3. fejezet - A könnyebb megoldás

Sziasztok,

el sem hiszem, hogy már a 3. fejezetet közlöm. :) ismételten csak megköszönni tudom a komikat és a pipákat! :)
Előljáróban annyit szeretnék mondani erről a részről, hogy szemszöget váltunk, és talán nem lesz olyan szomorú sem, mint az előzők. Továbbá ez hosszabb is lett. :)

Jó olvasást kívánok Nektek! :)

Puszi,
Zoé

~ Emília ~

Egy évvel ezelőtt…

Remegtem az izgalomtól és a félelemtől. Csak bámultam a monitort. Az olvasatlan levél ikonja csalogatott, de nem volt még elég bátorságom megnézni. Elkeseredetten kerestem a kiutat, de valahogy zsákutcában éreztem magam. A környezetem egyre inkább mélybe rántott, amiről igyekeztem nem tudomást venni. Na meg persze nem sokan tudtak semmiről. Közöttük a családom sem. Családom állandóan a depresszióval nyaggatott, mert azt látták, hogy kedvetlen, fáradt és állandóan rosszkedvű vagyok. Kibírhatatlan. Ők csak ezt látták. A hátterét, az okokat nem.

Őszintén, mindig úgy gondoltam, hogy elég nekik ennyi. Nem győztem ismételgetni, hogy minden rendbe. Bár néha még én sem hittem el ezt. Az igazságot mégsem árultam el körülöttem senkinek. Egyetlen vágyam maradt: csak szabaduljak már innen…

Teljesen véletlenül botlottam bele a hirdetésbe. Már első pillanatban vonzott az állás. Nem sokat töprengtem rajta, s jelentkeztem A munkával kapcsolatban vártam a visszaigazolást. Egy család keres segítséget a házvezetéshez. Bár nem teljesen pontos ez a megfogalmazás. A házimunka – főzés, mosás, takarítás – mellett feladatom lenne még három gyerek kordában tartása. Mindegyik gyerek már iskolás, így a suliba és haza kellene őket elvinni. Segíteni nekik a tanulásban, illetve bármiben. Nem hangzik rosszul. Szállást és ellátást biztosítanak. Szabadnapom is lenne, méghozzá a hétvégén.

Erőt vettem magamon, és kinyitottam a levelet. A következő percben már a szobámban ugráltam örömömben. Nagyon akartam ezt az állást, mégis egy kis időbe beletelt, hogy felfogjam, hogy megkaptam.

„Örömmel értesítjük, hogy megfelelt a munkára! Egy hét múlva kezdhet…”

Megújulva, feltöltődve tekintettem előre. Ahogy közeledett az indulás időpontja úgy lett egyre jobb kedvem. A környezetem többször hangot adott a nemtetszésének a tervemmel kapcsolatban. Meghallgattam őket, de csak ennyit tudtam nekik adni. Felnőtt vagyok, és eldöntöttem, hogy a saját utam járom. Lehet, hogy hibázok. Sőt biztos voltam benne, hogy hibázok, de akkor majd tanulok belőlük. Ezt elmondtam a szüleimnek, akik látszólag beletörődtek. Ők vittek ki a reptérre. Hosszas búcsúzkodás után elengedtek. Felszálltam a gépemre.

Nos zsúfolt volt az az egy hét, de minden kétséget kizáróan megérte. Megérkeztem Londonba. Olyan csodás volt, tátott szájjal bámultam. Minél többet szerettem volna látni, annyi erőt adtak a friss élmények. Egy eléggé megpakolt utazótáskával és a kézi táskámmal huppantam be egy taxiba. Minden porcikám átjárta a pozitív energia. Feldobottnak, felszabadultnak éreztem magam. Hosszú idő után nem kellett aggódnom, hogy elkerüljem a bajt. Egyedül voltam, még sem hatott nyomasztónak. Bátor, erős és független nőként tekintettem magamra. Most először.

A megadott cím egy barátságos kertvárosba irányított. Egy kétemeletes ház előtt álltam. Teljesen átlagos, sőt egyforma házak sorakoztak az utcában. A kisugárzása mégis egyedi volt. Bár lehet, hogy csak magamat áltattam. De akkor és ott úgy éreztem. Megcsodáltam, s nem hittem a szememnek. Összeszedtem magam, az ajtóhoz indultam. Éppen kopogni akartam, mikor kinyílt az ajtó. Egy középkorú nő állt velem szembe. Meglepődött.

