2. fejezet - A könnyebb megoldás

Sziasztok,

köszönöm a pipákat és a komikat! Alig hittem a szememnek, hogy ennyien pipáltatok. Ügyesek vagytok! Elvileg a komikra válaszoltam :) Minden új olvasót pedig ezúton is köszöntök!

Nem húzom tovább az időt. :) Most pedig következzen, amire váratok: a folytatás. A szemszög nem változik, segít a kép :)

Jó olvasást!

Puszi,

Zoé

~~~xxx~~~

2. fejezet

Sajgó szívvel érkeztem meg Londonba. Dean ragaszkodott hozzá, hogy mellettem maradjon, de egyetlen dolgot szeretettem volna. Egyedül lenni. Átgondolni, megemészteni a történteket. Vagy úgy egyáltalán felfogni, hogy mi a mennydörgős mennykő történt. Azonban ezt nem tudtam. S sejtésem szerint nem fogom már megtudni sem. Rávettem Dean-t, hogy menjen a szállodába, míg én a lakásom céloztam meg.

A megérkezésem után a legfájdalmasabb tettet kellett végrehajtanom. Hosszú percekig csak álltam a nyitott ajtóban. Nem bírtam megmozdulni. Az üres lakás úgy várt rám, ahogy otthagytuk. Tisztán élt bennem az az emlékkép, hogy együtt léptünk ki innen. Csakhogy most egyedül jöttem vissza. Nem pusztán egy szakítás, nem egy elválás akadályozza, hogy újra együtt legyünk itt.

Hatalmas gombóccal a torkomban, s fojtogató hiánnyal küszködve léptem át a küszöböt. Ledobtam a kulcsom a szokásos mozdulattal. A kulcs pedig a másik kulcscsomó mellett landolt. A többi cuccom csak leszórtam a föltre. Majd erőtlenül vonszoltam tovább magam. Elfátyolosodott a látásom s meg kellett kapaszkodnom. A falnak támaszkodtam, nekivetett háttal a földre csúsztam és rázkódni kezdem...

Az idő elszaladt. Eltelt három hónap az életemből, ebből két teljes hónapot töltöttem Londonba. Teljesen eltűntem a világ elől. Felhúztam egy falat magam köré. Szinte mindenkit kizártam a kis világomból.

A családom nagyon aggódott értem. Az állandó letargia, depressziós hangulatom semmit sem változott. Beszélni senkivel sem akartam arról, mi történt velem. Miért vagyok ennyire kikészülve. Minden rá emlékeztetett. Nem múlt a fájdalom, nem múlt a bánat. Nem csillapodott a hiány, a magány.

Szerencsére a haverok visszajöttek Londonba. A következő hónapban jókat dorbézoltunk. A bánatom italba fojtottam. A magányt a vad bulikkal orvosoltam, de mind hiába. A barátaim csak annyit tudtak, hogy szakítottunk Emíliával és ő végleg elköltözött. Az okát senki nem firtatta. Nem beszéltek róla, de tisztában voltak vele, hogy a forgatás előtt nagyon megromlott, tönkrement a kapcsolatunk.

Az állandó bulizást sem nézték jó szemmel a körülöttem lévők, de már jobban hasonlítottan a korábbi énemre. Szépen lassan megtanultam, hogyan rejthetem el a valós érzelmeket. Ez kapóra is jött, hiszen új kórként Londonban is megjelentek a lesifotósok. Ugyanakkor vissza kellett térnem minden baj forrásához: Edward Cullen-hez. Megkezdtük az újabb film felvételeit, de előtte volt egy hónap felkészülési időnk. A hangulatomnak jót tett, hogy fogadott családom körében lehetek. Az már kevésbé volt kedvező, hogy lépten-nyomon összeboronáltak valamelyik kolléganőmmel.

Szerveztek egy össznépi fejtágítást. Ezen a jeles alkalmon ismerhettük meg közelebbről a rendezőt, és a stábhoz csatlakozó új arcokat. Folyamatos olvasópróbák, smink- és ruhapróbák miatt is főhetett a fejem. Edzéseken és kötelező megbeszéléseken kellett részt vennem. A kötelező körök ilyen esetben sokkal rosszabbak. Állandó mosoly, jókedv és kellemes társalgást várnak el tőlünk. Hogyan tudnék ilyen lenni, ha belül még mindig gyászolok.

A hónap végén egy nagyobb szabású partit rendeztek. A forgatás megkezdése, és tudom is én kinek a születésnapjának alkalmából. Mit ünnepeljek? Elvesztettem azt a nőt, akit szeretek. Szeretem Emíliát. De nem csak őt vesztettem el…

