5. fejezet - A könnyebb megoldás

Sziasztok,

jó hírem van, itt a friss!
Drága áramszolgáltatónk úgy döntött, hogy ma egész napos áramszünettel "büntet". :( Szóval most nem olyan régen, hál' Isten!, az égiek közbenjárásával lett újra áram. :) Így csak most tudtam jönni...

Puszi,
Zoé

Most, hogy rendeződött minden körülöttem az idő is eszméletlen gyorsan haladt előre. Már négy hónapja voltam Londonba, és ebből az utolsó két hónapja egy párt alkotunk Robbal. Imádtam, szerettem azt a férfit, aki képes volt újra életre kelteni a szívem. Neki mondhattam, s ő viszonozta: szeretlek.

Az éttermet imádtam, ahol dolgoztam. A fizetés nem nagy, de kaptam borravalót. Rob a lakás fizetésébe nem engedett beszállni, de a háztartásért én feleltem. Nem főzök olyan jól, ahogy a nagyi vagy anyu szokott, de Rob mégis imádta. Most már vannak olyan ételek, amit külön az ő kívánságára kell elkészítenem.

Egyetlen dolog azonban beárnyékolta a boldogságunkat. Robnak sokat kellett utaznia. Megint egy olyan héthez érkeztünk, mikor Rob elrepült L.A-be. Egy új forgatását kell előkészíteni, szerződést aláírni, ahhoz viszont utaznia kell. A hangulatom és a közérzetem rémes volt ezekben a napokban. Rosszul éreztem magam.

- Megint elutazott a barátod? – lepett meg Miguel. – Gyere szépségem, egyél valamit!

- Köszi Miguel nagyon rendes vagy, de most nincs semmi étvágyam. – azt gondoltam, hirtelen fordultam meg. Megszédültem.

- Látod, enned kellene! – persze Miguel mindent észrevesz.

- Jól vagyok! – vállat vontam, s folytattam a munkám.

A nap folyamán a szédülésem nem múlott el. Ettem ugyan, de ettől a gyomrom rendetlenkedett. Már csak arra vártam, hogy a nap végén hazaérhessek. Megdöbbentem magamon, milyen rosszul viseltem a mai napot. Minden vágyam egy kiadós zuhany lett. Az agyam folyamatosan zakatolt, mi bajom lehet.

Nagyon furcsán éreztem magam. Máskor az imádott sütemény illatától azt hittem, rosszul leszek. Émelyegni kezdtem. Teljesen felkavarta a gyomrom. S muszáj volt kimennem a friss levegőre. Mélyet lélegeztem, de sehogy sem akart elmúlni a rosszullét.

Összeszedtem magam, már amennyire tudtam. A kollégáim aggódva figyeltek. Éppen kinyitottam a szám, hogy megmondjam, jól vagyok. Ezzel egy időben kinyílt a konyha ajtaja, megcsapta az orrom a tömény olaj szaga. A gyomromnak nem kellett több. Örültem, hogy kiértem a mosdóba, mert amit a nap folyamán nagy nehezen letuszkoltam a torkomon, az most mind kikívánkozott.

Rosszat sejtettem. Míg megmosakodtam, megtörölköztem azon kattogtam, mi történik velem. A tükörbe nézve kicsit sápadtabb voltam. Igyekeztem megnyugtatni magam, hogy ez valami nyavalyás vírus műve. Mérlegeltem a lehetőségeimet, de nem találtam semmi helyt álló magyarázatot. Egy dokit mindenképpen fel kell keresni, ez már biztos.

Miután végeztem a műszakommal haza fele indultam. Jót tett a friss levegő. Ahogy elhaladtam a zöldséges előtt hatalmas kísértést jelentettek a gyümölcsök. Meg kellett állnom, szinte mindenből vettem egy-két szemet. Tovább sétáltam s mire a lakáshoz közeli élelmiszer bolthoz értem megkívántam a gyümölcs mellé a fagyit, rá csokoládé öntettel. Nem ismertem magamra.