- Jó napot! Mrs. McNeel-t keresem. – udvariasan és magabiztosan nyújtottam a kezem.
- Üdvözlöm. Én vagyok, Mrs. McNeel. Miben segíthetek? – közömbösen felelt s kérdezett vissza.
- Örvendek. Én jelentkeztem a munkára… - az elején kezdtem, hogy biztosan ugyanarról a dologról beszéljünk.
- Azt hiszem, itt valami félreértés van. Elutasítottam minden jelentkezőt. – leesett az állam. Ne, csak szórakozik velem.
- Egy hete kaptam meg a munkát… - és előhúztam a levelet a táskámból.
- Igen. – Elolvasta a levelet. – De munka már nem aktuális. Sajnálom, hogy feleslegesen jött.
- Feleslegesen? – most már akkor sem adom fel, meg szerettem volna tudni, miért nem alkalmaz.
- Igen, jelenleg költözünk. New York-ba. Most ha megbocsát, sok dolgom van! Viszontlátásra!

Ezzel becsukta előttem az ajtót. Na ez nem indult túl jól! – mondtam magamnak. Taxi sehol, sem busz. Így gyalog indultam útnak. Az agyam folyamatosan azon kattogott, hogy most mi a fészkes francot kezdjek itt. Eléggé elmerültem a gondolataimba. A járdán sétáltam, s feltűnt egy kávézót hirdető tábla. Ölni tudtam volna egy jó kávéért. Viszont olyan szerencsém volt, hogy megtaláltam az egyetlen tócsát az úton. Lassítás nélkül, a mellettem elhaladó autó végighajtott a vízen. Ezzel teljesen eláztatva engem. Ha csak ennyi lett volna, de nem. Itt még nem volt vége a dolognak, mert bénaságomnak köszönhetően megcsúsztam. Majdnem elestem, de valaki utánam nyúlt és megtartott.

- Köszönöm… - a meglepetés miatt csak dadogni tudtam. Áhítattal néztem a szomorú szemeket, a szája szegletében mégis kedves mosoly bújt meg. Mindössze biccentést kaptam. Elengedett, és ekkor végre megszólalt.
- Hello Rob vagyok! – nyújtotta a kezét. Segített megállni.
- Én meg hajléktalan… - gúnyolódtam saját magamon. Rob viszont elnevette magát.
- Hát… érdekes név egy… egy… lánynak… - nevetett tovább. Hiába nevetett, a szomorú szemei nem változtak.
- Örülök, hogy kettőnk közül valakinek jobb lett a kedve… - sóhajtottam fel, bár nekem megjelent egy halvány mosoly. - Emília vagyok…
- Örvendek. – megigézően figyelte a reakcióm.
- Én is! – apróbb mosolyom nem múlt el.
- Ott lakom szembe… - mutatott Rob a szemközti sorházra. – Meghívhatlak egy kávéra, és a fürdőszobát is használhatod…

Kávé és fürdőszoba… - úgy ejtettem ki ezeket a szavakat, mintha imádság lenne. Vagy legalábbis bűvös szavak. Rob figyelmét a hatalmas sóhajom sem kerülte el. Viszont ő folyamatosan nevetett. Nem tudtam rá haragudni. Szörnyen festhettem.

Elvette a nagyobbik táskám. Vidámságát megőrizve a szembe lévő épületek felé terelt. Nem beszélgettünk. Nem is kellett, szinte szavak nélkül megértettük egymást. Rob egy fél lépéssel előttem haladt, de így alkalmam nyílt jobban megnézni.

