15. fejezet - A könnyebb megoldás

Sziasztok Drágáim,

KÖSZÖNÖM mindenkinek! ♥♥♥ a sok komiért és pipáért! Ismételten itt válaszolok nektek. :)

Judy: nos, az idővel néha nagyon hadilábon állok, de megteszek mindent, hogy nagyjából rendszeresen hozzam a frisst. izgalomban nem lesz hiány :)

Ria: meghoztam a folytatást! :)

Hanna: ezúttal Em-mel folytatjuk, az ő szemszöge következik :)

Gabó: köszönöm az összes dicséretet :) nem akarom bántani Em-et, de minden tettünknek megvannak a következményei, ez alól ő sem kivétel.

Kriszty: örömmel tölt el, hogy megtaláltad a törim és, hogy tetszik. Most már jön is a következő fejezet :)

M: érkezik a folytatás! :)

Remélhetőleg a 15. fejezet is elnyeri a tetszéseteket.
Várom a hozzászólásokat!
Jó olvasás!

Puszi,
Zoé

~ Emília ~

Elszántan száguldottam végig az utakon, de a gondolataim teljesen máshol jártak. Rob, az éjszaka, a kisfiunk és ez az egész rohadt helyzet foglalta el az agyam jelentős részét. Nem mondtam el mindent Robnak, viszont a legfontosabb dolgokat megtudta. S még mielőtt beszélhettünk volna együtt töltöttük az éjszakát. De még milyen éjszakát! A közöttünk lévő szenvedély semmit sem csillapodott az idővel, még mindig ugyanúgy érzek iránta. S ezt senki nem veheti tőlem el. Ez az érzés, a szerelem felé csak az enyém. Szeretem Rob-ot és Robbie-t, ők jelentenek nekem mindent. Nem eshet bajuk, és meg fogom őket védeni.

Garrett megjelenése mérhetetlen nyugalommal töltött el. Minden rábízott feladatot elintézett és teljesített. Már korábban minden szükséges dokumentumot aláírtam, így már csak a másik félnek kell aláírnia és érvényesek is. Rob mostanra már hivatalosan apa lett. A többiek, pedig remélhetőleg elfogadták a „végkielégítésük”.

Első állomásként a kórházba igyekeztem. Beszélnem kellett Matildával. Még induláskor többször hívtam Markot, de nem vette észre vagy nem akarta észre venni a hívásaim. Egyre idegesebb voltam. Rob, Alex, Ash, sőt még Adam és Chris is folyamatosan hívott, de nem vettem fel a telefonom. A kórház parkolójában szólalt meg végre a telefonom kijelzőjén azzal a számmal, amit mindezidáig sikertelenül hívtam. Mark méltóztatott kapcsolatba lépni velem. Meglepődött, hogy jelentkezem és egyeztettünk egy találkozót. Miután letette, kinyomtam a telefonom. Nem a legbölcsebb lépés, de akkor nem volt időm ezen tovább tépelődni. Tudtam, Mark bármennyire segítő kész Alexnek, és jó informátor, egy ilyen találkozót nem titkolna el Damon elő. Tulajdonképpen ezzel igazából nekem kedvez. Azt hiszik, sikerül meglepniük, de tévedni fognak. Végre vége lesz a dalnak, arról magam kezeskedem…

A nővérpultnál kedvesen fogadtak, könnyen megtaláltam a keresett szobát. Matilda a második anyám szerepét töltötte be, és azzal, hogy még beszélek vele, és megbizonyosodom róla, hogy tényleg jól van, hatalmas erőt ad nekem. Mosolyogva léptem be a kórterembe.

- Szia Angyalom! – előzött meg Matilda. Határozottan jobban nézett ki. Enyhe mosolya a régi volt.

- Szia, hogy vagy? Nem fáj semmid? – közelebb lépkedtem, egyből széttárta a kezeit, hogy öleljem meg.

