13. fejezet - A könnyebb megoldás

Sziasztok,

nagyon ügyesek voltatok, és köszönöm a sok pipát! :)
komik következzenek először:

Hanna:
mindig öröm olvasni a komijaid. köszönöm a kitartásod. remélhetőleg ismét elnyeri az új fejezet a tetszésed. :)

Ria:
most választ kapsz a kérdésedre :)

Zs.:
köszönöm a komid! jó színészek, és sokat számít, hogy nagyon szoros Ash és Rob kapcsolata :)
(szereplőknél megtalálod Robbie képét, nagyon tündéri kissrác :))

Most pedig következzen a 13. fejezet!
Jó olvasást!

Puszi,
Zoé

~Emília~

Ash és az őrült ötletei. Mosolyogtam, míg készülődtem a fürdőbe. Nem tartottam jó ötletnek, sőt már magam sem tudom, mit reméljek. Tanácstalanul néztem a tükörben lévő nőt. Ismeretlen, idegen volt számomra. Az elmúlt napok kikészítettek. Alig aludtam, mely meg is látszott rajtam. A smink sokat javított a helyzeten, de még messze voltam a régi énemtől. Hiányzott Robbie. Aggódtam érte, s gyötört a bűntudat az apja miatt. Ráadásul még szegény Matilda kórházba került. A hab a tortán, pedig Damon megjelenése lett.

Most már tudom, mit kell tennem. Ezt egyetlen személy unszolásának köszönhetem. Ashley rövid idő alatt a legjobb barátom lett, nélküle nem lenne elég bátorságom megtenni, amire készülök. Mindent meg kell beszélnem Robbal. El kell neki mondanom, miért kellett eltűnnöm. A történtek ismerete szükséges számára, hogy bármi áron megvédje a fiunkat.

Még egy utolsó pillantást vetettem magamra. Nem öltöztem ki, de nem is a leharcolt pólóm vettem fel. Talán tudat alatt bizakodó voltam, hogy jól sikerül az este. Ezzel az estével talán megtesszük az első lépéseket. Talán… túl sok a talán. – kicsit lelombozódtam. Azonban már késő volt, mert meghallottam a garázs ajtajának jellegzetes hangját. Felkaptam a fejem. Megérkeztek.

A ház üres volt. Adam és Chris Matildanál voltak egész nap velem együtt. Este pedig lazítani a clubba mentek. Míg Alex életem sötét foltját próbálta kiiktatni. Kevés sikerrel. Észre sem vettem, leértem az emeletről. Ash táncolt be először kezében az életem egyik szerelmével. Megpuszilgattam Robbie arcát. Szorosan magamhoz öleltem. Ebben a pillanatban senki más nem létezett. Pedig egy igéző szempár nézte végig összes mozdulatom. Jó előjelnek vettem, hogy kidülledt szemekkel nézett rám. Kacér mosolyt villantottam Rob felé. Teljesen zavarba sikerült hoznom. Nos az elmúlt időszak megtanított rá, hogyan legyek magabiztos a végsőkig. Ez egy fontos lecke volt az élettől. Sokszor a magabiztosságom jelentette az egyetlen fegyvert a kilátástalan helyzetekben. Most legbelül mosolyogni tudtam, mert Rob semmit sem változott. Tetszett, hogy sikerült kicsit összezavarnom. Mindezek mellett ujjongtam, hogy itt van.

Első és legfontosabb feladat teljesítését végeztem el, ami Robbie ellátását jelentette. A hosszú nap miatt amint leért kis fejecskéje a párnára, már elaludt. De nem volt szívem rögtön otthagyni. Alvó csodát néztem, de eszembe jutott Rob. Sarkon fordultam, indultam volna kifele. Azonban az említett az ajtókeretnek támaszkodva figyelt bennünket. Szám elé kellett kapni a kezem, vészesen közel volt a meglepetés okozta sikkantás.

