12. fejezet - A könnyebb megoldás

Sziasztok,

talán megoldódott, és most már minden oké. :) Nagyon köszönöm a pipákat! :)

Hanna: remélem nem okozok csalódást!

Jó olvasást!

Puszi,
Zoé

~ Robert ~

Távolodó alakot néztem, míg a bejárat el nem nyelte. „Nem önszántamból hagytam hátra mindent” – ez meg mit jelent? Akkor miért? Miért? Már nem értettem semmit. S gondolkozni is képtelen voltam.

Két felem ádáz harcot vívott bennem. Egyrészről nem törődtem volna semmivel, sem a magyarázatokkal, sem az okokkal, csak azzal az egy dologgal, hogy visszakaphatom, vagy visszakaptam életem elveszettnek hitt értelmét. A szerelmem, aki megajándékozott egy kisfiúval. Oh, Istenem! Van egy kisfiam. Felerősödött a szerelmem. Másik felem, mely józanul igyekezett gondolkodni, elvetett minden érzelgősséget. A düh, a csalódottság és a sértettség miatt igenis válaszokat várt. Szeretett, vagy szeretett-e egyáltalán, ha elárult? Elhagyott. Eltitkolt egy gyereket. A saját fiamtól fosztott meg. S pont emiatt a szerelem átcsapott gyűlöletbe. Tudta, mennyire fontos nekem, mennyire szeretnék családot, gyereket. Mégis képes volt még ezt is elvenni tőlem. Egyszerre szerettem és gyűlöltem. A két legerősebb érzés, melyet egyetlen hajszál választ el egymástól. Szeressem vagy gyűlöljem?

A fejem hasogatni kezdett. Dean kérdőn nézett rám. Most nagyon hálás voltam, hogy nem kérdezett semmit, pedig nagyon akart volna. Beszálltam a kocsiba. Elhelyezkedtem az ülésen, lehunytam a szeme. Végigpörgött előttem minden. A fiam. Van egy fiam. – ismételtem meg magamban. Dean mégsem bírta ki.

- Főnök, minden oké? – nézett a visszapillantó tükörbe. – Főnök!

- Nem, nem tudom… Még magam sem tudom… - sóhajtottam. Nem figyeltem az utat, a gondolataim teljesen lefoglaltak. Viszont a hangzavarra egyből kipattantak a szemeim. Ilyen nincs!

A szálloda előtt ráadásul visítozó rajongókba botlottunk. Ez sem tett jó a jelenlegi lelki állapotomnak. A szobámba úgy robbantam be. Semmi alkohol nem volt az egész lakosztályban. Várnom kellett, míg a szobapincér felhozza a rendelésem. Addig a cigi mellett döntöttem. Sorra füstöltem el egy egész dobozt mire kopogtattak az ajtón. Átvettem az üvegeket, s gondolkodás nélkül húztam meg az első kezem ügyébe kerülőt. Nem tartott sokáig. A hatása is elég hamar jelentkezett. A jótékony sötétség felé haladtam. Végre az agyam kellőképpen zsibbadt volt, hogy ne tudjon gondolkozni. Furcsa álomba csöppentem. Fájóan valóságos volt az egész. Felriadtam, a szobában sötét volt. Ash nem jött vissza. Ettől még rosszabb érzésem támadt. Elvánszorogtam az ágyig, s kiterültem rajta.

Ash mikor, hogy és honnan tudott Emilíáról? Mikor találkoztak? Miért nem mondta el? - Vele kapcsolatban is számtalan kérdésem volt. Haragudtam rá, mert megbíztam benne. Vártam, hogy jöjjön és beszélhessünk, de nem jött. Em-mel még van mit tisztázunk, de össze kell szednem magam a nagy beszélgetés előtt. Tiszta fejjel szeretnék gondolkozni, s nem dühből, haragból cselekedni. Éppen elég nehéz volt elviselnem, ahogy a fiam megijedt tőlem. Láttam, ahogy Ash karjában egyre jobban és jobban sírásra görbül a szája, a tengerkék szemeiben könnyek gyűlnek, pedig még csak meg sem szólaltam. De sehogy sem sikerült túllépnem a haragomon. A hotelszobámba töltöttem az időm, mind a három napot. A forgatásnak szerencsére vége lett, a szinkron miatt kell még bemennem a stúdióba, de az majd csak később lesz. Addig kaptunk egy kis pihenőt. Rám fért. Rohadtul lemerített a munka meg ez az egész helyzet.

