17. fejezet - A könnyebb megoldás

Sziasztok,
meghoztam a folytatást! :) Tragikusra sikerültek az előző részek, de még nincs vége a történetnek.
Zs.: nagyon köszönöm, hogy írtál! izgalmakban nem lesz hiány a továbbiakban sem! vannak ötleteim! :)
Megelőlegezve annyit, hogy a 17. fejezet egy határozottan vidámnak és boldognak nevezhető rész. :)
Viszont kíváncsian várom a komikat! Jó olvasást!
Puszi, Zoé

~ Robert ~

Egyedül ébredtem. Jól esett nyújtózkodni. Bár az örömöm nem volt teljes, hisz nem volt mellettem senki. Kissé csalódottan fordultam át a másik oldalamra. Az órámra pillantottam, ami bizony már majdnem 9 órát mutatott. A szemem a kezemre siklott, egész pontosan a karika gyűrűt viselő ujjamra. Nagy és szerelmes sóhajok hagyták el a szám. Hisz a boldog évek úgy elrepül mellettünk.

Először a lánykérés jutott eszemben. Annyit terveztem, annyit gondolkodtam a tökéletes megoldás érdekében. Valami miatt sosem sikerült kivitelezni a tervem. Közbejött egy váratlan látogató, felborult a pezsgősüveg vagy épp Robbie-val történt valami. Már kezdtem lemondani róla, hogy valaha összejön egyáltalán. Pont a születésnapomon sikerült feltennem a nagy kérdést. Nem kis meglepetést okozva az ünneplő sokaságnak. Drágám könnyekig meghatódva mondta ki az igent. Még most is izgalomba jövök, ha arra az éjszakára gondolok. A falnivaló ajkai, melyek szenvedélyes csókok után bejárták egész testem s a legédesebb kínokat okozták nekem. A kerek és feszes melleivel soha nem bírtam betelni. A karcsú teste, amely szorosan hozzám simult és magába fogadott. Az izmos lábai, melyek bilincsként zárulnak össze a csípőmön. És élvezetében az én nevem kiáltotta.

Bosszúsan fújtam egyet, mivel még a reggeli csókom sem kaphatom meg. Amint meghallottam a kacagó hangokat a földszintről kipattantam az ágyból. Sietve a fürdőbe indultam. Gyors zuhany után fogmosás következett, de nem volt kedvem borotválkozni. Szárazra törölköztem, majd felöltöztem. Kényelmes melegítőt és pólót húztam magamra. Öltözés közben majdnem levertem az egyik képet. Kaptam volna rendesen érte, ha összetöröm. Ráadásul pont az esküvői képünk lett volna az áldozatom.

Igen, a feleségem. – ismételtem, mert alig hiszem el, hogy megnősültem. Hogy az a csodálatos nő mellettem döntött, elfogadott olyannak, amilyen vagyok és szeret, úgy szeret, hogy azt szavakkal nehéz kifejezni. Ahogy az esküvőnkre gondoltam hatalmas mosolyra húztam a szám. Uram atyám, milyen ideges voltam aznap! – most már viccesnek találom az egészet. Nem csodálhatja senki. Szinte minden percünk megkeserítette a média. Attól kezdve, hogy a kapcsolatunk napvilágra került. LA. egyenesen kibírhatatlanná vált, ráadásul a felhajtás, az őrület csak még jobban fokozódott, amikor valaki lekapta a családi napunkat Robbie-val hármasban. Tagadhatatlan, hogy az én fiam. A kisfickó ahogy nő, úgy hasonlít rám még inkább. Ezt minden nagyképűség nélkül állíthatom.

A nyugodtabb légkör miatt visszaköltöztem Londonba. Egy békés kertes házat vettem meg. Ideálisnak találtam kicsit elmenekülni a világ elő. A lakásomtól már korábban megszabadultam, oda valahogy nem akartam visszamenni és egy kertes ház sokkal jobb egy gyereknek.
Egyedül párom reakciójától féltem a költözéssel kapcsolatban. Meglepett, mert nem azt a reakciót produkálta, amit vártam. Hevesen magyarázta, hogy neki sokkal fontosabb a család, vagyis én és a fiam, mint bármi más a világon. Elhittem neki, és tudtam, hogy szívből beszél.
London legcsodálatosabb templomában adott össze bennünket a pap. Idegesen álltam az oltár előtt a rám szabott öltönyben. Legszívesebben a hajamat szántottam volna, de uralkodnom kellett magamon. Aztán megszólalt a dallam, s megpillantottam a gyönyörű hófehér ruhát viselő életem párját. Áhítattal adóztam szépsége előtt. Sötét haja ellensúlyozta a ruhája vakító fehérségét. Az arca ragyogott, szemeiben múlhatatlan csillogást figyeltem. Ahogy tekintetünk találkozott, nem engedte el a másikat. Ahogy kimondtuk a boldog igeneket és a pap „parancsára” csókot váltottunk, ország-világ tudtára adtuk, hogy mostantól mi összetartozunk.