Csendben telepedtem le az ágy melletti székre. Hagytam, hogy Matilda meséljen a vizsgálatokról, az eredményekről. Jó kedve volt, és jobban érezte már magát. Csak néhány napot kell még bent töltenie a megfigyelés és a néhány ellenőrző vizsgálat miatt.

- Angyalom, te nem figyelsz rám… - kedvesen mosolygott. Igaza volt, teljesen elábrándoztam.

- Tessék… mit mondtál? – zavartan kaptam rá a tekintetem.

- Mi a baj? Nekem elmondhatod! – fogta meg a kezem. Aztán az ő kezére fektettem rá a másik kezem.

- Megtalált… - suttogtam. Nagyot sóhajtottam, és folytattam. Matilda türelmesen várt. – Rob megtalált, beszéltem vele és tud a fiáról. Még mindig szeret. Ez a történet jó része. De mint mindennek, a történetemnek megvan a rossz oldala… Damon is megtalált. Az elmúlt időszak, a félelem, a rettegés és minden feleslegesnek bizonyult…

- Nem! Ne mond ezt! Ez nem igaz! – Matilda teljesen bosszúsan mondta nekem. – Gondolj a fiadra! Olyan gyönyörű gyerek, és most már az apja is tud a létezéséről.

- Igazad van. Most már tud az apja a létezéséről…van apja… Matilda, viszont másért jöttem. Hoztam neked valamit, ezzel szeretném megköszönni, hogy mindig mellettem álltál s vigyáztál ránk! – húztam elő a vaskos borítékot. Sokkal tartozom Matildának, és tudom, hogy a boríték tartalma alig viszonozhatja ezt. Mégis szerettem volna ezt neki személyesen átadni.

- Miért… miért csinálod ezt? Miért búcsúzul? – a hangjából az értetlenkedés érződött. Azonban ahogy az arcára pillantottam, ahogy a szemébe néztem, láttam, hogy sejti az okokat.

- Ez nem búcsú, csak elrendezem a dolgaim… - nem tudtam befejezni, mert bejött a nővér. A nővér kifele terelt, hagytam neki. Az ajtóból még dobtam vissza egy puszit, mint a gyerekek. Az ajtó azonban becsukódott mögöttem, s újra felnőttnek kellett lennem.

Az autóm felé meneteltem. Ekkor jutott eszembe, hogy Matilda értesítheti Alexet. Ebből még baj lehet, mivel úgy saccoltam, hogy feltehetőleg még Rob és Alex egy légtérben van. Nem attól tartottam, hogy Alex utánam jön. Ő jól kiképzett ügynök, és ha verekedésről van szó, akkor ki nem maradna belőle. Na de ezt nem mondhatjuk el Rob-ról. Biztos vagyok benne, hogy nem ülne meg a formás fenekén. Valljuk be őszintén szeretőnek a legeslegjobb, de egyáltalán nem harcos típus. Mi a fenét tegyek? – vagy harmadszorra ismételtem meg a kérdést. Aztán villámcsapásként ért a felfedezést. Gonosz dolog volt ezt kihasználni, de muszáj. Így Rob és Robbie is biztonságban lesznek. Rögtön elő is kaptam a mobilom. Egyből a kicsi kék madárkát hívtam segítségül. Egy rövid és velős üzit dobtam. Bíztam benne, hogy a kívánt hatást éri el.

Itt volt az ideje, a végső lépés megtételének. Nem figyeltem, mennyivel mehetek, még utoljára szerettem volna csak a sebesség örömért száguldani. Kisebb kitérővel érkeztem meg a klubba. A takarítók, a két pultos, és a műsort próbáló lányok furcsán néztek rám, mikor megjelentem. Carlos az italpultot töltötte fel. A pult mellé léptem. Kérés nélkül letette elém a kedvenc italom. Ezúttal nem az alkoholmentes változatot keverte. Felhörpintettem s szóltam a jelenlévőknek, hogy távozzanak. Nem voltam hálátlan. Készpénzért cserébe mindenki a leggyorsabban elhagyta a terepet. Egyedül maradtam.