A nyitva hagyott erkélyajtó meleg szellőnek adott szabad bejárást a szobába. A napsugarak sem a reggelt idézték, sőt inkább délelőtt lehetett. Kinyitottam a szemem, de sehogy sem akartam felkelni. Ismételten minden gondolatom Emília, a fiam és Ash körül forogtak. Aztán villámcsapásként ért a felismerés. A lift. Ott láttam először egykori kedvesem új külsővel. Erősen kellett koncentrálnom, hogy minden szóra emlékezzek. Mégis a mérhetetlen fájdalom vette körül. „Nem önszántamból hagytam hátra mindent” – jutott eszembe. A következő lépésen töprengtem, mikor dörömböltek az ajtómon. De türelmetlen valaki, pedig én nem rendeltem semmit. Akkor ki lehet? Útközben felkaptam egy pólót.

- Igen? – téptem fel az ajtót. Nem a legjobb modoromat hoztam.

- Oh, csak nem felébresztettem az urat? – három férfivel találtam szembe magam. A gyenge cinizmusára jelenleg egy cseppet sem voltam vevő.

- Már megbocsásson, de mit parancsol? – nehezen, de igyekeztem uralkodni indulataimon. Magamba elnyomtam a káromkodást, amit hozzá biggyesztettem volna.

- Jobb lenne, ha bent folytatnánk… - gonoszul vigyorgott. Eddig csak ő beszélt. Be akartam csapni az ajtót, de megakadályoztak. Vesztemre a másik kettő pasas közelebb jött és laza mozdulattal a bőrdzsekit megemelve a felvillanó fegyverrel térítettek jobb belátásra. Őket felismertem. Kitártam az ajtót, s bemasíroztak.

- Remek kis lakosztály! De nem ezért jöttem. Damon vagyok. Az embereimhez pedig volt már szerencséje… Harris és Roth… - furcsa érzésem volt ezzel az ürgével kapcsolatban. Rossz előérzet talán?

- Nyomozók? – sürgetően vágtam közbe türelmetlenül. Meguntam, hogy azt sem tudom, miért vannak itt és mit akarnak.

- Nem éppen… - nevetett fel ördögien Damon. – Ezek szerint nem tudja, ki vagyok.

- Nem. De nem is érdekel. Most pedig távozzanak! – idegeim pattanásig feszültek.

- Fogd be a szád, ülj le! Ne kelljen a fiúk segítsége! – Damon parancsolgatása közben egyet taszított rajtam. Nem számítottam rá, így elég könnyen a kanapéra sikerült terítenie. Míg rendesen felültem, addig az egyik fotelt nevezte ki trónjának. Helyet foglalt. – Nem te érdekelsz. A brit segged biztonságban van, míg azt teszed, amit mondok…

- Már miért tenném? – kissé meglepődve, de semmit sem vesztve a dühömből kérdeztem vissza.

- Mert a kis barátnőd élete a tét… - pofon vágott a kijelentés. Barátnő? Kire gondolnak? Hát persze. Csaptam képzeletben a homlokomra, ők Ashre gondolnak. Ő volt velem, és elég félreérthető helyzetben.

- Ashley… - nyögtem ki, mire Damon vadul vigyorogva bólogatni kezdett. Az ajtónál zörgést hallottam. A legrosszabb sejtelmem kezdett beigazolódni. Az említett megjelenik. A legrosszabb, hogy nem egyedül volt. Mindenki az ajtó felé kapta a fejét. Nem bírtam ülve maradni. S meghallottam Ash hangját. Nem! - magamban pedig ordítottam.

- Keressük meg, hol a papa! Ugye ügyes leszel? Megmutatjuk apunak, mit tanultunk? – gügyögött a karján ülő kisfiamnak. Egész eddig vártam Ash-re, hiába. Bezzeg most megjött, mikor ezek a férgek itt dekkolnak.

- Apaapaa… paapaa… - valami ilyesmit motyogott a kicsi Ashnek. Mégis számomra ez volt a legcsodásabb pillanat a világon.

- Ash… - öleltem meg őket. Közben megsúgtam, hogy baj van. Ash aprót bólintott, s puszit nyomott a számra. Teljesen biztossá vált, ő tud mindent.