Megértettem, hogy minden okkal történik. S elfogadtam, akármi történt a múltban az hozzájárult ahhoz, hogy most a jelenben boldog családom legyen. Nyugodt és békés legyen minden. Az életem sok szempontból megváltozott. Olykor még ma is hallom a lövéseket. Látom tisztán, túl tisztán, ahogy Emília életéért küzdenek, de mindez már a múlt. Sosem fogom vagy sosem tudom elfelejteni, mert ez is az életem része. Viszont a jelenben élek!

Már a lépcsőn lefele haladva éreztem az isteni kávé illatát. Betöltötte a földszintet. Megszaporáztam a lépteim, hogy minél előbb karomban tarthassam és csókkal üdvözöljem feleségem. Csakhogy a konyha és a nappali is üres volt. Sehol senkit nem láttam. A terasz ajtaja viszont nyitva maradt, innen tudtam, hova tűntek.

- Jó reggel, apa! – váratlanul ért az üdvözlés. Robbie sem szeret korán kelni, ebben is rám ütött.

- Helló, fiam! – hihetetlen, az én kicsi fiam már kamaszodik.

- Jó voltál este! Tetszett a darab. – bólintottam s megálltam Robbie mellett. – Nincs meg véletlenül annak a kis szőkének a száma? De a barna számai is jöhet! – utalt a darabban játszó két fiatalabb színésznőre.

- Majd adok én neked! – kaptam ki a kezéből a telefonját. Egy lépést sem tesz meg nélküle. Már épp visszavágott volna valami frappáns dologgal, de nem volt rá szükség, mivel szövetségesek érkeztek.

- Apa, apa! – futott hozzám a két tündérem. Sikeresen kibillentve az egyensúlyomból. Két csodaszép kislány boldog apukája lettem, akik az oldalamhoz préselődve ölelgettek. Mikor megtudtam, hogy szerelmem kisbabát vár, kiugrottam a bőrömből. Úgy éreztem, hogy mindet bepótolók, amit Robbie esetén elmulasztottam. Rendszeresen elkísértem szerelmem a vizsgálatokra, le se lehetett olyankor állítani engem. Viszont amikor az orvos közölte, hogy az ultrahang két magzatot mutat sokkot kaptam. Kettő. Két szívhang. Két parányi, törékeny apróság.

Hogy szalad az idő! Emily és Sophie. Annyi mindenben hasonlítanak egymásra, s mégis különbözőek. Emily az anyja csodaszép sötét haját és szemeit örökölte, míg Sophie hozzám, és nővéreimhez hasonlóan szőke lett. Mindkét lány továbbá az anyjukhoz hasonlóan pörgős, folyton csicsergő, vidám természetű. Így imádom őket! Életem legkülönlegesebb pillanat volt, mikor először megfoghattam a picikéket. Az örömtől és a büszkeségtől még a könnyeim is kicsordultak.

- Lányok! Ne fujtsátok meg apátokat! Gyerünk kezet mosni! Kész a reggeli. – lépett mellém csodálatos feleségem. A lányok szófogadóan bólogattak, s eltűntek az ajtóban. Szerelmem csókkal köszöntött. – Jó reggelt Édesem!

- Jó reggelt Drágám!

- Legalább ne előttem! Apa! Anya! – azzal Robbie hatalmas, megjátszott sóhajok között bevonult a húgai után. Le se tagadhatnám, hogy az én fiam. Legnagyobb aggodalmamra és büszkeségemre túl jó érzéke van a színészethez. Egyszer talán a nyomdokaimba lép. Most, hogy egyedül maradtunk végre szenvedélyes csókkal köszönthettem a feleségem, ahogy megérdemli.

- Hiányoztál, mikor felébredtem. - suttogtam a nyakába, míg puszikkal kényeztettem.