Mindenkivel koccintottam, ennek meglett az eredménye. Kissé ittasan kerültem autóba. Nekem ez még nem volt elég, így a hotelszobám készletét sikeresen benyeltem. Volt minden finomság. Whiskey. Vodka. Gin. Tequila. Rum. Mindent meg kellett kóstolnom. A kevésbé ütősebb pia szóba sem kerülhetett. A megfelelő mennyiségű alkoholnak köszönhetően kiütöttem magam. Álom nélkül végigaludtam az éjszakát s a nap egy részét.

Másnap természetesen eszméletlen fejfájással keltem. Még szerencse, hogy szombat van és nem kell dolgoznom. A fájdalom segített emlékezni, hogy élek. Szörnyen, de még élek. Gyógyszer, kávé és cigi után egész nap a tv-t bámultam. Bár hiába kérdezi meg valaki, hogy mit néztem, mert nem tudom, mi ment abban a zajládában. Késő délután vagy estefele – fogalmam sincs, mert elvesztettem az időérzékem – Jack és Kellan toppant be hozzám.
- Hello Öcsi! – veregetett hátba Kell.
- Hé tesó! – üdvözlött Jack is.
- Hello srácok! Mi járatban erre? – nyitottam nagyra az ajtót. A két túlságosan jókedvű srác bevonult. Becsuktam az ajtót, visszavonszoltam a seggem a kanapéra. Ledobtam magam.
- Nem hagyhatunk itt szenvedni, jó kis családi buli lesz, Kell bácsi jóvoltából! – csapta össze kezeit ez a lökött. Sejtettem, hogy valamire készülnek. Jobban belegondoltam, s egészen jó ötletnek tűnt.
- Családi buli? – kérdeztem vissza kissé értetlenül.
- Aha, most min vagy meglepődve? – Jack értetlenül nézett rám. – Kris lelép otthonról, Nikki és Ash valami fotózásról jön. Peter és Elisabeth meg nem is tudom, hogy hol is voltak vagy honnan, de jönnek…
- Ne gondold, hogy a mi kedvenc öcsénk kimarad a mókából? – nevetett Kell és Jack, közben összepacsiztak. Nem sokáig kellett győzködniük, mivel nem marad már mit meginni.

Egy eldugott bárban gyűltünk össze. Mindenki mesélt. Próbáltam követni a beszélgetést, de sehogy sem ment. Elkalandoztak a gondolataim, s lélekben teljesen máshol jártam. A lányok teljesen belemerültek a csacsogásba. A srácok meg egy bigét stíröltek a pult mellett. Mindenki oldottan viselkedett. Senki nem figyelt rám. Így sikerült kihasználnom a kínálkozó lehetőséget. Kisurrantam.

Egy teraszon találtam magam. A csillagos eget bámultam, s közben egyik cigit szívtam a másik után. Az emlékképek betörtek elmémbe, s sehogy sem tudtam szabadulni. Ott zakatoltak, követték egymást. Szívem pedig minden emléknél még fájdalmasabban dobbant, mint azelőtt bármikor. Belemélyedtem a gondolataim kuszaságába, nem érzékeltem a külvilágom. Így azt sem, hogy valaki közeledik felém. A vállamon egy kezet éreztem.
- Rob! Minden rendben? – a kérdéssel egy időben finoman megsimogatta a hátam a hang tulajdonosa. Megfordultam. Fájdalmasan nyögtem egyet, s a fejemet ráztam.
- Semmi sincs rendben… - a halk suttogás, mely elhagyta a torkom, meglepte a velem szembeálló mindig vidám lányt. Egyszerűen kibukott belőlem. Ashley rögtön odalépett hozzám, megölelt. Szorosan megölelt. Ez a feltétel nélküli szeretet legyőzött.
- Azt hiszem, jobb lesz, ha megyek…
- Rob várj! Ne menj… Rob… - kiabáltak utánam.

Nem néztem hátra, csak mentem előre. Leintettem egy taxit, és céltalan bolyongásba kezdtem. Némi plusz pénz reményében a sofőr csendben maradt, és vezetett. Az ablakon kifele bámultam. Nem tudtam, hova tartok vagy mit csináljak. Tanácstalan voltam. Mélyeket lélegeztem, hogy részben megnyugodjak, és azért, hogy végre összeszedjem a gondolataim. A telefonon ütemesen rezgett. Sokszor. Ránéztem a kijelzőjére, s a nem fogadott hívások száma rettentő gyors ütemben növekedett. Még szerencse, hogy le volt némítva az a kis vacak.

Az órát néztem, elég késő volt ahhoz, hogy a bárok már vagy még tömve legyenek. Így maradt a hotelszobám. Ott legalább nem lát senki. Nem követnek és nincsenek szemtanúk. A taxit úgy hagytam el, mintha puskából lőttek ki. A recepció felé rohantam a kulcsomért. A lány hatalmas mosolya sem hatott meg. Máskor, más esetben talán rámosolygok, kedvesen váltok vele pár szót. Azonban most nem így történt. Minél előbb fel akartam érni a szobámba. Mellőztem minden kedvességet. A liftek felé robogtam, mikor szembe találtam magam a „családommal”.