Jellegzetes, karakteres arcát finom borosta szegélyezte. Farmert és kapucnis pulcsit viselt. De a fején lévő baseball sapka sehogy sem illett az összképbe. A mozgása minden kétséget kizáróan egyedinek mondható. Sokkal inkább felkeltette az érdeklődésem az, hogy vállait leejtette, ezáltal kissé görnyedve sétált. Olyan benyomásom volt mellette, mintha súlyos terhet cipelne a vállain…

Az ajtó előtt a zsebéből egyetlen mozdulattal kapta elő a kulcsát, s udvariasan tartotta nekem az ajtót. Az épületben nem volt lift csak lépcsők. A harmadik emeleten csak két ajtó volt. A lakás nem volt túl nagy, de annál otthonosabb. Rettentően zavarban voltam. Egész végig valami eldugott hangocska azt üvöltötte, hogy hülyeséget csinálok. A viselkedésem elárult, mivel Rob furcsán nézett rám.
- Nyugi nem foglak megenni. A folyosó végén jobbra van a fürdő. Használd nyugodtan. Addig főzök egy jó erős kávét… - mindezt olyan mosollyal mondta végig, hogy kezdtem jobban érezni magam. Erre csak egy egyszerű bólintással feleltem.

A fürdőbe mentem, még az ajtót is bezártam. Kulcsra. Elszörnyedtem a tükörben látottak alapján. Most ott tartottam, hogy legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben, ahogy kinéztem. Az arcomat az elmosódott smink fedte. A hajam csapzottan, összeragadva simult a fejem tetejére és a nyakamba. A ruhámon a pocsolya mocskos vize foltokat hagyott. A nadrágom egész elviselhető állapodba megúszta. Bár az is átázott egy kicsikét. Kibújtam a vizes rongyokból. Életmentő volt jelen pillanatban a tisztálkodás lehetősége.

Megmosakodtam, megfésülködtem, illetve lecseréltem a szerelésem. Sima farmert és a Kings of Leon-pólóm vettem fel. Majdnem otthon hagytam. Az utolsó pillanatban dobtam a táska tetejére. Milyen szerencse! Mire végeztem, éreztem az üdítő kávé illatát. Bátortalanul hagytam el a menedékem.

- Őket én is szeretem. – jegyezte meg Rob, amint szembetalálkoztunk.
- Oh… - csak ennyire futotta.
- Remélem ízleni fog… limitált a konyhai tudásom… - nevetett kedvesen. Gyorsan belekortyoltam az isteni nedűbe.
- A kávéfőzésből kitűnő vagy… - erre még szívdöglesztő mosolyt küldött felém. Nem hízelgésnek szántam, bár Ő annak vehette. A mosolyból ítélve. Komolyan ölni tudtam volna némi koffeinért.
- Zavar, ha rágyújtok? Kérsz te is? – nyújtotta felém a cigis dobozkát, míg az erkély felé haladtunk.
- Nem, nem élek vele…

Az erkélyen két szék állt. Az egyikre hamutál volt kirakva. A gőzölgő csodámmal a kezembe a korlátnak támaszkodtam, s a kilátást csodáltam. Megbabonázott. Nem voltunk ugyan magasan, de mégis ráláttunk a város egy részletére. Bámészkodás közben sikerült megnyugodnom egy kicsit. Eljutottam odáig, hogy nem éreztem magam feszéjezve Rob társaságában. Egy kis ideig csendben nézelődtem tovább. Majd egy felém irányuló kérdés zökkentett ki.

- Hogy értetted azt, hogy hajléktalan vagy?

Zavartan hajtottam le a fejem. A maradék kávét vizsgáltam meg. Húzni szerettem volna az időt, hogy ne kelljen a múltra gondolni. Elfelejthessek mindent. Ezzel a gyerekes viselkedés tudom, hogy nem segít. Nagyot sóhajtva előadtam egy rövidített változatot a jövetelem céljáról. Láttam Robon, hogy együtt érzően bólogat. Aztán elkezdtünk beszélgetni minden másról. Nagyon sok minden előkerült, s kezdem megkedvelni a megmentőm. A jókedvünket gyomorkorgás zavarta meg.
- Azt hiszem, éhes vagyok. – korgó hangok érkeztek Rob felől.
- Azt nem csodálom. Nézd, mennyi az idő! – mutattam felé az órám.
- Sebaj, én jól éreztem magam.
- Én is…

Valóban jól éreztem magam. Ebbe a kis időben nem kellett azon agyalnom, hogy mászok ki a slamasztikából. Bár azt eldöntöttem korábban, hogy haza nem megyek. Még nem… Ez szép és jó, azonban ott volt a kérdés, hogy akkor mi legyen?