A színpadon hagyott zongorával szemeztem. Tulajdonképp nem siettem sehova, így miért is ne alapon leültem a billentyűk mögé. Egyetlen dallam volt, amit le tudtam játszani, de azt hibátlanul. Behunytam a szemem, és belekezdtem. Boldog mosoly jelent meg az arcomon. Talán a megnyugvás, a belenyugvás most jelentkezett. Megállás nélkül újra és újra játszottam. Képtelen vagyok megunni. Sokadszorra való ismétlés után taps hangja hatolt be az agyamba. Lenyomtam az utolsó hangokat, a legnagyobb eleganciával felálltam s meghajoltam.

- Nah, nem ilyen műsorra számítottam… - Damon semmit sem változott. Ugyanolyan gúnyos volt, mint mindig. A hányinger kerülgetett már csak attól, hogy meghallottam a hangját.

- Micsoda öröm, hogy látlak! – vágtam oda minden félelem nélkül. Mérhetetlen undorral. Arra azért figyeltem, hogy az arcomról ne tudjon semmit se leolvasni.

- Nocsak, nocsak… mennyit változott a kicsike! Ha jobban szemügyre veszlek, egész formás lettél… - többször megnyalta a száját. Egyértelműen izgattam a fantáziáját. De én egy undorító, mocskos féregnél nem tartottam többre. – Kár, hogy ez mit sem változtat azon, hogy meghalsz… - beteges élvezetet jelentett annak a görénynek ez az egész. Nem tartott többre, mint a többi játékszerét. Csakhogy velük ellentétben én nem vágtam hanyatt magam tőle, sőt belőlem az undoron kívül semmi mást nem bírt kiváltani.

- Megnyugodhatsz, te féreg, te sem változtál semmit… még most is ugyanúgy, ha nem jobban undorodom tőled, megvetlek… - legszívesebben szembe köptem volna. Megérdemelte volna Ned miatt, és az összes viselt dolga miatt. Csakhogy uralkodnom kellett magamon. Ha meg tudom őrizni a hidegvérem, ez éppen úgy bosszantotja az előttem álló férfit, mint az hogy félelem nélkül szembe merek vele szállni.

- A helyedben nem tenném, addig jó neked, míg jó kedvem van. – ez még talán igaz is lehetett volna. Azonban már nem számított.

- Ah… - leugrottam a színpadról. Néhány lépést tettem felé, ezzel is bizonyítva, hogy nem, már nem félek tőle.

- Bevállalós lettél… - lépett Dam is közelebb. Megfogta a kezem, de leráztam magamról. Az érintése nyomán szinte égett a bőröm. S mocskosnak éreztem magam tőle. Nem tűrtem el a kezeit magamon. Semmi joga nincs, hogy hozzám érjen. Ezt nem vette jó néven. Az arca eltorzult a méregtől.

- Csak nem megütsz egy nőt? – kérdeztem a mérhetetlen gúnnyal átitatva és persze somolyogva.

Válasz helyett azonban tényleg megütött. Tőle nem is vártam többet. Inkább amiatt csodálkoztam, hogy egészen eddig kibírta. De most aztán tényleg elege lett. Már nem élvezte a játékot, amit tulajdonképp ő kezdeményezett. Érezte, hogy nem áll nyerésre. A legtöbb férfi pedig rosszul, nagyon rosszul viseli a vereséget. Damon is ebbe a kategóriába esett bele. Ráadásul egy nő győzze le, ez még a halálnál is borzalmasabb volt számára. Elégedett voltam – bár elég erősen megütött, de nem törődtem a fájdalommal – Damon elvesztette a kontrollt a haragja felett. Így könnyebben fog hibázni – könyveltem el magamban. Ezen felbuzdulva nekem sem kellett több. Visszaütöttem. Még szerencse, hogy Adam és Chris hajlandó volt velem gyakorolni az önvédelmi mozdulatokat. Mivel jól mentek a gyakorlatok, illetve testedzésnek sem utolsó, elkezdtem egy kis küzdősportot elsajátítani. Na nem kell mindjárt nagy dologra gondolni. Csupán az alapokkal ismerkedtem, de ez most nagyon is kapóra jött. Szép kis dulakodás kerekedett.

