16. fejezet - A könnyebb megoldás

Sziasztok,

bocsi, hogy csak most jövök a folytatással, de megjöttem. :)
Komikra a válaszom:

Ria: gratula az első kommenthez! :) folytatásként jöjjön Rob!

Kriszty: a zongora egy pillanatnyi ötlet volt, de nekem is nagyon megtetszett, egy különleges eleganciát ad.

Gabó: élvezet olvasni a kommentjeid, és mindig találok benne valami ötletet!

Íme itt a fejezet. :)


Puszi,
Zoé

~ Robert ~

Az idő nem állt mellettem. Épp csak megtaláltam a szerelmem, sőt most tudtam meg, hogy megajándékozott a fiammal. A fiam. A fiunk. A boldogság átjárta minden porcikám. De életem ismét káoszba torkollott. Először, ha jól értettem akkor Alex egy Mark nevű fickóval beszélt. Neki szólt az undor és a megvetés. Előre sajnáltam nyomorult fickót, mert ha Alex elé kerül, biztosan nem ússza meg sérülés nélkül. Hálát adhat az égnek, hogyha nem az életével fizet.

Megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőlem Dean érkezésével. Csakhogy a telefon megint csak közbeszólt. Némán, levegőt visszatartva figyeltem Alex elfehéredő arcát. Nagyon nagy bajnak kellett történnie, ha ő így reagál valamire. Letette a telefont, s rám nézett. Szóra nyíló száján mégsem jött ki egyetlen hang sem. Félelem, rettegés látszott a szemében. Alex pár perc múlva összeszedte magát. Telefonált megint. Most egy osztagot küldött a klubhoz. Ekkor határoztam el, bármi történjen, nem hagyom magam lerázni. Követtem Alexet, a bejárati ajtónál megtorpant és elkapta a karom.

- Mit csinálsz haver? Eszednél vagy? – kérdezett bosszúsan.

- Odamegyek. Tudnom kell, látnom kell, hogy nincs semmi baja… - válaszoltam egyszerűen. Addigra rajtam a sapkám és már a napszemüveg is a kezemben volt.

- Gondolj a fiadra! Legalább egyik szülője maradjon meg! – ordított velem Alex. Gondolni sem akartam ez utóbbi eshetőségre, mármint az egy szülős részre. Minden egyes idegszálam fájóan tiltakozott. Nem, nem veszíthetem el!

- Veled vagy nélküled? De akkor is odamegyek. Ash itt marad és vigyáz Robbie-ra… Adam és Chris pedig vigyáz kettőjükre… - határozott hangommal még magam is sikerült meglepnem. Érthetetlen módon valami ismeretlen erő szállt meg, tudatosság, hogy helyesen cselekszem.

- Nem értem, miért kell hősködnöd? Nem vagy halhatatlan… - morgott folyamatosan Alex, de belátta semmit sem tehet ellenem. Az elhatározásom rendíthetetlen volt.

Vállat vontam. Egy megmagyarázhatatlan érzés súgta, hogy menjek. Ashley megölelt, és elsuttogta, hogy nem lesz semmi baj. A srácok biztosítottak arról, hogy megértették a feladatuk. Nem örültek, hogy kispadra kerültek, de tisztában voltak a helyzet súlyosságával. Szükséges óvintézkedés. Hiszen nem tudhattuk, hogy Damon mit forgatott abban a hülye fejében. Nem kockáztathattuk meg, hogy mindenki lelép, s Ash védtelen marad a kicsivel. Ezt pedig az a görény simán kihasználná.

Teljesen csendbe tettük meg az utat, vagyis Alex morgolódását leszámítva csendben maradtunk. Mire a Black-hez értünk, addigra a környező utcákon hemzsegtek az egyenruhások. Mindenhol jelen voltak. Leesett az állam. Mindezt Alex intézte el, mármint a lezárt utcákat és a csapatok mozgósítást. Minden tisztelem az övé! A kommandósok közvetlenül a klub bejáratával szemben állomásoztak. Egyedi, teljes fekete felszerelésben várakoztak. A jellegzetes ruházatuk miatt kitűntek a többi szolgálatban lévő csapat közül. Az autónk csak araszolva tudott haladni. Az utca túloldalán kellett megállnunk. Nem mehettünk közelebb, bár így civilként mi voltunk a legközelebb. A kordonoknál a bámészkodók, riporterek és fotósok ácsorogtak. Tompa sutyorgás, minimális nyüzsgés hallatszott tőlük. Alig hallható beszélgetés folyt az emberek között. Ez a helyzet nem kedvezett nekem. Hisz csak egyetlen embernek kell felismernie. Ha valaki kiszúr, akkor az összes ott ácsorgó figyelmét felhívhatja rám. Nem önmagam miatt aggódtam, hanem amiatt, hogy megzavarják Alex munkáját. Ezzel pedig szerelmem kerül még nagyobb veszélybe.