A lakásból telefon csörgés hallatszott. Rob azonnal berohant s felvette, de a kezébe lévő sokadik cigaretta miatt visszajött az erkélyre. Nem szerettem volna zavarni, így felvettem az üres bögréket. A konyha megtalálásához tátogva kértem segítséget. Mire Rob két slukk között és a telefonnal a fülén mutogatva tájolta be nekem a helyes irányt. Az említett helyiséget sikerült kicsit jobban szemügyre vennem. Egy ötlet fogalmazódott meg, készítek valami harapni valót. Olyan köszönetképpen. Kár lenne tagadnom, már én is megéheztem.

Csekély alapanyag állt rendelkezésemre. Abból kellett dolgoznom, amit találtam. Féltem a lebukástól, mivel szerettem volna meglepni Robot. Azonban ő kitartóan telefonált. Néha-néha rápillantottam, elég idegesen hadonászott vagy zavartan a hajába túrt. A telefonálás végeztével rettentő mérgesen törtetett befele, talán a fürdő fele. Ezt onnan tudtam, hogy az erkélyajtó becsapódott, majd a fürdő ajtaja is. Aztán az összetéveszthetetlen vízcsobogást hallottam. Végeztem a rögtönzött vacsi elkészítésével, sőt még meg is terítettem. Rob ekkor került elő. Átöltözött, de a haja még itt-ott vizes volt.
- Sajnálom, hogy csak úgy itt hagytalak… - megdöbbenve nézett körül.
- Ez a legkevesebb, amivel viszonozni tudom, hogy segítettél… Köszönöm. - éreztem, ahogy elpirulok. Gyorsan lesütöttem a szemem, és még a fejem is lehajtottam.
- Igazából én tartozom köszönettel, mert régen éreztem magam ennyire nyugodtnak és felszabadultnak. Te segítettél elfelejteni a világot. – Majd teljesen váratlanul megölelt. Elengedetten és mosolyogva, kíváncsian fogott neki a vacsinak.

Az este további részében először a konyhát rendbe raktuk. Közben folyamatosan nevetgéltünk és beszélgettünk. Aztán egy filmet kezdtünk el nézni, de ettől még álmosabb lettem. Rob felajánlotta a hálót, ágyneműt cserélt, míg én zuhanyozni mentem. A zuhanyzás sem volt egyszerű, mert mázsás súlyokat éreztem magamon. Elbotorkáltam a hálóig. Ahol Rob az ágyon ücsörgött. Felnézett rám, majd jóéjszakát kívánt. Az ajtóból visszafordult csibészes mosolyával. Csak bólintottam, s jó éjt kívántam neki.

A fáradtság ellenére sem tudtam elaludni. Forgolódtam, hánykolódtam az ágyba. Sehogy sem jött az álom a szememre. Olyan rossz érzésem volt, hogy kitúrtam Robot az ágyából. Azon tanakodtam, mit csináljak. Arra eszméltem, hogy kifelé araszolok a hálóból. Az ablakokon beszűrődő fények segítettek tájékozódni.
- Segíthetek? – jött felém egy álmos kérdés. Majd Rob felült a kanapén. Nagyot ásított.
- Lebuktam… - válaszoltam, és hálát adtam a félhomályért, mert totálisan elvörösödtem. – Nem… nem tudtam aludni… - odasétáltam hozzá. A kezéért nyúltam, csendben figyelt. Kézen fogva vezettem a hálóba az ágyig. Ott szembefordultam vele. – Velem aludnál? Nagyon egyedül érzem magam… - minden szót komolyan gondoltam. Mire a végét kiejtettem, az arcomon a könnycseppek versenyeztek.

Rob semmit sem szólt. Egyik tenyerébe temettem az arcom, a másikkal pedig a letörölte a könnyeim. A korábbi határozottságom, magabiztosságom valamikor a nap folyamán észrevétlenül elpárolgott. S most egyedül maradtam. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek. Aki fél a sötétben, aki fél mindentől, de legfőképpen fél a holnaptól. Olyan gyereknek, aki legszívesebben kedvenc kismackóját vagy akár az összes plüssfiguráját szorosan ölelné, csak azért, hogy ne féljen. Hasonlóan elveszett voltam. Megrémített, ahogy a félelem egyre növekedett. Utálom ezt az érzést. Fuldokoltam, ahogy elhatalmasodott rajtam a félelem.