- Csodálom, hogy nem ébredtél fel, pedig a lányok elég hangosak voltak.

- Elfáradtam… azt hiszem, öregszem… már nem bírom úgy a strapát. – nevettünk fel együtt. Nem igaz, most vagyok csak igazán elememben. Azt csinálom, amit szeretek és senki nem szól bele a munkámba. Imádom a munkám, azonban megtanultam, mindig a család az első. Rájöttem, hogy az álmaimról sem feltétlenül kell lemondanom. Létrehoztam egy tehetséggondozó alapítványt a feltörekvő ifjúságnak. Tanulhatnak színészetet, zenét, táncot s művészetet. Nos, a nevemmel fémjelezve hamar elterjedt a hír. A színészetről sem mondtam le, színházi darabokban vettem részt. Mindezek mellett folyamatosan kaptam az újabb és újabb szerepeket a filmiparból. Az összes szerepet még alaposabban gondoltam át, de még így sem fogadtam el mindegyiket.

- Az baj, ha nem bírod az iramot… - láttam az arcán, hogy valamit fogat a fejében. – Akkor le kell mondanom az esti programot. Nagy kár, nagy terveim voltak… csak a miénk lett volna az egész ház, de majd akkor felhívom anyukád és lemondom, hogy… - beletörődően motyogta, s már kibontakozott volna az ölelésemből.

- Mi? Csak mi ketten? Az egész házban! – már csak a gondolat is testi reakciót váltott ki belőlem, ahogy az éjszakán törtem a fejem. Egyetlenem kuncogva bújt hozzám, s kiélvezte a pillanatot. – Szerintem anyuék nagyon örülnek, ha náluk vannak az unokák. Csalódott lennének…

- Áh! Mit forgat a fejében Mr. Pattinson? – huncut tekintetével fürkészőn figyelt a karomban tartott nőszemély.

- Majd meglátja, Mrs. Pattinson! – még egy utolsó csókot váltottunk. Aztán a csemetéink után indultunk.

Kávéval nyitottam, anélkül nem bírom ki. Úgyis az utóbbi időben már nem vagy csak alig nyúlhatok cigarettához. Szóval egyedül a kávé maradt, de az minden mennyiségben. A konyhapultnak támaszkodtam, és a reggeliző Angyalkákat figyeltem. Emily gondosan kiválogatta az uborkát, a paradicsomot a szendvicséről s míg az anyja nem figyelt mindet Sophie tányérjára pakolta, aki kapkodva tűntette el a zöldségeket. Kuncogva sétáltam oda hozzájuk, s egy-egy puszit kaptak a buksijukra.

- Csak anya meg ne lássa, mit csináltok! – suttogtam nekik. Erre mindketten felém kapták a fejüket, s puszit nyomtak az arcomra. Ezzel általában célt érnek, mert imádom őket.

- Jaj, apa! Ne mond meg! – kérleltek a tündérkék.

- Jó, de a többit tessék megenni! – utaltam a Emily tányérján maradt egy-egy karikára. Fintorogott egy sor, de utána ügyesen megette.

- Ügyes voltál! – kaptam egy puszit a számra. Leültem az asztalhoz, s falatozni kezdtem.

- Apa megnézzük az új gitárokat? – Robbie várakozóan pillantott rám. Fiam szenvedélyesen szereti a zenét, több hangszeren játszik, de a gitár a kedvence.

- Persze. Régen jártam arra… - az új darab próbái miatt kicsit kevesebb időm maradt minden másra. Külön öröm volt, ha Robbie engem kért meg, hogy kísérjem el a hangszerboltba.

- Szívem, de a lányokat is vigyétek! – kedvesem figyelmeztetett. Emily és Sophie egyből tapsikolva örvendeztek a dolognak. Kis családom, nem hagyott sok időt gondolkozni. A lányok felszaladtak átöltözni. Kicseréltem a ruházatom én is, farmert és pólót, a kedvenc ingemmel vettem fel. Szinte semmit nem változott az öltözködési stílusom a hétköznapokban. Robbie segített elpakolni odalenn. Szokás szerint nem találtam a kulcsaim, a telefonom is elbújt valahol. Már a cipőm vettem és a bőrdzsekim, mikor drága gyerekeim sürgetni kezdtek. Egy gyors búcsú csókot nyomtam feleségem szájára.