Eddig fel sem tűnt, hogy egy hatalmas fekete jármű mellé parkoltunk. Többen álltak eme jármű takarásában. Kívülről úgy látszott, hogy vártak valamire vagy inkább valakire. A választ elég hamar megkaptam. Alex egyből kipattant az autóból s hozzájuk sietett. Ezzel szemben nekem a kocsiban kellett maradnom. Ketten, egymást felváltva beszéltek Alexnek, és ha jól láttam golyóálló mellényt adtak neki. Két újabb alak tűnt fel, de hamar tovább álltak.

Szívem vad vágtába kezdett, visszafojtott levegővel vártam. Ez volt az egyetlen dolog, amit tehettem: várakoztam. Idegőrlő, kétségbeesett várakozás. Egy darabig csendben ültünk a kocsiban, de Dean nem bírta tovább. Kérdésekkel bombázott, hogy mi történt és mi közöm van ehhez az egészhez. Tartottam megbízható embernek, sőt a barátomnak, hogy beavattam a részletekbe. Testőröm arca a paletta számos árnyalatát felvette, illetve a szemei hol jobban, hol kevésbé kidülledtek a mondanivalóm hatására. Az összes kérdést szemrebbenés nélkül, a legőszintébben válaszoltam meg. Ezzel is haladt az idő, de rettentő lassan.

A kocsiban tétlen ücsörgés kikészített. Alexet figyeltem, majd eltűnt a szemem elől. Minden más változatlan maradt, az emberek nem mozdultak, de Alexet szem elől vesztettem. Mindenhol kerestem, aztán lövéseket hallottunk. Messziről érkeztek azok a hangok, melyeket soha életemben nem fogok elfelejteni. A következő pillanatban az emberek leginkább a felbolygatott hangyabolyra emlékeztettek. A fekete egyenruhások befele nyomultak a bárban. A hangzavar ellenére is hallottam, amint többször kiáltották a „tiszta” kifejezést. Ekkor a rossz érzés elhatalmasodott rajtam. A szívembe éles fájdalom nyílalt. Kiugrottam a kocsiból, semmivel és senkivel sem törődtem. Eszemet vesztve rohantam előre. Meg akartak akadályozni, de nem hagytam magam. Az utamba kerülőket félrelökve befele igyekeztem.

Ismertem a helyet, de ez most mégsem segített. Teljesen feldúlták az egészet. Az asztalok, a székek össze-vissza ácsorogtak, néhol viszont feldőltek. Szokatlan volt az egész. Amerre néztem embereket vertek bilincsbe vagy éppen a megbilincselt illetőket vezették el. Próbáltam nem útba lenni. Szemem egyetlen személyt keresett, de sehol sem találtam. Szem magasságban pásztáztam a terepet, így jutottam el a bárpultig. Arra tévedő tekintetem vette észre a pult előtt fekvő karcsú testet.

Szerelmem a földön feküdt. Hozzá rohantam. A nevét kiáltottam. Mellette egyből földre rogytam, úgy húztam az ölembe. Lélegzett. Nehezen, de még lélegzett. Megsimogattam az arcát. A szája felrepedt, a homloka is csupa vér volt. Csodaszép haja és a felsője is elszíneződött. Eltűrtem a vérrel áztatott haját. Ahogy ujjaim a homlokához értek ragacsosak lettek. Vérzett. Még mindig vérzett. Ahogy jobbam megnéztem kedvesem megláttam többi sérülését. Köztük golyó ütötte sebet. Eltalálta egy golyó. Kiabáltam segítségért, mégsem akart senki segíteni. Nem, most nem veszthetem el. Könyörögtem, imádkoztam, hogy ne történjen meg a legrosszabb. Nem! – ordítottam belül, mert szükségem van rá. Szükségünk van rá!

Értetlenül néztem, ahogy egy könnycsepp végigfut az arcán. Egy halk hörgést hallottam. A sérülések ellenére is észrevettem, hogy megváltoztak a vonásai. Bántó nyugodtság sütött róla. Agyam lázasan kereste a magyarázatot, hiszen nem akarta elfogadni szerelmem halálának gondolatát.

A mentősök végre odaértek hozzánk. Minden egy lassított felvételre emlékeztetett. Kissé félre löktek, de egy percig sem vettem le a szemem Szerelmemről. Fel sem fogtam, mi történik, csak a nyugodtan fekvő kedvesem arcát figyeltem. Fájt látni, hogy néhány órával ezelőtt boldogan nevetett, ölelt és csókolt. Az éjszakát szeretkezve töltöttük. Most meg küzdenek az életéért…

Soha senkinek nem kívánom azokat a perceket, azokat az órákat. A veszteség gondolata újra és újra szívembe mart. A nyugvó testet figyeltem. Gondolkodás nélkül cselekedtem, amint a mentőbe helyezték kedvesem, egyből követtem őket. Szerelmem önállóan lélegzett, de egyre gyengébben. Aggodalommal töltött el engem, de az orvost is.

