1. fejezet - A könnyebb megoldás

Sziasztok,

megérkezett: A könnyebb megoldás 1. fejezete. Több hozzáfűzni valóm nincs, mert nem szeretnék semmit sem lelőni.
Továbbra is köszönöm a pipákat és a komikat!

Jó olvasást!

Puszi,
Zoé

1. fejezet

Az autó gyorsan szelte az utat. A férfi ennek ellenére izgatottan mocorgott a hátsó ülésen. Ujjai dobszólót játszottak combján. Másik kezében lévő telefonját nézegette, majd a tájat. S ismét az időt ellenőrizte. Mindeközben a mosoly továbbra sem tűnt el az arcáról. A meglepetés, melyet a lánynak okoz, vidította fel ennyire. Réglátott kedvese emléke még most is elevenen élt benne.


A sofőr a tükörben nézte utasát. Jókedvűen elmormolt olykor az orra alatt egy-egy megjegyzést anyanyelvén, így el tudta kerülni a magyarázkodást. A harmadik személy a sofőr mellett foglalta el a helyét. Ő a pihenést választotta. Kényelmesen helyezkedett el, s inkább a mellettük elsuhanó tájat figyelte. Egyikük sem gondolta, hogy a végzet keserű fordulattal viszonozza látogatásuk…

~~~xxx~~~

~Robert~



A következő munkám kevesebb, mint három hónap múlva esedékes. Visszaindultam Londonba. Azonban az útitervem egy hirtelen ötlettől vezérelve módosítottam. Rettentő erős késztetést éreztem, hogy előtte kis kitérőt tegyek. Végre elég erősnek éreztem magam, hogy újra lássam Őt.

Ha az elmúlt fél évre gondolok az a fájdalom, még mindig fojtogatott. Hiába voltam boldog. Mégis a fájdalom megmérgezi az emlékeket. Tudom, nagyon jól tudom, hogy sosem múlik el teljesen.

Nem voltam egyedül, hogy is lehetnék. Az egész világ figyelt és követett, ennek bizonyítéka a körülöttem kevergő keselyűk. Túlzás lenne azt mondani, hogy megszoktam. Ugyanakkor beláttam, hogy bármilyen ellenállás hiábavaló és értelmetlen. Az életem részét képzi ez az őrült felhajtás. A munkám velejárója. A munkám, melyet imádok és gyűlölök is egyben. Felfoghatatlan, olyan gyorsan kerültem a középpontba.

Gondolataim össze-vissza cikáztak. Mire végre túlestem a szükséges procedúrákon, és elfoglalhattam a helyem a gépen. Egy hosszú repülőút következett. Dean, hű testőröm és barátom, még mindig bosszús volt. Jelen esetben mégsem törődtem rosszalló pillantásaival. Előszedtem a lejátszóm, beállítottam a zenét és lehunytam a szemem. Álomba merültem.

Ő róla álmodtam. Megjelent előttem az első találkozásunk pillanata. A melegség töltötte el a lelkem a kellemes emlékek hatására. Felötlött bennem az első csókunk, az első közös éjszakánk, aztán a következők. A boldogság azonban elmúlt, helyette az aggodalom, a fájdalom és a rossz hírek kúsztak szemem elé. Menekülni próbáltam, elhessegetni, de a végső döfést a három hónappal ezelőtti búcsúnk adta.

Az álom kusza volt. Néha emlékek, néha csak képek voltak. Legutoljára egy meggyötört, megtört női testet láttam sápadtan. Halálra rémültem tőle, mivel túlzottan ismerős volt. Felriadtam.

Idegesen néztem körül. Az utasok nagy része még aludt, akik ébren maradtak újságolvasással, zenehallgatással vagy bármi mással foglalkoztak. Szerencsére velem nem. Megnyugodtam. A mosoly, pedig akkor következett, mikor bejelentették a leszállást. Minden a legnagyobb rendben zajlott le. Csak kevesen tudták, hogy London előtt kitérőt teszek. Sem fotósok, sem rajongók nem vártak rám. Megérkeztem: Budapest, Magyarország.