Megnyugodtam, amint a kék szemeibe néztem. Pajkos mosoly bujkált ajkán. Csábított. Vonzott magához. Minden mondanivalóm elszállt, csak egyetlen dologra tudtam koncentrálni. Meg is tettem. Megcsókoltam. Váratlan és mámorító érzést régi ismerősként üdvözöltem. Nem lökött el, nem taszított el, éppen ellenkezőleg erősen tartott. Belefeledkeztünk a szenvedélyes csókokba. Erősen fogott, s ajkai egyre követelőzőbbek lettek. Levegőért kapkodva váltak el az ajkaink, de Rob nem eresztett. Egyből a nyakamat hintette be csókjaival. Teljesen elvesztettem a józan eszem.

Rob elindult a folyosón, bár a helyes irány megtalálásában segítenem kellett. Botladozva ugyan, de elértük a szobámat. Heves csókok közepette huppantunk le az ágyamra. Rob keze a ruhám alatt járt, combomon csúszott felfele. Az én kezeim az ingétől, majd a pólójától szabadította meg. Az övénél jártam, bontogatni kezdtem, de elkapta a kezem, s a fejem fölé szorította. Úgy csókolt végig a nyakamtól a dekoltázsomig. Felhúzott, s egyetlen mozdulattal lehúzta rólam a ruhám. Újra az ágyra döntött. Mámorító csókban forrtunk össze, majd immár fedetlen kebleimet izgatta tovább nyelvével. Egyik keze már a csípőmnél járt, meg sem állt legérzékenyebb pontomig. Amint megéreztem ujjait kéjesen nyöszörögni kezdtem. Bennem táncoló ujjai hatására a nevét síkoltottam volna, ha csókkal el nem némít. Így is a csókokba bele-bele nyögtem, mikor elmerültem a gyönyörben.

Rob után kaptam, éreztem nekem feszülő vágyát, amit már csak a boxere takart. Férfiasságát megszabadítottam eme textiltől s ujjaim gyűrűjébe zártam. Elvesztette az eszét, mély morgása erősödött, ahogy kicsit erősebben kényeztettem. Végigcsókoltam a mellkasát, hasát, de visszahúzott. Nem tudtam befejezni, amit elkezdtem, mert a hátamra fordított. Fölém gördült. Szemérmetlenül tárultak szét lábaim előtte. Egyből elmerült bennem. A csípője köré fontam a lábaim. Még mélyebbre merülhessen. Együtt mozogtunk szívünk ütemére. Egyetlen céllal a gyönyört elérni. Rob megajándékozott életem leghosszabb, legforróbb, legszenvedélyesebb szeretkezésével.

A mellkasára vont, úgy pihegtünk. Azonban nem bírtam magammal. Itt volt velem, s minden mozdulatában azt éreztem, hogy még mindig szeret. Az eddig elfojtott vágy tört elő belőlem, s újra és újra őt akartam. Újra érezni őt. Az egész éjszakát szerelmem karjai között tölteni. Egyszer szakadtam el tőle, míg a fürdőbe mentem. Teljesen kiszáradt a szám, a torkom, amit egy pohár vízzel igyekeztem minél előbb orvosolni. Rob azonban követett, s nem bírt magával. Maga felé fordított, s a mosdó mellett felemelt. Falhoz szorítva, egymásba kapaszkodva hajszoltuk ismét az élvezetet. Ha már úgyis a fürdőben voltunk, a zuhanyzót sem hagytuk ki. Teljesen kielégülve terültünk el az ágyon. Szorosan egymáshoz bújva. Ismét Rob mellkasára hajtottam a fejem, s a szívdobogása ringatott álomba.

Bőrömön érzetem az ablakon beszűrődő fények melegét. A hátamról lecsúszott takaró után nyúltam, de megakadályoztak benne. Egy kéz végigsimította gerincem vonalát, majd apró puszikkal haladt végig az előbbi útvonalon. Kuncogva fordulta meg.

- Hamar megszoknám, ha minden ébresztő ilyen lenne. – csókoltam meg szerelmem.

- Mostantól minden reggel ilyen lesz! Jó reggelt szívem! – csókolt meg szenvedélyesen.