Rob elhelyezkedett az ágyban, szorosan hozzábújtam. Megsimogatta a hátam. Elrebegtem egy köszönömöt, s végre a könnyeim sem folytak tovább. A beálló néma csendben megmentőm egyenletes szívdobogását, illetve szuszogását hallgattam. Az álom még váratott magára, de végül mégis a fáradság diadalmaskodott.

Másnap korán megébredtem. Fél hatot mutatott a telefonom. Hangtalanul szálltam ki az ágyból. A békésen alvó férfit csodáltam, aki semmit sem tud rólam, mégis segített és befogadott. Képtelen voltam visszafeküdni az ágyba, az alvástól szinte irtóztam.

Kiosontan a fürdőbe, rendbe szedtem magam. A táskámból előszedtem a pulcsim, amit ráhúztam az alváshoz használt pólóra és sortra. Már csak egyetlen dolog hiányzott, de az nagyon. A kávé. Rossz szokás, de rengeteg kávét iszom, s ha nem azzal indul a reggel, akkor egész nap elég használhatatlan tudok lenni. Így a nekiálltam kávét főzni s reggelit készítettem.

Miután végeztem mindennel, kiültem az erkélyre. Onnan csodáltam a hajnali fényekben pompázó várost. A gyönyörű látvány ellenére ismét a depresszióm győzedelmeskedett. Elvesztettem az időérzékem és óra sem volt a közelben. Motoszkálást hallottam bentről. Kis idő múlva egy mosolygós hang üdvözölt.

- Jó reggelt! Már azt hittem, hogy álmodtam a tegnapi napot… egyedül ébredtem… Mióta vagy ébren? – egy mosolygós arc nézett rám. Csillogó kék szemek.
- Jó reggelt neked is! Már egy ideje. – lehajtott fejjel folytattam – Az utóbbi időben az is csoda volt, ha egy-két órát végig tudok aludni… - megint zavarban voltam, így másra tereltem a témát – Készítettem reggelit. Van mindenféle finomság, nem tudtam, mit is szoktál enni…
- Köszönöm… Remekül hangzik… - megfogta a kezem, s húzott maga után – Csak nem gondolod, hogy mindent egyedül pusztítok el. Hamarosan mennem kell dolgozni…
- Ilyen korán?
- Igen. Idő kell ahhoz, hogy elkezdődjön a rendes munka…

Reggeli után elviharzott. Semmi dolgom nem volt. Azt sem tudtam, mihez kezdjek, illetve Rob felajánlotta, hogy ameddig szükséges maradjak. Így elkezdtem állást keresni. Semmit sem találtam. Elkeseredve eltakarítottam a reggeli romjait. Elmosogattam. A fürdőben találtam egy csomó szennyest, elindítottam a mosógépet. Míg várakoztam, bevásárló listát készítettem és takarítottam is egy kicsit. Teregetés után átöltöztem, s elindultam bevásárolni. Még ugyan nem tudtam, hogy hol sikerül boltot találnom, de jól esett a séta. Nem messze, következő utcában találtam egy kisboltot, ahol megejthettem a bevásárlást. Ezzel elment a nap egy része. Délután a főzéssel ment el. Már besötétedett, mikor Rob hazaért. Ámulattal és csodálattal nézett körbe. Rá sem ismert a lakására. Tiszta és illatos volt. Muszáj volt elfoglalnom magam valamivel, mert nem akartam agyalni. Ezzel meg hasznosnak érezhettem magam.

A kanapéra kuporodtam le, s rajzfilmet néztem. A döbbenettől leült mellém, megölelt. Valami olyasmit duruzsolt a fülembe, hogy fantasztikus vagy és egy köszönömöt talán. Mikor megemlítettem, hogy csináltam megint vacsorát, két puszit is kaptam. Felpattant, gyorsan zuhanyozott és átöltözött. Győzködött, hogy menjek vele, egyek vele, de egyáltalán nem voltam éhes. Inkább a tv-t néztem. Rob miután befejezte az evést, mellém ült együtt néztük az éppen kezdődő filmet. Nem volt túl izgalmas a film. Láttam a szemem sarkából, hogy Rob figyel. Valamit kérdezni szeretne, de nem mert megszólalni. Aztán mégis kibökte.
- Kérdezhetek valamit? Már reggel óta meg szeretném kérdezni… - meglepődtem. Hirtelen a menekülés jutott eszembe. Rossz előérzet összezsugorította a gyomrom.
- Kérdezz! – a próbáltam nyugodt maradni, már amennyire sikerült.
- Tudtad, ki vagyok? Felismertél az utcán…? Kérlek, légy őszinte! – a hangjából éreztem, hogy ez fontos neki. Bár nem értettem, miért kérdez ilyeneket, ennek hangot is adtam.
- Nem igazán értem, mire gondolsz. De határozattan mondhatom, hogy nem. – remény halvány szikrája csillant meg a szemében.
- Azért kérdezem, mert színész vagyok…
- Nos, hogy megértsd, miért nem vagyok igazán képben, el kell mesélnem valamit. – mással erről soha nem tudtam beszélni. Most minden olyan egyszerűen ment. Magam sem hittem el. Rob felém fordult, én is hasonlóan tettem. Törökülésbe teljes testtel felé fordultam.