- Apaapaa… paapaa… - a kicsi ismét, most már hangosabban beszélt. Reméltem, hogy nem csak véletlenül mondogatja ezt, vagy hogy még csak ezt tudja mondani a kicsi fiam.

- Meg szerettelek volna lepni. – mosolygott Ash. – Oh, de nem vagyunk egyedül. Jó napot uraim!

- Sikerült is! Miért ilyen későn jöttél? – kérdeztem vissza figyelmen kívül hagyva a megjegyzését. Hangomra Robbie felém kapta a fejét. Csillogó szemeivel nem bírtam betelni és egyre inkább felém nyújtózkodott. Csodálattal tekintettem az ismeretlen ismerősre. A picúr addig nyújtózkodott, hogy átvettem. Nem sok tapasztalatom volt még babákkal. Csak annyi, amit egy forgatás során tanítottak nekem. A kicsi fejecskéjére figyeljek és hogyan fogjam meg, nehogy leejtsem. Megnyugtató volt a kezemben tartani. Melegség öntöttel el a szívem. A biztonság kedvéért leültem a kanapéra, és Asht is szorosan magam mellé húztam. – Itt van apa. Hiányoztam? – játszottam a fiammal. Mintha megértette volna, egyből az arcomat tapogatta és simogatta.

- Azt hiszem, módosítanom kell az elképzeléseim… - dünnyögött Damon minket figyelve. – Ezek szerint semmi közöd nincs ehhez a nőhöz… – tolta elém Em fényképét. Gyors pillantást vettem a képre, s nemet intettem.

- Főnök, mi is ezt mondtuk! Láthatja, hogy igazunk volt. Ez a csaj volt akkor is itt… - most először szólaltak meg az álnyomozók.

- Hé, több tiszteletet. Az ő neve Ashley. – nem hagytam szó nélkül. A kirohanásom keltette meglepetés nem sokáig tartott, mivel a következő pillanatban az én állam koppan egy hatalmasat. Ash felpattant mellőlem és haragosan vágta hozzám szavait.

- Azt mondtad, hogy vége! Azt mondtad, már nem áll többé közénk! – Ash dühtől izzó szemei néztek rám. Ismertem már őt régóta. Tudtam, hogy valami miatt tényleg mérges. Az összefüggést mégsem leltem meg. – Hogy tehetted ezt! Miért csaltál meg? Ezek után hogyan bízzak meg benned? Te utolsó szemét! - Tökéletesen alakította a megcsalt nőt. Kikapta a kezemből Robbiet, s hatalmas ajtócsapkodással bevonult a hálóba. Még hallottam, ahogy kattant a zár.

- Ash, kicsim! Ash! – siettem utána. Nem nyitotta ki az ajtót, viszont halk motyogást hallottam.

- Nocsak, nocsak. Az asszonyka mégis tudott a viszonyáról? – Damon elégedettem dőlt hátra.

- Mégis mi a fészkes fenét akar tőlem? – félretettem minden udvariasságot. Folytattam volna még, de közbeszólt.

- Most már semmit. Most tisztáztad magad… ezzel a kis közjátékkal… Menjünk fiúk! De ha átversz, az Isten sem ment meg tőlem! – végre távoztak a vendégeink. - Máshogy kell előkerítenünk azt a ribancsot, meg azt a férget… - amint meghallottam az utolsó mondatot, megállt bennem az ütő.

A távozók után hangosan becsaptam az ajtót. Megremegett a fal. Azt is megkockáztattam volna, hogy a vakolat is lepergett. A dühöm mérhetetlen erővel dolgozott, s levezetésként az egyik falba öklöztem. A pillanatnyi fájdalom hatott, de más sokkal inkább elterelte figyelmem. Egy éles hang visított. Susogó hang nyugtatgatta, de hasztalannak bizonyult a próbálkozás. Robbie.

Kivágódott a háló ajtaja. Ash jelent meg kezében a síró hang forrásával. Elszégyelltem magam, hogy ennyire figyelmetlen voltam. Két lépéssel átszeltem az egész szobát folyamatosan a bocsánat szócskát ismételve. A piciny fiúcska felfigyelt a hangomra, hüppögött még egy párat. Robbie egyből nyújtózkodni kezdett. A könnyei elapadtak, s immár mosollyal húzta hajam, tapicskolt az arcomon. Ahogy a kicsi a kezembe került úgy nyugodtam meg én és ő is. Arról nem beszélve, hogy az összes haragom elszállt.

