szerettem volna magam összeszedni, legalább annyira, hogy Robot ne veszítsem el. Elhatároztam magam. Tényleg igyekeztem, tényleg megtettem mindent, hogy kitartsak az elhatározásom mellett. Az idő viszont rohamosan fogyott.
Utolsó dologhoz nyúltam, amit egy nő tehet, igyekeztem Rob szunnyadó vágyát felszítani. Az első néhány próbálkozásom csúfos kudarcba fulladt. Leállított, ugyan nem lökött el, mert szorosan magához ölelt. Éreztem az ölelésében a teste reakcióját, melyet a testem közelsége váltott ki belőle. Vészesen közeledett az elválásunk pillanata, a fogyó idővel Rob akaratereje, önuralma megingott, majd teljesen megtört. Újra az övé voltam, s ő az enyém… Azonban már régen megváltozott közöttünk minden. Semmi sem volt ugyanolyan…
Elérkezett a nap. Mindketten feszültek voltunk az utazás, illetve az elválás gondolatától. Valahol mélyen legbelül sejtettem a véget. Önző módon mégis ragaszkodtam egy olyan kapcsolathoz, amely már nem akart működni. Egy kapcsolathoz, melyet tönkretettem. Túlságosan önző és kellőképpen makacs voltam, hogy ne fogadjam el a segítséget.
Két napja pakoltam folyamatosan, mert sosem volt elég erőm a végére jutni. Körbenézek a lakáson, s rá sem ismerek. Nem sok, de annál fontosabb cuccaim a táskáimba pihennek.
- Megvan mindened? A papírjaid? – teljesen szenvtelen hangon kérdezte, akár csak a másnapi időjárásról érdeklődne.
- Igen, elpakoltam mindent. – elszorult a torkom, míg kinyögtem a válaszom.
- Van még valami, amit meg kell beszélnünk. – lépett mellém Rob. - Nem mehetünk együtt. Egyszerre indul a járatunk. Most kell elbúcsúznunk. – elhomályosult tekintettel pillantottam rá. Néztem az előttem álló férfit. Hosszasan tanulmányoztam az arcát, a szemeit. A szerelmem, a párom. S mégis alig ismertem rá.
- Ne aggódj. Fel fogok szállni a gépre, minden rendbe lesz. – bíztatóan elhúztam enyhén a szám.
- Tudom, de már most hiányzol. Ha hiszed, ha nem. – sóhajtott. Egy pillanatra újra a régi önmaga volt. Az én Robom láttam a vonásaimban. – Nem ígérek semmit, amint lesz egy kis szabad időm, jelentkezem…
- Sss… - mutató ujjam az ajkára tettem. – Dolgozni mész. Ez a feladatod. Minden rendbe lesz. Be kell látnunk, hogy kell mindkettőnknek a távolság… Túl sok minden történt… túl sok… nagyon rövid idő alatt… - mi mást mondhattam volna? Semmit. Fáj? Piszkosul.
Egy parányi remény élt bennem valahol, hogy talán mi még lehetünk együtt. Ha sikerül túltenni magunkat a történteken. Mindketten szenvedtünk. Mély sebeket szereztünk. Akaratlanul bántottuk a másikat, pedig még mindig szerettük egymást.
- Szeretlek. – hangjában érezhető volt a fájdalom, s megcsókolt.
- Én is szeretlek. – gondolkodás nélkül viszonoztam a vallomását két csók között.
Szenvedélyes búcsúcsókokat váltottunk. Miután elváltunk egymástól. Együtt léptünk ki a lakásból. Rám a ház előtt taxi várakozott. A sofőr bepakolta a táskáim. Robért egy autó érkezett. Egy mosoly és egy biccentéssel búcsúztam el tőle. Beszálltam a taxiba. Az ablakon keresztül vetettem rám egy utolsó pillantást. Már most olyan távolinak tűnt az alakja.
A reptérre mi érkeztünk meg előbb, de láttam a szemem sarkából az ismerős autót. Szedtem a lábam, s útközben az épület felé elmorzsoltam néhány kósza könnycseppet. Velem senki sem foglalkozott. Bár nehezen tudtam csak előre haladni a sok-sok várakozó rajongó között. A tömeg nyüzsögni, kiabálni kezdett. Villogó fények jelezték, hogy Rob megérkezett. Félve kerestem Őt. Miután kiszúrtam, követtem az útját, amint a járata felé halad. Arca kemény, és dühös volt. Egy maszkot viselt. A tekintetünk egy pillanatra találkozott. A fájdalom kristály tisztán látszott benne. Bólintott s eltűnt a szemem elől.
Tovább nem tétovázhattam, elhangzott az utolsó felszólítás. Az ablak mellé szólt a jegyem, fáradtan helyezkedtem el. Nem fizikai fáradság jelentkezett, hanem sokkal inkább szellemi.
A gép lassan emelkedett. ezzel együtt a könnyeim végigcsorogtak az arcomon. Némán, az ablakon kifele bámulva sírtam. Így ért véget a Londonban töltött hat hónapom. Barátság, szerelem, öröm, bánat, fájdalom, veszteség… Érzelmek hosszú skálája, most mégis egyetlen dolgot érzek: ürességet.
Üres tekintettel néztem ki az ablakon. Az üresség érzése elhatalmasodott és elnyelt. Nem szóltam senkinek sem az érkezésemről. Arra gondoltam, míg a reptértől hazajutok, lesz időm rendezni a gondolataim. Nagyjából sikerült, összeraktam egy magyarázatott.
Taxi a ház előtt parkolt le. Átnyújtottam a pénzt a sofőrnek. Majd kikászálódtam a kocsiból. A kapunkkal, a házunkkal álltam szemben. Hazaértem, bár én már nem oda tartoztam. Visszaértem oda, ahonnan menekültem. Már most félek a holnaptól. A holnap, mely semmi jóval nem kecsegtet. Hat hónappal ezelőtt szerencsém volt. Találtam egy olyan kibúvót, melyet felhasználva elkerültem a rossz társaságot. Most már csak egyetlen kérdés maradt. Meddig? Lezártam életem egy újabb szakaszát. Mely hat hónapról mindent rajtam kívül csak egyetlen ember tudott, de őt is elvesztettem. Mindent elvesztettem. Itt volt az ideje, hogy kimondjam: Vége. Nehéz szívvel, sajgó lélekkel, de ki mertem mondani. Most már nem félek. Már nem félek. Tudom, mindennek vége. Örökre vége…
"A vég hosszú folyamat, ám a végső vég egyetlen pillanat, ahonnan már nincs visszaszámlálás. Bármeddig tartó vívódás előzi is meg, ez az egyetlen pillanat kegyetlen fájdalmat okozva magába tömöríti az éveket. (...) Meg kell tanulni elengedni azt, ami nem a mienk." (Tisza Kata)
"Egy pillanat alatt dől el minden. De az az egy pillanat kíméletlenül örökkévalóság lesz, ahogy belemarja magát a húsomba, vérembe, elmémbe. Kimarja a belsőmet. A csönd. Amikor elhagylak téged. Többé nem menekülök tőled. A törés csapda. Örök nyom. Örök veszteség. Két ember szakadéka. Amelyet az egyik kiválthatatlanul magával visz." (Tisza Kata)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése