4. fejezet - A könnyebb megoldás

Sziasztok,

itt van a 4. fejezet! :)
Azt hiszem, ez egy vidám rész, amely betekintést enged a múltba...
A "Szereplők" oldalra tettem ki képeket, s a folytatással együtt tovább bővül a szereplők köre.

Jó olvasást!

Puszi,
Zoé

Eltelt két hét. Én lettem Rob lakótársa. Azon egyszerű okból kifolyólag, hogy nem találtam lakást. Vagy túl drága az a patkánylyuknak sem nevezhető lakás, amit mielőbb ki szeretett volna adni a tulaja. Így nem fog neki sikerülni. Vagy a hirdetésben óriási hazugságokkal jellemezték a kiadó lakásokat. Tényleg nem voltak nagy igényeim. Mindössze egy kicsike fürdőt, egyetlen szobát és egy konyharészt szerettem volna, ahol legalább egy nyamvadt szendvicset meg tudok csinálni vagy kávét főzni. De ilyen nem létezett. Így maradtam Robnál. Bár nagyon keveset találkoztunk, mivel folyamatosan dolgozott.

Sokat morfondíroztam azon, hogy színész. Nem rémlett egyetlen film sem, amibe esetleg láttam volna. Arról nem beszélve, hogy az elmúlt időszakban nem épp moziba jártunk, ha egyáltalán elmentünk valahova. Szóval nekem Ő csak Rob volt. Egy végtelenül egyszerű, kedves s humoros srác. Nem szerette maga körül a nagy felhajtást. Akkor érezte a legjobban magát, ha a szakadt farmerjében, egyszínű pólójában kiült cigizni és sörözni.

Nem adtam fel egy pillanatig sem a keresést. Munkát és lakást kerestem, illetve Robét is rendben tartottam. Egy közeli étteremben találtam munkát, felvettek. Először csak kisegítőnek. Tudom, tudom. Azonban ilyen esetben mondjuk azt, hogy aki a kicsit nem becsüli az a nagyot nem érdemli. Közhely. Hatalmas közhely, de jelen esetben rohadtul igaz. Az oké, hogy volt tető a fejem felett, de valamiből meg kell élni.

Az étteremnek jól ment és a jelenlegi személyzet nem bírta az iramot. Így esett, hogy a főnök kénytelen volt beállítani a pult mögé vagy éppen pincérek közé. Csupa furcsa figura alkotta a személyzetet, de imádtam őket. Főleg Miguelt a szakácsunkat. Zseniális fazon, remek humorérzékkel.

Senkinek nem ez volt a nagy álma, azonban mást ők sem találtak. Egy idő után pedig egészen megszerették a társaságot, a környéket és mostanra teljesen összerázódott a csapat. Ami valljuk be, nem rossz dolog.

Mire feleszméltem már két hónapja voltam Londonban. Rob és én olyanok voltunk, mint két lökött gyerek. Egyedi barátság alakult ki közöttünk. Jóbarátok lettünk. Már-már természetesnek éreztem a jelenlétét. Láttam nagyon boldognak és láttam iszonyúan kimerültnek.

A hétvégék voltak a legjobbak, melyeket együtt töltöttük. Szerencsére ilyenkor nem kellett dolgoznia, s csak lógtunk. Elmentünk bevásárolni, aminek az lett a vége, hogy az üzletben egymást kergettük vagy egy halom édességgel tértünk haza. Esetleg a városban, a belvárosban császkáltunk. Sétáltunk. Nevezetességeket néztünk meg, persze szigorúan titokban, nehogy Robot felismerjék.

Egyik szombat este Rob kapkodva készülődött, mikor hazaestem a munkából. Kirobbanó formában próbálta összeszedni a holmiját. A nagy igyekezetében persze semmit nem talált meg. Aztán váratlanul elhívott, hogy tartsak vele. Meglepett, de miért is ne alapon rábólintottam. Egy bárba ültünk be, ahol szabad est volt. Két srác gitározott és énekelt a színpadon, mikor odaértünk. Rob levakarhatatlan vigyorral figyelte az előadást, de nekem különösen tetszett az egyik játéka és hangja.

Mint kiderült, Rob barátaival sikerült megismerkednem. Név szerint Sammel, Marcusszal és Bobbyval. Sam különösen nagy hatást gyakorolt rám. Minden számát imádtam. Mivel a srácok több fellépést vállaltak, volt alkalmam megismerni közelebbről a zenéjüket. Az egyik klub látogatással egybekötött koncerten véletlenül ismerkedtem meg Rob egyik nővérével, Lizzyvel. Csak úgy egymásba botlott Lizzy és barátai alkotta társaság és a mi kicsit lökött bandánk. Ezt követően időnként koncertekre, bárokba jártunk össze.

Rettentően jól éreztem magam. A hangulatom sokat javult. Rendesen tudtam aludni Rob ölelő karjai között. A hétköznapok, a munka sem viselt meg annyira, mint máskor. Elfáradtam, de jólesően. Régen éreztem így. Nehéz megfogalmazni, de változtam, s jó irányba.

Bármibe fogtam, abban kedvemet leltem. Mosolyogtam, vigyorogtam. Színes élményekben gazdag emlékeket mondhatok magaménak. Az étterem sajátos hangulat nélkül már nem tudtam volna elképzelni a napjaim. Valóban megszerettem a mi közösségünket. Voltak összezördülések, és szópárbajok, főleg a húzós napokon. Ezek tették még élvezetesebbé a munkát, hisz a munkatársaim tudták, hogy senki sem gondolja komolyan az elhangzottakat, csak a feszültség hozta felszínre őket. A nap végére mindenki békét kötött.

Az idő múlásával valami megváltozott. Egyrészt bennem, s másrészt Robnál. Az első jeleket ugyan nem vettem észre, de az utóbbi pár hétben felfigyeltem Rob megváltozott viselkedésre. Ha bulizni mentünk, akkor ügyelt, hogy mindig a közelébe legyek. Nem igazán díjazta, ha a srácok táncolni hívtak. Elég csúnyán tudott nézni. Ha ránéztem, nem tudtam haragudni, csak mosolyogtam rajta. Ilyenkor olyan volt, mint egy kisgyerek, aki mindentől óvni szeretné a játékát.

Egyre többször sétáltunk kézen fogva. Az utóbbi hónapban egyre többször adott csak úgy puszit, vagy ölelt meg csak úgy. A kedvencem mégis az lett, mikor elhatározta, hogy Kicsimnek hív. Az egész egy hülyeséggel kezdődött valamelyik koncert után. A srácok kellő mennyiségű alkoholt nyeltek el. Túlzottan jó kedvűvé váltak. Rob akkor szólított először így. Nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, mikor ígéretbe foglalta elhatározását. Az alkohol számlájára írtam. De meglepődtem, mert beváltotta a nekem tett ígéretét. Ha dolgozni ment, akkor bejelentette: „Elmentem, Kicsim!”, ha hazaért: „Megjöttem, Kicsim!”

Vannak jobb napok, hetek az életben, viszont a rosszakkal is számolni kell. Mert valljuk be őszintén, hogy ha mindig boldogság lenne, akkor túl unalmas lenne az élet. Egyhangú. A borzalmas, pocsék kedélyállapotot is el kell viselnünk.

Az elmúlt hetet elég rosszul viseltem. Több okból sem voltam a toppon. Rob este kezdte a forgatást. Így egyedül kellett átvészelnem az éjszakákat. Arról nem beszélve, hogy reggel előbb hagytam el a lakást, minthogy Rob hazaért volna. Vagy éppen aludt, mikor mennem kellett. Ráadásul az étterembe az utolsó két munkanapomon folyamatosan ott lógott egy srác, aki állandóan bámult. Ez még az elején nem is lett volna baj. Viszont odajött hozzám, s fel akart szedni. Nemet mondtam neki. Mégis megpróbálta újra és újra. Már azt találtam mondani, hogy van barátom. Nem hatotta meg. Következő nap is telefonszámért és címért könyörgött, ekkor mondtam, hogy nem örülne a barátom. Hogy nyomatékosabbá tegyem a dolgot, azt is elárultam együtt élünk. Mégsem akart leszállni rólam.

Ma is megjelent a srác. Egy gyenge pillanatomban elég nagy meggondolatlanság hagyta el a szám, hogy hagyjon békén: férjnél vagyok. Még az volt a szerencse, hogy ma fél műszakom volt. Dühtől fortyogva vágtattam be a lakásba. Egy gyönyörű, álmos szempárral találtam szembe magam. Nem tudtam, hogy Rob is előbb végez.

- Szia Kicsim!... Nem is láttalak egész héten… Mi a baj, miért vagy ilyen dühös, Kicsim?... – egy-egy ásítás közepette mondta végig. Közelebb jött hozzám s kitárta a karjait.

- Szia! – adtam két puszit, s megöleltem. Jaj, azok a biztonságot nyújtó karok körém fonódtak. – Nem akartalak felébreszteni. Ne haragudj!

- Nem, már ébren voltam. Kávéért és cigiért indultam. Mi a baj, Kicsim? – húzott maga után a konyhába. Két bögrébe töltött kávét.

- Csak nem volt jó hetem. – sóhajtottam.

- Mesélj, Kicsim! – átadta az egyik bögrét. Kimentünk szokás szerint az erkélyre. Szabad kezével megfogta a derekam, s az ölébe húzott. Most először tett így. Viszont mégsem gyújtott rá. Az érzés, melyet közelsége jelentett leírhatatlan. A béke oázisát sikerült biztosítania csak annyival, hogy megölelt. Megsimogatta a hátam, puszit nyomott a homlokomra.

- Egy srác folyamatosan próbálkozott. Nem értett a szóból. Többször bejött az étterembe. Aztán mondtam, valami hülyeséget… - belekortyoltam a kávémba.

- Ki vele, nem lehet olyan rossz! – fogkrém-reklámot megszégyenítő mosolyt villantott.

- Nem tudtam, mit kitalálni, így azt mondtam, barátom van… De megint próbálkozott a srác… Végül azt mondtam, férjnél vagyok… - Rob rám nézett. Csillogtak a szemei, de nem válaszolt rögtön.

- Nos, mit szólnál, ha tennénk az ügy érdekében? – na erre nem számítottam.

- Ezt… ezt… nem értem… - dadogtam a meglepetéstől.

- Mit szólnál kezdésnek egy vacsorához? Azt hiszem, valamit meg kellene beszélnünk… - a fogaskerekeim egyből kattogni kezdtek, mi sülhet ebből ki?

- A vacsi jól hangzik. Tetszik. De mit kell megbeszélnünk? Talán útba vagyok, vagy jobb lenne, ha mennék… Csak egy szavadba kerül és megyek… - pánikba estem.

- Kicsim, nyugodj meg! – szorosan magához húzott. – Meg se forduljon a fejedbe ilyesmi. Fontos vagy nekem. Már régen nem úgy tekintek rád, mint egy lakótársra. Többet érzek irántad…

Idáig soha nem beszéltünk érzelmekről. Az agyamban rövidzárlat keletkezett. Beletelt néhány pillanatba, hogy a szavak jelentését megértsem. Meghatódtam a szavaitól. Fontos nekem, be kell végre látnom, hogy több van kettőnk között szimpla barátságnál. Már régen átléptük a barátság szabta kereteket. Csak eddig nem voltam hajlandó ezt elismerni vagy észrevenni.

Nem mondtam semmit, inkább megmutattam, mit érzek. Megcsókoltam. Ez volt az első csókunk. Gyengéd, lágy. Lassan ízleltük egymást. Először rövidebb, majd egyre hosszabb és szenvedélyesebb csókokat váltottunk. Az eleredő eső űzött bennünket vissza a lakásba. Csak néhány lépést tettünk. Egymáshoz simulva folytattuk a csókcsatát. Levegőt kapkodva váltunk el. Levakarhatatlan vigyorral figyeltük a másikat.

Nehezen, de elszakadtunk egymástól. Gyorsan átöltöztem, míg Rob a tv-t nézte. Amint meglátott elém szaladt. Megölelt és csókot. Az eszemet sikeresen elvette, azt sem vettem észre, hogy a kanapét heverészve faljuk egymást. Aktuális tevékenységünket a telefoncsörgés zavarta meg. Most rettenetesen haragudtam Samre, aki megzavarta az idillünket.

Rob egy utolsó puszit nyomott a számra, s víg beszélgetésbe kezdett. A konyhába somfordáltam. Elgondolkodtam, ha a srácok átjönnek, akkor az alkoholkészlet vajon elegendő lesz-e. Viszont semmi kedvem nem volt a főzéshez, rendelek pizza-t vagy bármi mást. Észre sem vettem, hogy Rob mögém lépett. Egyik kezével magához ölelt, másikkal a hajamat söpörte félre a nyakamból. Apró, finom puszikkal kényeztette a nyakam. Jóleső bizsergés futott végig a testemen. Szembefordultam vele, s ajkai után kaptam.

- Kicsim, készítenél nekem olyan finom palacsintát? – kérlelt azokkal a nagy boci szemekkel.

- Neked bármit! – mosolyogtam rá, és elkezdtem az alapanyagokat kipakolni. Rob egy lépésnyire a pultnak támaszkodva figyelt.

- Sam hívott. Szeretné, ha elmennénk a koncertjére. És végre be tudom mutatni a legjobb barátom.