Végre nyugodtnak, kipihentnek láttam. Most teljesen olyan volt, mint régen. Elfeledve a múltat. Magához húzott, s kényelmesen feküdtem ölelő karjai között. Szorosan bújtam Robhoz. Belé kapaszkodtam, amíg itt van, amíg csak lehet. A hasára, mellkasára rajzoltam köröket, míg ő hátam simogatta szünet nélkül. Egy-egy jól első sóhaj után puszit nyomott hajamra.

- Elmeséled, milyen volt? – halk fájdalmas hangja megdöbbentett. Nem tudtam, mire gondol. Tanácstalanságom láttán folytatta. – A terhességed, a kisfiúnk... hogy mi történt? Miért hagytál el? Miért történt ez az egész?

- Igen, de jobbat tudok… - felcsillantak azok a kékes szemek, bennük a kíváncsisággal.

Gyors puszit nyomtam a szájára. Az első utamba kerülő ruhadarabot magamra húzva siettem át a kisherceghez. Az úrfi már ébren volt, viszont a kiságyban lévő játékokkal szórakoztatta magát. Felderült az arca, ahogy meglátott. Egyből nyújtózkodott felém, s beszélgetésbe kezdett egyből. A háló felé haladva a szekrény fiókjából elővettem az emlékek tárházát. Rob az ágy szélén ült, a térdén könyökölt. Amint meghallotta érkezésem, felkapta a fejét, s egyből jobb kedve lett. Robbie buksiját puszikkal borította, érte nyúlt volna. Megakadályoztam, mivel mást hoztam neki.

- Elraktam mindent. Bújjunk vissza az ágyba, s elmesélek mindent… - nyújtottam át Robnak a félve őrzött albumom, melyben fényképek és emlékek egy része még otthonról származott. Egy pillanattal később már szorosan egymás mellett ültünk. Rob ölében mászott a szemünk fénye. Az apja legnagyobb örömére. Míg így nálam kötött ki az album. Kinyitottam, s már az első kép előcsalta az első könnycseppet.

- Ő… ő… - többszöri nekifutással sem sikerült kimondanom.

- Ő az anyukád. – Rob hangja nyugodt és tiszta volt. Nem kérdezte, csak kijelentette. Ránéztem, s csak egy aprócska bólintásra futotta. Látta rajtam, hogy képtelen vagyok megszólani, így átvette a szót. – Az anyukád. Nagyon kedves és nagyon hiányzol neki… A forgatás után elmentem hozzátok… Találkoztam vele, ő mondta el… mi történt…

- Nekem is nagyon hiányzik. Hiányoznak. – törtem meg végül a csendet. – Ez a születésnapján készül, nem sokkal a diplomaosztó előtt. Különleges ez a kép, mert olyan boldog volt azon a napon… - A következő képre mutattam. – Ő az apukám. Nem szerette soha, ha fényképezzük, de akkor csak az én kedvemért hajlandó volt kibírni. – mosolyra húztam a szám. Ahogy felidéztem az emlékeket, egyre jobban hiányoztak.

- Vele nem találkoztam. – monda szerelmem csalódottan.

- Ők itt az egyetemi csoportom tagjai… néhány régi barát…- lapoztam tovább. Végre elértem a közös képünkhöz. Teljesen titokban csináltattam a fiúkkal, de én is készítettem pár képet a londoni bandáról. Rob vidáman csodálta a furcsa remekműveket.

A vidám részek után kicsit fájdalmasabb témák jöttek elő. Lassan haladtunk, de így meg tudtunk mindent osztani egymással. Robbie közben jelezte, hogy éhes, s az én gyomrom is korogni kezdett. Először Rob öltözött fel. Póló és farmer. Visszaült az ágyra, Robbie-val játszott, míg a fürdőbe szaladtam. Egy sort és passzos póló lett az aznapi viseletem. Kisfiúnkat felvettem, s repülőset játszva igyekeztünk a konyhába. Törpe az etetőbe került, a mellette lévő székre apja telepedett albummal kezében, aki teljesen belefeledkezett a mustrába. Kávéfőzőt kapcsoltam be. Robbie reggelijét készítettem.