– Az egész nálam az egyetem alatt kezdődött… Már az is hatalmas öröm volt, hogy felvettek az áhított szakomra. Tudtam, s nem egy ember mondta, hogy nem lesz könnyű. Mégis mindennél jobban ezt szerettem volna. Így lett. – tartottam egy kisebb szünetet. Rápillantottam Robra, aki bólintott. – Az egyetemen rengeteg új embert ismertem meg, és sok barátot szereztem. Ott ismerkedtem meg Daviddel… Legyen elég annyi, hogy nagyon egymásba bonyolódtunk. Beleszerettem, de összetörte a szívem. Nagyon csúnyán elbánt velem. Ezzel indult el a lavinám. David megcsalt a legjobb barátnőmmel, majd az orrom alá dörgölték, hogy már hónapok óta viszonyuk volt… - Rob ekkor megfogta a kezem – Rémesen éreztem magam. Testileg és lelkileg összetörtem az árulás miatt. Nem csak a barátom miatt, hanem az állítólagos legjobb barátnőm miatt is. Közben az egyetemen is rettentő nehéz időszak következett. A környezetem is állandóan nyaggatott. Nem győztem ismételgetni, hogy minden rendbe. Bár néha még én sem hittem el ezt. Aztán a barátaim is cserbenhagytak. Egyedül maradtam. Teljesen egyedül. Végül csak azért dolgoztam, hogy meglegyen a diplomám. Éjjel-nappal csak ezért küzdöttem. Nem ettem, nem aludtam. Saját magam készítettem ki. A hangulatom, és a lelkiállapotom teljesen oda volt. A szüleimnek lett elegük a helyzetből. Elcibáltak orvoshoz, aki súlyos kimerültséget és depressziót állapított meg. Csakhogy nem voltam hajlandó sem kezelésre járni, sem gyógyszert szedni. Hosszú idő után a diplomám kézbevétele jelentette a megnyugvást. Majd utána megismerkedtem néhány új emberrel. Új társaságban kerültem. Akkor annyira jó érzés volt, hogy tartozom valahova. Kedveltek és szerettek. Most már utólag belátom, hogy rossz társaságba csöppentem. Minden zavaros és kusza lett. Összemosódnak a dolgok. Bulizni jártunk. Féktelen és mértéktelen partikba csöppentem. Új volt, ismeretlen és túlságosan magával ragadott. Próbáltam fenntartani a látszatot, hogy minden rendben van. Azonban én belefáradtam. Elegem lett mindenből és mindenkiből. Kényszert éreztem, hogy lépjek valamerre, mert ha nem teszem meg, akkor félő lett volna… - elcsuklott a hangom. Nem bírtam kimondani. Képtelen voltam befejezni. Így inkább mással folytattam. – Elkeseredetten kerestem a kiutat, de valahogy zsákutcában éreztem magam. Így kerültem ide, és most itt vagyok.
- Sajnálom…
- Ne tedd, már én sem teszem… Csak elfogadom… Csak megszoktam… - lekapcsoltam a tévét.

Észre sem vettem, hogy Rob egész eddig a kezemet fogta. Megpusziltam a kezeit, s magam után húztam a hálóba. Ismét hozzábújva aludtam el. Most a béke és a nyugalom töltötte el minden porcikám. Könnyítettem a terheimen, s vele tényleg biztonságba érzem magam. Aznap éjjel végre jól aludtam…