Damon meglepődött a támadásaim miatt, azonban nem foglalkozott vele, hogy nő vagyok, sőt semmivel sem foglalkozott. Leszámítva azt, hogy győzzön. Keményen, és kíméletlenül ütött. Valamennyivel magasabb nálam, férfi lévén erősebb, azonban én könnyebb, hajlékonyabb és gyorsabb voltam. Ezek lehetővé tették, hogy viszonozzam minden bevitt ütését. Beleadva minden haragom, mérgem, dühöm. Dam emberei megindultak felénk, de legyintett nekik, hogy maradjanak. Ez volt az a pillanat, mikor mindketten egyet-egyet hátraléptünk. De nem vettük le a másikról a szemünk. Az végzetes lett volna. Fújtatva álltunk egymással szemben. Most végre felmérhettem a károkat. Damon-nak felrepedt szemöldöke és vérzett a szája. Az én szám sem nézett ki jobban. Mindketten zihálva kapkodtuk a levegőt. Majd Dam felült az egyik még álló asztal tetejére. A mozgása kissé darabos lett, enyhén mintha bal oldalára görnyedt. Talán a bal oldali bordatörést sikerült szereznie, ami rohadtul fáj.

- Remek kis játék volt. Tüzes kis cafka vagy, kár hogy már nincs időm mást is kipróbálni veled… - kéjes hangon beszélt, amitől még nagyobbat bukfencezett a gyomrom. Nem sok kellett volna hozzá, hogy elhányjam magam tőle. Majd váratlanul előkapott egy fegyvert s rám szegezte. Belátta, hogy nem adom magam egykönnyen. Nem tud legyőzni, ha ilyen aljas módszerrel kell kényszerítenie, hogy azt csináljam, amit mond.

- Ilyen könnyen feladod? – nevettem a szemébe. Talán elment az eszem, de már nem érdekelt. Hisz ha lelő, akkor vége. Akkor már mást nem tud csinálni.

- Nem látod, hogy nálam a fegyver? – kissé felhúztam az egyik szemöldököm. Furcsán hatott a kérdése. A válasz viszont nem tőlem érkezett.

- Inkább úgy mondanám, hogy nem csak nálad! – kiáltott felénk egy nagyon ismerős hang. Reflexszerűen a hang irányába kaptam a fejem. Belém szorult a levegő. Folyamatosan szitkozódtam magamban, hogy a fenébe került ide. Nem tudott volna később jönni, ha már lerendeztem ezt az egészet. A rohadt életbe! A megjelenésével csak azt érte el, hogy engem is megzavart. Megzavart a koncentrálásban. Már nem bírtam normálisan, érzelemmentesen gondolkozni. A büdös francba!

- Nézzenek oda, végre idetoltad te is a pofád? – Dam öröme egyre nagyobb lett az ocsmány vigyorával egyetemben. Hirtelen és váratlanul mozdult. Közelebb lépett hozzám, s maga elé rángatott. Nem tudtam ellépni tőle. S a fegyvert a fejemhez nyomta. – Jobb lesz, ha eldobod…

Megijedtem ahogy a hideg fém az arcomhoz ért. Nem tartott tovább néhány másodpercnél, de borzalmas volt. Alex nem tágított. Tartotta a szemkontaktust Damon-nal. Alex felemelte a kezeit, s úgy jött közelebb. A megfelelő pillanatot vártam, hogy kiszabadulhassak. De az az állat csak még szorosabban fogott.