- Oh, nincs semmi bajod! – ugrott egyből a nyakamba Ash.
- Egyben vagyok, de megfujtasz. Csak levegőzni voltam.
- Már órák óta hívogatunk. Nagyon aggódott érted mindenki…
- Sajnálom. – lehajtott fejjel motyogtam magam elé.
- Irány felfele! Tartozol némi magyarázattal! – ragadta meg karom a kedvenc kishúgom. A többiek csendben mosolyogták meg az iménti jelenetünket.

Egyértelműen Ashley a legközvetlenebb s mindig képes felvidítani az embert, ha maga alatt van. Végig csicseregte a liftben töltött időt. A szobámba masíroztak a barátaim. Ash minden gond nélkül, mintha csak otthon lenne körülnézett. Nagyot sóhajtva indult a telefon felé. A szobapincérrel hozatott ételt és italt is mindenkinek. Amíg Ashley intézkedett a többiek kényelembe helyezték magukat. Kristen és Nikki az egyik, míg Elisabeth a másik fotelt, Kell, Jack és Peter a kanapét vették birtokba.

Az én szobám volt, de mégsem illettem ide. Az ajtótól néhány lépésre jutottam. Ott álltam mozdulatlanul, s néztem a jókedvű embereket. Körbenéztem a szobán. Csak most tűnt fel, hogy mennyire rendetlen. Jó, sosem volt erősségem a rendrakás, de a jelenlegi állapot mindet visz. Tekintetem megakadt egy, a sarokban álló hangszeren. Állandó útitársam. Minden utamon velem volt. Mégsem játszottam rajta. Rá kellett jönnöm, hogy nagyon hosszú idő óta nem vettem kezembe. Azelőtt gyakran ragadtam meg a gitárom egy nehéz vagy egy unalmas nap után. Csak játszottam, daloltam. Megfeledkezhettem a világról, a munkáról, a problémákról. A zenébe menekültem. Emília halála óta nem játszottam egyetlen akkordot sem. Londonban voltunk klubokba, de ott az alkoholt részesítettem előnybe.

Kopogtattak, ez zökkentett ki. Ash kecsesen odatáncolt, betessékelte a pincéreket gondosan ügyelve az ellátmányra. Bájosan mosolyogva kísérte őket ki is. Egyhelyben álltam, csak néztem, mi zajlik körülöttem. Az önkéntes háziasszony mindenki kezébe nyomott egy-egy italt, s leült Elisabeth-hez. Kérdőn tekintettek rám barátaim. De nem akaródzott megszólalni.

- Most itt az ideje, hogy elmond, mi történt veled! Tudom, itt mindenki tudja, hogy valami baj van… Ha elmondod, akkor könnyebb lesz… Lehet, hogy még segíteni is tudunk… Mindenki melletted áll… - adta elő monológját kishúgom. A többiek meg kitartóan bólogattak. Éreztem, hogy ha most megszólalok, akkor kitálalok. Elmondom, mi bánt.

- Gyászolok… - sóhajtással mondtam ki végül. Csak remélni tudtam, hogy nem hallották. Tévedtem. A reakciókból ítélve kristálytisztán értették. Meglepődés, döbbenet, aggodalom, féltés. Annyi érzelmet mutattak, ezek tényleg őszinték voltak. Innen már nem volt visszaút. Mesélni kezdtem…

„Ne higgy a meséknek! Minden sztori, amely úgy végződik, hogy "boldogan éltek, amíg meg nem haltak", ökörség. Vidám befejezés nem létezik. Sőt. Befejezés sincs. Az élet megy tovább, két kanyarral arrébb már mindig történik valami új. Legyőzhetsz hatalmas akadályokat, dacolhatsz ezer veszéllyel, farkasszemet nézhetsz a gonosszal, a végén dicsekedhetsz is vele - de az még nem befejezés. Az élet mindig odébb taszigál, megtáncoltat, meggyötör és megtör, új erőpróbát vagy tragédiát lök eléd, nem ereszt addig, amíg csak el nem éred az egyetlen valódi befejezést - a halálodat. Amíg szufla van benned, a történet pereg tovább.” (Darren Shan)

„De a történetek nem érnek véget. Amíg csak élünk, folytatódnak. Az ember egyszerűen kénytelen folytatni a dolgait. Lapoznia kell, új fejezetet nyitni, megtudni, mi minden vár rá legközelebb, és őszintén remélni, hogy bármi is jön, nem lesz túl durva. Még ha odabent, a lelke mélyén tudja is, hogy nagy valószínűséggel az lesz.”
(Darren Shan)