- Szeretem Sam zenéjét. – puszit nyomtam a szájára, s kezébe a tálat. – Ugye segítesz nekem? – buzgó bólogatás mellett elkezdte keverni a tésztát.

Ahogy elkezdtem sütni a palacsintákat, a tányéron sehogy sem növekedett a darabszám. Egyetlenem folyamatosan tűntette el a még forró finomságot. Öröm volt nézni, ahogy jóízűen falatozik. Ugyanakkor láttam az „o-t” formáló ajkait minden egyes feldobással megfordított palacsintánál. Ezt még anya tanította, hogy így sokkal gyorsabb és egyszerűbb megforgatni tésztát.

A romeltakarítás evés után persze az én dolgom volt. Rob megint a telefonon lógott. Közben folyamatosan cigizett, így az erkélyen tartózkodott. Abban teljesen biztos voltam, hogy cseppet sem tetszik neki, amit hall. Ingerülten, már-már mérgesen hadonászva magyarázott. Nem volt kedvem tovább várni. A konyhát elhagyva zuhanyozni indultam. Olajszagot teljesen átvettem, meg akartam tőle szabadulni. Már a zuhannyal is végeztem. Rob az erkélyen ücsörgött és még mindig telefonált. Elkezdtem felöltözni. Kedvenc kék farmeremet húztam fel. Már csak valami felsőt kellett volna felvennem, de csengettek. Rob egyik pólója hevert az ágyon, azt kaptam magamra. Mezítláb siettem ajtót nyitni.

- Szia Em! – köszönt elsőnek és lépett be Sam.

- Emília, szia szépségem! – jött Sam mögött Bobby.

- Helló Em! – zárta a sort Marcus.

Mindenki két puszit adott. Mindhárman nevetgélve vonultak be a kanapéra. Sörért indultam, de Rob megelőzött. Kapott egy aprócska puszit a szájára, s visszamentem a hálóba öltözni. Nehezen, de megtaláltam a piros „Bite me” feliratú pólóm. Belebújtam a fekete magas sarkú cipőmbe, mikor meghallottam Rob édes hangját.

- Kicsim, megjött Lizzy!

- Szia Lizzy, hálóban vagyok! – alig mondtam ki, már ott is volt. Hatalmas mosoly terült el az arcán.

- Rob ezért meg fog ölni. – mutatott a pólómra.

- Vállalom a kockázatot. – kaptam fel a bőrdzsekim.

Lizzynek meséltem, hogy összejöttem a kedves öccsével. A beszélgetésünkből fiúk semmit nem hallottak. Egymást ölelgettük, mikor megint csengettek. Mi lányok a hálóból a nappali felé haladtunk. A csengő hangjára Sam egyből felugrott s az ajtóhoz sietett.

- Jó a pólód, Em! – szólt még nekem az ajtó felé menet. Közben Lizzy leült Sam helyére. Mindenki végignézett rajtam és felnevettek.

- Nah! – ennyi hagyta el barátom száját.

- Csak merd azt mondani, hogy nem tetszik! – elég fenyegetően sikerült ezt mondanom. A helyzet kedvéért végigsimítottam az oldalamon, majd csípőre tett kézzel álltam meg.

- Oké! Megadom magam. – emelte fel a kezeit Rob. Erre mindenki röhögésben tört ki, Lizzyvel összekacsintottunk. Sam meg az ismeretlen az ajtóban beszélgettek. – Csak van egy feltételem… - nem tudta befejezni, mert visszaért Sam, de nem egyedül.

- Mondtam Angyalom, hogy megtalállak! Látod, a sors nekem kedvez… - kezdett bele a csajozós dumájába. Míg a kezemért nyúlt, de újra és újra elhúztam tőle.

- Hé haver, Tom, mi is itt vagyunk! – integetett Bobby és Marcus. Könyörgőn néztem Robra, aki egyre sötétedő tekintettel nézett bennünket.

- Jaja, hello mindenki! De láthatjátok, hogy nem ok nélkül nem veletek foglalkozom…

- A helyedben én ezt befejezném, ha nem szeretnél egy-két monoklit… - ejtettem lassan és tagoltan a szavakat, hogy zaklatóm megértse.

- Kicsim! Ti ismeritek egymást? – végre megszólalt Rob, de hangja fagyos, kemény volt. Elindult felénk. Féltékeny. Nagyon féltékeny. Állapítottam meg magamban. Tom is zavartan nézett Robra.