A boltban végig jártam a sorokat, s egyetlen polcnál földbe gyökerezett a lábam. Meredten néztem a vigyázban álló dobozokat. Nem! – kiáltottam legbelül. Kívülről pedig még mindig ugyanott álltam. Nem, ez nem lehet… - győzködtem magam, de mégsem hittem el. Terhes? Terhes vagyok?... Nagyon kis esélyét láttam, de elvetni mégsem tudtam teljesen. Remegő kézzel nyúltam a tesztet tartalmazó dobozok felé.

Eddig sem voltam jól. De most aztán totálisan ideges és feszült lettem. Főleg, hogy nem tudtam dönteni, így három különböző tesztet választottam. Hazafelé erősen kellett koncentrálnom, hogy el ne bőgjem magam. Robra gondoltam. S még inkább elszorult a torkom és a szívem.

A csomagokat a konyhába pakoltam le, de képtelen voltam akárcsak rájuk nézni. Először zuhanyoztam. Hosszasan folyt rám a víz. A feszültséget mégsem tudta elűzni. Felvettem a kényelmes óriás kapucnis pulcsim, trikót és a térdnadrágom. Elpakoltam a szárítóba hagyott edényeket. Elpakoltam a kimosott ruhákat. Már más nem marad, előszedtem a teszteket. Nos nem egészen erre az eredményre számítottam. Azt hiszem, sokkot kaptam.

Mind ugyanazt az eredményt mutatta. Az utolsó műanyag vacakot szorongatva támolyogtam el az ágyig. Leültem, s az ágyon felhúzott térdeimre hajtottam a fejem. Nem, ez nem lehet. Ez valami tévedés. Újra és újra ezek ismétlődtek a fejemben. Észre sem vettem, hogy az arcom könny áztatja. Sírtam, zokogtam. Vigasztalhatatlanul. Szüntelenül szerelmemre gondoltam…

Fel se tűnt, hogy már hajnalodik. Egyetlen percet sem aludtam. Egyetlen mozdulatot sem tettem meg mióta elhelyezkedtem az ágyon. A lelkemre mázsás súlyok telepedtek. Az arcom és a szemeim égtek a sok sírástól, de a könnyeim mégsem fogytak el. Féltem, rettegtem. Elsősorban Rob reakciójától. Minden hang, zörej távolinak tűnt. A képzeletembe a legédesebb hang kúszott be. Megijedtem.

- Szia Kicsim! Meglepetés, hazajöttem! – alig észleltem. – Kicsim, merre vagy? – a hangok egyre közelebbről jöttek.

Nem tudtam megmozdulni. Képtelen voltam egyetlen szót is kimondani. Finom, puha ujjak simogatták arcom, kezem. Erre sikerült felemelnem a fejem. Mellettem volt Ő, itt volt egy karnyújtásnyira. Rob, akit néhány perc múlva elveszítek. Összeszorult a szívem, ha lehet akkor még jobban, mint azelőtt. Míg Ő mit sem sejtve mosolygott. Megcsókolt. Túl hamar vált el ajkaimtól.

- Kicsim, jól érzed magad? – megsimogatta az arcom. Megráztam a fejem.
- Bocsáss meg! Kérlek! Ne haragudj… Én… nem… nem tudtam… én nem akartam… - össze-vissza dadogtam.
- Sssh… - két keze közé vette az arcom. – Kicsim, próbálj megnyugodni! – Rob hangja zaklatottabb lett, ekkor vette észre a kezemben szorongatott tárgyat.
- Terhes vagyok… - alig hallhatóan mondtam ki, de meghallotta.

Rob elfehéredett. Kezei, melyek eddig simogattak megálltak s erőtlenül hullottak le rólam. Tekintete és arca közömbös volt, nem volt egyetlen érzelemnek sem a nyoma. Leült az ágy szélére, végig maga elé meredt. Hirtelen megöleltem. Ragaszkodtam, kapaszkodtam bele, ahogy csak tudtam. Nem lökött el, nem taszított el, de nem is ölelt vissza. A fáradtság és a kimerültség a legrosszabbkor lett úrrá rajtam. S magával ragadott a sötétség…

~Robert~

Három nappal korábban…

Előkotortam zsebemből a cigis dobozom. Rágyújtottam, a külvilágra egyáltalán nem tudtam figyelni. Az agyam máson járt. A londoni forgatás befejezése után elvileg szabadságot kaptam. Csak elvileg! Csakhogy megkaptam a következő film forgatókönyvét. Első pillanattól kezdve érdekelt ez a munka. Teljesen más, mint az eddigi feladataim. Mégis nehezemre esett itt lenni a megbeszéléseken. Itt Los Angeles-be. Az elmúlt hónapban többször kellett megjelennem. Először maga a tárgyalások, majd a szerződés aláírása miatt ingáztam. Néhány napot töltöttem azzal, hogy olvasópróbán, ruhapróbán vettem részt. Arról nem beszélve, hogy most még a fodrászhoz is elrángattak, megnyírtak. A végeredménnyel azonban elégedett voltam.