A kórházban vártak ránk előkészített a műtővel. Szerelmem egyből a műtőbe került. Tovább folytatták a küzdelmet az életéért. Azt tudtam, hogy rengeteg vért veszített, van egy lőtt sebe és még számos sérülése. Az előttem becsukódó ajtó állított meg.

- Uram! Jól van? Kérem, Uram válaszoljon! - Fel sem fogtam mi történik körülöttem. Értetlenül néztem a mellettem álló nővérre. A nővér maga után húzott, s leültetett. Végigtapogatta a karom, a kezem. Követtem a mozdulatait. Elszörnyülködve néztem saját kezeim. Csupa vér volt. Vér tapadt a kezeimre.

- Ez… ez… nem… nem az enyém… - akadozva nyögtem ki. – A barátnőm… most van a műtőben… - A nővér bólintott, de addig nem hagyott békén, míg meg nem bizonyosodott, hogy nincs rajtam egy karcolás sem. Végül a nővér gondosan letisztította, fertőtlenítette a mancsaim. Hálásan rebegtem neki egy gyenge köszönömöt.

Rosszul éreztem magam. A gyomrom hatalmas görcs miatt összezsugorodott, és sehogy sem múló hányingerrel küzdöttem. A mosdó egyik fülkéjébe zárkózva kiadtam magamból mindent. De mégsem lett semmi se jobb vagy csak nagyon kicsit. Megmostam a képem, kiöblítettem a szám. Miután végeztem a lábaim önkénytelenül vittek vissza ahhoz az ajtóhoz, ahol kedvesemért harcolnak kitartóan. Be nem mehettem. Leülni képtelen voltam. Fel-alá járkálva várakoztam. Egy-egy csodálkozó, sajnálkozó pillantást elkaptam, míg elhaladtak a nővérek mellettem, de különösebben nem foglalkoztam velük. Léptek zajára kaptam fel a fejem. Szinte futólépésben érkezett meg Alex és Dean.

- Mi a helyzet? Hogy van? Hol van? – Alex hangja tört utat a folyosó csendjében.

- A műtőben… - böktem az ajtó fel. – Mióta bevitték semmit sem tudok…

Lassan és fájdalmas hangon nyögtem ki mondanivalóm. Dean csendben figyelt. Nem kérdezett, de láttam rajta és a szemeivel kíváncsian fürkészett. Bólintottam neki, ezzel jelezve, hogy megvagyok. Dean is viszonozta a bólintást és türelmesen várt. Ezzel szemben Alex még mindig zihálva vette a levegőt, s emiatt ráemeltem a pillantásom. Most alkalmam volt megnézni jobban őt is. Horzsolások, ütések nyoma látszott az arcán és a kezén. Az orra kissé megdagadt, a szemöldökénél és homlokánál tapaszok voltak. Nem gondoltam, hogy ilyen régóta itt vagyok, de feltehetően rosszul gondoltam. Pusztán ha azt nézzük, hogy Alex sérüléseit is ellátták, a pólóján a vér is inkább feketének hatott, ami annyit tesz, hogy megszáradt. Pánikba estem, hogy még mindig semmi változás.

Azokra a műanyag vackokra roskadtunk le. Magamban könyörögtem, imádkoztam, hogy mentsék meg szerelmem. Megbabonázva figyeltem az ajtót, hogy kinyíljon, de semmi nem történt. Az idegesség előhozta a nikotin hiányom, de nem bírtam otthagyni az a nyamvadt ajtót. – Most jön ki a doki, és közli, hogy kedvesemmel minden rendben! – görcsösen kapaszkodtam bele a gondolatba.

Alex nem tudott sokáig mozdulatlan maradni. Minden porcikája fájhatott, bár nem mondta, de az el-elakadó légzése elárulta. Az ácsorgással sem volt kibékülve, így inkább elment kávéért. Hozott nekem is, mivel még mindig nem voltam hajlandó akárcsak egyetlen lépést tenni.

Nagy sokára nyílott csak ki az az átkozott ajtó. Egyetlen orvos lépett ki rajta. Az arca nem sok jót ígért. Kapkodva vettem a levegőt.

- Önök a hölgy hozzátartozói? – rutinszerűen kérdezte. Végignézett rajtunk. A másik két férfi egy emberként pillantott felém. Éreztem a hátamon a tekintetüket.

- Igen. Nincs más hozzátartozója. Csak én. – feleltem remegő hangon.

- Sajnálattal kell közölnöm…