- Szia, Szépség! – került elő Adam. A konyhaajtónak támaszkodott. Pont úgy állt, hogy nem látta Robot, aki persze egyből felkapta a fejét.

- Szia! – mosolyogtam rá. Nem csalódtam, ismét hozta a szokásos formáját. Fáradtan közelebb jött, megölelt. Fél szemmel Rob reakcióját figyeltem. Megfeszült testtel és ökölbe szorult kezekkel nézett ránk. Adam nem volt túl öltözve sem, csak egy térdgatyát viselt. Így minden izma és minden tetoválása látható volt. De még milyen tetoválások. Imádom őket!

- Hagyd majd én, megetetem, de a kávém ne felejtsd el! – Adam egyből evette a kezemből Robbie tányérját. Az úrfi kitörő lelkesedéssel fogadta, s hangot is adott örömének. Adam az asztal fele indult, s ekkor végre észrevette Robot. – Helló, Adam vagyok. Te biztos Rob… - Kezet ráztak.

- Hello! – látszott Robon, hogy elég nagy erőfeszítésbe került az üdvözlés. Adam nem zavartatta magát lazán leült, és tényleg elkezdte adagolni a pici fiamnak a reggelijét. Rob durcásan figyelte, hogy a fiát más eteti.

- Szia Anyuci! Csinálnál nekem is reggelit? – hangzott el néhány ásítással megfűszerezve. Chris hozta a jókedvét, amitől nekem is mosolyognom kellett. Mondanom sem kell, hogy ő se vitte túlzásba az öltözködést. Chris sem zavartatta magát, kezet nyújtott és bemutatkozott.

Mindenki egy-egy bögre kávét kapott. A három férfi el kezdett beszélgetni, míg a negyedik, a legkisebb figyelte őket. Szorgalmasan ügyködtem, minél előbb legyen kész a reggeli. Közben belefeledkeztem a gondolataimba. Most először fordult meg a fejembe, hogy visszakapom Robot és minden rendbe lesz. A gondolataimból az egyre erősödő nevetés zökkentett ki. Félve fordultam feléjük, mi lehet a közröhej tárgya. Az album. Lábujjhegyre állva pillantottam meg az oldalt. A londoni buli fotók okozták a jó hangulatot. Rob lendületesen magyarázott, ki kicsoda a képen, miért és mi történt azon az estén.

A tányérok után az elkészült pirítósokat, a szendvicseket az asztalra tettem. Hamar tojást sütöttem, ne legyen panasz a reggelire. Végül helyet foglaltam, természetesen Rob mellett. Egy csókkal üdvözölt, mikor leültem. Öröm volt nézni a vidáman falatozó csapatot. Az albumom természetesen addig félre került. Később Adam segített leszedni az asztalt, de ő is hamar visszaült a többiekhez. Rob most már kivette Robbiet az etetőből, az ölébe ültette s így nézegették az emlékeim. A mosogatást választottam, hiszen úgyis rám várt volna. Néhány perc múlva azonban síri csend lett. Még az evőeszköz is kiesett a kezemből.

- Damon. – ejtette ki azt a nevet Rob, melyről eddig azt hittem, nem ismer.

- Mit… mit mondtál? – kérdeztem vissza. Adam és Chris először egymásra, majd Robra és végül rám néztek.

- Damon. – ismételte meg, s bökött rá a képre. Elsápadtam. Egyetlen képen volt rajta, melyet kiszúrt. Teljesen véletlenül került rá a képre.

- Mi… mi… most megyünk! – Adam felkapta Robbiet és Chris-szel már iszkoltak is kifele.

- Honnan ismered? – nem ezzel kellett volna kezdenem, de ez érdekelt a legjobban.

- Megkeresett, csak úgy beállított a hotelba. Nem értem, mi közöd van hozzá. Téged keresett és meg akar találni bármi áron. – teljesen nyugodt volt.