Ráadásul egy show felvételét az utolsó pillanatban passzírozta be drága ügynököm. Még három nap, hogy végre otthon lehessek. Ölelhessem, szeressem Emíliát. Megint elkalandoztam, mert egy ingerült hang engem szólongatott.

- Robert! Megtennéd, hogy figyelsz rám egy kicsit!

- Igen… figyelek… - ráztam meg a fejem. Steph összehúzott szemöldökkel nézett rám. Mosolyra húztam a szám, ami még jobban idegesítette.

- Akkor mond el, miről beszéltem? – gonosz mosoly jelent meg a szája szélén.

- Oké, megfogtál! – emeltem fel a kezeim. – Mit mondtál?

- Nos csak annyit, hogy a holnapi show felvételei után szabad vagy… Viszont ezért cserébe pár nappal korábban kell visszajönnöd… de lesz másfél hónapod teljesen szabadon! – kikerekedtek a szemeim. – Hát nem ezt szeretted volna? – mondandója végeztével Steph kényelmesen hátradőlt. Amint agyam felfogta az iménti információkat, felpattantam s megölelgettem Steph-et.

- Köszönöm! Tudtam, hogy zseni vagy! – hízelegtem neki. Nem véletlenül.

Steph nem sokáig maradt ezután. Egyedül maradtam. Zuhanyoztam, majd kiültem az erkélyre cigizni. A gondolataim megint Londonban jártak. Ekkor jöttem rá, nem is telefonáltam, nem beszéltünk egymással amióta elhagytam Londont. Csakhogy már nem tudtam telefonálni. Francos időeltolódás. Ezen fintorogva vonultam be a szobába. Az ágy hatalmasnak tűnt. Hiányzott, hogy Emíliát szorosan ölelve hajtsam álomra a fejem. De az egész napos rohangálás megtette hatását, egész hamar elaludtam.

Másnap korán volt jelenésem a stúdióba. Felöltöztettek, átkísértek a sminkbe. Menet közben megálltunk kávéért, ahol a családommal találtam szembe magam. Együtt kiáltották, hogy meglepetés. Mindenki faggatni kezdett, érdeklődött, mi van velem. Anya örült a legjobban, szorosan megölelt nem is egyszer. A családi pillanatot egyik asszisztens zavarta meg. A családomat a helyükre kísérték a nézőtérre, míg én hátul várakoztam, a felvételek megkezdésére. Lizzy azonban visszalépett hozzám.

- Hol hagytad Emíliát? Ugye nem vesztetek össze vagy ilyesmi?

- Nem! Csak a munka miatt kellett eljönnöm. Minden apró izé miatt nem rángatom magammal, éppen elég baj, hogy nekem ennyit kell ingáznom. Sőt a felvételek után, ma már nincs más dolgom… Rohanok is vissza hozzá… Remélem nem szóltad el magad? Nem szóltál semmit rólam és Emíliáról? Legyen meglepetés!– alig láthatóan megrázta a fejét válaszként, elégedett volt a válaszommal. A bogarat viszont elültette a fülembe. Megölelt és magamra hagyott. Volt időm gondolkozni, már elterveztem mindent. Legközelebb egy családi vacsin bemutatom életem szerelmét.

A felvételek elég lassan készültek el. Utána még néhány képen kellett pózolnom. Az egyik szünetben Steph telefonált, elintézte a jegyfoglalást, és közölte mikor indul a járatom. Hálás voltam neki mindenért. A gép indulásáig a családommal töltöttem el az időm. Munkára hivatkozva búcsúztam el tőlük. Én az esti járattal, ők pedig másnap járattal indultak haza.