Felpörögve indultam a kocsinkhoz. A bemutatkozás után a sofőrünk, András, legnagyobb együttműködéséről biztosított. Izgatottan mocorogtam a hátsó ülésen. Az autóutat sokkal hosszabbnak éreztem, mint a repülést. Közben hálát adtam az égnek, hogy nem tűnt el a papír a címmel. A telefonra nem is gondoltam, a meglepetés volt a célom.

50 perccel később beértünk a városba, mely a sebességhatárok maximális kihasználása tett lehetővé. Teljesen meglepődtem. Gyönyörű házak, főleg családi házak, rengeteg virág tarkította a környezetet. Jókedvű emberek sétáltak az utcákon, de tömegnek akkor sem mondanám. A csodálkozásba még a szám is elfelejtettem becsukni. Vicces látványt nyújthattam. Kikerekedett szemekkel próbáltam mindent memorizálni, magamba szívni. Éppen csak megállt az autónk egy kapu előtt, de én már kipattantam. A kapuhoz igyekeztem, majdnem sikerült összeütköznöm egy fekete ruhás nővel.

- Hello! Rob vagyok! Emília itt lakik? – kérdeztem hatalmas mosollyal. A nő rám emelte tekintetét, s szemeit és arcát könny áztatta a kérdésem hallatán. Értetlenül tekintett rám.
- Hello! Az édesanyja vagyok, Olga. – kezet ráztunk – Emília… - nehezen megszólalt ismét – már nem lakik itt…
- Elköltözött… Hova? Mikor? Meg tudná adni az új címét? – zúdítottam rá a kérdéseim. Bepánikoltam.
- Ezek szerint nem tudod. Emília meghalt… Három nappal ezelőtt volt a temetés. - suttogta elhaló hangon.

Megtántorodtam a hallottaktól. Meghalt. Meghalt. Meghalt – ismételgette a hang a fejemben, de sehogy sem tudtam elhinni. Már az én szemem is elhomályosult.
- Honnan ismered a lányom? – jött egy kijózanító kérdés.
- Londonban találkoztunk. Barátok lettünk. Három hónappal ezelőtt együtt hagytuk el Londont. Ő hazajött, míg én munkám miatt L. A-be utaztam. Meglepetésnek szántam a látogatásom. – Olga megértően elmosolyodott, de ez egy-két másodpercnél tovább nem tartott.
- Gyertek beljebb, beszélgessünk odabent! – suta bólintással fogadtam el a meghívást. Bíztam benne, hogy kapok némi magyarázatot.


A ház gyönyörű volt, de hiányzott belőle az élet. Olga a nappaliba terelt, feszéjezve éreztem magam. Lehajtott fejjel ültem le, mintha csak az ítéletemre várnék. Mozgást hallottam, lassan felemeltem a fejem – bár ne tettem volna – szembetaláltam magam megannyi mosolygós, vidám képpel Emről. A lábaim maguktól kezdtek el működni, közelebb léptem a fotókhoz. Kiskori, majd iskolás képek sorakoztak fel. Végül egy különösen vidám kép akadt a kezembe. A kép egyszerű, de mégis rengeteg érzést sugárzott.

- Ez az utolsó kép, ami róla készült. – lepett meg Olga. Inkább büszkeség csengett a hangjában a fájdalom mellett.
- Hogy hogy? – jött a nem éppen értelmes kérdés. Már kimondtam, mire jobban megnéztem volna a képet. Egy „Diploma” feliratú dolgot szorongatott. – Diplomája?
- Igen, ez a diplomája átvétele után készült… - eközben helyet foglaltunk. Olga megkínált kávéval és beszélgettünk. Nem jutottam előbbre. Em semmit nem mondott el a Londonban töltött hat hónapjáról. Tudtam, nagyon jól tudtam, hogy az tette tönkre…
- Sajnálom… - ennyit bírtam kinyögni, és belesüppedtem a mélységes bűntudatba, önutálatba.
- Tudom, hogy voltak gondjai… láttam, hogy szenvedett, de miért nem kért segítséget? Miért nem hagyta, hogy segítsünk? Miért nem mondott semmit? Mi történt azon az átkozott helyen? – teljesen kifordulva önmagából, mélységes kíntól zokogott az édesanyja. Megöleltem, ennél több fájdalmat már nem tud elviselni. A történtek már a múlt, melyeket én sosem feledek.