- Nem mondott semmit? Kérdezett? Mi történt? – egyre idegesebb lettem. A balsejtelem erősödött bennem.

- Ash előtt érkezett a kíséretével. A fényképedet lóbálta és tudni akarta, hogy ismerlek-e. Aztán befutott Ash is…

- Damon látta Robbie-t? Tud Robbie-ról? – kaptam a szám elé a kezem.

- Igen, de azt hiszi, hogy Ash az anyja. A két tag, aki Damont kísérte már járt nálunk korábban. Egy véletlen miatt mindenki azt hiszik, hogy Ash és én egy pár vagyunk… Bár a sajtó is ezen lovagol egy jó ideje… - Rob megállt, gondolom a reakciómat várta. Bólintottam, s folytatta. – Ezért sem volt meglepő, mikor megjelent Ash és Robbie. Emellett Ash szép kis féltékenységi jelenetet rendezett le, sértődéssel és elvonulós ajtócsapkodással. Remek színésznő, még én is elhittem… Damon pedig távozott a díszes társaságával…

- Oké. Oké. A francba. A rohadt életbe. – s egy ütős káromkodás hagyta el a szám. Rob kikerekedett szemekkel nézett. – Nem, nem rád haragszom… Nyugodj meg! – léptem közelebb hozzá, megsimogattam az arcát. Leültem mellé. Összefűztem az ujjainkat. – Nem véletlenül kerültem Londonba. Menekültem a múltam elől. Ezt akkor nem mondtam el teljesen, mert feleslegesnek éreztem, hogy tudd. Most már bánom. A veszteségünk után több okból sem szerettem volna hazamenni. Féltem a rossz társaságtól, amely be akart szippantani. Nos, akikről beszélek nem jó emberek és közöttük a legrosszabb Damon. Mindent megtettem, hogy a családom ne legyen veszélybe. Rám Alex és Ned, Damon testvére vigyázott… Igen furcsán hangzik, de ők megtettek mindent értem és Robbiért, miután kiderült az érkezése… Ned szerzett nekem papírokat, ő szervezte meg a menekülést, viszont az utolsó pillanatban lebukott… és… meghalt… Damon ezért keres, mert szerinte én vagyok a bűnbak, én vagyok az oka Ned halálának…bosszút akar állni.

- Ezért tűntél el. Ezért haltál meg. – Rob kezdte összerakni az információ morzsákat.

- Igen, kénytelen voltam dönteni. A fiunkért megtettem mindent. Akkor azt hittem, hogy azért küldesz el, mert végleg szakítasz velem. Úgy éreztem, hogy csak az az aprócska élet marad meg nekem, aki rád emlékeztet, és hozzád köt. Rá gondoltam, csak is rá. Alex intézett mindent. A családom biztonsága érdekében nem tudhattak róla, hogy életben vagyok. Téged meg a média követett mindenhova. Patthelyzetbe kerültem. Sajnálom…

- Ssshhh… - az ölébe húzott, s a hátamat simogatta. Az idillt Rob telefonja törte meg. – Bocsánat, de ezt fel kell vennem. Steph az.

- Vedd fel, addig megnézem a többieket. – puszit nyomtam Rob szájára, és kíváncsian kerestem a többieket.

Meg sem lepődtem, hogy a Robbie Adammel játszott, Chris az éppen folyó meccset kommentálta. Megpuszilgattam a fiam.

- Apucit hol hagytad? – Adam meglepődött, hogy egyedül jöttem hozzájuk.

- Telefonál. Nem kéne így nevezni. Hívd egyszerűen Robnak! – hangomat próbáltam keményebbé tenni, de folyamatosan mosolyogtam. – Bár kellene egy erős férfi a háznál, mert úgy érzem néha, hogy nem egy, hanem három fiam van… - nevettem fel.

- Ez nem így van! – tiltakozott egyszerre Adam és Chris is.

- Oké, de most felszaladok, át kell öltöznöm. Te – mutattam Adamre – hívd ide Alexet, nem kell sietnie, de a délelőtt folyamán érjen ide.