Ezután elszabadult a pokol. Hirtelen és rettentő gyorsan történt minden. Alig tudtam követni. Damon ki akart jutni a bárból. Engem maga előtt lökdösött előre. Mikor kicsit nagyobbat taszított rajtam lehetőségem adódott kirántani magam a kezei közül, aztán Alex neki ment. Elterültek a földön s úgy ütötték egymást. Dam emberei mással voltak elfoglalva. Sejtettem, hogy Alex nem egyedül érkezett, hanem a csapatával. Alex és Dam még mindig verekedtek. A forgatagban lövések dördültek.

Félelmetes hangra összerezzentem. Azonban valami furcsát, szokatlant éreztem. A mozgás nehézkessé vált. A testemet nem én irányítottam, pedig megpróbáltam megmozdulni. Sajogtam és fájtam. A lábaim felmondták a szolgálatot és elestem. Ráadásul rosszul landoltam, az egyik eldőlt szék került az utamba. Sikerült bevernem a fejem, ami közrejátszhatott abban, hogy egyre homályosabb lett a külvilág.

Végül hangos kiabálás szűrődött be az elmémbe, ismételt lövések. Azt még láttam, hogy Damon elterült a földön. Vége? Akaratlanul is egyből mosoly futott végig a számon, de egyre nehezebben ment a légzés. A fájdalom is fokozódott. A nevemet hallottam még, többször kiáltotta, ordította egy hang. Nem voltam képes megmozdulni, felelni. Hideg lett, fáztam. Egy nagyobb sóhaj igyekezett elhagyni a tüdőm, de csak hörgés lett belőle. Utolsó gondolataimban Rob jelent meg. Magam előtt láttam a férfi testet. Esküdni mertem volna, hogy éreztem az illatát, az érintését, a csókját. De elkönyveltem magamban, hogy hallucinálok. A fájdalom az agyamra ment, és emiatt van az egész érzékcsalódás. A múlt éjszaka élményei még túl erősen élnek bennem, ezért képzelgek. Az éjszakáról jutott eszembe, hogy még egyszer, még egyszer utoljára az övé voltam. Gyönyörű, sőt tökéletes utolsó éjszakánk volt. Neki adtam magam, a testem, a lelkem és a legszebb ajándékot. Megajándékozhattam egy picike élettel. Tudtam, hogy Robbie végre biztonságba lesz. Az apja mindent meg fog tenni érte.

Elfáradtam, majd végül lecsukódtak a szemeim. Fokozatosan kebelezett be az ismeretlen. Míg egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedtem úgy csökken a fájdalmam. Majd végül teljesen megszűnt, megszűnt a külvilág is, és nem maradt semmi más… csak a sötétség…

Megnyugodva engedtem, hogy egyre sötétebbe húzzanak le a láthatatlan erők. Egy könnycsepp gurult végig az arcomon. A sors, a végzet nekem mást rendelt. Hisz hogy lehetnék boldog, ha minden pillanatban rettegek? S a rettegés könnyen átcsap félelemmé, ami megmérgezi és megkeseríti az életet. Őrült vagyok, ez nem kétséges. De miért tennék tönkre két életet a sajátom mellett? Rob és Robbie is megérdemli, hogy boldog és szép hosszú életet éljenek le. Pont ezért, itt és most le akartam zárni ezt az értelmetlen huzavonát. Hát elvégeztetett. Végre pont került ennek a szörnyű ügynek a végére. Eljött a pillanat, mikor valami új kezdődhet. Egy új kezdet, minden új nap egyben új reményeket is tartogathat. Elértem a célom! – gondoltam magamban. S földön túli boldogság töltötte el a lelkem, mikor láttam Damon-t legyőzve. Nem az én érdemem lett, de az már nem számít. Vége…