- Beszélhetünk? – fordultam Ash-hez, aki meghatódva csodált minket.

- Igen, itt az ideje… - Ash az egyik fotel felé indult meg. Robbie másként döntött. Mocorgott a karomba, letettem a földre. Egyből mászni kezdett. Közben természetesen számomra érthetetlen nyelven beszélt. Öröm volt rá nézni. Végül én is inkább a földre ültem le, s Ash is mellém telepedett. Így játszottunk tovább kisfiammal.

- Hol jártál? Merre voltál? Mi történt? És ő hogy kerül ide? – milliónyi kérdést tudtam volna feltenni.

- Miután elrohantál, és Emília visszajött hozzánk, totál ki volt borulva. Zokogott, alig tudtuk megnyugtatni. Valami olyasmit motyogott, hogy most már teljesen elveszített téged… - Ashley szavai megmagyarázhatatlan érzést keltettek bennem. A szívem hatalmasat dobbant.

- Mégis mit várt tőlem ennyi idő után? – szimplán a keserűség mondatta velem. - Te honnan ismered? Hol találkoztatok és miért nem mondtad el?

- Tudom, haragszol és rohadtul mérges vagy mindenkire. Csakhogy sokkal rosszabb a helyzet, mint azt te gondolod… Ezt az egészet Emíliának kell elmondania… Én csak annyit árulhatok el, hogy sokat beszélgettem Emmel a múltjáról, és neked is érdemes lesz végighallgatnod, mit miért tett…

- Rendben, de mi történt? Hogy kerül ide Robbie? – most mondtam ki először a nevét, aki persze egyből rám nézett. Felém mászott. Kitártam karom, amit még hangosabb kiáltásokkal díjazott. Lassan dőltem hátra, aminek az lett az eredménye, hogy felmászott mellkasomra. Kényelmesen helyet foglalt.

- Adam és Chris hazavitte Emíliát Robbie-val. Én Alexnél töltöttem az elmúlt két éjszakát. Viszont Em reggel nem vette fel egyik telefont sem, és a fiúkat sem értük el. Alex aggódott, odamentünk. Jókor értünk oda, Matilda rosszul lett. Ő a házvezetőnő, dadus, és a ház szíve-lelke. Be kellett vinni a kórházba. Emília viszont nem akarta egyedül hagyni. A fiúk is vele mentek. Én ajánlkoztam, hogy vigyázok Robbie-ra… Eléggé féltek, hogy… - Ash elhallgatott, töprengett egy pillanatot. – Szóval idejöttünk. Egy kis időt együtt tölthetsz a fiaddal úgy, hogy nem szednek szét a fotósok vagy rajongók…

- Köszönöm! Egy istennő vagy! - bókoltam szeretett kishúgomnak.

- Tudom, de sosem unom meg…

Nevetgéltünk és vidáman játszottunk. Ash hirtelen pattant fel. Csak annyit láttam, hogy a kezében a mobilja van. Bevonult a hálóba. Már kezdtem aggódni, hogy mi történhetett. Vagy egy órán keresztül beszélt valakivel. Rejtélyesen, sejtelmesen csillogott a szeme, mikor visszajött hozzánk. Kezdtem tőle megijedni. Megállt előttem, tetőtől talpig végigmért. Hümmögött, majd közölte velem, hogy hozzam rendbe magam. Majd kijelentette, hogy a fürdőbe készített ruhát vegyem fel. Ellenkezni szerettem volna, de Robbie-t a karjába vette, s a fürdőbe paterolt. Nem tehettem más, engedelmeskedtem a kérésének vagy inkább a követelésének.

Tisztán és makulátlan külsővel jelentem meg. Ismételten végignézett rajtam. Próbáltam faggatni, mik a tervei, de semmi. Egy hátizsákot nyomott a kezembe, és egy másik táskát babacuccokkal. Robbie-t a karjában vitte. A hotel személyzete leplezetlenül bámult minket. Ash csacsogott a kicsinek, aki inkább engem tüntetett ki a figyelmével. Kocsiba szálltunk, s elindultunk egy számomra ismeretlen cél felé...