Az emeletre indultam, egy utolsó pillantást vetettem Rob fele. A teraszon az asztal mellett ácsorgott. Természetesen füstölt, mint egy gyárkémény. Még mindig telefonált, kezével hadonászva, magyarázott folyamatosan. Sikerült megállapítanom, hogy bármiről van szó, még egy ideig eltart. A hálóba robogtam. A telefonon egyből megtaláltam a keresett számot, s már indítottam a hívást.

- Halló! – szerencsére a második csörgés után felvette a keresett személy.

- Szia! Itt az idő! – nem kellett semmi mást mondanom.

- Tudom a dogom, Kiscsillag! Tudom! Mindent elintéztem, ahogy kérted. Nem gondoltad meg magad?

- Nem, eldöntöttem. Nem akarok, és nem fogok tovább menekülni. – határozott hangomban már nyoma sem volt az egykori énemnek.

- Hol találkozzunk? Szálloda? – a vonal végén egyre aggodalmasabb hang szólalt meg.

- Nem, az nem jó. Nem mehetünk szállodába. Gyere inkább ide, hozzám!

- Hozzád? A házhoz? – a meglepődés hihetetlen mértékű volt. Ezt a lehetőséget mindig kerültem, és most én ajánlottam fel. Csupán szükséges lépés a tervemben.

- Igen, elintézek mindent. Nem lesz semmi baj!

- Megyek, de a papírokat össze kell szednem! Szia, Kiscsillag!

- Várlak! Puszi!

Az ágyra hajítottam a szerkezetet. Farmert és egyszínű pólót húztam magamra. A hajam csak simán összefogtam. Már indultam volna a földszintre, mikor elállta az utam Rob. Dühtől fujtatott, remegett az egész teste, a szemei pedig szikrákat szórtak. Az ökölbe szorított ujjai már elfehéredtek.

- Ne kímélj! – sóhajtottam fel.

- Mi van? – kérdezett vissza értetlenül. Sikerült kizökkentenem a dühtől való remegésből.

- Azt mondtam, ne kímélj. Látom rajtad, hogy van valami baj. – összehúzta szemöldökét, és bosszúsan összefonta kezeit a mellkasán. – Amint látom, mérges vagy. Gyanítom, hogy hallottál valamit. Elkezdtél kombinálni, és jól fel is húztad maga. Most pedig várom, hogy kiabálj, vagy veszekedj. Gyerünk!

A meglepetéstől kővé vált. Vártam, hogy történjen valami. Csak azt láttam, hogy lazul a tartása, és rettentő módon a szőnyeg mintája kezdte el érdekelni. Olyan volt, mint egy kisgyerek, akinek bűntudata van. Közelebb mentem hozzá, megsimogattam az arcát. Felemeltem az állát, hogy végre rám nézzen.

- Olyan hülyén érzem magam. – motyogta alig hallhatóan. – De gondolj bele, fordított helyzetben te mit éreznél. Az együtt töltött éjszaka után szembesülök, hogy két ilyen kitetovált taggal osztod meg az életed. Mindkettővel igen csak félreérthető kapcsolatban állsz, arról nem is beszélve, hogy ők egészen eddig együtt voltak veletek. Miért baj az, hogy féltékeny vagyok? Minden okom megvan rá! – durcásan magyarázott.

- Én csakis téged szeretlek! – végre mosolygott. Közelebb húzott magához, s az ajkaim kényeztette. Őrjítően tud csókolni.

- Megjött Alex! – kiáltották a fiúk.

- Menjünk, nem szabad Alexet megváratni. Olyankor kibírhatatlan. – összekulcsolt kézzel indultunk a földszint felé.

Meglepődve láttam, hogy izgatottan toporognak az ablak előtt. Alexet ugyanakkor még sehol sem láttam. Rob mosolygott egy sort, aztán leült a fia melletti fotelbe. Robbie az óriás építőkockákat érdekesebbnek találta, mint az apját.