A három gyermekem haladt elől és bevágódtak a kocsiba. Öröm volt nézni őket. Vidáman nevetgéltek, kedvesen piszkálták a másikat. Ahogy azt a testvéreknél illik. A boltban óriási boci szemekkel néztek ránk a lányok, hogy játszunk valamit. Robbie kedvencét játszottuk. Először ő játszotta a szólót, majd én, aztán közösen. A lányok feldobottan körülöttünk ugráltak. Egyre többen és többen lettek a boltban, s hatalmas tapsot kaptunk a rögtönzött koncert végén.

Teljesen elszaladt az idő. Mire haza értünk finom illatok fogadtak bennünket és terített asztal. Robbie az új szerzeményét vitte fel a szobájába, ahova a lányok is követték. Bíztak benne, hogy rá bírják venni a bátyjukat egy kis zenélésre. Kedvesem háta mögé lopóztam, hátulról megöleltem. Készségesen simult bele a karjaimban sóhajok közepette. Beindított ahogy kimondta a nevem. Egyből megfordítottam s szenvedélyesen csókoltam. A csókunk után finoman somolygott, s a mellkasomba bújt. Ezzel elrejtve a szemét előlem.

- Te… te titkolsz valamit! – suttogtam neki, míg puszikkal gyötörtem, hátha elmondja a titkát. Felkacagott. Ebből tudtam, hogy igazam van. Kiemelte a fejét a mellkasomról. Ragyogott a szeme, elbűvölt és megbabonázott a tekintete.

- Majd este megtudod!

Majdnem kifúrta a kíváncsiság az oldalam. Ezen a tulajdonságom az idő, az évek sem tudtak változtatni. Sőt még inkább ellenem fordították időnként eme tulajdonságom. Most is ez történt. Megjátszott duzzogással léptem arrébb egy lépést. Azt mondogattam magamba, hogy nemsokára megtudom. Kibírom és megmutatom, hogy nem is vagyok kíváncsi. A francba, de igenis nagyon kíváncsi vagyok! – morogtam magamban.

A későre sikeredett ebéd közben a három lány a másnapi programról csacsogott, míg Robbie-val csak hallgattunk. Közben azon elmélkedtem, hogy mit nem mondott el a kicsi feleségem. De csak nem jöttem rá a dolog nyitjára. Szerelmem csak úgy ragyogott, akárhányszor rá néztem vigyorgott. Az asztaltól a lányaink pattantak fel előként. Az anyjukat maguk után húzták az emeletre, hogy összepakoljanak és minél előbb mehessünk a nagyiékhoz.

Bár konyhai tudásom nem sokat változott az elmúlt jó néhány év alatt, de a mosogatógépet már könnyűszerrel kezeltem. Hamar beszórtam a koszos edényeket. Kihasználtam a kínálkozó alkalmat, az egyik pezsgőt elrejtettem a hűtőben. Jól fog esni este!

Robbie már vagy fél órája lelépett. A barátaival egy koncertre mennek este, ahonnan Charlie-hoz mennek. Az egész bagázs náluk alszik és a másnapot is ott töltik. Tudtam, hogy egyetlen fiamra vigyázó szemek felügyelnek, főleg hogy Charlie apja rendőr. Azt hittem már soha nem tudunk elindulni. Először Emily szaladt vissza, mert a szobájában hagyta kedvenc plüssét. Miután begyűjtöttük a rakoncátlan nyuszit végre beültethettem az autóba. De Sophie kétségbeesetten faggatni kezdte az anyját, hogy a nagyitól kapott pulóverét eltették-e, mert anélkül nem mehetünk. Ahhoz képest, hogy másnap délután mentünk volna a lányokért, egész sok cuccuk lett. Nehezen, de megérkeztünk anyuékhoz. Hát tőlük sem volt egyszerű eljönni. Na nem mintha nem éreztem volna jól magam náluk, viszont ránk várt egy teljesen üres ház. Cinkos pillantásokat váltottam kedvesemmel, mire végre haza indulhattunk.

- Csak egy pillanat! – szaladt előre egyetlenem. Ezt nem bántam, mert így legalább elővehettem a pezsgőspoharakat, a pezsgőt.