A gépen sikerült aludnom egy keveset, de már nagyon izgatott voltam. Az utazással nem voltak fennakadások egyáltalán. A taxisnak nagyobb összeget ígértem, ha a lehető leghamarabb érem el a lakásom. Megtette.

- Szia Kicsim! Meglepetés, hazajöttem! – boldogság töltötte el a szívem, hogy ezeket kimondhattam. Egy pillanatra megdöbbentem, hogy üres lakás fogad. Semmi nyoma nem volt, hogy valaki itt lenne.

– Kicsim, merre vagy?

Táskám, a kabátom, a sapkám menet közben a földön végezte. A háló felé indultam. Ott megpillantottam szerelmem. A döbbenettől még levegőt is elfelejtettem venni. Megráztam a fejem, mert biztos, hogy rosszul látok...

Az ágyon üldögélt. Szólongattam, beszéltem hozzá, de nem reagált. Közelebb mentem, megsimogattam az arcát. Könnyáztatta arcát felém fordította. Sírt, sokat sírt, de miért? – tettem fel magamnak a kérdést. Könyörgő szemekkel nézett rám. Míg csak mosolyogtam, s megcsókoltam. Elváltam ajkaitól, mert éreztem, hogy itt valami nincs rendbe.

- Kicsim, jól érzed magad? – megsimogattam az arcát. Megrázta a fejét.

- Bocsáss meg! Kérlek! Ne haragudj… Én… nem… nem tudtam… én nem akartam… - nem értettem ebből semmit.

- Sssh… - két kezem közé vettem az arcát. – Kicsim, próbálj megnyugodni! – megijesztett a zavartsága. Szemem a kezére tévedt. Meglepődtem, hogy elfehéredett ujjai valamit szorongatnak.

- Terhes vagyok… - suttogta.

Lesápadtam, nincs kétségem efelől. Az információfoszlányok csak nagyon lassan jutottak el az agyamig. Kezeim, melyek eddig simogatták megálltak s erőtlenül hullottak le róla. Rettentő késztetést éreztem, hogy leüljek. Az ágy szélén helyezkedtem el. Éreztem, ahogy Emília megölel. A fejemben még mindig visszhangzott, ahogy kimondta: „Terhes”. Aztán felfogtam, kisbabánk lesz. Apa leszek!

Óvatosan simogattam meg kedvesem arcát. Megcsókoltam ajkait. Elaludt. Rossz érzés kerített hatalmába. Emília nem reagált semmire. Lefektettem az ágyra. Mellé ültem. A kezét szorongattam. Rémeket láttam. Nem vártam tovább. A telefonért nyúltam. Kihívtam az orvost.

A kórházban kötöttünk ki. Emília még mindig eszméletlen. Elvégeztek pár vizsgálatot. Elsőként vérvétellel kezdtek. Beigazolódott, hogy valóban lesz egy kisbabánk. A vizsgálatokra én nem mehettem be, így a váróba lettem száműzve. Lehajtott fejem a térdeimen támaszkodó kezeim közé rejtettem. Nem kellenek a rajongók, nem kellenek a fotósok. Nem éreztem magam olyan állapotba, hogy hideg fejjel vagy legalábbis higgadtabban viselkedjek. Életem legrosszabb óráit tudom magam mögött. Egy nővér állt meg előttem. Lassan emeltem fel a fejem.

- Elnézést, a barátnője vizsgálatait befejezték. Áthelyezték az egyik szobába. Odakísérhetem? – kedvesen és tárgyilagosan mondta el a számomra új információkat. – A doktor úr be fog nézni még!

- Köszönöm. – alázatosan követtem.

Egy kétágyas szobát kapott Emília. Sápadtan feküdt a nyomasztó kórteremben. Az egyik széket az ágy mellé húztam. Megpusziltam alvó kedvesem homlokát, s csókot nyomtam ajkaira. Leültem, s vártam. Vártam, hogy felébredjen. Vártam, hogy osztozhassam vele a jó híren. Vártam, de nem történt semmi. Kezét fogtam, simogattam. Majd gondolataim a babánkra terelődtek. Végül tenyerem Em pocakjára fektettem.