Már csak egyetlen ember hiányzott. Az idő múlásával egyre idegesebbé váltam. Adam és Chris hirtelen hátraarc után vágta magát vissza a kanapéra, mintha mi sem történt. Arra jutottam, hogy Alex megindult a ház felé. Az ajtóhoz lépem, majd kitártam előtte. Alex nem egyedül érkezett, hanem jött vele újdonsült barátnője is. Ash egyből a nyakamba ugrott, mire vagy tíz köszönömöt suttogtam el neki. Alex bosszúsan megköszörülte a torkát.

- Hééé, én is itt vagyok! A kezem tele van! – bosszankodott Alex.

- Te vagy a legerősebb a világon! – hízelgett Ash neki, majd Alexnek adott puszi után felém fordult. – Hol van a kedvenc bátyám?

- Bent! – intettem a nappali felé. Alig, hogy kimondtam, már el is tűnt. A következő pillanatban meg Rob kacagása hallatszott.

- Ezeket hova tegyem? – emelte fel Alex a kezeit.

- Mik azok? – Alex és a csomagok elég furcsa párost alkottak. Alig bírtam ki kuncogás nélkül.

- Gyerekholmi. Mielőtt idejöttünk Ash elrángatott vásárolni.

- Vigyük fel a gyerekszobába. - Az utat csendben tettük meg. Alex lerakta a szatyrokat a szekrény elé. Elmélyülten tanulmányozott. Vártam. Először mégis én szólaltam meg.

- Damon itt van. Megkereste Robot. – bólintott. – Elegem van! Ezt már nem bírom tovább!

- Tudok róla. Nemcsak Damon van itt, hanem Mark is. – Alex az ablakhoz sétált.

- Mark? Az informátorod? – tudtam, hogy hallottam a nevet. Hirtelen ugrott be, hogy kiről beszélünk. Nem várt fordulat.

- Igen, tegnap hívott. Bár részleteket nem mondott, Dam nem bízik meg senkiben azóta. Csak az utolsó pillanatban tudják meg az emberei, hogy mi lesz a következő lépés. – Alex végig az ablak felé beszélt.

- Beszélni akarok vele. – Most már tudtam, hogyan viszem véghez a tervem.

- Kivel? – hirtelen fordult felém bizalmasom.

- Markkal. – a legtermészetesebben mondtam ki a nevét.

- Mit forgatsz a fejedben? Ne csinálj hülyeséget! Gondolj a fiadra! – tudja nagyon jól, az egyetlen dolog, amivel hatni tud rám az a fiam. És szégyentelenül kihasználja, azonban most még ez sem tántorít el a tervemtől.

- Pont azt teszem. Azt szeretném, hogy vég legyen. Végre boldog és gondtalan legyen az életünk. Nyugodj meg, csak beszélni szeretnék Markkal! – minden erőmre szükségem volt, nehogy eláruljam magam. Talán sikerült.

- Rendben, de értsd meg, én féltelek. Tudom, hogy nem mutatom, és olykor nem látszik, de fontosak vagytok nekem. – kereste ki Alex a számot.

- Te ígérj meg valamit, bármi történik a nap folyamán, nem engeded senkinek elhagyni a házat! Ígérd meg! - Gyorsan átírtam a telefonomba. Majd megöleltem.

Végre megszólalt a csengő, ez csak egyet jelentett. Itt van az utolsó személy, akit vártam. Akkor értünk le, mikor Adam kinyitotta az ajtót. Megkértem Adamet és Alexet, menjenek vissza a többiekhez. Rögtön megyünk utánuk. Bizalmatlanul néztek ránk, de megtették. A vendégemet kifaggattam, hogy mindent elintézett-e. Biztosított, hogy minden a legnagyobb rendben van. Befelé tereltem a nappali felé, ahonnan vidám nevetés hallatszott. Visszanézett felém, mivel nem követtem. Meglóbáltam a telefonom. Közben bíztattam, kezdje el nélkülem. Bólintott s végre magamra hagyott. Itt az idő! – ezzel a gondolattal indultam el…