Lassan lépdeltem felfele a lépcsőkön, egyik kezemben két pohárra, a másikban az üveggel. A szobánk viszont üres volt. Lepakoltam a kezemből mindent, majd az ágy végébe telepedtem. Még szerencse, hogy leültem, mert néhány másodperc múlva olyan látvány fogadott, hogy levegőt is elfelejtettem venni. Kiszáradt a szám, a torkom. Mégis hatalmasat kellett nyelnem, a szemeim itták a látványt. A fürdőből kilépő feleségem csupán egy mutatós fehérnemű szettet viselt, csupa fekete csipkével.

Csábosan elém sétált. S illegetve körbefordult előttem. Közben olyan badarságokat kérdezett, amivel még inkább felhúzott: „Szerinted ez jó?” vagy „Tetszik?” Hát hogyne tetszene, mikor megláttam már akkor szűkös volt a nadrágom, de most már egyenesen kényelmetlenné vált. Elkaptam a derekát, s sikerült szemből az ölembe húznom. Ajkaira tapasztottam a szám. Mohón faltam, míg egész testét kényeztető simogatással ingereltem. Erre válaszul már ringatni kezdte a csípőjét. Már fájóan egyetlen helyre tódult a vérem, mely felforrt. Kapkodva kezdtem el bontogatni a fehérneműből, amely végül cafatokban végezte. Türelmetlenségem elnyomtam annyira, hogy a meztelen női testet behintettem csókjaimmal, majd nyelvem vad csapásai okozták szerelmemnek a gyönyört. Kéjes vonaglása és nyögései hatására elvesztettem az önuralmam. Kedvesem fölé gördültem, s egy határozott mozdulattal eggyé váltunk. Körbeölelt teste forrósága. Szenvedélyes csókokkal üdvözölt, s csípőjének ringatásával mozgásra ösztönzött. Körmei a hátamat szántották, utolsó erőteljes lökéseim hatására csillagokat látva teljesült be szerelemünk.

Legördültem feleségem mellé, mert nem szerettem volna összenyomni a törékeny és tökéletes testét. Szerelmem mellett könyököltem, míg mélyeket lélegeztem. Ő is még kapkodva vette a levegőt. Nem bírtam ki, hogy meg ne csókoljam. Készségesen nyújtotta csókra ajkait. Aztán bevillant, hogy megfeledkeztünk a pezsgőről. A pezsgő hidegen hagyott már, viszont a titok nem. Pedig azt is szépen félresöpörtük, drágaságom ígérete alapján este meg tudom. Szóvá is tettem, hogy még nem mondott semmi. Nem válaszolt, vagyis nem úgy válaszolt, ahogy azt vártam volna. Szabad kezem után nyúlt. Lassan megfogta a kezem, s a pocakjára irányította. A hasán lévő kezem és a csillogó szemek között ingázott tekintetem.

- Rob valamit el kell mondanom. Megint lesz kisbabánk!

Gondolkodás nélkül a karjaimba kaptam. A levegőben pörgettem. Öleltem és csókoltam. S számtalanszor ismételtem: szeretlek. Imádtam a gyerekeket, mindig is nagy családot szerettem volna. Boldog voltam, felhőtlenül boldog. Megrészegültem az örömtől. Megkaptam mindent, amire vágytam. A vágyaim, az álmaim teljesültek. Sokat szenvedtünk és sokat küzdöttünk érte, de végre révbe értem….értünk…

Forró és szenvedélyes csókokkal és éjszakával viszonoztam az ő ajándékát. Hajnaltájt jelentkezett a fáradság, mikor szorosan összebújva és még mindig hatalmas mosollyal hajtottuk álomra a fejünk.

- Nagyon szeretlek Ashley! – suttogtam még mielőtt elnyomott az álom.

„Sosem hittem volna, hogy egyszer rátalálok arra, akit lelki társamnak nevezhetek. De megtaláltalak. Olyan ez, mint amikor az ember rájön, hogy mégis léteznek csodák, és az álmok mégis valóra válnak.”

(Casey Wilson)

„Álmodunk a reményről, változásról, tűzről, szeretetről, halálról, és egyszer csak bekövetkezik. Az álom valóra válik, és végül a válasz az élet nagy kérdéseire úgy bukkan fel, mint felkelő nap a hegyek mögül. Oly sok küzdelem, hogy az értelmét, a célját megleljük, végül egymásban találjuk meg azt. (...) Alapvető emberi vágy, hogy megtaláljuk a hozzánk tartozókat, hogy kötődjünk, és hogy érezzük szívünk mélyén, hogy nem vagyunk egyedül.”

(Hősök c. film)