A kínzó csendet, mely körülvett bennünket, az ajtó nyikorgása zavarta meg. A doktor megérkezett nyomában a nővérkével. A kórlapot tanulmányozta, majd a doktor szorgalmasan feljegyzett valamit. Tekintetemmel végig követtem a mozdulatait. Felkeltem a székről, minden tagom elzsibbadt.

- Doktor úr mondjon valamit, kérem! Miért nem ébred fel? Mi a baja a barátnőmnek? Vagy a babánkkal van baj? – indult el a kérdések zuhataga.

- Kérem, nyugodjon meg! A vizsgálatok eredményei nem lettek a legjobbak. A barátnője súlyosan kimerült, amely jelen állapotában senkinek sem jó, legfőképpen a magzatnak. Holnap még elvégzünk egy ultrahangot a biztonság kedvéért.

- Köszönöm. – sóhajtottam, bár nem nyugtattak meg az orvos szavai.

- Most menjen haza Ön is, pihenjen! Később visszajöhet még. – kísért ki a nővér.

Ellenkeztem, bevetettem a legelbűvölőbb mosolyom, de nem segített. Annyit mégis sikerült elérnem, bármi változás esetén rögtön értesítenek. Leintettem egy taxit. Az ablakon kifele bámulva próbáltam megemészteni a nap eseményeit. Tehetetlennek éreztem magam minden szempontból. Soha nem szerettem a kórház jellegzetes szagát, mégis azt éreztem magamon.

A fürdő egyik sarkába halmoztam össze levetett ruháim. Hosszasan áztattam magam, de ez a zuhany sem segített. Törölközőbe csavarva sörért és cigiért indultam. A hűtőből kivett sört egy az egybe eltűntettem, kénytelen voltam másikat kivenni. A cigimet sehol sem találtam. A háló ajtajánál viszont megtorpantam. Minden úgy maradt, ahogy a gyors távozásunk előtt volt. Félve léptem be. A megannyi kellemes emléket rémképek árnyékolják be. Ezt nem hagyhatom! – határoztam el magam. Magamra kaptam a ruhám.

A hátizsákomba pakoltam egy-két dolgot, amit bevittem a kórházba. A kórtermek között céltudatosan araszoltam a célom felé. A gyomromban egyre nagyobbra nőtt a görcs. Emília szobaajtaja előtt meg kellett állnom, hogy erőt gyűjtsek. A szobába belépve két dolgot vettem észre. Kedvesem még sápadtabb lett, mióta nem láttam. A nővérke infúziót helyezett el az állványon. Köszönésként aprót biccentettem, amit a nővér elfogadott.

- Nem történt változás, míg nem volt itt. Infúziót kell adnunk a barátnőjének, a szervezete legyengült. Vigyázni kell a babájukra! – az utolsó megjegyzésére már enyhe mosolyra húztam a szám.

Közben elfoglaltam a helyem a széken. Ismét megpusziltam Em homlokát, megcsókoltam száját, s tenyerem a picúr menedékére helyeztem. Emília lapos hasára. A nővér kifelé menet megjegyezte, ha nem futok össze senkivel, akkor esetleg itt maradhatok alvó szerelmem mellett. Nagyon bíztam benne, hogy így lesz. Elfáradtam és elbóbiskolhattam…

Egy parkban sétáltunk. Emília csillogó szemekkel pásztázta az előttünk lévő füvet, ahol több gyerek is futkározott. Nem győztem betelni a látványával. Egy pillanatra rám nézett, ettől a szívem hatalmasat dobbant. Kacéran rám mosolygott. Nem bírtam tovább, lecsaptam ajkaira. Készségesen viszonozta egyre hevesebb csókjaim. Levegő után kapkodva váltunk el. Nem engedtem el továbbra sem. Szorosan öleltem magamhoz. Lépni szerettem volna, de a nadrágomon csüngő apróság megakadályozott. Felém nyújtózkodott. Felkaptam a karomba. Rám nevetett, s a világ legszebb szavát kacagta, míg puszival borította arcom. Apa, apa – ismételgette a kislányom. Emília is hozzánk bújt, s így folytattuk utunkat…

Már sötétedett odakint. Sűrű nehéz felhők borították az eget. Semmi változás nem történt. Az álmon gondolkodtam. A nővér jött be, infúziót cserélt. Aztán az ügyeletes orvos, aki rögtön haza is paterolt. Nem akartam elmenni, de a látogatási idő lejárt. Az orvos, pedig nem kegyelmezett.