- Emília hagyott egy levelet… - Olga lassan megtörölte a szemeit. Megfagytam, ahogy a szavak értelmet nyertek. Egy levelet. – nem tudtam, hogy pontosan kinek szánta… csak annyi volt ráírva: „Robert P. – London” Nekem ez nem sok mindent jelentett…
- Levelet? Nekem? – hitetlenkedve ismételgettem. Megkaptam a borítékot. Remegő kézzel bontottam ki. Elképzelésem sem volt, mire számítsak. Megdöbbentem. Egy kép volt rólunk. Boldogan mosolyogtunk mindketten, míg ölelkezünk. A hátoldalára csak annyi volt ráírva: I'm Yours. A fehér papíron fekete betűk sorakoztak.



„Drága Rob,

csak remélni mertem, hogy egyszer ez a levél a Te kezedbe landol. Tudd, hogy semmiért sem hibáztatlak! Nem te vagy a hibás! Ne legyen bűntudatod! Higgy nekem, és kérlek, élj boldog és teljes életet olyan személlyel, aki boldoggá tehet. Aki meg tud adni neked mindent, amit csak megérdemelsz…
A sors akarta, hogy mindez megtörténjen. Neked köszönhetően megtudtam, mi is a boldogság, de utolért a megsemmisülés.
Most én döntöttem. Döntöttem és a könnyebb megoldást választottam. Én voltam, csak is én… már nem bírtam tovább. Mindent, amit vagy akit egy kicsit is szeretek elhagy, eltűnik, vagy tönkremegy. Nem akarom ezt tovább. Szégyen, a legnagyobb szégyen, hogy feladom. Nem vagyok az a típus, aki csak úgy feladja a nehezen megoldható dolgokat, de most mégis elérkezett, itt az idő.
Soha sem voltam szerencsés, de azon a napom mégis történt egy csoda. Megismertelek. Álmodni sem mertem erről, de megtörtént. Olyan vidámságot hoztál az életembe, amely előtte mindig is hiányzott. Rád találtam, aki a barátom lett. Majd életem legfontosabb személyévé vált. Legboldogabb nővé tettél. Ezt még viszonozni sem tudtam. Azt az angyalt is elvesztettem, akivel mégis viszonozni tudtam volna azt a sok jót. Elvesztésével az én lelkem is örökre odaveszett…
Kérlek, bocsáss meg nekem… Esedezem a bocsánatodért!
Légy olyan boldog, amilyen boldogságot én soha sem tudtam volna neked adni. Én már teljes leszek, mikor ezeket a sorokat olvasod. Kacagva ölelem a mi kis angyalunkat, ezentúl már ketten vigyázzuk utad…
Az utolsó kívánságom feléd: a Londonban történtek maradjanak Londonban. Kérlek, a családom ne tudjon meg semmit!!!
Nagyon szeretlek!
Örökké!


Csókol
Emília”



Már nem tudtam elolvasni a végét, mivel elhomályosult a szemem. Pislogni próbáltam, de nem segített. Az arcomon valami hideg futott végig. Reflexből odanyúltam. Megértettem, a könnyeim áztatták az arcom. Elsőre fel sem fogtam, hogy ez a búcsúlevele. Még egyszer végig kellett futnom a sorokon, mire felfogtam mi áll a levélben. Hogy lehetnék boldog, hisz elvesztettem őt. Végleg elvesztettem. Olga figyelt, így még utoljára megöleltem. Aztán elbúcsúztam tőle.

Dean ellenkezett, de hajthatatlan voltam, a temetőbe akartam menni. A sír még teljesen friss volt. A virágok, a koszorúk épek és szépek voltak. Mégis Emília ennél sokkal szebbeket érdemelt volna. András és Dean a kocsinál maradtak. Így nem kellett végignézniük, ahogy hangos zokogásba zuhantam a földre. Nem éreztem az idő múlását. Két erős kar ragadott meg. Talpra állítottak, s a kocsiig vezettek. Most tényleg üres, érzéketlen voltam… Elvesztem a fájdalomban, a magányban…