- Ő az az idióta, akiről meséltem. Aki állandóan nyomult. – léptem egyet Rob felé. Szorosan megölelt és puszit nyomott a nyakamra.

- Oké. Szóval haver le lehet szállni a nőmről! – Rob határozott fellépése vonzóbbá tette őt. Megköszörültem a torkom, jelzésnek szántam. Nem tetszett a titulus, amit kaptam. Rob megértette, helyesbített egyből. – Oké, szállj le a barátnőmről! - A többiek felé fordult. – Rátok is vonatkozik. Nem így akartuk bejelenteni, hogy együtt vagyunk. Ez van, emésszétek meg! - Tom nevetni kezdett.

- Aha, értem. Szóval vele csalod a férjed… - nevetett tovább Tom. Rohadt kellemetlenné vált ez az egész helyzet.

- Nem csalok senkit! Nincs férjem, azért mondtam, hogy lekoptassalak. A többi viszont minden igaz volt…

- Várj… te vagy a barátja… és akkor ti együtt éltek… - mutogatott ránk Tom. Végre megszűnt a zavaró magabiztossága.

- Na jó nekem ebből elegem van! Igen Tom értsd már meg, ezek ketten együtt vannak. Em már vagy két hónapja ezzel a marhával él. Nem tudom, mit eszik rajta annyira, de ahogy neked, úgy nekünk sem sikerült változtatni a véleményén… Rob szavait idézve, emészd meg végre! – most írtó hálás voltam Samnek. Megöleltem, elsuttogtam neki egy köszönömöt s puszit is kapott.

- Ezért még számolunk. Te már csak az enyém vagy! Nem engedlek másnak! – duruzsolta Rob a fülembe.

Ahhoz képest, hogyan indult Tommal az ismertségünk, kellemeset csalódtam benne. Vicces figura, egy nagyra nőtt gyerek. Miután tisztáztuk a helyzetet, hogy nem neheztelek rá, s ő sem hajt rám, koccintottunk a békére.

A koncert és az után lévő buli bámulatos volt. Felszabadultan szórakozott mindenki. Újabb és újabb köröket rendeltek a srácok. Megpróbált Tom, Marcus, Sam és Bobby is táncolni velem, persze az egész csak arra ment ki, hogy Robot bosszantsák. Bejött nekik. Rob felbőszült oroszlán módjára ugrott, s bilincsként zárultak körém ölelő karjai. Ettől kezdve csak vele táncolhattam, ha a társaságba mentünk vissza az ölébe húzott. Engem sem kellett félteni, mert a tánc közben hatásosan ringattam csípőm. Olykor szánt szándékkal, amit persze véletlennek állítottam be, szorosan hozzádörgölőzve ágyékához folytattam a mozdulataim. Tehetetlenségében felnyögött s a nyakamba borult, csókokkal halmozott. Az ölében való ficánkolásom megtette a hatását.

A lakásig vezető útra nem is emlékszem, mert Rob szenvedélyes csókjaival voltam elfoglalva. Egy édes, önfeledt köd szállt agyamra, mely egy gyönyörű álomba burkolózott. Boldog voltam, teljes. Kívánatos és vonzó nőnek éreztem magam. Olyan személy ölelt, csókolt és kényeztetett, aki rég szunnyadó érzéseket tudott bennem megmozdítani. A gyönyör ismétlődő hullámait alig tudtam elviselni anélkül, hogy nehogy szétrobbanjak, vagy apró darabokra essek szét. A mámor keltette érzésekre vágytam, még, még, minél többet érjek el. Zihálva hanyatlottunk az ágyra. Elértem a tökéletes nyugalmat, biztonságot.

Az álom azonban elillant, mint a kámfor. S helyette szörnyű fejfájást hagyott hátra. Az ablakon beszűrődő fénysugarak bántóan fehéredetek. A fejemben lüktető fájdalom ellenére mosoly terült el arcomon a bennem kavargó sok-sok pozitív érzés hatására. Lassan ültem fel az ágyban. Rob mellettem volt, azonban most nem ölelt át álmában, ahogy máskor szokott.

Óvatos mozdulatokkal másztam ki az ágyból. Fedetlen testemről lehulló takaró erős gondolkodásra késztetett, mi történt múlt éjszaka. Majd végre minden a helyére került, mind az éjszakát, mind az életemet illetően. Rá kellett jönnöm, az álom nem álom volt. Hanem a valóság. Annyira a valóság volt, hogy szinte minden nap megismétlődött. Otthonról való távozásom tette lehetővé, hogy mostanra tartozzam valakihez. Ki merjem mondani újra: szeretlek.