Az üres lakás várt rám, így nem siettem. Útba ejtettem a boltot, ahol sört, cigit és némi tömény italt vettem. Hosszú éjszakának néztem elébe, fel kellett készülni rá. Az erkélyre ültem ki. Úgy füstöltem, mint egy gyárkémény, az italok nagy részét is elpusztítottam. Olyan érzésem volt, mintha az idő egyhelyben topogna. Már kényelmetlen volt a szék. Bevánszorogtam a lakásba. Leültem a tv elé. Egy film ment, ahol ütöttek-vertek mindenkit. Belefeledkeztem a saját gondolataimba. Szemeim lecsukódtak, és a kórházi álom kúszott be elmémbe.

Egy parkban sétáltunk. Emília csillogó szemekkel pásztázta az előttünk lévő füves részt, ahol több gyerek is futkározott. Nem győztem betelni a látványával. Egy pillanatra rám nézett, ettől a szívem hatalmasat dobbant. Kacéran rám mosolygott. Nem bírtam tovább, lecsaptam ajkaira. Készségesen viszonozta egyre hevesebb csókjaim. Levegő után kapkodva váltak el ajkaink. Nem engedtem el továbbra sem. Szorosan öleltem magamhoz. Lépni szerettem volna, de a nadrágomon csüngő apróság megakadályozott. Emília felé nyújtózkodott. A kislány sírni kezdett, Emíliához bújt. S egyre távolodtak tőlem. Feléjük mentem, kiabáltam nekik, de folytatták az utat. Majd a távolodó alakjukat sem láttam már. Erőtlen voltam, a földre zuhantam. Minden tagom, de legfőképpen a szívem fájt. Elvesztettem mindent…

Rémálom. Felriadtam. Legszívesebben törni, zúzni szerettem volna. Zuhany, cigi és kávéval ütöttem el az időt, hogy végre bemehessek a kórházba. Tudtam, hogy ma lesz valamiféle ultrahangos vizsgálat. Az időpontját nem mondta az orvos. A rémálom megpecsételte a hangulatom. Semmi jóra nem számítottam. A kórházba érve egy tejesen üres szoba fogadott. Először a legrosszabb jutott eszembe. Aztán a vizsgálat. Türelmetlenül vártam a folyosón fel-alá járkálva. A nővérek együtt érzőek voltak. Senki nem támadt le, én is egy aggódó hozzátartozó voltam jelen pillanatban.

Félórás téblábolás után rogytam le az egyik székbe. Ekkor a vállamra tette az egyik kezét a nővér. Szólt, visszahozták Em-et a szobájába. Felpattantam, s szokás szerint simogatással, csókkal köszöntöttem. Kezembe vettem a kezét, homlokom a tenyerébe pihent.

- Kérlek Kicsim, ébredj fel! Ne hagyj itt! Elveszem nélküled! Szeretlek, szeretlek titeket! A babánkat is, soha nem gondoltam rá, hogy ennyire örülni fogok egy ilyen hírnek… - vallomásomban benne volt minden, amit csak éreztem.

Belecsókoltam a tenyerébe, s összefűztem ujjaim. Lehajtott fejjel vártam, történjen valami vagy bármi. Történt. Em megmozdította az ujjait. Közelebb hajoltam, s kérleltem tovább, szorítsa meg kezem, ébredjen fel. Félórával később Emília lassan, pislogva nyitotta fel szemeit. Felébredt. Arcán a félelem, az aggódás, a zavartság jelent meg. Vonásai enyhülni kezdtek, ahogy folyamatosan ismételgettem, mennyire szeretem őket! Össze-visszacsókoltam arcát, homlokát, s a végére hagytam kívánatos száját. Apró puszikkal borítottam a szája szélét, s könyörögve kértem bebocsátást. Csókunk felforrósodott, szenvedély vette át az irányítást.

- Szeretlek… Szeretlek… Titeket… Ti vagytok a legfontosabbak az életembe… - nyögtem remegő hangon.

- Szeretlek… - suttogta elcsukló hangon Emília. S én voltam a legboldogabb a világon!